Észak-Magyarország, 1992. április (48. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
1992. április 18., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 / A tambura húrja túl rövid ahhoz, hogy valakit is fel lehessen arra akasztani — oktatja képviselőtársát (egy másik kisgazdát) az ismert honatya. A szöveg a Parlamentből — vagyis az ORSZÁG HÁZÁBÖL — jön, s az éter hullámain megtalálja a Moszkvics antennáját. Nem én ülök a volánnál, így hát semmi akadálya sincs annak, hogy a kiskocsmánál, mely hajdan az angyalos címerével hívta fel magára a figyelmet, megálljunk egy féldecire. Aki nem ismeri a közeget, már az ajtóból visszahőköl, de én nem először járok itt — s még nem vették vérem. Igaz, mindig betartottam az itteni íratlan szabályokat, melyek azt hiszem áthághatatlanab- ba'k, mint a parlamentiek. Mindenesetre itt senki sem beszél akasztásról; a törzsvendégek közül egyik-másik kezet fog velem (nem firtatva pártállásom és nem irigyelve selyem nyakkendőm) majd helyet szorítanak számomra a pultnál. Ez talán az ország egyetlen olyan helyisége, ahol egy percnél tovább nem kell várni az italra. Úgy is mondhatnám, hogy rendkívül gyors és precíz az ügyintézés. Amiből ugyancsak tanulhatnának a közhivatalok. De hát megyek vissza a Parlamentbe, azaz a rádió mellé az automobilba, s még éppen idejében elfoglalom a helyem ahhoz, hogy megyénk képviselőjét meghallgathassam. Az iskola nélkül maradt kistelepülésekről van szó; a gondot — ahogyan szokták mondani — von haus aus ismerem, mióta csak az eszem tudom. Tucatnyi tanító ősöm — egyenes és oldalági rokonaim — mindmind kisiskolákban kezdték. Apám pedig nemcsak tanítója, hanem alapítója volt egy ilyen iskolának, amit még az egyházmegyei főtanfelügyelő is számon tartott, újból és újból fölemlítve a tettet, valahányszor színe elé került az öregem. Mert régen fontosak voltak ezek a kisiskolák. Talán azt is mondhatnám, hogy nem kevésbé fontosak, mint a COLLEGIUM HUNGARICUMOK. S akik most hitetlenül csóválják a fejüket, azoknak a következőket idézhetem a Pedagógiai Lexikonból. (Akadémiai Kiadó — 1977.) Klebelsberg Kuno . . . „számos maradandó hatású tanügyi reformot hajtott végre. Minisztersége idején ötezer tanterem és tanítói lakás épült a népiskolák számára, elsősorban az alföldi tanyavilágban. A tanyai iskolahálózat kiépítése népművelési és politikai célokat egyaránt szolgált.. Az egykori művelődéspolitikusról persze még sok mindent el lehet mondani (a címszó szerzője igyekszik is érdemeit kisebbíteni, közölvén, hogy tulajdonképpen a miniszter a tanyai iskolaépítéssel sem akart mást, mint az ellenforradalmi rendszer osztálybázisát erősíteni a parasztság körében) de, De! ama ötezer tanterem és tanítói lakás bizony megépült. Kilenc év alatt épült meg (1922—1931), s az iskolák közül máig is elég sok áll még. Más kérdés, hogy sokból kocsma, vadászház, szeszfőzde, téesz- iroda, vagy hétvégi üdülő lett, A SZOCIALISTA ISKOLA- és MŰVELŐDÉSPOLITIKA NAGYOBB DICSŐSÉGÉRE... Ma már el sem tudják képzelni, hogy milyen messzire világítottak egy ilyen tanyai iskolának az ablakai az Álföídön! A szó szoros értelmében is, hiszen egyszer keményen megleckéztették apámat a légvédelmi hatóságok, mert nem sötétítette el az ablakokat... De a szellem világossága, amit egy ilyen iskola sugározni tudott, az volt az igazán messzeható. Semmiképpen nem akarom idealizálni a körülményeket, mert az osztatlan iskola nem egy tanulójának ez az egyetlen mondat került tanév végén az értesítőjébe: „A sok hiányzás miatt nem osztályozható!” S tudjuk, hogy milyen silány volt a gyerekek ruházata, hogy nem volt lábbeli, s hogy 8—10 éves lányoknak, fiúknak el kellett menni libapásztornak, kis kimásznak. De egy jó tanító mégiscsak LÁMPÁS lehetett, lett is ebben a kisvilágban, a maga mikroközösségében. Nemcsak írni, olvasni, számolni tanította meg növendékeit, hanem a hit és az erkölcs törvényeire is. A kisiskola környékén élő gyerekek sorsa nem volt könnyű, sok mindennel meg kellett küzdeniük, de mégsem voltak HÁTRÁNYOS HELYZETŰEK! Amit úgy értek, hogy szellemi vezetőik jóvoltából lehetőségük nyílt a MEGISMERÉSRE, a tartalmas életre. Több évtized eltelt közben, azt hiszem senki nem akar egy régi életformát visszaállítani (nem is lehetne) sem konzerválni nem akar bizonyos kövületeket. Nem okvetlenül kell mindig és mindenütt őrizni a tanyát. De ahol néhány százan élnek, oda már kell Lámpás! A mi szőkébb hazánk apró falvaiba mindenképpen. Erről beszél megyénk képviselőnője is a Parlamentben, ennyivel fontosabb dolog ez, mint a kisgazdák egymás közötti torzsalkodása, de hát erre se jut több idő, meg aztán közbeszól még a Ház