Észak-Magyarország, 1991. november (47. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-23 / 275. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1991. november 23., szombat Senki se Kasszandrának Ha a jövőt illetően valaki valamilyen fenyegető veszedelemre, 'bekövetkező •szerencsétlenségre figyelmeztet, ami később valóban igaznak bizonyul, — azt nevezzük Kasszandra! - jóslatnak. Különösen egy ország sorsával, politikai életének váriható kellemetlen alakulásával kapcsolatosan szöktünk Kasszand- ra-ijóslatról beszélni. A .magyar történelem híres Kasszandra-jóslata, amelyet Kossuth levélben intézett turíni remeteségéből az 1867-'es kiegyezés után Deák Ferenchez és a kiegyezés híveihez arra figyelmeztetett, milyen végzetes következménye lehet ann'ak, ha Magyarország sorsát Ausztriához kapcsolja. De ki is volt Kasszandra, ez a híres-hírhedt alakja a görög 'mitológiának és történelemnek? Neve á Homérosz által megörökített trójai háború során vált ismertté. Priaimosz trójai királynak agg koráig több felesége és legalább ö'tven gyermeke volt. Kasszandra a király utolsó feleségétől, Hekataétól született, ,s a legszebb volt az összes királylány közül. Ennek aztán az lett a következménye, hogy szemet vétett rá a „legférfiasabb” görög isten, a múzsák ás a jóslás tudományának istene, Apollón. Kasszandra egy alkalommal elaludt a trójai templomban, s álmában megjelent néki Apollón és megígérte, hogy megajándékozza a jóslás képességével, ha viszonzásul elfogadja a szerelmét. Kasszandra hajlott az egyezségre, örült az Apollóntól kapott ajándéknak, de amikor .a szerelemre került volna a sor, meggondolta magát. Sőt amikor Apollón legalább egy csókot kért, majd követelni kezdte a kialkudott csókot, Kasszandra arcul köpte a múzsák deli istenét. Szörnyű haragra lobbant emiatt Apollón, és mivel a jóstehetségtől már nem foszthatta meg Kasz- szandrát, ezért „csupán” megátkozta, hogy soha senki se higgyen neki, még ha igazat jósol is. A tíz éviig tartó trójai háború után Kasszandra — hadi zsákmány ként — a győztes görög isereg fővezérének, Agámemnónnak a rábnője lett. Amikor Agamemnon hazaérkezett Mükénébe, Kasszandra nem volt hajlandó bemenni a királyi palotába, mert „látnoki” révületbe esett, és eszelősen azt kiabálta, hogy vérszagot érez. Agamemnon nem hitt neki, s ez okozta mindkettőjük tragédiáját. Mert bár felesége, Klütaimnésztra örömmel és kedvesen fogadta tíz éve nem látott férjét, gondosan megfürdette és állandóan pompás lakomáról duruzsolt a fülébe, amikor Agamemnon kilépett az ezüst fürdőkádból, előbb a királyné szeretője, Aigiszthosz sújtott a fejére egy kétélű bárddal, majd a „teljes bizonyosság kedvéért” Kilütaimnésztra is baltát ragadott ás levágta szerencsétlen férje fejét. Azután iklroihant az udvarba és a még mindig révületben kiabáló Kasszandrát is megölte ugyanazzal a véres baltával. Az ilyen és ehhez hasonló vérgőzös események gyakoriak a görög történelemben és mitológiában, amelyeket a görög drámaírás három nagy klasszikusa: Aiszfklhülosz, Szophoklész és Euripidész katartikus hatású tragédiákban feldolgozott. Magunknak pedig mi mást kívánhatnánk, mint azt: úgy alakuljon jelen és jövőbeli történelmünk, hogy sohase kerülhessünk kapcsolatba efféle ominózus Kasszandra-jós- latokkal. Hegyi József Cseh Károly: Fehér nesz K-nak Felriadtál. A zizegő, fehér nesz, mintha jövendő havak angyalszárnya, arcul legyintett a szűrt, gyenge fényben; és tekinteted megint rezgőnyárfa. Mert virraszt egyre rezzenéseidben a testetlenül kísértő félelem —; homlokodon most a fény is kietlen: elhúzó madárnak álmodtad kezem. Akác István: Három év Rügy fakasztó asszony tünékeny szép mosolyú bánatot osztogató törékeny nevedet kardra írtam: Sáry Katalin! fényes menedék halál ellen szerelmem kikötője vigasztalan reményem végzetem biztatása csontig-ható hiányom vércseppjeim tükréből kiált az arcod után karolásod és csókod áldott időt idéző örök nyár pihe-tolla három év törte-zúzta szavaid tisztaságát és ami hihetetlen: - egészben megmaradtak! s egyre fájóbban látom: te vagy nékem a minden utamra elindító sorsom hü vezérlője a messzi mágnese vagy te! - oly elevenen élsz itt kezemmel simogatlak és Hogyha szólok hozzád a tenyerembe fekteted arcod s ó, mert minden múlandó - befagyott suhogásod vize nem fodrozódik s mint egy félbe-hagyott dal áttetszőén sugárzik jeleket ir fölébe emléked szárnycsapása! György Horváth László: In memóriám (Nagy Imrének) zsarnok ontotta véred törte meg csontodat jeltelen sír lett a tied s egy nevesincs temetési nap de néped fiai megtanulták mára hogy a halálnak is van halála és halálod halála az életed mely által léted hited népedben újjászületett „Pestiesen szólva: SOG SCHON!” Jól is néznénk ki, ha a tizenöt milliónyi magyar évente csak egy hétig figyelne oda anyanyelvére. A Magyar Nyelv Hete csak figyímeztetés, nyilatkozatok, riportok, nyelvjárásaink sokszínűségére utaló tudósítások, írott és szóbeli emlékek felsorakoztatása annak érdekében, hogy „Nyelvében él(jen) a nemzet!”. Élünk is az év mind az ötvenegy hetében nyelvünkkel, ízlelgetjük szépségét, őrizzük változatosságát, tudatos és ösztönös módon nyelvművelők vagyunk mindahányan. Megkülönböztetett tisztelettel nyugtázzuk mindazon közéleti személyiségek fáradozását, akik a magyar nyelv tisztaságának védelmében irányítják a nyelvművelést. Lő- rincze Lajos, Grétsy László, Péchy Blanka, Deme László mellett számosán mutattak rá olyan nyelvi jelenségekre, amelyek veszélyeztették nyelvünket. A szép szó mesterei mellett, a tömegkommunikációs eszközök elterjedése folytán egyre gyarapodik azoknak is a száma, akik inkább hóhérai, mint mesterei a magyar nyelvnek. Hadd szóljak a jobbítás szándékával olyan jelenségekről, amelyek elhara- pództak házunk táján. Nyelvi „határszem- lémet” néhány helyszínhez kötöm annak előrebocsátásával, hogy a nyelvhasználók hajlandósága azonos okokra vezethető visz- sza; igénytelenség, primitívség, jópofásko- dás, álműveltség vagy műveletlenség, olykor neveletlenség vezet a nyelvünk elszürkülé- séhez. Demokrácia van! Nem alkalmazhatjuk a középkori tételt: Tacet mulier in ecclesia! Hallgasson az asszony a gyülekezetben! Nem hallgatatthatjuk el riportereinket, nem re- keszthetjük ki újságíróinkat, nem kénysze- ríthetjük pályamódosításra pedagógusaink tízezreit annak ürügyén, hogy rontja, vagy eltűri a nyelv rontását. Hej, csak azt az átkos kontraszelekciót tudnám feledni! Vagyis végre megszűnne a gyengébb minőségű egyedek „rémuralma” a nyelvhasználatban is az értékesebbekkel szemben. Éljenek és dolgozzanak riportereink, újságíróink, pedagógusaink, piaci árusaink békében, de mindig éber legyen a munkájukat ellenőrző szuperlektorok, olvasó-szerkesztők, nyelvi kultúránkat mindig helyes irányba terelő szaktanácsadók szolgálata. S ha lehet, szakmai és emberi tulajdonság tekintetében felkészültségük haladja meg az ellenőrzötteket. Mától kezdve én már nem csak a mamáról álmodom; rádió- és televízió-stúdiókba kényszerülök álmaim köztes állapotában. A stúdiók fala a Közhely-szótár szócikkeivel és a öszíntér szlogenjeivel van kitapétázva. Majd a montázsból rámköszön, rabul ejt az intim-pistáskodó, élősködő, mindenáron figyelmemet fenntartásaim- ellenére is hatalmába kerítő varázsszó: Pestiesen szólva! A riporteri fogás kötőelemei, melyek az aszfalton teremtek eképpen rendeződnek be a közszolgálati televízió és .rádió műsorába: Ez se semmi! Sag schon, na bumm, és akkor mi van! Hát akkor a szópárbaj résztvevői felkészültek, ütköztessük a véleményeket, kezdődjék a balhé! A társadalom- biztosítás kérdése bennmarad a pikszisben! Ki kell verni a huppot! Tucatszám gyűjtögethetném eme választékos kifejezéseket, ha csak nyelvészkedés lenne a feladatom. Hamarosan azon venném észre magam, hogy Kazinczy hazájában nem csak „latin ütemben száll a dal, nem magyarul, sohase magyarul....”. Van itt jiddis, görög, német szó is bőven. Ám legyen, ha letűnt korok társadalmát akarjuk érzékletessé tenni. De itt már sokszor az az érzése az embernek, hogy Brecht. Koldúsoperájának a színterérg terelik az embert; akarata ellenére apacslegényként kezelik. Az eredetieskedés ürügyén a többségi nemzet nyelvhasználóit az argó szókészletének a használatára oktatják, pedig a többség nem akarja az alvilági elemek csoportnyelvén kifejezni gondolatait, érzéseit. Ha némely riporternek eszébe jut, hogy a pestiesen szólva eredetieskedő kifejezéseket használja azok jelenlétében, akik ettől nyelvhasználati kultúrájuk következtében viszolyognak, jusson eszükbe, hogy a drága magyar honpolgárok közül többen vannak, akik szóból értenek. Magyar szóból! Nem is beszélve arról, hogy nem a taccsbírók miatt folyik a mérkőzés, hanem azokért főleg, akik játsszák! Üdvös lenne, ha némely kevesek, akik mégis kardoskodnak az argó mellett a köznyelvvel szemben, megtelefo- nálnák egymásnak ötleteiket a szűkebb baráti körben. * Borzong'tam, füstölögtem, ha az iskola életében a nyelv amputációjának lettem kényszerű tanúja. Bármilyen nyájasan is hangzik az óvónő ajkáról: Szia, szeretsz oviba járni?, vagy: Holnap srácok, nem jöttök suliba, délután foci, este a csajokkal rázhattok egyet! Megyek az ötbe, töri órám lesz, mondja a nyelvére, és még mi mindenre igénytelen, alulművelt nevelő. Valamikor nem volt ez így. Felszedette a nevelő az eldobott papírgalacsint, almacsutkát. Ránkpirított, ha beszédünk germaniz- must árult el. Ha ezt hallotta: „'Ez egy jó kérdés!”, arra kérdéssel válaszolt: „Miért nem kettő!”. A mai nevelő fáradt ahhoz, hogy helytelenítse, ha valaki kihangsúlyoz valamit, ha lépten-nyomon fölvállal valamit, bár jogosítványa nincs hozzá. Nem teszi szóvá, ha a nyilatkozók naponta megszámlálhatatlan alkalommal nyögdécselik — gondolatszegénységük és nyelvi pallérozott- ságuk hiányában — gyakorlatilag gond és probléma nélkül szeretnénk élni. Az iskola is tele van falfirkákkal. Némely leleményes vállalkozó abból él, hogy annak formai és tartalmi abszurditását megideoló- gizálja, mondván: annak szociológiai vetü- lete társadalomformáló erő! Begerjed a lélekbúvárkodás, de ott is többnyire a szellemnek és a léleknek az árnyoldala nyilvánul meg, a negatívum jelenik meg a falfirkákban, nyelvi blődségekben. * A piac sem létezhet nyelvi formulák nélkül. Valami módon reklámozni kell az árut, megjelennek hát a becéző fordulatok: ubi, pari, sáli, olykor ez a szinonima: kőkemény: Még az Országgyűlés egykori elnöke, Stadinger elvtárs megtehette, hogy csak úgy foghegyről odavesse a válaszadónak: Koszi!. de itt vállalkozó csoportról van szó, és a hajdani kuffantók jogutódjai, a zöldséggyümölcs magánkereskedők ötletei ne váljanak uralkodóvá a magyar szocialista (?) piacgazdaság nyelvhasználatában. * Fel-felkapom a fejem, ha a latin nyelvi formák megjelennek a nyelvhasználatban. Ahogy távolodtunk az antivilágtól, úgy épültek ki ennek a nyelvnek a v.édállásai. Kihalóban vannak azok, akik tanították; lassan fogyatkoznak azok is, akik még jól megtanulták a klasszikus nyelv szókincsét, grammatikai rendszerét. Néha -tűt szúr belém a műsorközlő, ha a rei publicae helyett rei publikét mond, vagy legutóbb a sokoldalú riporter Mucius Scaevola helyett Mucius Skévolá-t magyarított. Televíziós műsort készítettünk annak idején, az operatőr türelmét vesztve ráordí- toitt a statisztériára: „'Hogy az a prostituált nádvágó, kaparszakáliú .. . kottái ja meg ezt a büdös világot!”, mert immáron harmad- ízben kellett megismételni a felvételt, mert a nép fiai; nehézkeseni alkalmazkodtak a play-back technikához. Igaz, a profiknak is nehezére esik ez utóbbbi, ha frontátvonulás van, és ikési'k a reakciójuk. A nép 'fiai 'közül valaki, miivel senki sem ugorhatja át saját árnyékéit, mivel .nem tudott mit kezdeni a „tolvaj-nyelv” fogalom- rendszerével, félrehajtott fejével pislogva, mint a kacsa, így dolgozta föl magában aiz élményt, csak úgy „nádasdlasain”: „Ilyen bodalcot még nem ettem, de ha hazamegyék, süttetek!”. Bíróikra kelt hát a 'két nyelvjárás a szellem harcmezején.; a látón és a palóc nyelvjárás. A csörte döntetlenül végződött; egyik küzdő fél sem értette, mit mond a másik, de ez nem volt akadálya annak, hogy a. film végül elkészüljön. * A magyar élők dobozában (pikszis) a nyelvünk adta lehetőségekkel úgy éljünk, hogy kevesebb legyen a botrány^balhé) az akadémiai székfoglalóktól a színházi élet átrendeződésén keresztül a 'tárgyi értéket teremtő munkapadokig. Nemesik Pál
