Észak-Magyarország, 1991. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-02 / 282. szám

1991. december 2., hétfő ESZAK-MAGYARORSZÁG 3 Entöl OKUK a valóság helyeit? A következő história immár néhány hete történt. Most egy, a miniszterelnökkel ké­szült interjú juttatta ismét eszembe. Ama bizonyos es­tén családilag néztük a te­levíziót. Nálam ez esemény­nek számít. Általában nem vagyok televízió-párti, mosta­nában pedig még jobban felbosszant, ha tévé előtti időpazarláson kapom magam némely ürességtől ordító vad­nyugati, avagy honi szóra­koztatni óhajtó művet nézvén. Nem is beszélve bizonyos politikus megnyilatkozások áloműző „hasznáról.” De maradjunk a témánk­nál. Tehát anno televízió előtt a család. A műsorban a ne­ves kolléga egyik legtöbbet említett — dicsért, szidott — miniszterelnökünkkel beszél­get. Mondom: beszélget, közvetlenül, könnyedén, em­beri hangon. Koncentráláso­mat kamaszfiam közbe-„rikol- tása" zavarja meg: — Né'má’ tegezi!... - Mármint a mi­niszter az újságírót, és vi­szont. Mire a nagyobbik így járatja az agyát: — Tegezi, mert kedveli ... A kisebbik válasza: — Nem jellemző! íme egy találó párbeszéd két srác között Magyarorszá­gon 1991-ben! Nos, a fiúk aligha járato­sak a mai politika és a saj­tó közötti viszonyokban, de valamire spontán ráéreztek: rendhagyónak találtak egy, a normális viszonyok között ter­mészetes újságírói, politikusi párbe.szédstílust, kommuni­kációs jelenséget. Történt ez - ismétlem - hetekkel ezelőtt, és nem vé­letlen jutott eszembe ismé­telten. Mert azóta a rendha­gyó még rendhagyóbbá vált. Bevallom, a sajtó távlatait il­letően nem sok illúzió élt bennem. Számoltam azzal, hogy a rendszerváltás után a történelmi horizontot homá- lyosító hétköznapi gondok szorításában több lesz az éles vita, sőt konfrontáció. Nem számoltam azonban ennyi indulattal, nemegy­szer gyűlölettel a politika és a sajtó, mi több, újabban pedig a sajtó és a sajtó vi­szonylatában, azon szakmai berkeken belül is. Itt tartunk politikusok és újságírók, hogy — tisztelet a kivételnek - egymást olvassuk, egymást mondjuk, ahelyett, hogy job­ban figyelnénk, tükröznénk a valóságot. Pedig jóval töb­bet használnánk a köznek, ha ennyi ambícióval — a mindennapok nem kevés gondjával küszködő embe­rekhez szólnánk, bajaikban osztoznánk egymás „gyilko­lása” helyett. Tapasztalom, hogy néme­lyekben — némelyikünkben — éltek olyan ábrándok, mi­szerint a rendszerváltást kö­vetően majd valamilyen eszr ményien tiszta viszonyok, füg­getlenség, szabadság lesz a magyar sajtótermékek • jel­lemzője. Nos, a polarizáló­dás alighanem törvényszerű mind a piac, mind a politika következményeiként. A piac olyan, amilyen. 'Mértéktartó orgánumok mellett — úgy tű­nik mégis mellette és nem előtte — igényel könnyebb, zsongító olvasmányokat, pletykákat, nem is mindig teljesen igaz szenzációkat is. A politikum tekintetében szin­tén természetes egyfajta po­larizáció. Bár tulajdonképpen minden lap hangsúlyozza függetlenségét, az egyik azért a kományhoz közelállóan szerkesztődik, a másiknak el­lenzéki az arcéle. Hangsúlyo­zom, ezt természetesnek tar­tom a többpártrendszer vi­szonyai között. Nem tartom azonban helyénvalónak a tendenciózus túllicitálást, mely szerint minden rossz — legalábbis a többsége -, amit a politikailag szemben­álló fél állít. Nem túl rokon­szenves alapállás, amikor minden, éppenséggel jóin­dulatúnak szánt bírálatot, észrevételt is ellenséges ak­namunkának tekintenek. (Nem ismerős ez a mentalitás a közelmúltból?) A vitát, a korrekt penge­váltásokat — gondolom — mindenki helyesli, mint ahogy az emberek többségében el­lenérzést vált ki az ucsarko- dás, a más állásponton le­vők kiátkozása, megbélyeg­zése, más szóval, mindaz, amely ellenkezik egy remélt demokrácia gyakorlatával. Ezért is tartom figyelemre méltónak Antall József mi­niszterelnök múlt hétfői - Népszabadságban megjelent — interjújának egyik passzu­sát. Idézem laptársunkat: „A kormányfő . . . kitért arra is, hogy az általános nézet sze­rint »rossz a viszonya« a saj­tóval. Ez így nem felel meg a valóságnak, s nem sajtó­ellenes. Joggal igényli vi­szont, hogy a sajtó és a po­litika közti viszony korrekt legyen, a lapok ne nyúlja­nak a tudatos és provoka­tív »csúsztatások« módszeré­hez, miként a politikusok se tegyék azt." Ehhez csak azt tehetjük hozzá: kívánjuk, hogy valóban így legyen; de mindenkinél. Nagy Zoltán A Malév Travel Mana­ger’s Club észak-magyar- criszági területi csoport­ja nem csupán egyszerűen segíti a klubtagok által kép­viselt vállalatok utaztatási ügyeinek intézését, hanem a TMC-tagoknak is szervez programokat. Ezek minden esetben a repüléssel, a Ma­lév tevékenységével kap­csolatosak. Ilyen „klubfog­lalkozás” volt a közelmúlt­ban, amikor is tucatnyi bor­sodi, hevesi klubtag dr. Ar- gayné Úri Szabó Zsuzsa miskolci területi irodaveze­tő és Kovács István, a Ma­lév TMC titkára vezeté­sével Ferihegy I. és Feri­hegy II., illetve a repülőte­reket kiszolgáló intézmé­nyek munkájával, életével ismerkedhetett meg. A mintegy 2—3 órás sé­ta a Malév kiképzőközpont­jának szimulátortermében kezdődött. Itt képezik kii egy TU 154-es gép teljesen azonos kabinjának másá­ban, s a kinti, ugyancsak azonos műszerekkel felsze­relt oktatói irányítópulit se­gítségével a Malév pilótá­it, itt képezik át, illetve to­vább őket, itt tesznek ható­sági vizsgákat. A szimulá­torkabin segítségévei a le­endő gépparancsnok, má­sodpilóta, vagy fedélzeti mérnök itt gyakorolhatja a fel- és leszállást, a külön­böző veszélyhelyzetek elhá­rítását, például egy hajtó­műtűz leszállás közbeni megszüntetését. Minden ugyanúgy történik, mint a valóságban, az összes mű­szer ugyanazon a helyen van, mint a valódi gépben. A már kiképzett, s évek óta repülő pilóták ás állandó ismerősök itt, évente hat­szor kell tanúbizonyságot tenniük arról, hogy nem fe­lejtettek el semmit, nem beszélve az egyéb kötelező ellenőrzésekről. Inén az Air Cargóhoz ve­zetett utunk. Az I-es ter­minálon lévő raktárakba érkezik a világ közeli, tá­voli részéből a teheráru, s innen megy szét, az arany­árutól kezdve a gumiab­roncsokon át a külföl­dön el'halálozottak teteméig (Brrr!...) minden. Feri­hegy Il-n csupán egy úgy­nevezett „krétaraktár”, vagyis egy felfestett terület van, egyébként, hat kilomé­tert utazik a két terminál között a legkülönbözőbb áru konténerben. Ütban Ferihegy Il-re Ko­vács István megmutatta a Malév világszínvonalon működő javítóműhelyeit, a most létesült, illetve létesü­lő skanzeneket, az új mű­szaki karbantartó bázist, s már ott is voltunk a Il-es terminálon, amely 1985. no­vember l-je óta évente 1,2 —1,4 millió, az I-es termi­nállal együtt éveinte 2 mil­lió utast fogad, indít. Elha­ladtunk a festőműhely mel­lett, . ahol éppen a csehszlo­vák kormánygépet festették bérmunkában, megnéztük a tízemeletnyi magas, ugyan­csak világszínvonalon álló irányítótornyot, majd a Ca­tering Servicben kötöttünk ki. Ez az ország legnagyobb hideg- és melegkonyhás ét­terme — hallottuk Markó- czi Miklós igazgatótól. Itt készül a Malév évi 2 mil­lió utasának ebédje, vacso­rája, reggelije. A 2400 négy­zetméteres „konyha” 300 dolgozójának a nap minden percében készenlétben kell állnia, hiszen a gépek, az utasok jönmek-mennek, akármilyen napszak, akár­milyen idő van is. (Egressy Gábor, a Tokaj-hegyaljai Borkombinát képviselője nem kis elégedettséggel lát­ta boraikat, amelyeket a Malév minden utasa szí­vesen fogyaszt a fedélze­ten.) Minél többet és minél jobbat — ez a Malév kon­cepciója az utasellátást ille­tően, s ezt értékelik is az utasok, a Malév a nemzet­közi világtoplistán igen elő­kelő helyet foglal el. . . Noha nem volt nálunk útlevél, lehetőséget kaptunk az ország elhagyására. Ter­mészetesen csak a földön, de élmény volt megismer­kedni a biztonsági berende­zésekkel, a csomagbezelés és -keresés rendszerével, s a többi repülőtéri kiszolgá­lóegység munkájával is. S még mindig nem volt vége. Kovács István elka­lauzolt bennünket a Ma­lév Sport Club bázisára is, ahol a kiváló női röplab- dások, íjászok és más sport­ágak képviselői mellett spor­tolhatnak a Malév dolgo­zói és a hozzátartozóik Ss. Ny. I. Szüret —a stáció szerint „Szüret, ha bor sincs” — Bizony, aktuális a mondás! Mert sehol olyan józan szüreti mulatságot nem láttam még, mint itt, Borsodivánkán. Mert egy liter bor nem sok, annyit nem le­het találni az ünnepeiteknél. Mégis szüreti mulatságról van szó. A szociális otthon' „szüreteiéi” ha­gyományos szüreti mulatságra készül­tek, hogyományos szüreti mulatságon vettek részt. Igazi tőke, igazi fürt, iga­zi csősz... Valahogy mégis más ez a szüret. Mert a tőkék az otthon kultúr- szobájának parkettján ágaskodnak, a szőlők pedig felvarrva, felkötözve a tőkevesszőkön. Ebben az álszüretben, álszüretelésben mégis-mégis igazi szü­ret kelleti magát. Az otthon lakói ezt is izgalommal, ezt is szeretettel várták, hogy végre elérkezzen a nap, amikor elmondhat­ják, elénekelhetik gondolatviláguk, ér­zésviláguk szürettel kapcsolatos emlé­keit. Mi maradt vajon a sérült lelkek­ben. a hegy levét csordító préselésből? Mi maradt az anyai ölelés édes must­jából? Az évszázados kastély .színes marasztalása ad-e néhány szőlőfürtnyi édességet? Ki emlékszik még a falusi csőszökre, ki érzi először e mondva­csinált emlék újdonsült örömét? Egyszóval a sérült lelkek hogyan élik, hogyan élhetik meg Hegyalja, Bükk- alja kemény, szőlőfürt-üzenetes vilá­gát? Hisz’ sokan e balsorsú emberek közül nem tapasztalhatták, soha nem láthattak szüreti munkát, szüreti mu­latságot. Mégis örömmel készült a szociális otthon kétszázötven lakója- az ünnep­re. Ki verssel, ki hegedűvel, ki hon­ismereti műsorral áldozott a szép nap­nak, noha talán- azt sem tudta, miért ez az egész nagy felhajtás. De készült a nagy-nagy szereplésre, a magamu­togatásra, az önmegvalósításra, hogy igenis, ő szeretné vígabbá, szebbé ten­ni ezt a napot. . . Ki éneket, ki bűvészmutatványt, ki zongoraművet, ki pedig verset tanult a jeles alkalomra, és alig várta, hogy bemutathassa produktumát. Fájdalmas-szép a szerencsétlen sor­sú fiú dala, az orgona filmzenéje, és fájdalmas-szomorú a vers, amit ötgyer­mekes anya szavalt a kinti életről és a „bentiek” sorsfordulásáról. — Ki ez a nő? — kérdeztem — aki szelíden so­rolta a hétköznapok kegyetlenségét, városi múltjának igazát, hogy egyedül kényszerült gyermekeinek nevelésére, hogy egy fillér segítséget nem kapott, hogy férje egyszerűen elmenekült a fe­lelősség vállalásától, s ő összeomlott a teher alatt. — Nem bírták az idegei — mondja az intézet igazgatója. — Nem bírta, hogy ennyire maga maradt — mondja a gondozó. „Tulajdonképpen jólelkű beteg, sérült lélek — de egyedül ösz- szeomlott” — mondja a sorsát ismerő. S az asszony csak mondja, mondja a verset hűtlen emberről, hűtlen sze­retőről, ós olyan temetőről, amely jó­ságosán befogad mindenkit, aki hozzá érkezik: soha nem látott apát, éhe­ző feleséget, gondozatlan gyereket. .. Csendesen fogadja az éneklő gyerme­ket, a mosdat’Lan, kócos fiút, aki .ma­gának mormolja halkan: „Tebenmed bíztunk, eleitől fogva ...” És hangzik, hangzik az ének, talán elér valaha a magasságos Istenhez is ... (bekecsi) Ferihegy - testközelből

Next

/
Oldalképek
Tartalom