Észak-Magyarország, 1992. március (48. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-07 / 57. szám

1992. március 7., szombat ÉSZAK-MAG YARORSZÁG 12 Gyűjtőfogház, 1958. június Krassó György szonettje „Gyújts rá, barátom!” Tiszta, mély harang kong messziről. Egy hét és hat kötél. Ki megy ma? Angyal? Kosa? Szente? Széli? Egy zárka nyílik s fölsüvít a hang: „Hazánkért! Fiúk! Isten veletek! Erdősi búcsúzik most tőletek!” Valaki sír. Lépések. Lánc kocog. Gyűjtő. Kisfogház. Halk kopácsolás. Rácsot, vakablakot tavasz legyint. Az udvaron akasztás lesz megint. Folyik tovább, pajtás, a gyilkolás. Kint: „Éljen a szabadság! Gyilkosok!” Aztán süket csönd. Társam szól: „A vég...” S kezemben ég a cigaretta még. Bozsik István: Galamb Hirtelenjében fogtuk be huszonéves diák-nagy- szánkat, majd megilletődve adtuk kézről kézre a ko­pott, eléggé iromba táskát, amolyan utazószatyrot. Harmonikaszemen csukódott, azaz húzódott össze, vagy nagyobbodott valamicskével, amúgy semmi kü­lönös rajta. Mégis, mint ereklyét nézegettük, emelint- gettük, adtuk egymásnak. Miután a kisportolt testű, erőteljes, kefehajú fiatal férfi közölte, hogy ez a táska az édesapjáé volt, ezt vitte mindig magával, ha utazott valahová. Az édesapa Karinthy Frigyes. A sportos küllemű, kefehajú férfi pedig a fia, Karinthy Ferenc. O, Ferenc szólt a táskáról, miután leemelte valahonnan, és letet­te volna a többi cucc közé, hogy vigyük ki ezt is a te­herautóra. A sok bútor, rengeteg könyv és mindenféle limlom közé, mi összegyülemlik egy hurcolkodás idejére. A véletlen úgy hozta - a véletlent Mátrai Majsic Miklósnak hívták -, hogy rakodómunkásokká vál­tunk Budán, segítségül Karinthy Ferencék költözteté­séhez. Mintha a Nagyboldogasszony utcáról mentek volna a Ménesi útra. Mi, akkori bölcsészhallgatók, az egykori híres Eötvös Kollégiumban, a mi időnkben inkább csak diákszállóban múlattuk az időt, miért is ne mennénk barátságból a neves íróhoz? (Barátság­ból, aztán a végén az író erőteljes tiltakozásunk - no, nem annyira erőteljes tiltakozásunk - ellenére egyi­künk zsebébe belegyömöszölt háromszáz forintokat. Mennyit is ért akkor, az ötvenes évek elején három­száz forint? A köztéri büfében 2-3 forintért jól­lakhattunk, a boltban 80 fillérért adtak egy kiló paradicsomot, 70 fillérért négy villamoson utazhat­tunk ugyanazzal a jeggyel, de mehettünk vele dunai hajón, földalattin, trolin is, a Búsuló Juhászban éjjel, tehát már a „zenés árak” idején 18 forintért kaptunk egy üveg, Zsiráf sört, amely mellett hárman-négyen órákig elücsöröghettünk.) Karinthy Ferencet Mátrai Majsic Miklós ismerte személyesen, ő hívott meg bennünket. (Nem sokkal később, ’56 októberében a Parlament előtt, mint egyik szerencsés életben mara­dó, ő is segített a halottakat, sebesülteket összeszed­ni, elszállítani.) Mentünk hát az íróhoz, és nézegettük a harmonikus táskát, meg minden sok érdekességet, mit látni lehet ilyen különös házban. Lázár Ervin volt ott, maMikka Mákká, Dideki, a Nagy Zoárd és egyéb marhaságok kitalálója, híres meseíró, vagy ilyesmi, akitől úgy ha­vonta kérdezi valamely tévés vagy rádiós,..hogy „és fiatal korában kikkel barátkozott?”, de ő, mármint Lá­zár, jó érzékkel bennünket sosem említ. Hiába, min­denkinek van valami takargatni valója. Ott volt még Király Ernő, ma az MTI valamely főnöke, és egy fur­csa, ki tudja minő keverék kutyának a tulajdonosa, amit bocs’, akit olaszhonból hozott magával, és most kilencedik emeleti lakásában tartja. Természetesen ott sürgölődött Hankóczi Sándor, aki erőteljes orra miatt a Csőt mester megtisztelő nevet kapta, ma pedig mun­kanélküli újságíró.- Reggeliztek már, fiúk? - tette fel a valamennyi­ünket zavarba ejtő, illetlen kérdést Karinthy Ferenc, majd elnevette magát. - Jó, jő elnézést a kérdésért! Jöjjenek, előbb nekilátunk ennek. És lön. Végül mégis felpakoltuk, elvittük, lepakol­tuk, amit ránk bíztak. Nekiláttunk egyébként máskor is. Karinthy Ferenc kötetének. Kecskemét, ’56 nyara, katonaság, nyári gyakorlat egy hónapja. Elképesztő hosszú idő tud len­ni egy hónap dög hőségben, homokban, ekcémás viszketést okozó, műanyag szárú, csizmaszerű vala­miben. Jobbra át, balra át, vigyázz! Messzi távolból, másik egységtől, a színművészeti főiskolások közül érkezik pihegve-futva egy vékonydongájú, fekete ha­jú gyerek. Kérdi parancsnokunkat, hogy hány óra. Az széleset mosolyog, tudja, mi a rend, és közli, hogy az ő órája elállt, fusson tovább egy távolabbi egységhez. „Tudtam, hogy itt sem lesz óra!” - mondja a vékony legény, és lohol a távolabbi egység felé. Parancsno­kunk magyarázólag mondja: valami balhét csinált a gyerek, most büntetésből futtatják. Sajnálkozva is, kicsit irigykedve is nézünk a távo­lodó harcos után. Még akkor sem tudtuk, hogy hama­rosan az egész ország megszereti, megismeri: Garas Dezső. Ok, a színművészetisek adtak műsort egyik vasárnap a nagy ebédlőben. Egyebek között a „Lógok a szeren”-t is, melynek akkora sikere nemigen volt még színpadon. Szóval oda az idősebb Karinthy eljött közénk. De eljött a fiatalabb is. Valamely könyvmoly bölcsészhallgató össze tudott kapam i annyi pénzt, hogy megvegye Karinthy Ferenc akkortájt megjelenő novelláskötetét. Idillikus kép. Pi­henő egy terebélyes fa árnyékában. A könyvmoly a hátizsákjából előveszi a kötetet, mi körbeüljük-feküd- jük, és hallgatjuk. Ami persze teljesen ellenkezik a szolgálati szabályzattal. A hátizsákban ugyanis nincs rendszeresítve könyv. A novella felolvasása szintén szabályzatba ütköző cselekmény. De azért csak-csak jut rá idő, jókedvűen hallgatjuk, igenis felüdülünk tő­le. Miként - az ember gyarló - felüdültünk mindig Ladányi Mihálytól is - akkor még Misi - ha meglát­tuk aprócska termetét a hatalmas szuronyos dióverő­vel, amint éppen őrületbe kergeti a vezénylő tizedest. Mihály lírai alkata nem bírván a durva hangot, ordibá- lást, vattával dugdosta tele mindkét fülét, ily módon nem hallott, ergo nem is hajtott végre semmiféle ve­zényszót. De Karinthy köteténél maradva: át sikeredett men­teni ezt minden napon. Még akkor is, amikor parancs­nokaink szerint egyesek közülünk katonai zendülést követtek el, e miatt szigorodott a fegyelem, az ellen­őrzés. Lázadás? Zendülés? A laktanya fölöttünk lévő emeletének lakóit - ugyancsak bölcsész diákok, de egy