elnöke is. félvén, hogy szavazásra kevesen maradnak a teremben. (Az angol parlamentben nincs is annyi hely, ahány képviselő, de ha szavazásra kerül a sor, mindenki tudja a IrKfplpqcpCfpt \ Szóval a Ház elnöke megszakítja a felszólalást, mire a képviselőnő megsértődik — elveszíti a fonalat. Én" ülök a Moszkvicsban, s bosszankodom. Sok százan ülnek a tévé- meg a rádiókészülékek előtt, s talán ők is bosszankodnak, vagy csak legyintenek. Megpróbálom a dolgokat végiggondolni. Persze, hogy minden település jogos igénye, jussa az iskola. De hát ilyen költségvetési hiány mellett aligha tud a kulturális kormányzat tantermekre pénzt adni. (Az Isten tudja miként volt képes Klebelsberg _ nem sokkal a háború és a forradalmak u tán, egy megcsonkított országban — iskolákat építeni, egyetemeket alapítani, köz- gyűjteményeket fejleszteni?) Mi hát a teendő? Gondolom, elsősorban le kellene számolni a statisztikai szemlélettel, meg a kincstári gondolkodással és gondoskodással. Ami pedig a gyakorlatot illeti, — ahol még egyáltalán állnak a volt tantermek — az iskolát vissza kell adni a tanítóknak, papoknak, könyvtárosoknak. Senkit nem biztatok arra, hogy — miként Jézus a kufárokat — korbácsolják ki a SZELLEM HAJLÉKÁBÓL a pálinkafőzőket, kocsmárosokat és akármilyen vállalkozókat, de meg kell értetni, hogy a falut (legyen az bármilyen kicsiny) nem az egymás mellé épített lakóházak jelentik. Csak a lakosok lelkében lakozhat az erő, mellyel emberi életet tudunk teremteni. A lelket pedig ápolni kell. Fogékonnyá kell tenni minden jóra szépre; s fel kell vértezni, a kísértésekkel szemben. Mindenek fölött pedig azt kellene megtanulni, hogy mik korunk igazi értékei, s mi a talmi civilizációs kultúránkban. Talán soha nem volt szüksége a magyar népnek ennyire tanítókra, térítőkre, mesterekre, prédikátorokra ÍRÁSTUDÓKRA! mint manapság. Persze nem olyanokra, akik vizet prédikálnak és bort isznak, akik harminc ezüst pénzért eladják a falut (esetleg szüleikkel és szülőházukkal együtt), akik kiárusítják, elkótyavetyélik az örökségüket, miközben még folyton magyarkcdnak is. A legjobban az fáj, hogy tanítók, tanítókból lett funkcionáriusok erőltették, erőszakolták — szervilizmusukban túllicitálva egymást — a körzetesítésnek nevezett ostobaságot. Ami azért vált ostobasággá, mert az ésszerűség határain túl is szorgalmaztuk. 1979-ben csak annyit kérdeztem (annyit mertem kérdezni) ezeken a hasábokon: Mi lesz azzal a településsel, ahonnan minden értelmiségi kénytelen elköltözni, ahol a gyerekek egész napjukat a közeli község iskolájában töltik, ahol a felnőttek a téesz távoli földjein dolgoznak, s a faluban csak a nagy házak állnak egymással szemben; némán és üresen? Retorikus kérdés volt. Mostani kívánságom viszont nagyon is konkrét! Ne a tam- burahúrokról essék szó a Parlamentben, hanem az EKÉRŐL! Mert föl kell szántani a földeket és föl kell szántani a LELKEKET is. Átalakul az encsi áfész Hatalmas szervező munkát jelentett és jelent napjainkban, hogy az Encs és Vidéke ÁFÉSZ az év elején elfogadott szövetkezeti törvény szellemében átalakuljon. Elég csak annyit mondani: ösz- szesen 43 részközgyűlést tartottak annak érdekében, hogy meghatározzák az előírt, kötelező vagyonnevesítés elveit. Azért kellett ilyen sok részközgyűlést szervezni, mert az áfésznek 5770 tagja van — köztük sokan az aba- úji aprófalvak lakói. A vagyonnevesítésről végül is a részközgyűléseken megválasztott küldöttek 150 tagú testületé határozott. Eszerint 30 százalék maradt a fel nem osztható vagyon, a többit a tagsági viszony, valamint a személyes közreműködés arányában szabták meg. Mégpedig úgy, hogy egy-egy tag, dolgozó, maximum 100 ezer forintnyi névleges tulajdonra tett szert. Az sem járt rosszul, aki alapítóként 150 forinttal szállt be, hiszen — mondjuk — aki 22 éve tag, az is 5500 forintnyit kapott, kiegészítve a tagsági évek után járó összeggel. A vagyonnevesítésről szóló értesítéseket már megkapták az áfész tagjai, letelt a névre szóló határozatok fellebbezési ideje is — eddig senki nem tiltakozott a neki jutó vagyonrész nagysága ellen. Mint Zsiga József igazgató- sági elnöktől megtudtuk, decemberig mindenki megkapja a tulajdont szimbolizáló értékpapírokat. A tagság tehát nyilatkozik, és kedvezményesen vásárol. Az encsi áfész vezetése ugyanis tudomásul vette a részközgyűléseken elhangzott véleményeket, hogy nem a nagy osztalék a fontos, hanem a vásárlási kedvezmények. m. sz. zs. I KFT. Nálunk előleg befizetése nélkül, kedvező" kamatfeltétellel vásárolhat! CTV 222 ORION O MADE IN | HUNGARY °Í.O R\°^- 34 500, Miskolc, Széchenyi u. 90. sz. Miskolc, Szentpáli u. (Beloiannisz u.) 11. sz.
