Észak-Magyarország, 1991. november (47. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-06 / 260. szám
1991. november 6., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Kallay Iliiíkiás Magyarország miniszterelnöke voltam, 1942—1944 '™S”»ŐÍ Sííos*: A, M?. M és « História «mléki.at.sa.aratiból rés.l.t.kót kor- lünk. ____________________________________________________ K atonai problémák, 1943—1944 Az 1942-ben Oroszország ellen küldött 2. magyar hadseregünk jelentős része 1943 januárjában elpusztult a doni orosz offenzívá- ban. A megmaradt résznek a felét haza tudtuk hozni mint rokkantakat, betegeket és különböző más jogcímeken. A többieket a németek kinn tartották, noha a kormány és a hadseregvezetés többször is sürgette hazahozatalukat. A doni katonai összeomlást követő hónapokban követeléseinkkel és kéréseinkkel állandóan ostromoltuk a németeket, hogy valamennyi csapatunkat hazahozhassuk az orosz hadszíntérről, még koronatanácsi határozat is született e tárgyban. (Alkotmányos szokás volt, hogy különösen fontos esetekben oz államfő koronatanácsra hívja meg az ország vezetőit, a kormány tagjait, a felsőház ás az alsóház elnökét, a Kúria és a Közigazgatási Bíróság elnökét, a Honvéd Vezérkar főnökét és egyes prominens személyiségeket, például volt miniszterelnököket és külügyminisztereket stb.) A koronatanács után a kormányzó kiadta a rendeletet, hogy a csapatok önálló mozdulattal induljanak meg haza. Köny- nyebb volt azonban ezt elhatározni, mint végrehajtani. A németek ellenintézkedésekkel válaszoltak, megtagadva járművek rendelkezésre bocsátását és parancsba adták, hogy még a gyalogszerrel visszainduló csapatokat is fegyveresen akadályozzák meg e szándékukban. Teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a németek hozzájárulása nélkül meg lehessen valósítani a tervet. A magyar határtól több száz kilométerre, a dermesztő téli időben szétszórtan fekvő csapataink teljesen tehetetlenek voltak, foglyok és túszok a németek kezében. Az lett volna a megoldás, hogy leteszik a fegyvert, ba parancsot kapnak rá. Akkor német hadifogságba kerülnek; ámbár valószínűbb, hogy akkor is a rosszabb eset következik be: a lehető legkisebb egységekre bontva beosztják őket a német csapatok közé, és ott pusztulnak valamennyien, elsősorban a munkaszolgálatosok. £s mit értünk volna el vele? Némileg kedvezőbb színben tűntünk volna fel a szövetségesek előtt, de kérdés, hogy nyertünk volna-e ezzel annyit, mint amennyit vesztünk másfelől. Nem kérdéses, hogy makacskodásunkat a németek nyílt kihívásnak tekintik, és levonják belőle a konzekvenciát. Ami 1944. március 19- én következett be, az bekövetkezhetett volna egy évvel előbb, és a németeknek egy évvel főbb idejük lett volna rá, hogy azt műveljék, amit március 19-e után műveltek velünk. Körülbelül hatvan-hetvenezer emberünk ma- radt kint a megszálló erőkkel együtt, rosszul felszerelve, csak a megmaradt könnyű tüzérségi anyaggal és kézifegyverekkel ellátva, harckocsik, gépesített érők és repülők nélkül, bgy újabb megállapodásunk értelmében a németek leginkább vasútbiztosító szolgálatra jelölték ki őket. Eleinte nem is kerültek regulá- ns orosz csapatokkal összeütközésbe, ilyesmi osak szórványosan és csak később fordult elő, amikor az oroszok gyors előnyomulása következtében mégis létrejött bizonyos érintkezés, Vagy amikor a németek a megállapodást meg- szegve, mégis harcba dobtak egy-egy magyar ezredet, össze-összecsaptak ellenben a portionokkal. Ne gondoljon itt azonban senki ozokra az irreguláris partizánalakulatokra, omelyek valóban Szovjet-Oroszorszógért harcoltak, és az orosz lakosság támogatásával, a hadvezetőség irányítása alatt működtek. Ilye- eekkel ritkán találkoztak a mieink. Azok a partizánok, akikről itt szó van, jobbára ukrán elűzöttekből és menekültekből verődtek össze és noha elkeseredetten küzdöttek a németek ellen, nem voltak okvetlenül kommunisták Voltak ugyanilyen jellegű fehérorosz alakulatok is, és jelentős számban lengyel partizánok, vagyis lengyel nacionalisták. Ezek kivétel nélkül mind a németek ellen harcoltak, de nem vették velük egy kalap alá a magyarokat, még ha ezek szövetségesei voltak is a németeknek Csakhamar létre is jött a magyar katonák és ezek között a, mondjuk, felkelők között valamifajta hallgatólagos megegyezés, ami egyszerűen abból állt, hogy igyekeztek egymást nem bántani. A magyarok védték a rájuk bízott utakat, vasútvonalakat, katonai objektumokat. Ha megtámadták őket a felkelők, s rövid csetepaté fejlődött ki, lehetőleg kímélték egymást, kicserélték a foglyaikat, de általában inkább igyekeztek elkerülni az összeütközést. Ez az egész furcsa helyzet alulról alakult ki, a legénység kezdeményezésére, a felsőbb vezetés lehetőleg nem vett tudomást róla. Ám végül odáig fejlődött a dolog, hogy repülőgépen Budapestre hoztunk egy orosz, egy lengyel és egy ukrán partizánparancsnokot, és a magyar hadvezetőség megállapodott velük egy bizonyos modus vivendiben. Ez abból állt, hogy ők az akcióikat lehetőleg németek ellen fejtsék ki. ami magyar kézen van, azt ne bántsák, mi meg természetesen szintén nem intézünk támadást őellenük, ha azonban mégis elkerülhetetlen a dolog, előre értesíteni fogjuk őket, sőt kapnak tőlünk gyógyszert, kötszert is. Ez jól is funkcionált mindaddig, míg az orosz csapatok élőnyomulása folytán ezek a felkelő csapatok kénytelenek nem voltak maguk is előbbre jönni, s így fokozottabb érintkezésbe jutottak a mieinkkel. Ez megnehezítette a játék folytatását. Ekkor a felkelők azt a javaslatot tették nekünk, hogy áttörve a német vonalakon, átjuttatnának egy százezer főnyi tömeget, sok asszonnyal és gyerekkel, s Magyarország, mint annak idején a lengyeleket, fogadja be őket is, és adjon nekik menedéket. Nagy kedvem lett volna teljesíteni a kérésüket, de sajnos, a realitás nem engedte, hogy azonnal kedvező választ adjunk. Nagyon kétséges volt ugyanis, hogy sikerülhet-e a tervük, az azonban nagyon is valószínű, hogy ha nekifognak, hamarosan kiderül a mi hozzájárulásunk. De ha a tervük mégis sikerülne, és tényleg eljutnának Magyarországra, akkor a németek ott akarnák kézre keríteni őket, ami súlyos konfliktushoz vezetne: ha ellenállunk, kész az ürügy a német beavatkozásra, ha kénytelenek vagyunk engedni, az a jogos vád érhet bennünket, hogy cserbenhagytuk a rászorulókat. Akár sikerül a felkelőknek ez a kísérlet» akár nem, a németek mindenképpen megállapítanák, mi ,,összejátszottunk az ellenséggel". Ez nem azt jelentette, hogy megtagadjuk a befogadást, pusztán elodáztuk a döntést, s a belőle származó veszély és felelősség vállalását akkorra, amikor már olyan a helyzet, hogy nem lehet kitérni előle. Hadvezetőségünk ezért azt a választ adta. hogy ez a kérdés csak akkor merül fel komoly formában, ha tényleg megérkeznek a magyar határhoz, akkor ugyanis már nem katonai, hanem politikai döntést kell hozni; de a kérdési csak akkor lehet a kormány elé vinni, ha a „fait accompli" bekövetkezett. Ezt a felkelők tudomásul is vették, de mint tudjuk, a megvalósításra nem kerülhetettt sor, mert az előnyomuló orosz haderő elintézte őket. (Folytatjuk) Á parlament ■ »I ■■ #1 »I jegyzőkönyvéből G. Nagyné dr. Maczó Ágnes felszólalása ELNÖK: Szólásra jelentkezett Maczó Ágnes képviselőtársunk. a függetlenek részéről. G. NAGYNÉ DR. MACZÖ ÁGNES (független): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! A felelősségrevo- nássál kapcsolatiban nem itt, a Tisztelt Ház előtt, hanem a Parlamenten kívü'l szeret- tem volna szólni. Többször elhangzott itt régebben is, hogy ne mindent a pai-la- ment előtt tárgyaljunk ne itt vitassuk meg, a sajtóiban is van erre mód! Nos, en újból megpróbálkoztam, és képzeljék el, hogy az országos napilapokban nemcsak hogy nem közölték ezt az írást, de még válaszra sem méltattak — egy lapot kivéve. (Zaj.) Ezzel szemben egy külföldi sajtó vallatta a közlést. Gsak zárójelben jegyzem meg, hogy felmerül bennem a gondolat a sajtó kapcsán, hogy ideje lenne blyan uj lapokat indítani — akar Új Szarni zdat” címmel is —. amelyek a tiszta hangot, a nemzedéktársaim hangja közük, akik a múlt rendszerben sem, és most sem tudták megszólalni a sajtóban. Az előbb említettek miatt kénytelen vagyok itt, a Parlamentben szólni. Amikor közeledik egy olyan esemeny, amely a sérelmeket, a fajo sebeket újra felszakitja, - vagy a belpolitikában mi akadozik, akkor a konkrétumokat elhomályosítva megindul egy bizonyos kollektív bűntudatfkeltes. Esetünkben: hogy csak úgy zusammen — mindenért a kommunistáik a felelősek, így kollektive. Sztálin kollektív bűnössé nyilvánította a parasztságot, mert nem egy természetellenes ideológia diktátuma szerint, hanem természetesen akart továbbra is élni. Parasztok milliói kerülték haláltáborokba emiatt. A másik nagy kollektív bűnössé nyilvánítás, Adolf Hitler műve a zsidóság mérhetetlen szenvedéséhez, szintén milliók halálához vezetett. A kollektív bűntudat fenntartása középszerű, uralkodni vágyó hatalmak eszköze, s egyvalamire feltétlenül használható: a valódi felelősök rejtegetésére. Zsilinszky Endre fogalmazta programtervezetében : „Egyéni felelősség, népünk egyénisége, hagyományai, s átélt őszinte kereszténysége szerint — szemben a kollektív felelősség idegen és romboló elvével!” Hogyan vehetnénk komolyan ezt a kollektív kommu- nistázást, amire napirend előtt is példa volt. Amikor az MDF az önkormányzati választásokon politikai bűnözőt is támogatott, így propagálva a sajtóban: szó szerint idézek — „Tudjuk, hogy elkötelezett kommunista, de mint ilyen, a pluralizmus híve!” (Derültség.) Vagy kezdené magán a koalíció ezt a kollektivizálást? Csurka István elhatárolná magát egykori kampányfőnökétől, vagy a kulturális bizottság elnökétől? A kulturális bizottság elnöke elhatárolná magát a sajtó- albizottság egykori marxista tanárától? A marxista tanár elhatárolná magát a Hidas Antal-díjas egykori írószövetségi KISZ-titkártól? Az MDF alelnöke elhatárolná magát feleségétől? A kormány szóvivőjétől? A koalíció a kárpótlási hivatal vezetőjétől? Mindig bedobni egy csipetnyi kollektív anti- kommunizmust, hogy a valódi bajokról, s a valódi felelősökről eltereljék a figyelmet! (Taps, ellenzéki sorokból.) 1943-ban Bajcsy-Zsiünszky Endre levélben volt kénytelen visszautasítani a nácibarát kormány nemzetvédelmi miniszterének vádjait, mert a valódi ellenzék nem kaphatott hangot. Ebből a levélből idézek egyetlen gondolatot: Megvallom, utálatosnak, értelmetlennek és az ezeréves magyar politikai kultúrának szemhatárában mérhetetlenül kezdetlegesnek érzem — éreztem is mindig — ezt a jobbolda- 1 ósdit és baloldaiosdit. Egy tehetségtelen és zavaros nemzedék politikai kifejezése ez, valójában leleplezése szellemi zűrzavarának.” A koalíciós pártoknak megvolt a történelmi esélyük az elszámoltatásra és a bűnösök felelősségre vonására, de ahelyett, hogy ezzel éltek volna, prominens személyeik energiájúikat a mártírhalált halt miniszter- elnök lekommunistázására fordították. S felmerül a kérdés: vajon miikor számoltatják el a valódi bűnösöket, például kultúránk elpusztítására szövetkezett „aczélgyörgyölket”? Én a magam részéről türelemmel várok. örültem Csurka István napirend előtti szavainak. Meggyőzött arról, hogy szólnom kell. De nem tudom, hogy komolyan vehető-e, amit mond? Olyan ez, mintha AczéT György Kádár János politikai rendszerét bírálta volna! (Taps.) A kommunisták felelősségét illetően pedig — amiről szintén szólt a tv-vel kapcsolatban — emlékeztetném a koalíciót arra a jelenlegi főszerkesztőre a televíziónál, aki annak idején a korábbi hatalom ideológiáját a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjánál hirdette. (Zaj. Felkiáltások: Pfúj!) Ugyan, uraim, ha ilyen pontos adatok vannak a koalíció birtokában, akkor — azt hiszem — önök is elismerik, hogy a jogos .kérdésem: miért nem élnek hatalmukkal? Valódi felelősségre vonás kellene, de sürgősen! Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) I Meglepve olvastam a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőrkapitányság Meghívóját, amely a múlt hét végi tájékoztatóra iraVd- iált, s jelezték benne: ott egy tiszaújvárosi rendőr fegyelmi ügyéről is szó lesz. B-'tkán nyilatkozik a rendiség ugyanis saját belső ügyeiről. A tájékoztatón az- hin lerántották a leplet a yalóban nem mindennapi ügy hátteréről. A kapitányság egyik rendőrtisztje, mint néhány sorban mór megírunk, Holecz Tivadar őrnagy, j* nyugodt erő egyik lapjában a ..Szederkényi Holnap” c'nyű újságban a tiszaújvá- r°si kapitányság szennyesét Titkok és áligazsagok kiteregette az olvasóknak. Nem kevesebbet állított — mint azt, hogy a tiszaújvárosi kapitányságon a vörös csillagot késve cserélték ki a nemzeti címerre, hogy a kapitány munkatársaival szüreteltetett; továbbá parancsnoka szolgálati kocsival járt magánügyeit intézni; s az épületben olyan bűnügyi osztályvezető is dolgozhat, akii korábban a pártvezetőség tagja volt, sőt valamikor KISZ-titkár is merészelt lenni. A tiszaújvárosi kapitányságot a legjobbak között tartják számon Borsodban. A megyei főkapitány nem repdesett az örömtől, amikor tudomást szerzett a rejtélyes ügyekről. Nem akarta, hogy az elfogultságnak csak az árnyéka is essen rá, agy az Országos Rendőr-főkapitányságon maga kezdeményezte a vizsgálatot. Az ORFK (illetékesei — ahogy mondani szokás — nagy erőkkel le is folytatták a nyomozást. Ez viszont kiderítette, a Szederkényi Holnapban közölt vádak alaptalanók. Az őrnagy állításait tehát saját kollégái vizsgálata megcáfolta, s a tájékoztatón nem csináltak titkot belőle, hogy ezért büntetés jár. A renitens rendőrt az ORFKj javaslatára elöljárói megfenyítették, mégpedig két rendbeli elöljáró megsértésének büntette, továbbá a szolgálati szabályzat vonatkozó rendelkezéseinek megszegése miatt. Rendőr elöljárójának engedélye nélkül ugyanis nem nyilatkozhat a sajtónak a testület belső ügyeiről. Vajon mire büntették elöljárói a renitens rendőrt?) Erre sajnos, ni ncs válasz. A fenyítés mibenlétéről ugyanis sem a sajtótájékoztatón nem szóltak, és akkor sem kaptam választ, amikor kapcsolataimat próbáltam igénybe venni a talány megoldására. Holecz őrnagy is jobbnak látja, ha hallgat. ö már csak tudja milyen veszéllyel jár, ha valaki hétpecsétes, s ráadásul áligazságnak minősülő titkokról rántja le a leplet. (udvardy) A hideg beálltával is folyamatosan dörögnek a fegyverek a horvátországi Szentlászlón, Eszék „előretolt védőbástyáján”. A hor- vát gárdisták folyamatosan verik vissza a szerb csapatok támadását. (MTI-Fotó) Szentlászló harcol Nemzetközi brigádosok tüzelőállása Egy belövést kapott gyermekszobában Morvát gárdisták és jugoszláv zászló 32 csövű rakétavető horvát állásokban A havi zsold: 11 000 dinár