évfolyammal hátrábbiak-éjszakánként többször riadóztatták, ezek valahogy elveszítették a türelmü­ket, és csizmáikkal megpüfölték a tizedest. Az elfutott a fegyveres őrségért, nagy lábdobogás, szaladgálás, tisztek, parancsszavak. Aznap pedig tábornok érkezik nagy kísérettel. Gyűlés. Mi úgy gondoljuk naivan, hogy ha gyűlés, akkor felszólalhatunk, kérdezhetünk, véleményt mondhatunk. Kaptuk ellenben a nagy fej­mosást, hogy a renitensekkel leszámolnak, majd így, majd úgy, vegyük tudomásul, hogy itt nem lesz Poz­nan. (A lengyelországi események híre akkor már itt volt, köztünk állandó beszédtémaként.) Mindez ’56 nyarán. Szóval az a bizonyos könyv még ezután is fölvidí­tott bennünket. Érdekes ez. Sok évvel később Zala egyik szép falujába érkezem rokonlátogatóba. Nyár van, de az esős nap miatt Öcsi nincs kinn az aratóknál böhöm nagy szállító teherkocsijával, hanem a veran­dán vihog. Könyvet olvas, Karinthy Ferenc egyik kötetét. Abból is azl a részt, amelyikben a repülőgép spanyol személyzete sztrájkol, ezért nem szolgál ki, a sztrájk szűnésével pedig K. F. kéri a sok-sok konya­kot, magának is, szomszédjainak is, de nem fizet, mi­vel, miként mondja, most ő sztrájkol. De hol is kezdődött ez az egész? Ott, hogy megille­tődve nézegettük a harmonikás utazótáskát, és segí­tettük K. F.-ék költözését. És nemrég érkezett a hír, Karinthy Ferenc végleges elköltözéséről... Sok min­dent hagyott itt... Nagy-nagy gazdagságot. Priska Tibor ztj) Kétéves unokám immár hu- szonötödször ereszkedik le a bérház kocsifelhajtójáról apró robogójával, de nem unja. An­nál inkább unják a földszint la­kói, mert a felhajtó sűrűn bor­dázott; zörögnek, csörögnek a jármű kerekei. A lejtőn lefelé fél percig sem tart a robogás, s utána fel kell vonszolni a masi­nát. Ez sem több, mint egy hosszú perc. Vagyis a földszin­tiek idegeit percenként mángo­rolja végig a kölyök. Kezdetben nincs szívem le­állítani, mert borzasztóan élve­zi a kicsi a hirtelen gyorsulást; a pofiján izgalom, feszültség, tán kis félelem is - mint az igazi versenyzők ábrázatán. Siker ez na! Bukás nélküli siker. Az ablakokban megjelenő mor­cos, neurotikus felnőttek nem érthetik. Ők nem is voltak soha kétesztendősek. Mindegy, akkor is véget kell vetni a játéknak, mert előbb- utóbb elfogy a felnőttek türel­me. Felnyalábolom hát a srá­cot, mopedjével -együtt, s távo­zunk. Igaz elég zajosan és látványosan, mert a kölyök or­dít, s most is combjai közt tart­ja, szorítja a könnyű, műanyag járművet. Tulajdonképpen igaza van, hisz semmivel sem tudom kár­pótolni. Az egész lakótelepen nincs jobb, szórakoztatóbb já­ték, mint a lejtőn való robogás. Később majd kiakasztják a hin­tákat, felszerelik a libikókákat, de most - tavasz kezdetén - még ezek a kincstári eszközök is hiányoznak. Egyáltalán mit lehet itt csi­nálni, ha valaki lejön a lakásá­ból? Mit művelhetnek itt, a két-, a hat-, a tíz-, a húsz-, az ötven-, a hatvanévesek? Mi öregek még csak kiülhe­tünk (főleg, ha majd melegebb lesz az idő) a kis cukrászda te­raszára egy üveg sörrel, de mit csinálnak a nagy mozgásigé- nyü gyerekek? Sétálnak? De hát a gyerek nem sétálni akar, hanem rohangálni, elbújni, vagy felmászni valahová. Ma már csak a település ne­ve őrzi, (Tócós-kert) hogy vala­mikor izgalmas, rejtélyes világ volt ez, sok-sok gyümölcsfával, köszméte és málnabokrokkal. És mindenütt napraforgó fejek és mákbugók, és szederinda, meg repkény. A göcsörtös szil­vafák ágait földig húzta a ter­més, és azt hiszem, voltak még szőlőtőkék is. Holló Laci bácsi­nál (a legexpresszívebb alföldi mester volt, de hát kell-e ezt mondani?) mindenesetre sok jó bort megittam, miközben az öreg festő a kiskunfélegyházi vásárokról mesélt. Onnan hoz­ta a színeit, meg a gusztusát is. Még késő öregségében is kedvelte a birkapaprikást. A ház, ahol élt, most múze­um. Ez az egyetlen épület ma­radt meg a régi Tócós-kertből. Mindig készülök bemenni, de aztán lebeszélem magam. Már nem is tudom, hogy a valódi Tócós-kert emléke él bennem, vagy az a világ, amit Holló László átmentett vásznaira környezetéből. Is A gyereket persze majd elvi­szem a múzeumba, csak le­gyen egy kicsit nagyobb. De most hová vigyem? Aztán megment a nagyapák Istene. Hirtelen jött ötlettel javasolom: gyere nézzük meg a kutyát! A lakótelepen több vau is van, de VAU-VAU-VAU csak egy. Ezt a gyerek pontosan tudja. A mi kutyánk ugyanis nem valamiféle kis öleb, ha­nem egy valódi fehér bokszer. (Ez még a fehér hollónál is rit­kább.) Mit mondjak, a kutyánál tett látogatásunk jól sikerült. A bok­szer elénk jött, tulajdonosa (egy csinos fiatal hölgy) nemkülön­ben. A gyerek könnyei fölszá­radtak, nekem is mindenféle de­rűs gondolataim támadtak. Aztán mégiscsak haza kel­lett motorozni. Otthon levetkőz­tettem a gyereket, odaültettem a képernyő elé. Vigyázzon rá most már a tévé... „Tévé vigyáz a gyerekre”. Hm, ez címnek se rossz! Kár, hogy nem én találtam ki. Egy pedagógus dolgozatából je­gyeztem ki magamnak. Az ol­vasó nyilván tudja, miről van szó. Legföljebb azt nem érez­zük, hogy ez milyen szomorú dolog. Talán nem is a bugyu- tácska történetek a legszomo­rúbbak, s nem is az agresszív törpéktől meg egyebektől kell félteni apróságainkat. Sokkal nagyobb baj az, hogy a tévé nem játszótárs. Mert csak a gyerekNEK játszik, nem pedig agyerekKEL! S ha játszótárs nincs, se já­tékszabályokra, se találékony­ságra nincs szükség. Ennél­fogva kevés az öröm meg az élmény (a sikerélmény!) is. Lenézek az udvarra, (vagy inkább tér ez?) szóval felmé­rem a lakótelepi házak között a terepet. Egy-két nagyobbacs­ka fiú biciklizik, csitri lányok vi­hognak az egyik kapuban, kis­mamák napoztatják (vagy in­kább csak levegőztetik) csecsemőiket - más mozgás nincs. Mit is csináltunk mi ilyenkor március elején - 8-10 évesen - az én szülőfalumban? Hát kérem szépen, snúroz- tunk, bigéztünk, pitykéztünk, métáztunk. Még a golyózás is divatban volt valamelyest. A lá­nyok sok népi játékot őriztek: kiszámolókat, csúfolókat, csa- logatókat, aztán sokat „iskoláz­tak" és énekeltek. Mi inkább a harcias játékokat kedveltük. De a fogócskát, bújócskát ipiapa- csot együtt játszottuk. A lényeg az, hogy mindegyik játék „rög­zített szabályok szerinti tevé­kenység” volt - ahogyan ez a szakkönyvekben meg vagyon írva. Csalni még csak lehetett, de a játékrontóknak nem ke­gyelmeztünk. Ha valakivel nem akartak játszani a többiek, az a legnagyobb csapást jelentette egy gyerek számára. Csaknem mindegyik játék­nak voltak virtuózai (volt, aki snúrozásnál úgy vetette vonal­ra a réz kétfillérest, vagy a vas­tízest, hogy a nedves földre karcolt vonal éppen felezte a pénzdarabot) de valamennyi­ünk önbizalmát, akaraterejét, cselekvőképességét növelték a játékok. Még az ugrókötéllel végzett „iskolázás” is. Ma már persze sok mindent nehéz elképzelni. Mert hát ugye az ipiapacs elég idétlen játéknak tűnik a mai gyerekek számára. De mi, akik valamely nagy paraszt portán játszottuk - kazlak, ólak, istállók, padlá­sok, pincék, vermek, színek, kamrák, szekerek lehetőségeit búvóhelyül használva - rendkí­vül izgalmasnak és mulattató- nak tartottuk. Képesek voltunk a magtár búzahalmába befúrni magunkat, zsákba bújni, vagy jászolba feküdni a tehenek elé, csak, hogy meg ne találjanak bennünket. Mennyi ötlet, találékonyság, ügyesség és erő kellett ehhez! S micsoda taktika! Tulajdon­képpen játék közben történt meg az a bizonyos termé­szetes kiválasztódás. A játszó gyerekek társadalmában el­képzelhetetlen a kontraszelek­ció. A játszótársak között nem számított a szülők vagyoni helyzete, sem társadalmi állá­sa. Csak a játék szabályai szá­mítottak. „A játék - írja Huizinga - kí­sérője, kiegészítője, része az életnek... nélkülözhetetlen az egyén számára, mint biológiai funkció, nélkülözhetetlen a kö­zösség számára belső tartal­ma, értelme miatt, jelentősége és kifejező értéke miatt, továb­bá azok miatt a társadalmi és szellemi kapcsolatok miatt, amelyeket létrehoz: szóval nél­külözhetetlen kultúrténykedés. A kifejezés és az együttélés eszményeit valósítja meg.” Játszik a gyereknek a tévé. Most éppen azt játsza, hogy kisgyerekek nagy sztárnak képzelik magukat. Magyarán: sztárokat majmolnak. Nem magyarázom hosszan, hiszen több millióan látták a Tátika cí­mű műsort, mely immár a dön­tőhöz érkezett. Sok-sok kisgyerek is ott ült a képernyő előtt és bámulta (iri­gyelte) szerencsésebb kortár­sait, akik lám a reflektorok fé­nyében (kicsiben) már maguk is sztárok. De csakugyan szerencsé- sebb-e a jelmezbe bújtatott, festett szakállú, parókás kis­ember (vagyis a felnőttnek ál­cázott és idomított 8-13 éves), mint azok a kortársai, osztály­társai, akik gyerekek tudtak, akartak vagy mertek maradni? Akik még tudnak egymással játszani és nem különböző szerkesztők és színi bácsik, nénik apportírozzák őket. Le­het, hogy rövidesen nagy pénzt fognak keresni, de már soha nem lesz részük a játék örömé­ben... Nem folytathatom, itt az uno­kám a mopedjével, megyünk a lejtőre... ; «4-I------------------------­Juhász Sándor Fehér ütközet Fák talpig fehérben, zúzmarásak, egymásnak dőlve, szirmaikat bontják. - Tühegyes karjaik antennák: veszik a Mindenség rádiogrammját. Tél... tél... - kopogják a jelek, füvek; szétesett virágok ereiből sivalkodik a hideg. Micsoda ütközet: ragyog körül minden, összefekszik szívem örömeivel; nincs halál! Hiába támad a fagy. Árnyaink tegnaptól máig sokat változtak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom