Észak-Magyarország, 1992. február (48. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-17 / 40. szám

1992. február 17., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 Csöndes, esti órák Diósgyőr, Árpád utca. Szem­közt a hatalmas, szürke bérka­szárnyákkal, csöndben búvik meg a régi kis családi ház. Az őshonosak - vannak még azért néhányan - Füredi-házként em­legetik. Az ablakok a forgalmas útra néznek, ahol Füredi úr sze­rint tí/.percenként legalább 180 autó robog el. Ám, ha bekopog egy ismerős, az ablakon át kezet lehet fogni, ki lehet könyökölni, s el lehet trécselni egy kicsit. Merthogy Füredi Ferenc és élete párja ma már igazán ráérő­sen éldegélnek, nem hajtja őket az idő. Arra is kedve szottyant az immár 81. évébe lépő Füredi úrnak, hogy megfogalmazzon egy levelet a szerkesztőségbe. „Úgy gondolom - bár bizo­nyítékom erre nincsen -, hogy én lehetek az egyik legrégebbi és leghűségesebb előfizetője a lapnak. Amióta létezik, azóta olvassuk az Észak-Magyaror- szágot.” Invitáló soraira bekopogtunk az Árpád utcai kis ház faka­puján, s abban a szerencsé­ben részesülhettünk, hogy eltölthettünk néhány órát az idős emberpár társaságában, s meghallgattuk szellemi frisse- ségről árulkodó véleményüket az életről, a világ soráról, a csa­ládról és a környezetről, s mind­arról, amit ők is a hírforrások olvastán jegyeztek meg az évek; az elmúlt hónapok, hetek során. Először a délutáni homályban üldögéltünk, majd barátságos esti fénynél folytattuk a beszél­getést.- Ez a szoba, ahol most ülünk, a hálóhelyiség volt. Édesanyám itt szült a világra 1911. október 5- én, a Füredi család negyedik gyermekeként. Utána még két testvér következett a sorban. Szí­vósak és aránylag egészségesek vagyunk, hiszen még ma is élünk négyen: a 85 éves bátyám Győr­ben, hárman pedig Miskolcon. Terebélyes a családfánk - sokfelé elszármaztak a leszármazottak. Hál’ Istennek, a-mi gyerekeink mind itt élnek, ezt a levegőt szív­ják. Füredi Ferenc nyolc évtizede minden reggel ebben a házban ébred, s leszámítva a háborúban töltött időt (ami aránylag hamar véget ért számára), ugyancsak a diósgyőri hajlékban hajtotta álomra a fejét. Lassan már 55 esztendeje, hogy ebbe a házba hozta a kis baranyai faluból a feleségnek kommendált Mayer Etelkát. Az ismeretségből szép szerelem és valóban tartós kap­csolat lett. Itt járt két lányuk is­kolába, ide jöttek az udvarlók, innen mentek férjhez. Egyikük az Árpád utcában lakik család­jával, s hazafelé mindig beko­pognak, beugranak egy pár szóra. Három felnőtt unokájuk, s három dédunokájuk is van már. Egy-egy családi ünnepen bizony már nem fémek a szülői házban, s a szomszédos Pálos­ban ülik körül az asztalt.- Ma márkcttecskén élünk itt a párommal. A külvilág persze magától nem jön ide, és mi - amíg erővel bírjuk - nem zárkó­zunk el, nem élünk túlságosan visszavonultan. Kialakult az öregkori életritmusunk - mond­ja Etelka néni. O az egyébként, aki - lévén majd tíz évvel fiata­labb - még ma is intézi a napi ügyeket. Reggel átugrik a bolt­ba, a „Füredibe”, ami egykor a mama szatócsüzlete, majd - míg csak el nem vették - a Füre­di úr üzlete volt. Naponta friss ételt készít - persze annyit csak, amennyi két embernek elég. Vi­gyázni kell már az étkezéssel, meg aztán a gyógyszerek is el­veszik néha az ember étvágyát.- Az újság mindig érdekelt - mondja Feri bácsi. Fiatal keres­kedősegéd koromban - Weid­lich úrnál, a Fekete Kutyában lettem 29 évesen segéd „úr” - ismerni kellett minden helyi in­formációt. Akkor anyám a Reg­geli Újságol járatta. Később aztán - már állami alkalmazott­ként - a többi lap mellett az Északot járattuk. Ma már sze­rény nyugdíjunkból csak egy újságra futja, így azután az Északra szavaztunk. Böngé­szem most is a sportot, aztán ér­dekel a politika - bár az mostanában nem sok örömet ad az embernek -, s elolvassuk a moziról, a színházról, a piacról, s az emberek mindennapjairól szóló írásokat. Szeretik aztán a keresztrejt­vényt. Azt Etelka néni fejti meg, csak néha olyan apró a betűje, hogy alig tudja nagyítóval ki­böngészni. Örülnek a tv-műsor- nak, de bosszankodnak, ha az utolsó percben derül ki: nem ép­pen úgy alakul, mint ahogyan azt a „Plusz” ígérte. S ami az idei legnagyobb csalódás volt, az a naptár! Nem volt érdemes a falra kiszegezni. Igazán megér­demelték volna az előfizetők a hagyományosat, még ha az kö­rös-körül csupa reklám is volt. Hét végeken kedvelik a színes, olvasmányos írásokat, némelyi­ket még el is teszi, kivágja Feri bácsi.- Szeretnénk még jó ideig ol­vasni a lapot, megnézni a tévé­ben a nekünk való műsorokat, s beszélgetni az. esti csöndes órákban. Mit is kívánhatunk még az élettől? Egészséget, a .családunkban a gyerekeknek boldogságot. Magunknak pedig még egy kis időt, néhány bol­dog évet egymás mellett. Meg­érdemeltük... Gyárfás Katalin ____________Fotó: Farkas Maya M ár csak a csodában bíznak! „Kilakoltatott” avasi nyugdíjasok... „Az idén lettünk volna kereken tíz évesek. Soha senkivel nem volt problémánk, mégis a szó szoros értelmében az utcára tettek bennünket.” - ezzel kezdte mondanivalóját Lestár Györgyné, az Avasi Nyugdíjas Klub vezetője. Történetüket akár mindennapos eseményként is kezelhetjük. Az immár tíz esztendeje fennálló és sokak által elismerten jól működő nyugdíjas klub tagjait február elején „kizárták” klubhelyiségük­ből. A szűkszavú tájékoztató szerint a Kincstári Va­gyonkezelő Szervezet többé nem engedi ide a klub tagjait, hacsak nem fizetnek azok óránként ezer fo­rint helyiséghasználati díjat. S hogy szavaikat ne pusztán üres fecsegésnek tartsák, lecserélték a zá­rakat, s a belépésre még jogosultaknak (egy presz- szóféle - és egy óvodapedagógusi egyesület dolgozói) megtiltották azt, hogy az épületbe bárki nyugdíjas betegye a lábát. Egy szóval sem jelezték azt, hogy kilakoltatnak bennünket! - mondja Lestár Györgyné. Éppen a soron következő összejövetelünkre gyülekeztünk, amikor az épületben tartózkodók közölték velünk, hogy nem engedhetnek be senkit sem közülünk, mert még bajunk lehet belőle. Egyszerűen nem ért­jük, hogy miért telték ezt velünk, hiszen az a helyi­ség, ahol összejöveteleinket tartottunk, azóta is üresen áll. Hetvenhat idős, magányos, de nem el­esett embert fosztottak így meg a közösségérzet él­ményétől, hiszen az elsődleges célunk az volt, hogy szórakoztató és kulturális műsorokat, tcadél­utánokat, kirándulásokat szervezzünk, hogy meg­törjük a nyugdíjas hétköznapok szürke monotóniá­ját. Igaz, a Magyar Szocialista Párt városi szervezete megszánt bennünket, s átmenetileg ren­delkezésünkre bocsátotta a Corvin utcai tanácsko­zótermet. Nagyon örültünk ennek a gesztusnak, de figyelembe véve a helyi adottságokat, itt mégsem rendezhetünk teadélutánokat, zenés-táncos össze­jöveteleket, hiszen nem illik visszaélni a vendéglá­tó bizalmával. Sajnos egyelőre nem látjuk a kiutat ebből a hely­zetből, hiszen megoldhatatlannak látszik az, hogy ezzel a létszámmal bármelyik, a városban működő klubhoz csatlakozzunk. Mindenhol nagy a zsúfolt­ság, s hetvenhat embert képtelenség lenne bárhol is elhelyezni. Arról már nem is beszélve, hogy senki nem tudhatja előre, hogy mikor, s melyik klub jut majd hasonló helyzetbe, mint mi. (Megjegyzendő, hogy Miskolc mintegy negyvenezer nyugdíjasából mindössze kétezren látogatnak ilyen klubokat. Ha csak néhány százalékkal nőne az érdeklődés a ha­sonló klubok iránt, már ez a tény megoldhatatlan problémákhoz vezetne.) Most már sajnos ott tartunk, hogy csak a csodák­ban reménykedhetünk: abban, hogy vagy a város vezetése, vagy a szervezet, vagy másvalaki meg­szán bennünket, s segítségünkre siet, mert problé­máink másképp nem találnak végleges megoldásra. Az igazi Ogyessza-dosszié Robbanóanyag van az argentin konnány múlt heti döntésében, hogy meg kell nyitni a nyilvános­ság számára a Dél-Amerikába me­nekült nácikról szóló, eddig szupertitkos rendőrségi és kor­mányhivatali dossziékat. Argentin kormánytisztviselők éseurópai ná­civadász szervezetek máris azt ál­lítják, hogy rövidesen be­igazolódik a régi gyanú, amely szerint a Vatikán, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának felbé­relt svájci tagjai, valamint a háború utáni spanyol és olasz kormány se­gítségével kiterjedt hálózat mű­ködött Nyugat-Európában, s együttesen legalább 7000 vezető német nácit szöktettek Dél-Ameri- kába a háború után - írta a The Independent on Sunday című brit lap, vasárnap. Létezik argentin rendőrségi dosszié Martin Bormannról, Hitler helyetteséről. A legtöbb történész meggyőződése, hogy Bormann 1945-ben meghalt Berlinben, de azért él a gyanú, hogy hatalmas kinccsel együtt ő is Dél-Ameriká­ba menekült a Gestapo főnökével, Heinrich Miillerrel együtt. Ok pén­zelték volna a bűntársaikat mene­kítő hálózatokat. Bormann ar­gentin dossziéját még senki sem látta, de alkalmasint izgalmasabb lehet, mint a nácimenekítést ka­landregényben feldolgozó Forsyht bestseller, az Ogyessza-dosszié - vélte a brit lap. Egy brit nácivadász, Shimon Samuels a múlt héten előzetesen betekinthetett válogatott iratokba az argentínai nemzeti archívum­ban. Őt az lepte meg, hogy az ar­chívumba beszolgáltatott dossziék közt nincs ott Adolf Eichmanné. Eichmann szervezte az európai zsidóság deportálását. Izraeli ügy­nökök Argentínából csempészték ki Izraelbe, ahol bírósági tárgyalás után 1962-ben felakasztották. Sa­muels úgy találta, hogy Josef Men- gele, az embereken kísérletező, szelektáló auschwitzi orvos dosz- sziéjából pedig mintegy húsz oldal hiányzik. Róla úgy tudni, hogy 1979-ben vízbe fulladt Brazíliá­ban. De Brazíliában a bíróság ugyancsak épp a múlt héten vette fel újra ügyét. Egy brit tudós, Alee Jeffreys, .a leiccstcri egyetem pr0' fesszora hamarosan vérmintát kap Mcngele Frciburgban élő ügyvéd fiától, Rolftól, s ebből meg logja állapítani, hogy a Sao Paulóban exhumált tetem Mengelc holtteste- e, vagy sem. Annyi azért kiderült a dosszié­ból, hogy Mengele Argentínában is élt. 1949. május 20-án érkezett oda, a Nemzetközi Vöröskereszt Gregor Helmut álnévre kiállított útiokmányával. A dossziék kinyitása nemcsak az európai náciszöktetőknek lesz kellemetlen, hanem végre az is ki­derül, hogy kik engedtek be Ar­gentínába sok száz háborús bűnöst - mondta a brit lapnak Eugenio Rom, az argentin nemzeti archí­vum igazgatója. A megvesztegeté­si pénzek azonban valószínűleg örökre elvesztek. A nácibefogadás főkolomposának ugyanis Juan Pe­ront tartják, aki 1946 és 1955 kö­zött volt Argentína elnöke. A neve alatt levő vagyon java állítólag ma is svájci bankokban hever, a bank­titok védelmében immár örökre megközelíthetetlenül. (MTI-Panoráma) Budapest (ISB) Igen nagy a veszélye annak, hogy nem si­kerül megőrizni a falvak béké­jét, s az* aktív tagokat a nyugdíjasokkal, míg a termelő­szövetkezeti tagokat a kívülál­lókkal szemben játsszák ki az ügyeskedők. E manipulációk véghezvitelét többek között se­gíti az emberek tájékozatlansá­ga, valamint az, hogy sokan nem látják át, döntéseik egy életre meghatározhatják sorsu­kat. Az átmeneti törvény végre­hajtásával kapcsolatos tapasz­talatokról számoltak be a Föld­művelésügyi Minisztérium il­letékesei. Sárossy László államtitkár bejelentette, hogy a minisztéri­umban létrehoztak egy tizenöt fős csapatot, amelynek kizáró­lag a tájékoztatás és az átmene­ti törvény végrehajtásának a támogatása a feladata. A vidé­ket nap mint nap járó miniszte­riális emberek ugyanis meggyőződtek arról, hogy a le­endő tulajdonosok jó részének alapvető ismeretei sincsenek a küszöbön álló átalakulásról. A sajtótájékoztatón megtudtuk, hogy elsősorban a vagyonne­Tájékozatlanság: Az ügyeskedők kijátszanak vesítés körül adódnak érdekel­lentétek és problémák. Bo­nyolítja a helyzetet, hogy a ta­gok azt sem tudják, kinek jár vagyonrész, s mit jelent a tör­vényben leírt „jogvesztő” kate­gória. Lovászy Csaba helyettes államtitkár mindkét kérdésre részletesen kitért. Elmondta, a vagyonnevesítés során mind­azok tulajdonrészt szereznek, akik tagjai valamelyik termelő- szövetkezetnek. Rajtuk kívül azok az örökösök is részesül­nek a vagyonból, akiknek előd­je legalább öt évig tagja volt valamelyik szövetkezetnek. Abban az esetben, ha valaki több helyen is tag volt, termé­szetesen több szövetkezetből is jár neki a vagyonrész. Az örö­kösöknek a törvény hatályba lépésétől számítva - tehát kö­rülbelül még egy jó fél hónap áll a rendelkezésükre -, 60 na­pon belül írásban kell jelezniük igényüket az illetékes szövet­kezetben. Ha nem teszik, ké­sőbb semmiféle jogorvoslattal nem élhetnek, hiszen a törvény ezen paragrafusa jogvesztő ha­táridejű. A szövetkezeti tagokat, s fő­leg a nyugdíjasokat nem egy esetben megfélemlítik a fal­vakban. Hogy pontosan kik, er­re nem adtak választ a tájékoztatón, példaértékű ese­tekkel viszont megismerked­hettek az újságírók. Előfordul, hogy a tulajdonosi igénnyel fellépőket megfenyegetik, ha kiviszik a földjüket a termelő- szövetkezetből vagy tulajdoni igénnyel lépnek fel, elvesztik a nyugdíjukat, s ráadásul még öregkorukban is a saját kezük­kel kell művelniük a holdakat. Az említett minisztériumi cso­port többek között ilyen kérdé­sekben is eloszlatja a fé­lelmeket. Igen sok a félreértés a háztáji körül. Sokan azt remélik, hogy a bérletbe adott földjük mellett még háztájit is kapnak az újon­nan alakuló szövetkezetektől. Mindez tévedés, a két jövede­lemforrás felváltja egymást, s ezután csak a bérleti díjból származik majd jövedelme a földtulajdonosnak. A jövőről szólva Lovászy Csaba kijelentette, hazánkban mindig szükség lesz a szövet­kezetekre, s a mostani gyöke­res átalakulás után bizonyára a valódi tulajdonosi közösségek határozzák meg a mezőgazda- sági termelés arculatát. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az emberek megfontoltan döntse­nek a jövőjükről. Ne engedjék, hogy bárki becsapja őket az át­alakulás idején és az új szövet­kezet alakításakor. R.S. Az unatkozó halott társat hív Húsz esztendeje immár annak, hogy üresen áll a dél-olaszországi Potenza közelében levő Sant And­rea falucska újonnan léte­sített temetője. A falubeliek elbeszélése sze­rint egy babona az oka annak, hogy két évtizede senkit sem temettek oda. Azt tartja ugyanis a néphit, hogy az első ha­lott, akit az új temetőben hántolnák él, annyira unatkozik ott, hogy gyors egymásutánban „meg­hív” maga mellé másokat is, főleg családjának és baráti körének tagjait. Ezért aztán - mert köz­ben azért halnak meg em­berek a faluban - minden Sant Andrea-béli azt kéri, hogy hozzátartozóját a falutól nyolc kilométerre fekvő régi temetőben, Atellában temessék el, amely természetesen zsú­folásig megtelt már. Atella polgármestere, Pasquale Ciani most azért imádkozik, hogy olyan „szerencséje” legyen, mint a környéken egy má­sik falunak volt, amely­nek újonnan létesített témetője szintén hosszú ideig üresen állott, amíg aztán egy környékbeli öreg plébános, akinek nem éltek már a hozzátar­tozói, bele nem egyezett, hogy az újtemetőben lel­jen örök nyugalmat. 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom