Észak-Magyarország, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

■ Tamtas, könyvtárfelelősök Füzes László Beszélgetés Balázsi Zoltánné dr. Thury Katalinnal Bevallása szerint világéleté­ben pedagógusnak készült. Eg> diákköri elhatározás a tágabb értelemben vett néptanítói pá­lya felé mozdította, így végzett könyvtár-népművelő szakot. Évekig dolgozott különböző rendű, rangú könyvtárakban, a könyvtári tevékenység szinte minden lépcsőfokát végigjárta. 1976-ban került a sárospataki főiskolára az újonnan induló közművelődési tanszékre, könyvtári tárgyak oktatására.- Hogyan látja másfél évtized távlatában a könyvtáros szak- kollégiumi képzés helyzetét u ta­nítóképzésen belül?- Ennek a képzésnek már in­dulásnál az volt a célja, hogy az akkor megoldatlan gyermek- könyvtárosi, iskolakönyvtárosi képzést országos szinten intéz­ményi keretek közé fogja. Összehasonlítási alapunk nem volt, a tanszék oktatóira várt az a feladat, hogy kimunkálják a képzés mikéntjét, összeállítsák tematikáját. Nem kis ellenál­lással kellett a kezdeti időben megküzdenünk, hiszen elég so­kan idegenkedve fogadták az általános tanítóképzés mellett egy másik szakmára is felké­szítő tanári munkánkat, a szakkollégium létjogosultsá­gát. Mi mindvégig hittünk válla­lásunk fontosságában, a szem­léletváltás szükségességében, és munkánk eredményességének arányában lassan nőtt a velünk szembeni megértés is.- A tanítóképzésen belül igen fontos mozzanat a könyvtár- használat ismerete, a jövendő tanítók irodalmi tájékozottságá­nak alakítása, a könyv szerete- tére való nevelés. Milyen szere­pet vállal ebből Ön szerint ez a képzés?- Az én koncepcióm kezdet­től fogva az volt, hogy két ágon kell lehetőségeinket gyümöl- csöztetni. Egyrészt meg kell ta­nítani a hallgatókkal azoknak a tájékoztatási segédeszközök­nek a használatát, amelyek bir­tokában képesekké válnak a könyvtárban és az irodalomban való önálló tájékozódásra, ku­tatásra. Másrészt viszont meg kell ismertetni a tantervi elvá­rások könyv- és könyvtárhasz­nálati vonatkozásait, az anya­nyelvi követelményrendszer feldolgozásához szükséges módszertani ismereteket. Mindezek mellett alapvető fon­tosságú a gyakorlati életre való felkészítés, amelynek elenged­hetetlen feltétele, hogy a hall­gatók már itt a képzés során megismerkedhessenek azokkal a formákkal és foglalkoztatási módszerekkel, amelyek segít­ségével majd tanítóként, könyvtárosként, szabadidő­szervezőként saját iskolájuk­ban a gyermek és a könyv kapcsolatát alakítani tudják.- Megyénk értékes irodalmi hagyományai és kortársiro- dalma milyen súllyal szerepel a képzésben? Mennyire ismerik a tanítójelöltek az itt élő írók, köl­tők műveit, a tájhaza meghatá­rozó értékeit?- Természetesen csak a ma­gam nevében válaszolhatok e kérdésre. Foglalkozásainkon felhasználják a hallgatók a me­gyei költők - így például Fecske Csaba és Csorba Piroska - gyer­mekverseit. Több tudományos diákköri és szakdolgozatot ír­tak megyénk irodalmi hagyo­mányairól. Nagy elismerést vívtak ki például a sárospataki diákhagyományok irodalmi és zenei vonatkozásainak feldol­gozásával. A felnőtt olvasószol­gálati tantárgy keretében ugyancsak lehetőség nyílik - önálló hallgatói szervezésben - helyi írók, költők író-olvasó ta­lál kozó j á n a k m cgsze rvezésérc, Sárospatakhoz kötődő irodal­márok meghívására. így volt már vendégünk többek között Kalász László, Fekete Gyula, Czinc Mihály, Tóth Máté Mik­lós. Igen jó a kapcsolatunk a nagykönyvtárral és a városi könyvtárral is, az utóbbival a tanévben már két közös ren­dezvényünk is volt. Az egyiken például Lorántffy Zsuzsannára és a Rákóczinkra emlékeztünk vendégünkkel. Gyárfás Endré­vel „Zsuzsanna kertje” című könyvének megjelenése kap­csán.