Észak-Magyarország, 1991. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-23 / 300. szám

1991. december 23., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Az Észak-Magyarország Szentföldön 6. fl Keresztűt, a Golgota, a Szentsír Mottó: Ne sírj, ha bántanak! Ne röhögj, ha csiklandoznak! Az egyszerű, magányos tu­rista Jeruzsálem szent helyei között nem könnyen közle­kedik. Ezért a legjobb, ha rábízza magát a szakavatott helybeli idegenvezetőkre, ki­egészítve a tőlük hallottakat olyan nagyszerű forrásmun­kákkal, minit például a nagy- tudású, kutató-tudós, dr. Gyürki László A Biblia föld­jén című, nemrégiben meg­jelent műve, amely sokat se­gít a tájékozódásban, az azo­nosításokban. Már említettem, mi a Ke- resztútra, ahol Jézus Krisz­tus elítéltetésétől megfeszít- itetéséig a kereszttel végigha­ladt, az V. Stációnál, a Via Dolorosa-nál tértünk rá. In­nen kényelmes sétával ha­ladtunk egyre feljebb a Kál­várián, kegytárgyakat, a su- veniiirek százféleségét felsora­koztató üzletek előtt, a VI. Stációnál például Veronika- kendőt, máshol fából faragott keresztvitelt, vagy éppen utolsó vacsorát ábrázoló szobrok sokaságát kínáló árusok hada között. Megáll­va itt is, ott is a Keresztút egy-egy újabb stációjánál, nem szabadulva egy pilla­natra sem a lényünket elá­rasztó érzéstől, hogy ugyan­azon a köveken lépkedünk, helyenként, ahol annak ide­jén a legenda és a Biblia szerint a Megváltó. Elítélte- ítésének feltételezett színhe­lyén, a pretórium kövein, megcsúfoltatásának színhe­lyén, az Ecce Homo-bazili- kánál, majd a Kálvárián, a Szentsír-baziliika környékén és magában a bazilikában. Már bent is vagyunk a templomrendszerben, amely merőben más, mint ahogyan azt a hittan- és imakönyve­ken, a Biblia különböző ki­adásainak lapjain, a prédi­kációkon nevelkedett vallá­sos hívők elképzelik. A Kál­vária, a Golgota most egy falakkal körbevett óvárosban, házak közöltt, templomban van. De talán jobban illik rá a templomrendszer elne­vezés, amelyben újabb és újabb turistacsoportok sod­ródnak egymás után és ösz- szekeveredve egymással. Ha­ladni kell, megállásra szin­te nincs idő és lehetőség, a legkülönbözőbb nyelvek hangzavarában,- a tömjénil­latban. Ferences, görög és örmény ortodox, abesszin szerzetesek és papok, imád­ságok és zsolozsmák, a világ minden részéről idesereglett zarándokok visznek egyre közelebb a XIV. Állomáshoz, a Kálvária kápolnájához, ahol még elgyönyörködiünk a görög kápolna fenséges pom­pájában, de már csak egyet­len valamire, a Szentsírra gondolva. Amely oitt vár ránk a szűk, alacsony beve­zető nyílás mögött. S néhány másodpercig ott állhatunk a keresztény világ legszentebb helyén, a mindössze néhány embernek helyet adó sír- kamrában, ahol a most már­vánnyal borított kövön az Üdvözítő teste feküdt. Meg­áll körülöttünk és énünk­ben az idő, majd képek fut­nak át tudatunkon, mint amikor a haldokló szeme előtt néhány pillanat alatt végigsereglenek élete legfon­tosabb történései. Isten egy­szülött fiának, a Megváltó­nak sírkamrájában állsz, s mindegy, hogy ki vagy, hogy honnan jöttél, hogy milyen más istenek tanain nevelked­tél, az egyszeri pillanat ha­tása alól képtelen vagy ma­gad kivonni. 'Háromnegyedórányi ebéd­szünetet kapunk, de kinek van ilyen élmények hatása után enni kedve? Inkább sétálunk, megbeszélve a lá­tottakat, az élményeket. Amelyek még korántsem ér­tek véget a maá felejthetet­len napra, hiszen nemsoká­ra indulunk tovább, Betle­hembe, Jézus Krisztus szü­letésének színhelyére. (Következik: Ahol Jézus Krisztus született.) Homályos ez az ablak. Ki­nézve, vagy visszanézve erre a tájra, erre az évre. Zúzmara, por, vagy szürke­hályog ronthatja a látást. A tisztánlátást, a rálá­tást, a jövőbe látást. Az üveg megpucolható a napi híreket hordozó újsággal, az erdők emlékét hordozó szarvasbőrrel, de megteszi a Wíleda is, főként akkor, ha arra valami vegyi varázs­szer kerül. Aki 'türelmetlen, az ne .tököljön. Verje be az ablakot. A hideg, a zaj, a kandi tekintet elől már semmi sem óv, de a kifelé tekintő fürkészésnek immár semmi sem szab határt. Va­lamit valamiért. Menni kéne. Menni, mert lépéshátrányban vagyok. Ke_ tyeg az óra, fogynak a ho­mokszemek, s egyre fogynak kimondható, elérhető, meg­valósítható dolgaim. Babo­nás hittel hiszek abban, hogy mindem embernek mindenből rendeltetik vala­mi és valamennyi. Ha ez elfogy, akkor kész a leltár. A száraz kút nem ad több vizet, az utolsó ölelést nem követi még egy, üres pisz­tolytárral nem lehet párba­jozni, s a nyugdíj utáni el­ső hétfőt nem a szokásos kedd követi. Akár SZTK, akár Sophia Loren-keretű szemüvegen át nézem: lehangoló a látvány. Rosszkedvűnk tele jóltem­perált szobámban is belopa­kodik. Szellőzíködöm, de a fertőzés bacilusai't nem úsz- hatom meg. Hiába kúrálom magam forralt borral, drá­guló gyógyszerekkel, pénzért hazudó televíziós kommen­tárokkal. A fülemet nem dughatom be, a szememet nem csukhatom le, s a szám nemcsak füttyentésre ter­mett. Elrúgom magam a pusztai oázist kínáló pano­rámától. Zsebemben a be­váltatlan ígéretek zseton­jai zörögnek, s csodálkozom, hogy milyen sokan hányó­dunk erre-arra. Van, aki a széljárást figyeli, van, akit dróton rángatnak, más meg béklyó nélkül is húzza a lábát. Merre farit ez a sok ember? Egyelőre az -irány­nál is jobban érdekel, hogy mi van a képzeletbeli tarisz­nyában útravalóként? So­kaknak, s szomorú szenzáció ez, bizony útilapu. December elején- jelentette a hivatal, hogy a munkanélküliek szá­ma meghaladta a 350 ezret. A borsodi tétlenek serege majd ötvenezerre rúg. Mis­kolc és Özd vezeti a listát, s ebben a két városban a keserű is keserűbb. Hajna- lonta nemcsak a szerencsés „gyáristáik” vágnak neki, hanem a nyilvántartásba vételért, a segélyért fohász- kodók is. Mert bizony so­rakozni kell a hivatal előtt. Adnak egy sorszámot, s órák, napok telnék el a be- bocsáttatásig, a lajstromo­zásig. S mikor lesz ebből még pénz? Félpénz, amely­ből a kegyelemkenyérre fut­ja? Más, ajándékért áll sorba, vagy vesz egy forma- tervezett villanyborotvát, annak reményében, hogy ingyen kijuthat a monte- carlöi Forma 1-re. Lehet vásárolni bármilyen, márkájú autót. Az új színes televíziót a.nteninástól, ik-épmagnóstól házhoz szállítják, s üzembe helyezik. A szilveszterre szánt nagyestélyit méretre igazít­ják. A repülőtársaság a törzsutasciknak kedvezményt ad. A biztosító embere -ház­hoz jön. A hen-teS már nem fanyalog, ha szeletre kérem a húst... Ebben a nagy év végi forgatagban- összekeve­redik minden, összemosód­nak a színek is. Eső mos­sa, szél fakítja zászlóinkat is. Űj kiszámoló szöveget őröl­nek imamalmaink: én dol­gozom, téged kirúgtak, ő se­gélyért kuncsorog, de ve­lünk mi 1-esz ... Ti hajtjátok a vadat, óik belénikdurran- tanak. Fölparcellázódott ez a vi- lágn-yi vadászterület. A ré­gi leosztás hatása még mindig erősebb, mint az új elosztásé. Igaz, hogy több a szegény, s több az újgazdag, de ez a nivelláció országos romlással járt. A két- és fél millió nyugdíjast több­nyire nem érdekli, s csak közvetve érinti, hogy az or­szág valutatartalékai meg­háromszorozódtak, hogy jö­vőre százmilliárd forint -alá nyomható az államháztartás adóssága, hogy nyögve, de pontosan fizetjük külföldi adósságainkat. Vállalkozásra buzdítják a magyart, de nyí­rott szárnnyal nehéz repülni, gúzsba -kötve nem lehet táncolni. A víz -arra folyik, amerre tud, amerre -lehet. A folyófordító -akció a Szov­jetunióban sem vált be. Kis pénzével az ember, ha köte­lező adósságait kifizette, boldogulni akar. Válthat takarékbetétet, jegyezhet részvényt, s ha ért hozzá, akkor ügyeskedhet -a tőzsdén. A többség azonban keres­kedni akar. Olcsón- venni, drágán eladni. Kalmár nem­zet lettünk. De ezt sem ősi­méi juk olyan jól, mint a fő- míciaiaík. Panaszkodnak a menedzselésre, tanácsadás­ra szakosodott munkaközös­ségek. A tőkével és vállal­kozási kedvvel rendelkező ügyfelék döntő többsége „csak” kereskedni akar, termelni nem. Nem valami ősi magyar tulajdonság új kitüremkedése ez. Egyszerű­en olyanok a viszonyok, amelyek -nem kedveznek az értékalkotó tevékenységnek. Ennek pén-zügyi okai vannak elsősorban, s -közrejátszik ebben az a tapasztalati tény -is, mely szerint az ipa­ri beruházás lassan térül meg, beszűkült a piac, ki­csi a vásárlóerő. Pedig tényleges produk­ció nélkül nincs mutatvány, csak hókusz-pókujz. Az államháztartás financiális gondokkal küzd, hígul a pénz, az ipari termelés az idén mintegy húsz száza­lékkal esett vissza. Vegetál a vaskohászat, a gépgyár­tás félgőzzel működik, fogy­nak a bányászok. A -kény­telen-kelletlen- termeléscsök­kenéshez még hozzájárul­nak az alkalmi munkabe­szüntetések, a sztrájkok is. A legaggasztóbb a piac hiánya. Az igazi piac a gaz­dálkodás motorja. Az igazi piachoz megfelelő környezet, s fizetőképes kereslet, fo­gyasztási igény kell. Itt zá­rul a kör. Az értékteremtés visszaesése szűkíti az eloszt­ható javak körét, a szűkös­ség nem ingerli rohamra a vásárlót, így nem törik ma­gukat a gyártók sem. Kész, vége, patthelyzet, lefelé irá­nyuló spirál. ( Kérdés, hogy vajon ér­deklik-e ezek az egyszerű szavakba öntött, magasröp­tű gondolatok a többnyire földhözragadt gondokkal küszködő többséget? Nem ringatom magam illúziókban. Veres Péter írta valahol, hogy kevéssé érdekli azt az űrrepülés, aki penészes la­kásban lakik a huszadik században, És persze az is nyilvánvaló, hogy az óvato­san derűlátó politikai nyi­latkozatok, melyek első mon­data mindig így hangzik, hogy majd holnap, aligha tüntethetik el a hajótörés nyomait. Most még a lyuka­kat töm-ködjük, szeretnénk újra cserélni a törött evezőt, s jó szélre vágyunk. Menni kéne, de a láb nehezen mozdul, s a munkára ter­mett kéz inkább imára -kul- csolódik, vagy alamizsnát kér, vagy parolázik, vagy orrba ver inkább. Az ad­vent alatti napok is a biz­tos bizonytalanság bizonyos­ságának jegyében; teltek el. Kisebb ajándék, nagyobb hiátus. Az ünnep előtt a díj­beszedő is megértőbb. A pénzes postás egy nappal mindig később csönget. Egy forint mindig hiányzik. Állok a párás ablak előtt, meleget, hideget fújok, hogy kitisztuljon a kép. Homályos az üveg, a város pora és a jégvirág új és új jeleket fest. Kinek üzennek? Men­jek? Maradjak? Menlni ké­ne! Látni kellene! Az abla­kot töröljem meg, vagy a szemüveget? Nincs semmi vész. Csak a szemem párás ... Brackó I stván Nyikes Imre Ó-jeruzsálem egyik leggyakrabban használt bejárata, a Jaffa- kapu. Beszélgetünk muß — No, ugye megmondtam magának lei­kecském ! — Meg örzse nénnye . . . Mit? Isten hoz­ta! — Hozta? Vitte! Elvitte, mert magának hiába beszélek! Legutóbb elmondtam a jó ötletemet, most aztán mások hasznosítják... — Mit? — A jelentős káeftét... Mondtam én, hogy ezt kell megcsinálnunk, hát nem itt mondtam, ordítottam?! No, most mondja meg őszintén, mert én ... mert én ... — Jó, jó, mondta, ordította... A jelen­tős káeftét... Jelentős... Ja! A feljelen­tős káeftét! Megvan! — Hát igenis azt. Mármint azt, hogy ösz- sze kell írni minden egyént, aki feljelen­tésre érdemes, azt a listát továbbítani ille­tékes helyre és kapnának érte valamics­két. De maga ugye sajnos, nem állt rá. Most aztán itt van! — Mi yan itt? — Hát a lista! Az van itt. Hát csak ol­vasta a parlamentet! Az újságokat! Elké­szült bizony egy lista a rossz emberekről, akiknek nem ott kéne lenniük, ahun van­nak, hanem a jó . . . — No-no, örzse nénnye, ezt sokan hall­ják! — Hanem a jó helyen, de ez nem a mostani hely. Hanem egy másik. Olvashat­ta, hallhatott a listáról! Lemásolták, pali- zálták az ötletemet... hogy a ... — Plagizálták. — .Ügy még rosszabb. Hogy a rosseb! Még szerencse, hogy lelkecském maga leír­ta ezeket pár hete... Így mindenki lát­hatja, akinek szeme van, hogy igenis az enyém az elsőbbség... Én találtam ki. És minő kiváló, jó ötlet! — És mitől olyan jó ez az ötlet? — Hogy-hogy mitől? Hiszen mindenkit föl lehet írni a listára! — Mindenkit nem lehet. — Igenis föl lehet. Legföljebb kihúzzák. Már akit kihúznak. De leginkább nem húznak ki senkit. Csak legföljebb a tele­pieket. — Miféle telepieket, örzse nénnye? — Ejnye leikecském! Hát telepiek min denütt léteznek, őket pedig igenis ki kell húzni.. . Várjon, várjon lelkecském, ne nézzen már ilyen bambán. Elmondom rö­viden. — Jó, de most reggel van, én meg este haza akarok menni... — Hová siet ugyan annyira?! No, jó, ér­tem én a virágnyelvet. . . Tuggya, mi a maguk fajtájának a legnagyobb baja? Ne válaszoljon, mert bolondságokat mondana. Majd én elmondom. Maguk mindig bejöt­tek, végezték, amit kell éá idő lejártával pártállam kellős közepén! Bizony! Bejöt­tek, végezték, amit kell, és idő lejártával hazamentek... Várjon, ne szóljon közbe! Ezt csinálta például a tanító úr is. Bement az iskolába, amikor csöngettek indult a tanterembe és leadta az órát. Matekra, meg ki tudja mifélékre okítva a nebuló­kat. A körzeti orvos meg gyógyítgatott! Még a párttitkárt is! Bizony! Erősítve ily- módon a szocializmust. A mozdonyvezető meg elvitte a vonatot a célállomásra. Nem is törődve azzal, hogy egy csomó funkcist is visz mindenféle értekezletre, ahol erőt gyűjtöttek. A fagyialtos meg szó nélkül adott nekik fagylaltot. Mindenkinek, nem is gondolva rá, hogy ezzel például a szakszervezeti, vagy éppen — uram bocsá! — népfrontos osztályvezetőt hűsöli! Az OTP meg kölcsönt adott nekik. Építkez­ni... A hentes meg húst. A gyógynövé- nyes meg szódabikarbónát, vagy ilyesmit, hogy a fájó gyomrukat kúrálják... Hát, látja lelkecském, mindez szomorú dolog. És elítélendő. Jelentendő, sőt feljelenten­dő, listára való . .. Ellenben a telepiek .. . — Mi van azokkal a telepiekkel, hall- ja-e? — Azok most bizony ellenállók lehetné­nek. — Hogy-hogy ellenállók, és hogy-hogy lehetnének? — Ha akarnának. Ha eszükbe jutna. Ök ugyanis ütötték, vágták a régi, átkos rendszert! Kárt okoztak neki, ahol tudtak. Betörtek, romboltak, loptak, gyilkolásztak, meg ilyesmi... Már aki persze, mert ezt hozzá kell tenni. Meg azt is, hogy biz’ nymodon viselkedtek sokan, akik nem is telepiek. Hajjaj, de még mennyien! Hát őket -aztán ki kellene húzni a listáról, hi­szen ők aztán nem építették az átkost! — És az apjukom? — Hót ő is eléggé bonyolult. Mert csak szántott, vetett, amikor kellett, ráadásul túlhizlalta a disznót, ezért nem vették át. tőle, most meg szidják, mert nem hizlal, azonkívül sok szőlőt termelt, a bort nem tudták hová tenni, kivágta hát a tőkéket, de tyúkja is sok volt, most levágta vala­mennyit. ma meg szidják, mert nincs to­jás. A búzával is elárasztotta a világot, szó, ami szó, az apjukom is sok galibát csinált már. — Hát akkor most mi a helyzet, örzse nénnye? — Az a lepcses szájú Borcsa azt mond­ta, hogy... — Ne, őt ne idézzük ... — Hát... azért azt a listát csak meg kéne csinálnunk. Mondja lelkecském! A maguk nyomdájának van egy évnyi ideje erre? Amikor mással nem foglalkozna ... Csakis listával... No? Priska Tibor Menni kéne!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom