Észak-Magyarország, 1991. november (47. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09 / 263. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1991. november 9., szombat Varga Erzsébet Hantok mellett G Y A S z SZÜRETEL A {HÁLÁL DE A HANTOK MELLETT ÁLLVA LEGINKÁBB ARRA GONDOLSZ HOGY PEREG PEREG ÉS MAGOKRA TOPPEDŐ SZŐLŐSZEMEKKEL FIGYEL AZ IDŐ HORVATH GYULA: Villámvidék Mór csak üvegálmon át nézhetem csókjaimtól hiányos szád, el foglak feledni, dobni, mert halál a hiány, halál, el foglak feledni, dobni, de szememen, számon még kiüt érted a zokogás, mennyire idegen lettél: anyacsókok nélkül íztelen a szád,- jössz még velem szájig érő hóban, jössz még ívelem térdig érő vérben, jössz még velem ezüstszélben, jársz még velem villámvidéken, de akkor már, mélységes mély lesz az árvaság, sebeink átvérzik a gyolcseget, s nem Jesz semmim, csak egy földönfutó ölelést rejtegetek neked,- jössz még velem szájig érő hóban, jössz még velem térdig érő vérben, jössz még velem ezüstszélben, jársz még velem villámvidéken, de akkor már, leszakadt anyamellekkel lesz tele a szánk, és hazavár minket a halál, ahol gyermekek leszünk: huncut játszótársak, deszkaszalag a hajadban, s egy koponyaröggel megdobom a lábad,- jössz még velem szájig érő hóban, jössz még velem térdig érő vérben, jössz még velem ezüstszélben, jársz még velem villámvidéken, de akkor már, későn ébrednek az élők, korán kelnek a holtak, s én, egy zokogó kislány fogai közt várlak, egy tőled kapott gyöngycsókot forgatva a szám s mikor megjössz könnyező kígyókkal, zokogó békákkal, fáradt farkasokkal: akkor megnyílnak a sirok, mert akkor fogják le egy lázas Édesanya-ország könnyező szemét. Juha sz József A munka szépségéről A múlt éráinak volt egy vesszőparipája: umos-untalan a munika szépségéről prédi­kált. Hangoztatta a rádió­ban, szónokolták politikusok a pódiumokról, bömbölték a hangszórók, írták az újsá­gok embernevelő hatását, kultúráját, dicsőséges nagy- szerűségét. Olyannyira erős volt a győzködés, hogy a tö­meg már-már be is vette volna talán, ha az élet nem szolgált volna ellenkező ta­pasztalatokkal. Így végiül még a ijámbor együgyűség is úgy védekezett ellene, hogy egyik fülén be, a má­sikon ki. Ez a goebbelsi pro­paganda, hogy addig kell valamit sulykolni, míg végül elhiszik a legiképtelenebb ha­zugságokat is, nem vált be. Bár tényleg van a mun­kában szép, de csak abban, amit kedvünk szerint, öröm­mel végzünk, nem szenve­déssel, legyen az mezőgaz­dasági, ipari termelő 'munka, művészi alkotó ténykedés, akár jogászi, tanári, keres­kedői és Isten tudja még hányféle. Mit kezdjünk azon­ban például a nehéz, gyöt- relmes fizikai munkával? A bányász, kohász, ömtész, hen­gerész mindennapos pokoli küzdelmével ? Akinek sze­mét véresre marja a gáz, füst és a por, égeti, vakítja a kemencék tüze?! Volt sze­rencsém évekig iszonyodva .nézni és látni az olvasztárt télen, mikor féloldalát sü­tötte a samottfalak résén át­fújó láng, másik oldalát pe­dig a nyitott csarnokaik át­süvöltő szele dermesztette, Aztán láttam a kánilkulás nyárban lucskos ingben ha­jolni a vízcsap alá, hogy hűtse magát és vedelje a laingy vizet, pótolni ,a verej­téket, mit még védőitalként sósvízzel tetéztek. Hát Isten bocsássa meg, azt viszont egyetlenegyszer sem láttam, hogy valame­lyik fölkurjantott volna jó­kedvében és boldogságálban.: milyen szerencsés, micsoda gyönyörű szép ez a munka! Így vagyunk tehát a „mun­ka szépségével”! Erről nem szívesen beszéltek ámitóink. És arról sem, hogy ezek az emberek milyen, nyúzottak, deformáltak, még az ünnep- lőru.ha is illetlenül állt raj­tuk, annyira lerítt róluk a rossz értelemben vett „pro- liság”. Csak a inemezikalap, a koszos ibőrkötóny passzolt rójuk, de a látvány mindig szánalmat keltett bennem. Ezt a szánalmat nem nyom­ta el a fényképező előtt álló „elegáns” kohász sem, bár­milyen diktált mosollyal tá­maszkodott a. kohászlapátra. Nem tudtam feledni megbe­csülésük álnokságát, s min­dig azt a csap alá. hajlót lát­tam. És eszembe jutott, hogy ezek ,a fciszilklkadt mú- miates'tű mu.mkásemberek ál­talában alig érik el a nyug­díj askort. Hosszú életű bá­nyász vagy kohász ritka, mint a fehér holló. Isznak, esznek, szeretnek, s aztán idő előtt elmennek a part- oldalba. Alig veszik észre, bogy nekik nem .jutott a munka „szépségéből”, leg­feljebb csak annyi, ami jó­kedvű fiaikból, csinos lá­nyaikból áradt: a .jövő. Vagy az, hogy a jelen bi­zonytalanságában már ennek a munkának is becse van, lesz, és amit önámítással .még szépnek is kényszerül­nek érezni és nevezni. Füzes László Szemétdomb Ott van. Az erdő közepén. Fölötte csille jár. A parasznyai úton jobbra, bűzéről rátalálsz. Döglött disznó, lótrágya, cserép, és isten tudja, hogy mi még, a meddőhányó szürke tömbje riadt, döbbenve néz. Hol tavaly virág, és csend, „ és nyugalom volt. Megpihentél o domb mögött, a dög fölött most légy-raj füstölög. Ügy látszik, mindegy. Ezek is emberek?! Egy kirándulóhellyel kevesebb. 1991 Csakis üdvözlendő, hogy ezt az érdekes könyvet — műfajilag levélregényt — az idén egyáltalán kiadták. Szerzője, ' Bárczy János tudtommal immár vak is, tehát rej­tély, hogy nemlátóként is boldogul-e Oli­vetti írógépének kopogtatásával. Pluszkópiák című könyve annyiban re­gény, hogy embersorsokról, a baleset mi­atti mélypontról, az újbóli munkaképesség öröméig, más lakótársnak a civilizált kö­rülményekhez jutástól — azok megtartásá­ért a családirtásig vívott küzdelméig, a fe­hér bottal munkába járó, telefonközpont- kezelőnő rövid boldogságának tragikus el­múltáig, az undorítóan nagyképű főorvos — akinek „a vacak irkafirka ... alantas, szolgai dolog” — jó néhány meglepő „sakkhúzásáig” sok mindent megtud az olvasó Bárczy János hét állandó törzsven­dégének gépírt „pluszkópia”-gyűjteményé- ből. Főleg azért üdvözlendő, hogy idén kiad­ták. mert még a pártállam megallomániás idején emelt B/17. jelű toronyház lakóinak, lakótelepi hétköznapjaikba, akkori — már géemkás, leépülő rendszerbeli — sorsfor­dulóiba, olyannyira különböző jellemeibe nyújt az olvasónak érzékletes „bepillan­tást”. Üdvözlendő — ismétlem — azért is, mert a „megallomániás” toronyházakban élők mai gondjai, hétköznapjai lényegesen különböznek az akkoriaktól, még ha leg­többjük új helyzete nem is mondható jobbnak . .. Lenyűgözött a nagybetűs Életbe alig be­lépő É. Fricska sorsának „mire jutása”, mivel mindkét alkarjának egy hibás prés­gép széthúzása következtében — már a klinikán kétszer öngyilkosságot, még egy harmadikat is megkísérelt, s hazulról dik­tált válaszlevelekben könyörögve kérte a gimista osztálytárs „édes kis Riát”, hogy mindörökre felejtse el őt, aki már élőha­lott. Ria viszont makacs kitartással figyeli Fricska helyzetének alakulását — melynek jobbá tételén mások is megható szolidari­tással közreműködnek a „présgépes gyár­ból”, mely végül saját ösztöndíjasaként egyetemre küldi. De ahhoz a „Siemens­protézishez” csak a kis Ria rádióinterjúi nyomán a társadalomtól „összejött” anya­giak révén jut hozzá, amely által mind­két kezével dolgozni képesen —immár az egyetemen diplomát is szerezhet. S hogyne érdekelt volna Kozák Aladár melegüzemi anyagmozgató népes cigánycsa­ládjának „mivé létele”, miközben az egy­re gyülemlő rezsitartozásokért az „Olivet- tis” szomszédnak diktált beadványokkal — hol az egyik, hol a másik cégtől — kér halasztást, megértést, segélyt, mert tüzes téglák cipelésével egymaga keresi a csa­lád kenyerét. Sára feleség — a sok gye­rek szülőanyja — előbb csak cifrálkodva illeg a lakótelepen, majd utolsó cédaként elhagyja négy kiskorú gyermekét, akiket „végső menekvésül” apjuk a toronyház tetejéről a „placcra” dobálva, ő is odaveti magát. De lehetetlen felajzott figyelem nélkül olvasni Kristály Eszter leveleit is, aki az „ő Jánosával” anyakönyvileg is legalizálja rövid, ám boldog együttélését. Jánost azon­ban — eltűnése után pár nappal — vonat­kerekektől szabdalt hullaként lelik meg. Az özvegy Eszter — rokonilag a lakásából kitúrva — egy plébániától kér menedék­helyet. A rendőrség János halálát, majd egy rögvest bekövetkező másik gyilkossá­got — a nagyképű főorvoshoz beosztott Andrea műtőslányét — nyomozva, kábító- szeres bűnszövetkezetet tételez fel. A bűnszövetkezet „anyagbeszerzője” a műtőslány volt, aki a kórházi főpatikustól szerezte be azt, s az egészet János hordta el a „vevőkhöz”, míg mindkettőjüket el nem tette láb alól valaki. A főpatikus nem tért vissza külföldi rokonánál töltött „rendes szabadságáról”, a nagyképű „dr. Jeromos” pedig sürgősen három évi „to­vábbképzésre” indult az NSZK-ba egy pro­fesszor „személyes” meghívására. Mind­azok után, hogy a rendőrség már magá­hoz vette az osztályon talált összes iratot, amelyet összevetni vitt a föpatikusi nyil­vántartással. Az undorítóan nagyképű dr. Jeromos ál­tal egykori iskolatársának Olivettijébe diktálta közleményeit, amelyekből fiú- és lánycsemetéjének, s az anyjuk NSZK-beli sikeres plasztikai „megifjításáról” éppúgy értesülünk, mint itthoni magas pozíciójú összeköttetéseihez szóló — a „bajokat” el­simítandó — bizalmas folyamodványairól. Mindezeket a nyájas Olvasó érdeklődésére bízom. Magyar István

Next

/
Oldalképek
Tartalom