- Sárospatak mindig felelős­séggel figyelt a határon túli ma­gyarságra. Nem első alkalom­mal járt hallgatóival Erdélyben.- Valóban legutóbbi szakmai utunkon két könyvtár megte­kintése volt a cél. Meglátogat­tuk a Marosvásárhelyi Teleki Tékát, ahol könyvritkaságokat tekinthettek meg diákjaink. így többek között 17. századi kiad­ványokat, vagy például Kazinczy 1813-ban megjelent „Tövisek és virágok” c. kötetét eredeti kiadásban, amit főiskolánk a Bibliotheka Comcniana soro­zatban nemrég jelentetett meg hasonmás kiadásban. De meg­látogattuk a Székelyudvarhelyi Tanító- és Óvónőképző Lí­ceum könyvtárát és felvettük a kapcsolatot a marosvásárhelyi Református Tanító és Kántor­képző Főiskolával, amellyel közös igény alapján szorosabb együttműködésre törekszünk. A szakmai élményen túl felbe­csülhetetlen az a tapasztalat­gyűjtemény, amit hallgatóink a kinti főiskolásokkal történt be­szélgetések során gyűjtöttek. Elhelyeztük a kegyelet virágait Érmindszenten Ady Endre szü­lőházánál, a házsongárdi te­metőben, Szenei Molnár Al­bert, Misztótfalusi Kis Miklós, Apáczai Csere János és Dsida Jenő sírjánál, Farkaslakán Ta­mási Áron, Székelyudvarhely és Mádéfalva között Orbán Ba­lázs és Marosvásárhelyen a re­formátus templom melletti sír­kertben a Bolyaink síremléké­nél.- Könyvtár, tanítás, felelős­ség. Mit könyvelhet el másfél év­tized múltával ha visszatekint az eltelt időre és mit vár tanítvá­nyaitól?- A sárospataki tanítóképzés több vonatkozásában is meg­újulásra vár és ebben igen nagy szerepe volt és van a bevezetett népművelő könyvtár szakos képzésnek. Hallgatóink igé­nyesebbek, problémaérzéke- nyebbek, nyitottabbak voltak az átlagnál. Szélesebb látókö­rnek, intelligensebbek. Változatlanul abból tudok kiindulni, hogy számomra mit jelent a könyv és nyilván azt szeretném, ha elkötelezett és felelős munkánk során a hallga­tóim is ugyanazt éreznék: a könyv az élet. Létszükséglet, ami nélkül nem lehet, nem ér­demes élni. Dobrik István Tél-esti álom Apró tűz lapult kunyhónk közepén, saját lángjánál melegedve. Ültünk körötte, pár fáradt legény, ódon titkokat fejtegetve. Kívül selyem hó fogta mérgét a dühös szélnek és a fagynak. Benn a múló idő szövőszékén a szavak semmit nem akartak. Halkan suhantak, óvakodva már a csend pókháló-szálain, és szétszakadtak, összetörtek önigazoló álmaink. Fogyott a vágy orsóján a fonál, fáradt pilláink lehunyódtak. Aludt a tűz is, bársony hamut húzva magára takarónak. Vass Tibor H°SIa™yan AZ ÉSZAK- MAGYAROR© IRODALMI MELLÉKLETE hiányoddal rabolja számat a januári szél. Arcomból kirámolt a fagy. Torkomban száműzött hó köhög: fölfázott bennem a véred. „...Tedd rá éltedet...” Búcsú Köteles Páltól Az esti Híradó megy a televízió képernyőjén. Elmosódott vonások­kal ugyan egy ismerős arc. A kép „alá" a szöveg. „Éleiének 65. évé­ben pénteken elhunyt Köteles Pál író, az Erdélyi Magyarság című füg­getlen kritikai és művelődési szemle alapító főszerkesztője. Temetéséről később intézkednek." A szomorú jelentést javarészt első hírként más­nap hozzák a lapok is. Köteles Pál esztendőkön át ven­dége volt a Tokaji írótábornak, az utábbi években azonban már hiába kerestem a korábbi szabatársat. Két vagy három ízben is ebben a szeren­csében részeltetett a véletlen: a nap­pali ülések, viták kitűnő rétora, ki­higgadt hangvétellel is gyújtogatta az igazság szövétnekét emberi, ma­gyar, erdélyi sorsoknak, az esti, már ágybéli átbeszélgetés idejére pusz­tán emlékezővé vált, mindörökre gyermeknek maradó íróvá... Szavai nyomán megelevenedett a sötétben a nagyváradi - előbb - pol­gárista kisdiák, a gimnazista, a ko­lozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkari hallgatója, majd ismét Várad, itt már - mintegy Ady utód­jaként - újságíró, két lap szerkesz­tőségében is. Hogyan forgatta itt pennáját? Er­ről nem vallott, nyilván mert hőskö­désnek tűnhetett volna. De vallott „életrajza” folytatásával: a „jól be­vált módszer szerint": 1950-ben le­tartóztatták. Két kemény esztendőt ült börtönben, s kinyílva annak aj­taja - megint csak recept szerint: - segédmunkás Vajdahunyadon. Ki­üresedett emberségből vizsgázik: építéstechnikusi végzettséget szerez s másfél évtizeden át e szakmát foly­tatja. Az idők némi enyhülését mutatta, hogy 1971-ben a „Nagy Konduká- tor" négy külországba is ellátogat, tehát Bukarest „nyit”. Köteles Pál számára ez azt jelenti, hogy a fővá­rosba, a Munkásélet című lap szer­kesztőségébe kerül. Egy ifjúsági re­gény s egy elbeszéléskötet íróvá is üti. E sorok lejegyzője az író halála után sem érez fölhatalmazást, hogy arról szóljon, mi késztette Köteles Pált az exodusra: 1977-ben áttele­pült Magyarországra s Debrecen­ben talált otthont és munkahelyet az Alföld szerkesztőségében. Elbeszé­lés- és esszékötetek jelzik az írópá­lya állomásait s nagy-nagy figyelem folyóirata, az Erdélyi Magyarság gondozása körül. Kortársai közül nála bizonyára senki nem vette komolyabban a költő figyelmeztető szavait: „Tedd rá éltedet!” Eszerint cselekedett vé­gesvégig, a zárókőig, a Búcsú Er­délytől című regénye megírásáig. S amolyan levélvéghez illesztett utóiratként: „Palikám, nem tudom, itt hagyott árvád, folyóiratod él-e, leledzik-e- a jövőben, avagy - mi­ként a csatában elesett harcosok mellé paripát és fegyvert - azonmód helyezik melléd sírodba lapodat, az Erdélyi Magyarságot is?" Kiss Gyula Tokaji írótábor, 1980 augusztusa. Koszorúz: Köteles Pál és Kiss Gyula Ragyogó téli nap volt. A fagy, a hó, a jég a káprázó napsütésben szin- te bizonyítani akarta, hogy a tél is versenyre kelhet a többi évszakkal. Az ágakon dús zúzmarabevonat fehérlett. Kristályos csend uralta a falut. A főutcát is az ünnepi hallgatás töltötte be, csak távolból szüremlett a vidám gyermekzsivaj; a tél kicsiny rajongói az alvégen, a Gőgő nevű kis tó jegén csúsz­káltak, korcsolyáztak.- Bár karácsonyig tartana ez a tiszta káprázat! - kívánta Szamosi Bertalan plébános, amint a parókia épületéből át­tekintett a főutcán, majd újra belemé­lyedt olvasmányába. Öreg, fájó szeme szinte csak tapogatta a sorokat, ez a ho­mályos érintés lobogtatta ragyogóbbra lelkében a fényt. Ott már minden a he­lyén volt: nyugalom, csönd és fehérség. A szemmel való tapogatás csavarta égőbbre a benti világosságot: „mint szarvasgím a források vizére, úgy sóvá­rog utánad, én Istenem, a lelkem”. Igen, ez a szép zsoltár lesz a holnapi szentbe­széd központjában. Rég nem írta le előre a beszédeit, de nem szerette ugyanazt elmondani, amit már egyszer kitárt a híveinek. Az új megközelítés, az egyre mélyülő érzés és gondolat az ő lelki építését is szolgálta, hiszen tudta jól, hogy nemsokára már nem tükör által lát, hanem lehull szeméről a léthomály, s a tükör nélküli fényben szemtől szem­ben nézheti a tiszta igazságot. Mint szarvas a híves patakra - csen- gett-bongott lelkében a fönséges üze­net; harmatos, tiszta adventi várakozás hangja visszhangzott, zengett vissza er­re, s ahogy feltekintett, az ablakon túlról figyelő szempárt vett észre. Egy szarvas. Furcsa az öregkor. Hát előjönnek a régi zsoltáros könyv szerep­lői? A belső látás már a külsőt is teljesen • uralja. Kedves szarvas, híves forrásra, patakra vágyakozó lelkem! Túl eredeti volt a kép. A szempár túl életes volt. Nem érintette a látomás hatá­rát. Létezés volt benne. Bánat nem, de valami fájó idegenség. Az öreg pap recehártyája még akkor is őrizte a képet, mikor a jelenésnek vélt alak eltűnt. Mint belső képre, úgy tekin­tett utána. Maga is csodálkozott azon, amit tett, de önkéntelenül felállt székéről, kezében a nyitott könyvvel az ablakhoz ment, hogy kinézzen, és Íme, a patyolat­fehér havon piros vércseppek látszottak. Becsukta hát fekete kötésű könyvét, és tűnődve az ablaknál maradt. Ötven éve tudja magát a falu szellemi vezetőjének, hívei pásztorának, de szarvas ide még sohasem jött a közeli erdőségekből. Hivatásos vadász nem volt a faluban. Valutás nyugati urak jár­ták a rengeteget csodás trófeákért. Né­hány orvvadászról is tudott mindenki, így ő is, és most, hogy a látomás ily valósá­gossá vált, hirtelen azt is tudta, hogy ki sebezhette meg ezt a nemes vadat. A csendes utca hirtelen zajjal telítő­dött. A szarvas menekült volna ki, a^utóbb a szarvas Vargáék kertjé- dőbe, de csak hol ebbe, hol abba a® két játszadozó cicusra tiport, hallván be, udvarba ugrott be, és itt is, ott ?9y miákolást, erre zúdulta kutyanép. madókba ütközött. Nem híves fot^e2®reb átvetette magát a kerítésen, álmodó emberekkel találta magát s^madt a cicáknak, azok fel egy tőr­be, hanem a meglepetés tizedffá^ ^afára, a kutyák a talpukat érték, percei is karót, villát, lapátot ragad|36°ro9tak, nyüszítettek; a szarvas az itteniek kezébe, mintha egy életÉL0n2°tta őket erre-arra iramodtak, mindenki arra készült volna, hogy ^áen a hajtóvadászat rendületlen Tusnády Lási Mint srvas... ezt a vadat elejtse. Kertből kertbe ^el f°lyt. Mindenki magáénak akarta szegény állat, egyik telekről át a má^arvast, és ez az üldözött némi sze- meglepett arc, ideges mozdulat, sís®i®t jelentette, legalábbis ideigle- ütés fogadta mindenütt. Világos si ®2erencsét, mert az üldözők egy- folyt a vér, életére pályázott min^ a akaszkodtak, lökdösték egy- bárhova lépett. it' Káromkodás, trágár beszéd fe­Nagy Jani épp a konyhában borce ki az egymás elleni fortyogó indula- kozott, mikor felneszeit a zajra. Féliűezt e9y-két rúgás, gyomorszájas is lehúzta az arcáról a szappanhabo1,'^e­kor kinézett, épp akkor ívelt át a ke Urcsa az ón nyájam - tűnődött a sen még karcsú tartással az ülój ’ beszélhetek én ezeknek holnap a szarvas. A konyha előtt hasított fa asról. Azt hiszik majd, hogy kutya­rönkbe belevágva ott fénylett a ba® rnarakodásuk ihletett meg, pedig szarvas alig szusszantott egyet; Ja^askápp akartam szólni. Jók is ezek kiiramodott, futtában kirántotta a bf,L^'J|k)erel<, jók, de rosszak is. Lélek- rönkből, és belevágta az állatba. ^ hidraszerű. Kifordul. A jót tölti bele célozta, de a hátába talált. Ott ma(í ^9yak kiarnar kifordul az; a rosszat balta, a szarvas megtántorodott, áe 6 e az ördög, az is kifordul. Három­szívóssággal szinte suhant át rfl^ S2erttbeszédet mondtam nekik. Hol kerítésen. 92 most bennük? „Mint szarvasgím Elborult Jani agya, feszítette a*'^sok vjzére,...” Mit érlelne bennük lat. Szarvast akart, és baltát ve* ^naP' beszédem? Azt a fényt muta- Fénylő szerszámát valami foglak gS. ek mutatnom nekik mindig, mé­nek tekintette, és ész nélkül rohan! * ®°sa9' 32 igazság és a hit táplál, után. Beszappanozott fél arcáró^ 'ez 32 indulat, mi ez az öldöklő erő? szén elfeledkezett. Mint valami r<Á 9y e9' ké2 kiemelné innen a szar­sikerült hóember, zúdult a szomsZ^'9a9y tragédia történne. Még sze- varába. Ott Kiss Ignác döfött egy P3et . °9y van ez a szarvas, azt csomkaróval a szarvas felé, de ni* a pártatlanabbat, röpült át a kerítésen. ng P alaöt az égen, a viadal tartott,- Mit akarsz, hé, a szarvasomé 9y mozgás ellenére az egész jele- rikoltott Jani.- Te mit háborgatsz az én mon? - röffent rá Ignác. A két majdnem összeakaszkodott. mikű,| volodó lárma arra figyelmeztette hogy nem egymást kell most nr niuk a nemes vad helyett. A sza' kutyák is követték. Azok is mara: mint az imént a legények. A szerencsétlen állat nem tudott®': ij a főutca ostromgyürüjéből; a papié másik vég - Janiék háza - közÓjfe ötödször futott végig. Egyre sű^l jöttek elő az emberek. Szamosi Ka nos csak ámult, hogy lám, a kihaH’f ma milyen népes. Minden ingázó' v v élő ma itthon van. Most többen n tek az utcán, mint amennyien misén szoktak lenni. A menyecs1 lénkén álltak a tornácokon. NéZ1^. nagy virtusú legényeket. Inga. Ballada net már állóképnek hatott. Közben a tej itt is, ott is felforrt, kifutott; kozmás szag terjengett innen is, onnan is. Siránkoztak a háziasszonyok: mi lesz az ebéddel? Gács Gusztinak volt telefonja. Ő pú­pos volt. Csatázni nem tudott a szarva­sért, hát a rendőröknek telefonált: „Fa­lunk főutcáján egy szarvas veszélyezteti a közlekedést". A rendőrök megértették, hogy azonnal ki kell szállniuk, és azt is tudták, hogy nem a közlekedésről van szó, hanem az az igazáfág, hogy Guszti szíve fájna, ha valamelyik győztes legény magáénak mondhatná az elejtett vadat. Jöttek hát a rendőrök fegyveresen megvédeni a veszélyeztetett közleke­dést. A gyereksereg előttük érkezett meg a Gőgőről, kipirulva, vidáman, így a hajtóvadászat élvezetéből ők sem ma­radtak ki. Épp a plébánia épülete előtt érte a szarvast a végzetes lövés. Az utolsó vér­cseppek tovább színezték a hófehér téli takarót. A szarvas szeme előtt fekete alakok robogtak ide-oda. A fátyolos, tört szemsugarat furcsa módon jól látta az öreg plébános is. Ő szinte reflexszerűen szeretett volna odamenni; szelíd mozdu­lattal szerette volna eltakarni a vádló te­kintetet, melyből most távozik az élet. De nem mozdult. Idegenséget érzett a falu iránt. Szörnyű nagy távolságot. Jól tette, hogy nem mozdult, mert ab­ban a pillanatban, amikor a nemlét me­revsége birtokába vette a szegény álla­tot, Kácsa Gusztávné a vad fejénél ter­mett és eszelős siratóénekbe kezdett:-Jaj, te ékes állat! így kellett neked elpusztulni. Te hűtlen, te beste! Nem vár­hattál addig, míg az uram megjön a bör­tönből? Jaj, annak is épp most kell oda lennie. Az elejtett volna téged. Ő haza­hozott volna hozzánk. Akkor nem kellett volna fáradniuk ezeknek... Jaj, te csúf­ság, hűtlen állat. Jaj, az én börtönben senyvedő uram! Kácsánét hagyták beszélni, mert min­denki féleszűnek tartotta. Közben zajlott az élet. Gazsi bá', a városi hentes meg­nyúzta a szarvast. Húsát, bőrét, és szar­vát a hatóság lefoglalta. A beleket a ku­tyáknak dobták. Volt nagy marakodás, nyüszítés, csak úgy villogták a fehér fo­gak. Teherautó érkezett. A nap hősének a földi maradványait ráhelyezték. A ká- tyús, csúszós, döcögős úton ünnepélye­sen indult végállomása felé, a városba. Délutánra fordultak a nap sugarai. El­ült a lárma, kiabálás, miákolás és nyü­szítés. A kozmás szag is felszállt az éteri magasságba. A nemlétező forgalmat már semmi sem akadályozta. A fehér ha­von vércseppek harmata piroslott véges­végig az egész főutcán. Hamar leszállt az est, majd a koromfe­kete éj. Kisértetkomor füstcsíkok törtek elő a kéményekből. Puha csönd volt min­denütt. A kutyák is elfáradtak. Az öreg pap elhomályosuló szemmel szinte ta­pintja a könyve szavait: Mint szarvas a híves patakra,... ——

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom