Észak-Magyarország, 1991. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-31 / 305. szám

1991. december 31., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 11 Tájékoztató az útlevélkérelmek benyújtásáról Az Országos Rendőr-íőka- pitányság tájékoztatót adott ki abból az alkalomból, hogy 1992. január 1-jétől állítják rendszerbe az új típusú út­leveleket, amelyeken már a magyar állam címerét és ál­lamformáját az alkotmány­törvénynek megfelelően tün­tetik fel. Ugyancsak ettől az időponttól kerül sor a régi útlevelek folyamatos cseréjé­re is. Ezzel egyidőben módo­sul a magánútlevelek iránti igények benyújtásának rend­je is. A tájékoztató szerint janu­ár 1-jétől a magánútlevelet igénylők kérelmüket szemé­lyesen az állandó, vagy ide­iglenes lakhelyük — annak hiányában tartózkodási he­lyük — szerint illetékes jegy­zőnél (körjegyzőnél), vagy a Belügyminisztérium Adatfel­dolgozó Hivatalánál (Buda­pest VI., Andrássy út 93.), továbbá külföldön a külkép­viseletnél nyújthatják be a megadott feltételek alapján. Eszerint az útlevéligény be­nyújtásához rendszeresített formanyomtatványhoz mellé­kelni kell 2 darab 35X45 milliméteres fekete-fehér, vagy színes igazolványképet, amely 1 évnél hamarabb ké­szült az érintett személyről, ezen kívül csatolni kell egy 1000 forintos illetékbélyeget is. Amennyiben kiskorú, vagy gondnokság alatt álló személy részére kérnek út­levelet, akkor mellékelni kell a szülők (törvényes képvise­lő) hozzájáruló nyilatkoza­tát, amelyet a közjegyző, vagy a gyámhatóság, illetve az útlevéligény átvételére jogosult szerv előtt hitelesí­tettek. A külföldön élő ma­gyar állampolgárok mellé­keljék a magyar állampol­gárság megállapításához szük­séges iratokat is. Az az állampolgár, aki 1988. január 1-je után kiál­lított útlevéllel rendelkezik, és ennek cseréjét kéri, a ké­relmet, amelyhez a feltéte­lek szerinti mellékletekhez csatolja az útlevelet is, pos­tai ajánlott küldeményként is elküldheti közvetlenül a Belügyminisztérium Adatfel­dolgozó Hivatalnak (1903 Bu­dapest, Pf.: 314 47). Termé­szetesen személyesen is in­tézhetik a cserét, oly mó­don, mintha új útlevelet kér­nének, tehát a formanyom­tatvány kitöltésén túl szük­ség van a két fényképre és az 1000 forintos illetékbé­lyegre is. Személyes ügyin­tézés esetén a lakhelyük sze­rinti jegyzőt, vagy a BM Adatfeldolgozó Hivatalát ke­ressék fel. A Magyar Köztársaság cí­merével ellátott új formátu­mú útiokmányokat a BM Adatfeldolgozó Hivatal pos­tán küldi el a kérelmezők címére. Amennyiben valamilyen halaszthatatlan ok miatt so­ron kivüli útlevéligényről van szó, akkor ezt a kérel­met a BM Adatfeldolgozó Hivatalnak állandó ügyeletet tartó ügyfélszolgálatán, vagy a köztársasági megbízottnál lehet előterjeszteni. Változatlanok továbbra is a határátlépési igazolvány­ra, a határátlépési engedé­lyekre, a kivándorlásra és a hazatérésre vonatkozó ügy­intézési és eljárási szabá­lyok. (MTI) Ajándék-copf Szaddam Husszeinnek Egy kuírd iiSkoláslány le­vágatta cqpfjált és szeretete jeléül elküldte ajándékba Szaddam Husszein iratai el­nöknek, — jelentette a Baath Párt hivatalos lapja. A'hdaf Fahad al-Kakeh már nem az első, akii ilyen ajándékkal lepte meg Szad­dam Husszeint. Mint levelé­ben írja, azért választotta az ajándékozásnak ezt a módját, mert „nincs más ér­tékesebb kincse, amit ad­hatna”. „Az amerikaiak és köve­tőik nem kevés problémát okoznak nekünk” — állapít­ja meg, nyilvánvaló utalás­sal az Irak ellen életbe léptetett BNSZ-szankciőkra és a Kurdisztánban tapasz­talható nyugtalanságra. „Azt akarjuk, hogy jóságos atyánk tudja: egész szivünk­kel rajta csüngünk” — biz­tosítja odaadásáról az elnö­köd az ötödikes diáklány. Gyászhírek HALÁLOZÁS Megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik szerették, hogy a legdrágább édesanya, nagymama és dédnagyi, aki mindenkihez jó volt, «7.V. KOSKA ZOLTÁNNÉ (Kati néni) életének 76. évében, 1991. de­cember 21-én csendesen eltá­vozott közülünk. Hamvasztás utáni búcsúztatásáról később értesítéssel leszünk. A gyá­szoló család. Fájó szívvel tudatjuk, hogy szerető édesapánk, id. GANVI FERENC 56 éves korában, 1991. decem­ber 23-án hirtelen elhunyt. Temetése 1992. január 2-án, 13 órakor lesz a Szent Józseí temetőben. A gyászoló család. Mély fajdalommal tudatjuk, bogy KONKOLY ANDRÁS 1991. december 26-áin, 44 éves korában, váratlanul elhunyt. Temetése 1992. január 2-án 13.30 órakor lesz, a szentpéteri kapui temetőben. A gyászoló család. Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik szerették és tisztelték, hogy HORVÁTH JÓZSEF (hejőcsabai lakos) 67 éves korában elhunyt. Te­metése 1992. január 2-án 14 órakor lesz, a hejőcsabai ka­tolikus temetőben. A gyászoló család. Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy BONUS SÁNDOR 73 éves korában váratlanul el­hunyt. Temetése 1992. január 2-án 13 órakor lesz, a vasgyári temetőben. A gyászoló család. Fájdalommal tudatjuk, hogy ORAVECZ TIBOR, a Népszava munkatársa 50. életévében, 1991. december 22-én elhunyt. Temetése 1992. január 3-án 1(3 órakor, a mis - kolc-perecesi temetőben lesz. A gyászoló család. Fájdalommal tudatjuk, hogy FOKI GYULA életének 79. évében, december 27-én elhunyt. Temetése ja­nuár 2-án, 9 órakor, a fel'sö- hámori temetőben lesz. A gyá­szoló család. Fájó szívvel tudatjuk, hogy a szeretett feleség, édesanya, gyermek, testvér, nagymama FRiGYiK 'Gézáne szül.: Simon Mária 1991. december 29-én, életének Íj- evében váratlanul elhunyt. Temetése 1992. január 3-án de, 1 órakor l'esz, a diósgyőri te­mető ravatalozójából:. A gyá­szoló család. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálás szívvel mondunk kö­szönetét mindazoknak a roko­noknak, ismerősöknek, szom­szédoknak, barátoknak, akik n drága édesapa, CS. SZABÓ ISTVÁN sírjára virágot hoztak és rész­vétükkel fájdalmunkat eny­híteni igyekeztek. A gyászoló család. Hálás szívvel mondunk kö­szönetét mindazoknak a roko­noknak, barátoknak, munka­társaknak. szomszédoknak és minden ismerősnek, akik TÓTH LAJOS temetésén megjelentek, rész­vétükkel fájdalmunkat enyhí­teni igyekeztek. Felesége cs két fia, Gábor cs Attila. Az utolsó handle Üjgyőrben A handlének nem erre visz az útja . .. — Csak par forint hasz­nom van kedveskéim egy- egy tételen. Már nem is tu­dom igazán, miért csinálom. Amikor reggelenként elindu­lok a fájós lábaimmal, ke­zemben a két nehéz sza­tyorral, mindig perlekedem magammal. Mondom: Mal­vin, hagyd már abba az egészet. Kikoptál az időből, szaggat a derekad, a szemed sem igazán jó. néha pedig nehezen kapsz levegőt. Ké­sőbb meg válaszolok: ha él­ni akarsz, mozognod kell, látnod, nézelődnöd, beszél­getni, és azt a napi egy-két eladást, vételt megcsinálni. Na! Kell-e az a pár cipő, vagy sem? Vegyék meg, mert ha nem, magammal viszem, bárhol túladok raj­ta, és utána szánhatják- bánhatják. A viaszos vászonnal lete­rített konyhaasztalon egy pár bakancs feküdt. Fejének és szárának sötétbarna bőre már töredezett volt, jól lát­szott, hogy talpalták is már, de azért masszív, erős cipő­nek tűnt. Mellé odatett még egy agyonmosott pulóvert, s egy színehagyott kockás in­get. Malvinka néni a ruha­neműt nem erőltette, ő ak­kor a cipőt akarta elpasz- szolni. — Így már ráfizetek, de kimondom az utolsó árat: legyen száztíz forint. Ne gondolkozzanak már annyit! A bolt végül is megkötte­tett. Anyám átadta a piros hasú százast, a zöld papír­tízest. Én újra felhúztam a bakancsot, később kipróbál­tam, vajon jól fogja a kor­csolyát, amelyet egy kereszt alakú „kulcs” segítségével erősítettem a talpához. Már aznap délután elmentem a vasgyári jégpályára és ki­próbáltam. Igazat adtam Malvinka néninek. A cipő nem volt rossz vásár. Jól tartotta a bokámat és a korcsolyát sem engedte el. A pénzt a kis öregasszony egy agyonhasznált, törede­zett bugyellárisba tette, el­pakolta a pulóvert és az in­get, majd nyögdécselve fel­állt, magára vette kopottas télikabátját és elköszönt. Szemében kis furcsa fény csillogott, szája sarkában apró mosoly bujkált. Aznap­ra már megcsinált egy bol­tot. Nem tudhattuk, honnan származik a pár bakancs és fogalmunk sem volt róla, mennyit keresett az eladás­sal. A pár barna bakancs el­adása és megvétele a hat­vanas évek elején történt. Mondták, más ócskások is járták így akkoriban az ut­cákat, voltak mozgékonyab­bak, ügyesebbek is tőle, de én azokat sohasem láttam. A kis öregasszony, kezében a szatyrokkal, viszont gyak­ran feltűnt, ahogy leszegett fejjel, elszántan végigbakta­tott az újgyőri utcákon. Az ócskás öregasszony te­rülete a Marx tértől a Tán­csics térig tartott. Ez volt az Üjgyőr. akkoriban még csak családi házakkal. A több­szintes blokképületeket, a panelházakat csak később emelték. A házakban mun­kások, irodisták, bányászok éltek. Nem mondhatnám, hogy könnyű világ volt. Sokszor ettünk zsíros kenye­ret, ebédre tészta, vagy krumpli került. Az újgyőri­ek életét a két gyár hatá­rozta meg. A napot a gyári dudaszó osztotta szeletekre. Akár óra nélkül is megél­hettünk volna. Már a csepe­redő, aprócska gyermek is tudta, hajnalban először öt órakor „fúj” a ' gyár, majd utána hatkor, délután kettő­kor és este tízkor. Műszak­váltáskor megsűrűsödtek az emberek az utcán, gyakran csak fejbólintással köszön­tötték a másikat, és min­denki ment a dolga után. Malvinka néni egy utca­végi kis házban lakott, ma­gányosan. Kerítését egy meghatározhatatlan fajtájú kutya őrizte, s volt még két macskája is, amelyek több­nyire az utcán kóboroltak. A kis öregasszonyról keve­set tudtak az emberek. Sen­kit sem engedett közel ma­gához, még szomszédai sem ismerhették meg igazán. A pletykásabb háziasszonyok persze állították, hogy biz­tosan lecsúszott grófkisasz- szony. akit nem vitt el nyu­gatra a családja. Suttogták, pénzeket kap Amerikából, gazdag, s odahaza eldugva vastag aranyláncokat tarto­gat. Egy-(két habókos, meg­játszva a hozzáértőt, alkal­manként kijelentette, a kis öregasszony biztosan értesü­léseket gyűjt, s azért járja a lakásokat. Az igazság, mint később kiderült, egészen más volt. Malvinka néni szegény volt, mint a templom egere. Nem nyugdíjat, hanem valami kis járadékot kapott, s azt egé­szítette ki az ócskázásból szerzett pénzekkel. Az utol­só handlé volt Üjgyőrben. A gyárakban már kezdtek jobb fizetéseket adni, és idővel senki sem járt már szívesen a másoktól levetett ruhák­ban. Esetleg a nagyobbik testvér holmiját hordták el a kisebbek. Az asszonyok cserélgették egymás közt a gyermekruhákat, a sikk a belvárosi üzletekben vásá­rolt új konfekcióholmi volt. A kis öregasszony egyik napról a másikra beszüntet­te tevékenységét. Szüksége volt még ugyan a pénzre, s lábai is bírták még a járká- lást. de lelkiereje nem volt már a munkához. Lopással vádolták meg. Az egyik házban a fiatal- asszonytól egy férfinadrágot vett át, bizományba. A nad­rággal nem talpalt sokat, már másnap eladta egy má­sik asszonynak. A nadrágért járó pénzt — lefölözve a maga kis hasznát — tisztes­séggel letette az asztalra. Már dél körül járt, így ha­zament. s hozzálátott valami ebédet készíteni magának. Vagy egy óra múlva megje­lent nála a fiatalasszony és sírva, gyalázkodva követelt ötszáz forintot. Azt állította, hogy a százasokat ő a nad­rágzsebbe rejtette, csak megfeledkezett róla. — Azonnal adja vissza a pénzemet, különben felje­lentem a rendőrségen! Az utca zengett, a szom­szédok összecsődültek, s kí­váncsian várták, mi lesz az egészből. Malvinka néni riadtan in­gatta a fejét, ö .nadrágzseb­ből nemhogy ötszáz forintot, de még tíz fillért sem vett ki. Meg sem nézte a zsebe­ket, nem volt ideje rá. hi­szen olyan gyorsan eladta azt a nadrágot. A fiatalasszony ezerféle dolgot összekiabálva végig­szaladt az utcán, elrohant a vevőhöz. Ott gyorsan meg­nézték a nadrágzsebeket és persze nem találták a pénzt. A két asszony először egy­mást kiabálta le, hogy ki és kit gyanúsítson lopással, majd hirtelen szövetséget kötöttek, s úgy rohantak vissza az ócskáshoz. Most már közös erővel követelték a pénzt a kis öregasszonyon. Malvinka néni sírva fa­kadt. Megérezte, hogy csap­dába szorult. Most már az isten se mossa le róla a lo­pást. Két rossz közül az egyiket sem választhatja. Ha a sajátjából visszaadja a pénzt, akkor már rábizonyí­tották a lopást, ha pedig nem, akkor tovább vádol­ják. Ö a második megoldást választotta. Már csak azért is. mert egyszerűen nem volt ötszáz forintja. A fia­talasszony és társa kitartóan követelték rajta a pénzt, majd feldúltan elmentek. — Még ilyet — morogta az egyik szomszéd. — Elfe­lejteni, hova dugta el a pénzt... — Hallgass — szólt rá a felesége. — Ne avatkozz a más dolgába. Még csak az kell nekünk, hogy belekeve­redj, s mi is az utca szájá­ra kerüljünk. Rendőrségi feljelentés ter­mészetesen nem lett a do­logból. A fiatalasszony a férje tudta nélkül elköltöt­te, s gondolta, hogy így megpróbálja visszaszerezni. Malvinka néni egyszer- kétszer még megpróbálko­zott az ócskázással. Nem ment a dolog, mert úgy érezte, ferdén néznek rá az emberek, s ha az utcán vé­letlenül meglátott egy rend­őrt. akaratlanul is összerez­zent. Inkább hazament, le­ült a székre és csak nézett maga elé, mint egy bagoly. Ólomsúlyokat érzett a tes­tén, még a kezét is nehéz volt megmozdítania. Nemso­kára meghalt. Hosszú évekig nem volt ócskás Üjgyőrben. Az embe­rek nem is gondoltak rá, hogy használt holmit vegye­nek. A Zsarnai sem virág­zott úgy, mint most. Mal­vinka néni története csak azért jutott eszembe, mert már újra vannak handlék Üjgyőrben. Ez már egy egé­szen más világ. Az ócskás úgy tesz, mintha valódi, új árut kínálna. Nem járja az utcákat, hanem boltot nyit, cégért függeszt ki rá, s még az újságban is hirdeti porté­káját. Megélnek, mert a használt holmikra ismét van vevő, úgy mint Malvinka néni idejében. Udvardy József A bűn jól fizet. Legalábbis az amerikai Legfelsőbb Bí­róság decemberben hozott döntése szerint, ami ezentúl lehetővé teszi, hogy a híres­hírhedt bűnözők „műalko­tásban” tárhassák a nagyér­demű elé azt, amiért a tör­vény életfogytiglanra, netán villamosszékre ítélte őket. Egy eset kapcsán most így fog­lalt állást ez a tekintélyes testület: „Az államnak bi­zonyos értelemben érdeke annak megakadályozása, hogy hogy a bűnöző hasznot húz­zon a bűncselekményből, ám az eddigi törvény sérti az Al­kotmánynak a szólásszabad­ságra vonatkozó tételét.” S hogy milyen nagyságrendű mellékjövedelemre számít­hatnak a börtönszerzők, íme a példa. Martin Scorsese megfilmesítette Henry Hill maffiózó sztoriját, amiért közel 100 ezer dollárt kap­hatott volna „az ötletgazda”. A sors különös iróniája, hogy a kifogásolt törvényt 1977- ben azért hozták, hogy Da­vid Berkovitz ne juthasson hozzá ahhoz a nagy összegű honoráriumhoz, melyet az emlékirataiért ígértek. Eb­ben azt kellett volna elme­sélnie, hogy miképpen sze­melte ki és ölte meg áldoza­tait — autóban szeretkező fiatal párokra specializálta magát —, és hogyan kapott „parancsot az ördögtől, aki gyakorta szólt hozzá”, mint ahogy állította. S mivel a holttesteket kézjegyével is ellátta — áldozatain a „Sam fia” cédulát hagyta —, a bűnözők különjövedelmét, azaz a szerzői jogdíjat aka­dályozó törvényt ezen a cí­men jegyezték be az USA legtöbb államában. A „Sam fia” törvényre hivatkozva koboztak el 15 ezer dollár jogdíjat egy pincér gyilko­sától (Norman Mailer író fe­dezte fel). Sőt, egy tanárnőt, aki a szeretője megölésének sztorijával szerzett honorá­riumból a rabok gyerekeit akarta segélyezni, még e jó­tékony célú alkotói szándék­tól is eltántorítottak. Ha a törvényt mindenütt alkal­mazzák Amerikában, akkor a börtönirodalom példát­lan felvirágzása előtt állunk. Mi magyarok is, az aluljárók és az utcai bódék kulturális kínálatának vásárlóiként.

Next

/
Oldalképek
Tartalom