Észak-Magyarország, 1992. április (48. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18 / 93. szám

1992. április 18., szombat ÉSZAK-MAG YARORSZÁG 12 április Bolondos, szeszélyes ez a hónap, annyi szent. Április idén is hű önmagához. Hajnalonként még ta­lajmenti fagy van odakint, ám az ember rigófüttyögésre ébred. Éjszaka lehűl a lakás, hidegek a falak, fűteni kell, emiatt reggelenként bepárásodnak az ablakok. Ha beöltözöl a melegebb holmikba, biztosan jó idő lesz, s délben rádmelegszik a kabát. Egyik percben még vidá­man süt a Nap, sugarai megpróbálnak áttörni a szürke, barátságtalan légrétegeken is. Máskor meg a tiszta, kék ég egyszerre csak beborul, s végigpásztázza a háztető­ket, a húsvétra megtisztított ablaküveget, a poros uta­kat a tavaszi zápor. A kertekben és a domboldali fákon mindent beborí­tanak a barkafüzérek. S amerre mégy, mindenütt sár­gállik az aranyeső. A falusi házak sövényei mellett, a vá­rosszéli kertekben, a szürke épülettömböket itt-ott meg­törő és a hangulatot feloldó kis parkokban. A felásott kertekben már ültetgetik a palántákat, a piacon pedig nagy keletje van a facsemetéknek, a kis tujafáknak, s a kigyökereztetett szőlővesszőknek. Délelőttönként a merészebb idősebb emberek bevá­sárló kőrútjuk végén kiülnek egy kicsit a téren elhelye­zett lócákra, szórják a morzsát a galamboknak, terefe­rélnek, vagy átfutják az újságot. S ott ülnek persze a fiatal mamák és a nagyik a kicsinyekkel. A gyerekkocsi­ban levegőztetik őket, a nagyobbacskákat meg szóval tartják, válaszolgatnak ezernyi kérdésükre, s huszad­szor is visszagurítják nekik a labdát. Ilyenkor látjuk csapatosan sétálni az ovisokat, lépe­getnek egymás kezét szorongatva, s csivitelnek, mint a verebek. És repül a labda az óvodákban ebéd előtt, s a grundokon, a házak között suli után. Ha tehetjük, mi is igyekszünk néha kiszabadulni egy kicsit a négy fal közül. Nézegetjük a kirakatokat, s lát­ván az árcédulákat, sóhajtunk egy nagyot, s veszünk egy kis muszlinsálat a tavalyi, tavalyelőtti vagy még ré­gebbi kabátunkhoz. S mikor befejezzük a napi munkát, s a feltámadt áprilisi szélben fázósan húzzuk össze ma­gunkon a kabátot, hazafelé már azon gondolkodunk: mit is tegyünk az ünnepi asztalra, s hol faraghatunk le egy kis pénzt a házi költségvetésből, hogy legalább az áprilisi ünnepen vidámak, gondtalanok, felszabadultak legyünk. Hiszen április van, még ha az bolondosabb és szeszé­lyesebb is talán, mint máskor... (gy. k.-f. I.) Rákóczi születésnapján Munkácson Amikor II. Rákóczi Ferenc 1703. június 16-án Lengyelor­szágból hazatért, csupán Esze Ta­más pár száz főnyi rosszul fel­fegyverzett csapata fogadta. Az­tán az áradásszerűen növekvő jobbágyhadak néhány hét alatt el­foglalták a Tiszántúlt. Rákóczi „a szegénység szabadítására” jött. A Pro patria et libertate felírású zászlói alá ezrével tódultak a pa­rasztok. A nagy fejedelem 1676. márci­us 27-én született. Születés­napjáról megemlékeztek szülőfa­lujában, a Sátoraljaújhelytől né­hány kilométerre lévő szlovákiai Borsiban, a Szabolcs-Szatmár- Bereg megyei Vaján, ahol gróf Pálffy János császári tábornok a fejedelmet a békekötésre próbálta rábeszélni. Megemlékezést tartot­tak Sárospatakon is, hiszen a vá­ros tudományos, kulturális élete a Rákócziak támogatásával vált európai színvonalúvá. Utoljára április 4-én Munká­cson tartottak megemlékezést. Ekkor vette fel a munkácsi 3-as számú, magyar tannyelvű iskola (benne elsőtől all. osztályos ko­rig, az érettségiig tanulnak a gye­rekek) II. Rákóczi Ferenc nevét. Az iskolai névadó alkalmával találkoztak a II. Rákóczi Ferenc zászlaja alatt hajdan harcoló ma­gyarok, szlovákok és ruszinok képviselői. Eljöttek az ünnepre Borsiból, Vajáról, Sárospatakról és Beregszászról is. Az iskola 530 tanulója és 50 fős tantestülete mellett mintegy 350-400 felnőtt is megjelent a névadásra a város­ból és környékéről, többen nem­zeti színű kokárdával a mellükön. Az ünneplőket Oláh György, az iskola igazgatója köszöntötte. Külön a Sárospatakról érkezett vendégeket. A munkácsi II. Rá­kóczi Ferenc Irodalmi és Művelő­dési Kör és a sárospataki művelő­dési intézmények között már hosszabb ideje szoros kapcsolat alakult ki. Három esztendővel ezelőtt a sárospataki II. Rákóczi Ferenc Gimnázium és a munkácsi 3. számú iskola együttműködési szerződést kötött. Most, a pataki­ak a város polgármesteri hivatalá­nak ajándékát vitték el a Bodrog- partról Munkácsra. Lavotha Géza, pataki szobrászművész alkotását, II. Rákóczi Ferenc mellszobrát. A szobrot Dobay Béla, a sárospataki önkormányzat művelődési és közoktatási bizottságának vezető­je, gimnáziumi tanár, valamint Cihák Vaszil, Munkács város pol­gármester-helyettese leplezte le. Dobay Béla ünnepi beszédében felidézte, milyen kapcsolatban volt a Rákóczi-család Sárospatak­kal és Munkáccsal. Elmondta, a nagy fejedelem ma is lelkesítő példa lehet az ifjúság előtt. Sokol­dalú érdeklődését bizonyítja, hogy egyformán szerette a termé­szettudományi és humán tárgya­kat. Hat nyelven beszélt. A ruszin népet nevezte leghűségesebb né­pének. Mára is vonatkozó üzene­te, hogy őrizni, erősíteni kell ezt az összefogást. Építenünk kell a régiók közötti hidakat. A delegáció vezetői, a résztve­vők koszorúkat helyeztek el a mellszobor talapzatára, miközben Hajdók Géza művész tárogatóján ismét felhangzottak a Latorca partján a kuruc kori dalok. Az eső szakadt, de az ünnepség résztvevői „nem tágítottak”, vé­gig részt vettek, a csaknem egész napon át tartó rendezvénysoroza­ton. Elvonultak a Rákóczi-család úgynevezett fehér palotájához, ahol megkoszorúzták az emlék­táblát. A programot a városi mű­velődési otthonban folytatták. Itt fellépett a II. Rákóczi Ferenc Kö­zépiskola irodalmi színpada, a II. Rákóczi Ferenc Irodalmi és Művelődési Kör felnőtt és ifjúsá­gi énekkara. A műsorban felhang­zott többek között a Krasznahor- ka büszke vára és a Rákóczi meg­térése is, mely szerint Latorca partján a nóta más... így emlékez­tek a nagyságos fejedelemre Munkácson 1992. április 4-én. (faragó) Alcímként azt is lehetne adni: némi továbbképzés es­te vezető autósoknak. Hogy szavam tovább ne is szapo­rítsam, egy valódi, ungari­sche kerékcsere a következő­képpen zajlik: Autózz este kilenc után Sárospatakról Miskolc felé. Szerencs után körülbelül nyolc kilométerrel szenvedj egy sima defektet. Húzódj le, amennyire csak tudsz, az út­padkára. Hagyd égve a hely­zetjelzőt, és kapcsold be a vészvillogót. Húzd be a kézi­féket. Szállj ki a járgányból, a csomagtartóból vedd elő az elakadásjelző háromszöget, vidd el a kocsi mögé vagy huszonöt méterre. Rakd le a sáv közepére, majd battyogj vissza, szorgalmasan átkoz­va az áprilisi időjárást, hogy pont ma tud ilyen fagyos lenni az ájer. Vedd elő az emelőt és a pótkereket. Lazítsd meg a keréktartó csavarokat. Te­kerd az emelőt, ameddig csak jónak látod, miközben egyfolytában irigyeld a mel­letted elrepesztőket, akiknek egyáltalán nem koszos a ke­zük, nem fáznak, és egyálta­lán útban vannak hazafelé, csak te vagy ilyen Murphy- től megvert szerencsétlen ál­dozat. Tekerd le a csavarokat, vedd le a kereket, rakd he­lyére a remek állapotban lé­vő pótkereket, kicsit csava­rints a csavarokon, tekerd le az emelőt, halld meg a fék­csikorgást, és nézz jobbra. Ha jobbra néztél, akkor már nincs más teendő, mint kerekre tágult szemekkel fi­gyeled, ahogy tőled mintegy húsz méterre egy Moszkvics csikorogva keresztbe fordul az úton és nekimegy egy Szerencs felé tartó Hondá­nak. Miután ez megtörtént, egy Lada Samara belebiká- zik a Moszkvicsba, majd egy 1500-as Lada megböki a Sa­marát, amely egy táblát ki- döntve megpihen az árok­ban, majd az ezerötös béké­sen nekikoccanva a Moszk­vicsnak jelentős csörömpölé­sek kíséretében megáll. Mindez pillanatok alatt. Sérülés egy deka se, és a to­vábbiakban konstatálod, hogy mégiscsak nagyon hi­deg az éjszaka, mert a rendő­röknek több mint háromne­gyed óra kell, hogy a nyolc kilométerre levő Szerencsről kiérjenek, és további öt perc, hogy néhány helyszíni bírsá­golás után letakarítsák az utat. Ezután már nincs más te­endőd, mint beülni a kocsiba és békésen hazafurikázni.-bg­Feltámadunk!? Elérkeztünk Húsvét Ünnepéhez. A keresztény világ milliónyi templomában folynak a Passió szertartásai, csakúgy, mint Németországban az oberammergaui szabad­téren négyévenként megrendezett nagyheti ünnepi játékok. Az ájtatosság e napjaiban az örök megújhodást, az élet újbóli feltámadását ünnepeljük. Isten emberré teremtette egyszü­lött Fiát, hogy Ő szenvedéseivel megváltson mindannyiunkat, hogy az emberiség bűneiért kínhalált vállaljon, majd harmadnapra halottai­ból feltámadjon. A keresztény hitokmányok alapja, az Evangélium többször hivatkozik a feltámadásra: „de harmadnap feltámad”. (Má­té 20.; 19.) „és meglátjátok majd az.embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel”. (Márk 14.; 62.) ill. Lukács evangé­lista szerint: „harmadnapra feltámad”. (18.; 23.) A feltámadásban való hit szorosan kap­csolódva a teremtés gondolatához a keresz­tény kultúra sarkalatos pontja. A hit tehát feltételezi a teremtést, a terem­tés viszont hátteret ad a „miért?” kérdés egyértelmű megválaszolásához. Nehéz elképzelni, hogy a gondolkodó em­ber előtt valamikor is lebegett volna izgalma­sabb kérdés, mint hogy honnan jöttünk, miért vagyunk, hová megyünk? Korábban az Észak-Magyarország ez évi február 24-i szá­mában megjelent Teremtődtünk vagy kifejlőd­tünk című írás már érintette a természetes ki­választódásra épülő fejlődéselmélet, valamint a hitanyagra támaszkodó teremtés probléma­körét. Életünk nehezebbé fordulása az embe­rekben nemcsak az aktuális politikai kérdé­sekkel szembeni elhidegülést eredményezik, de a még néhány évtizede minden bajra gyógyírt ígérő, ám a hétköznapi életet lát­szólag szemernyit sem javító tudományoktól való elfordulást is eredményezték. Az olyany- nyiszor csalódott és a mindinkább mindenből kiábrándult ember új utakat keres jelenlegi, vagy majdani helyzetének valóságértékelésé­hez. A hitvilág reményei vagy a parafenomén érthetetienség misztifikumai egyetlen gyökér­ből nyerik napi újjászületésüket, s ami a hit­ben a többlet, egyetlen szó: Feltámadunk!? Egyetlen szó két írásjellel. Ez a két írásjel talán sehol sem borzongatja úgy végig éle­tünk születéstől halálig araszolt pályáját, mint éppen a feltámadás emberileg alkotott foga­lomkörében. Feltámadunk! (felkiáltójellel). Biztatgat napi vergődéseinken át a keresztény hit remény­ségígérete. Feltámadunk? (kérdőjellel). Zaklatja tuda­tunkat, mállasztja agyvelőnk minden részecs­kéjét a tudomány kétkedő logikájával. Egy őrületes méretű űrhajó száguld a vak­sötét világmindenség teljesen ismeretlen egé­szében. Az űrhajó fedélzetén pedig önmagu­kat óriásnak tartó, ám a valóságban végtele­nül parányi lények szaladgálnak vélt, vagy véltnek fontoskodott dolgaik után. Az űrhajót senki sem irányítja, így pillanatról pillanatra, napról napra, évről - vagy évszázadokról - évezredekre helyzete bemérhetetlen. A vakon rohanó életbázison sürgölődő létezők egy ré­sze tisztában van az adott körülmények ijesz­tő mivoltával, létének nemcsak törékenységé­vel, de töredékességével is, ezért - jobb megoldás híján (?) - vigaszt keres. Hiszi, hogy útjának célja van, hiszi, hogy ez a cél feloldja jelenének kilátástalanságát. A cél - mint értelem - a feltámadás minden egyéb mozgást kirekesztő nyugvópontja. Pedig - hirdeti a tudományos világkép egy blokkja - az anyag-energia egymásba átala­kuló örökös folyamatában, a mozgás rende­ződésében ezek a létező egyedek kivétel nél­kül mind-mind a fejlődés egy-egy lépcsőfokát már elért ötletszerű véletlenségben kombiná­lódó szerveskémiai képletei. Növény, állat, ember bizarr hármasa. S ezek közül az em­ber (ki tudja miért?) birtokol valami olyasmit (de mit?), ami számára elviselhetetlenné teszi az elmúlás örökös tartamra szóló gyötrelmes gondolatát. Kitalált hát magának - szinte bel­ső használatra - a feltámadásról egy ígéretet, miből az állat és a növény kizárt létezők. A fejlődéselmélet biokémiai láncához a feltáma­dás sehogy sem illeszthető. Végső fokon egy újrakezdés zéruspontja, amivel a tudomány mit sem tud kezdeni. Az elmélet tetszetősnek bizonyult abban a modellben, ahol a világnak sohasem volt kez­dete és sohasem lesz vége a már említett anyag-energia összmennyiség rendszerében. A világmodell időben öröknek, térben pedig végtelennek tűnt, ami a tapasztalatilag érzé­kelt háromkiterjedésű ismeretkörben felfogha­tatlan. Semmi sem bizonyítja, így alapjában a magyarázatot hinni kell. Az elmúlt évtized azután különös újdonsá­gokkal szolgált éppen abból az irányból, amerről a hit ellen korábban a legtöbb táma­dás indult. Azok a szaktudományok, amelyek mindent elkövettek, hogy a teremtés tanával ellentétben a fejlődés törvényszerűségeit, an­nak feltétlen igazát bizonyítsák, most furcsa megállapításokkal állottak elő. Először is az ősrobbanás. Ősrobbanás, mint az idő nulladik perctől induló startpontja, a teremtés fogalmát törvényesítette. A fénysu­gár elhajlásának felismerése pedig gyanak­vással töltötte be a tudósokat a világ mérhe­tetlen nagyságának elismerésével szemben. Átértékelődött a véges és a végtelen fogalma is. Az ez ideig gömbi belsőben rendszertelen eloszlásban sűrűsödő vagy ritkuló csillaghal­mazokról kiderült, hogy bizonyos ismétlődő csomósodásokban valósítják meg az égi me­chanika törvényeit, s talán nem is olyan nagy számban, mint azt régebben feltételezték. Ez a tér zárt és meglehet, hogy a gömbi belsővel ellentétben valami hengerszerű tér, amelyen az elhajló fénysugarak spirálban haladnak. A zárt tér feltételezi a rajta kívüliséget, ami a háromkiterjedésű világunkkal szemben ma- gasabbrendű, azaz háromnál több kiterjedésű világok meglevőségét teszi elképzelhetővé. Hasonlóan, mint ahogyan mi tekintünk egy alacsonyabb, például kétkiterjedésű képre. A nulla kiterjedésű pontból a csak hosszúság­gal rendelkező egykiterjedésű egyenes, az egyenesekből létrehozható, szélességgel gyarapított hosszúság, mint kétkiterjedésű sík, továbbá a kétkiterjedést magassággal gazdagító háromösszetevős tér a magasabb rendű tudat célszerű alkotásának is bizonyul­hat. A létező világmindenség létezését meg­előző rendszerben nem volt idő, ha pedig nem volt idő, úgy a tér sem létezhetett, ha a teret csupán az idő megjelenési formájának tekintjük. Ebben a vonulatban az „örök” fogal­ma is átértékelődik, csakúgy, mint a „végtele­né”. A „legyen” ige elhangzását követő lét jogo­san feltételezheti a „vége” akarati megnyilvá­nulását is. A „legyen" viszont logikai egység­be tömöríthető a teremtés gondolatával. A te­remtés céltudatossága elveti, majdhogynem semmissé teszi az átmenetiség céltalansá­gát. Az elképzelhető teremtés egyedi jellege magába foglalja a halál közbülső belépését, majd az - egy valamikori - ugyancsak egyedi folytatólagosságát a létnek, azaz, a Feltáma­dást. A tér és idő nélküli Szellem ismeretlen célja a térbe és időbe belehelyezett, általunk is­mert vagy legalábbis ismertnek vélt világ- egyetem. A tér majdani beszűkülésével együttjáró időfogyatkozást követő visszatérés a Cselekvő Akarat kiterjedések nélküli, vagy végtelen kiterjedésű lényegébe, ahol minden korábban létezőt vár a Feltámadás. Tudni nem lehet, tehát hisszük. Húsvét Ünnepe van. Feltámadunk!? Dr. Réthly Gyula Egri táncdalfesztivál a miskolci szimfonikusokkal Talán az esztendő egyik legna­gyobb jelentőségű kulturális, könnyűzenei eseménye lesz az Egri Nemzetközi Dalfesztivál. Külön érdekesség, hogy az eddigi szokásoktól eltérően a fesztivál- zenakar magját ezúttal a Miskolci Szimfonikus Zenekar muzsikusai adják. Stefán István a fesztivál fő­igazgatója, az április 10-i éne­kesválogató meghallgatáson mond­ta el, hogy tehetségekben nincs hiány, sem a fiatal énekesek, sem a szerzők terén. Eddig mintegy négyszáz pályamű ér­kezett be, s nehéz dolga lesz a zsűrinek, hiszen nekik kell ki­választani a nyilvánosság elé kerülő negyvenöt dalt. A beér­kezések pedig még korántsem zárultak le, hiszen a határidő április utolsó napja. A fesztivál eseményeit köz­vetíti a Magyar Televízió, s a si­keres dalok CD-n, nagyleme­zen, illetve kazettán is megje­lennek, a résztvevők pedig egy országos turnén vesznek részt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom