Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-19 / 246. szám

1991. október 19., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Bill Lomax: Forradalom Miskolcon Életek, sorsok A miskolci Jurák Lajos 1956-ban a nemzetőrség tag­ja volt. Elmondása szerint a forradalom leverése után neki is menekülnie kellett, ugyanis november 4-ét kö­vetően a hatalom figyeltette a lakhelyét. Azt gyanította, hogy előbb-utóbb őt is elő­veszik a nemzetőrségben vállalt szereplése miatt. Szü­lei és barátai rábeszélésé­nek engedve először Auszt­riába szökött, majd innen az NSZK-ba ment. Alig múlt el egy esztendő, haza­térésre szánta rá magát, ugyanis a Kádár-rendszer amnesztiát ígért. — Bárcsak ne dőltem vol­na be Kádárék blöffjének — mondja. — A könnyugép- gyárba, egykori munkahe­lyemre nem vettek vissza, elmehettem segédmunkásnak az LK.M-be. A nemzetőrsé­get és a disszidálást még hosszú éveken keresztül á fejemhez vágták, szüntele­nül éreztették velem ötven­hatos múltamat, hosszú ide­ig a legalacsonyabb bért kaptam munkahelyemen. dalom katonai összecsapások és diplomáciai korlátái nél­kül alakította ki sajátos lé­tét. Idézet a könyv Miskolc című fejezetéből: „Győrrel ellentétben, a miskolci események már jó­val a forradalom budapesti kitörése előtt megkezdődtek. A párt helyi vezetőségében sokan rokonszenveztek Nagy Imre és az ellenzék eszméi­vel, köztük a megye párt­titkára, Földvári Rudolf is. Az egyetem ugyancsak ter­mékeny talajul szolgált a másként gondolkodáshoz, ugyanakkor a város sok munkása idejárt esti tanfo­lyamokra, s kapcsolatba ke­rült a diákokkal. A Dimá- vagban a munkások mái október 21-én, 22-én gyűlé­seket tartottak, amelyeken gyári munkástanácsokat ala­kítottak — talán legelsőt az egész országban. Így már október 23-a előtt nem csu­pán erős bázis jött létre a den zokszó nélkül kiküldték a munkakönyvemet. Én ezt a küldeményt nem vettem át, s ez volt a szerencsém. Miután két év elteltével visszamentem az üzembe dol­gozni, furcsa szemmel néz­tek rám. Hátam mögött sut­togtak, mutogattak. Volt, aki nyíltan a szemembe vágta, hogy „sötétben bujkáló el­lenforradalmár” vagyok. A kihallgatás, az egyes embe­rek megvetése, ugyanakkor sokak szánalma is elkísért. S milyen a sors ? Két Papp nevű beteg volt egykoron a kórteremben, és nem tudta senki, nem vagyunk-e test­vérek. 1989-ig nem kaptam égy fillért sem a sebesülés következményeiért. Sőt, a kihallgatások alkalmával megmondták: jobb ha befo­gom a számat, mert meg­bánhatom. Sajnos, a baj nem járt egyedül. 1989 őszén az am­putált térdrészem ízületi és idegi kezelésre szorult. Szin­te járni sem tudtam a fáj­dalomtól. Amikor már úgy tűnt, hogy gyógyulásom vár­A Történelmi Igazságtétel Bizottság legyen a nemzet élő lelkiismerete — javasol­ta Erdélyi Tibor, a TIB má­jus vég'i közgyűlésén. Mind­ez azzal kapcsolatban hang­zott el, hogy szerinte a koa­líciós pártok hajlanak arra, hogy szellemi elődjeiket in­kább a ’20-as, ’30-as évek­ben keressék. Pedig vannak e nemzetnek olyan közel- múltbeni történései, amelye­ket minden becsületes ma­gyar magáénak vallhat. Hogy ne menjünk messzire, itt van az 1956-os forrada­lom. Nem kevesek vélemé­nye szerint napjainkban egyre inkább elhalványul ’56 szelleme, szociális és politi­kai céljai. Talán nem vélet­lenül mondta a közgyűlésen Göncz Árpád köztársasági elnök, a TIB egyik alapító tagja ..... Nem látom, hogy 1956 megkapná azt a meg­becsülést, amit történelmi szerepének megfelelően megérdemelne .. S hogy tovább idézzünk a közgyűlés mondanivalójából: „ ... minden kárpótlást meg kell előznie azokénak, akik a magyarság érdekében éle­tüket, boldogságukat, sza­badságukat áldozták fel, ők ugyanis sokkal többet veszí­tettek az anyagiaknál.” jövendő forradalmi szerve­zetek számára, hanem — ami még lényegesebb — a kommunista reformisták, a diákok és a munkások erői mind teljesebb egységben cselekedtek. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a forradalmi erők belső küz­delmei Miskolcon soha nem érződtek úgy ki, mint Győ­rött. A miskolci események viszonylagos stabilitása ugyanakkor szemléltető pél­dával szolgál arra, hogy miként alakultak a politikai követelések a forradalom előrehaladtában.” „ ... A miskolci munkás- tanács soha nem helyezke­dett szembe a Nagy Imre- kormánnyal. Ehelyett állan­dóan kifejezte bizalmát Nagy Imrében, mint minisz­terelnökben, de bírálta őt azért, hogy nem cselekszik kellő eréllyel a korábbi sztálinisták leváltása és a forradalom követelésének teljesítése érdekében .. ható, a mankóval elestem és két helyen eltörött a tér­dem. így váltam 1989. de­cember 31-től rokkantnyug­díjassá.. De még ekkor sem telt be a pohár, mert a nyá­ron a megyei kórházba ke­rültem gégegyulladással. Ami azzal végződött, hogy a gé­ge eltávolítása után néma­ságra vagyok ítélve, amíg csak élek. Nyugdíjam nem haladja meg a hat és félezer forin­tot, ebből kell fizetni az OTP-it, s mivel Arnót is csat­lakozott a gázprogramhoz, újabb adósság szakad rám. Kárpótlás. Az csupán sü­ket beszéd. Ki fog engem kártalanítani. Mire a tör­vény elkészül, vagy megad­nák, addig már régen a túl­világon leszek. Vagy most is Kádár-féle ígérgetésekkel van dolgunk? 1959. óta fizetem a szak- szervezeti tagdíjat, éveken keresztül voltam bizalmi, még csak még sem köszön­ték, amikor nyugdíjba men­tem. Kérdezem én, a „nagy­házakban” levőket, ilyen esetben ki segít? A közgyűlésen felszólaló miniszterelnök is elismerte, az elmúlt évek szörnyűsé­geit senki sem tudja kárpó­tolni : pénzben, anyagiakban nem lehet kifejezésre juttat­ni. De amire az ország te­herbíró képességéből futja, azt meg kell adni. A politi­kai bűncselekmények áldo­zatai az elszenvedett sére­lem 1 arányában kapjanak kárpótlást — monda egye­bek között Antall József a közgyűlésen. Szavaiból egy­értelművé vált, hogy ez a kormány elképzelése. Közben olyan hírek érkez­nek, amelyek arról szólnak, hogy a politikai okok miatt elítéltek számára készülő törvénytervezetet máris so­kan kifogásolják. így példá­ul szóvá teszik, hogy a tör­vénytervezet vontatottan ké­szül, s nagyon félő, mire a törvény életbe lép, az érin­tettek többsége — idős kora miatt — alig élvezheti a ré­szére megítélt kárpótlást. Vásárhelyi Miklós, a TIB elnöke éppen a napokban alkotott elmarasztaló véle­ményt az egykor elítéltek anyagi kártérítéséről, amely­nek mértéke szerinte, egye­nesen felháborító. Ki segít az üldözötteken? Éio lelkiismeret Fejel hajtunk a meghurcoltak családtagjai előtt 1990. október 23-án, a Magyar Köztársa­ság első ünnepnapján és 1956 forradalmá­nak ,34. évfordulóján rendhagyóan emlé­keztünk az elmúlt évtizedekre. Szokatla­nul, mert elsősorban nem a forradalmi harcokban résztvettek céljait, tetteit, sike­reit és tragikus bukását elevenítettük fel, hanem az elmúlt korszak olyan legyőzhe­tetlen erejű egységeinek a szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal teli helytállásáról emlékeztünk meg, amelyekről eddig szinte semmit sem hallottunk. Talán egy titkos, láthatatlan hadseregről lett volna szó? (Nem! Társadalmunk meg­dönthetetlen pilléreire, családjainkra, csa­ládtagjainkra: a feleségeinkre, szüléinkre, gyermekeinkre, testvéreinkre emlékeztünk. Azokra, akiket nem börtönöztek be, nem internáltaik ugyan, de Fekete Sándorné Háry Márta hasonlata szerint szabadlábon élő rabok voltak! Akkor — 1990. október 23-a lévén — az 1956 miatt meghurcoltak családtagjainak szenteltük emlékezésünket. Most, hazánk függetlenségének visszanyerése után, a történelmi igaizságtevés sodrásában, 1956 harmincötödik évfordulójának előestéjén bővítenünk kell ezt a kört! Emlékeznünk kell az összes, 1944 óta meghurcolt sze­mély családtagjaira! Tiszteletadásunk je­leként hajtunk fejet mindnyájuk előtt: a német megszállás ellen fellépők, a mun- kaszalgálatosók, az elhurcolt leventék és „máilenkij robotosok”, a hadifoglyok, a ki­telepítettek, a recskiek, az összes koncep­ciós politikai, gazdasági, vallási perben el­ítéltek, a munkaszolgálatos katonák fele­ségei, szülei, gyermekei, testvérei előtt! Vajon számot vetettünk-e már a nyilvá­nosság előtt az ő szerepükkel, szerepválla­lásukkal sorsuk alakulásában? Nem! Pe­dig szerepük perdöntő volt számunkra a német megszállással, majd az ezt követő diktatúrával szembeni ellenállásban, az 1956-os forradalmi harcokban, majd az 1956-tól 1989—11990-ig tartó ellenzéki tevé­kenységben. De az volt az ezeket követő megtorlások és egzisztenciális meghurcol­tatások évtizedeiben is. Az igazságért folytatott küzdelmeink so­rán: óvtak, féltették bennünket a veszé­lyektől úgy, ahogy arra csak egy feleség, egy édesanya, egy szülő, egy gyermek, egy testvér képes! Gondoskodtak rólunk étel­lel, itallal, tiszta váltóruhával. Ha otthon éjszakáztunk — ami ritkán fordult elő —, akor az ő simogató kezük csukta szelid simogatással álomra kivörösödött szemün­ket. iDe sokan voltak, akik ezt sem tehet­ték! A megtorlások évtizedeiben: ők voltak az erőt, hitet, reményt sugárzó támasza­ink. Az igazságba vetett hitünk mellett ez adott nekünk erkölcsi erőt a fizikai, lelki megpróbáltatások elviseléséhez. Sze­rető szívük melegét, az otthonunk meleg­ségét és üzenetét, bátorításukat éreztük, amikor celláinkban, táborainkban kibon­tottuk csomagjaikat, leveleiket, és néztük, néztük fátyolba boruló könnyes szemekkel a küldött fényképeiket. Már akik része­sülhettek ilyen mennyei ajándékokban! Tudtuk, hogy a csomagjaikban küldötte­ket maguktól vonták el, és mi semmit sem tehetünk értük. Szörnyen nehéz volt elviselnünk ennek tudatát! Fényképeik voltak a legdrágább kincse­ink. ^ Hogy milyen drágák, azt egy hadi­fogságban született és ott gyakran dúdolt dal néhány sorával szeretnénk érzékeltet­ni: „Fogságomban csak az Isten van velem, Meg egy kicsiny fénykép, ez most , mindenem! Megcsókolom százszor, megremeg a Ugye kicsiny asszony hű leszel hozzám! Hu maradsz hozzám!” Vajon szóltunk-e már eleget, -szépen, nemesen arról, hogy mit jelentett felesé­geink, menyasszonyaink számára a hitve­si, menyasszonyi hűség? Hogy kik és hányszor akarták rávenni őket a szakítás­ra, válásra? Hogy kik és hányszor milyen aljas módon akarták sárba tiporni hűsé­güket, becsületüket, házastársi esküjüket? Vajon elmondtuk-e már, hogy milyen súlyos fizikai, lelki terhet jelentett szá­mukra eljönni, eljutni egy-egy tízperces beszélőre? Az ilyen rövid találkozásaink­nak azért felejthetetlen örömei mellett? Gyakran éjjel-nappali ide-odautazást, órá­kon át tartó várakozást esőiben, hóban, fagyban vagy tűző napsütésben. És a nem mindig emberséges fogadtatást az őrsze­mélyzet részéről. Aztán a rövid találkozá­saink: mi egy vasrácsos ketrecben — rit­kán egy anélküli teremben —, ők a rács előtt, óriási hangzavar és az őrök sokasá­ga körülöttünk, egymás szavát alig értet­tük. Gyakran csak a szemeink és az arc­vonásaink „beszéltek”! ©eszéltünk-e már arról, hogy milyen fi­zikai és lelki megterhelést jelentett szá­mukra családjaink eltartása? A minden­napi betevő falat biztosítása? Ezért ke­ményen meg kellett dolgozniuk! -De leg­többször nem a régi, a tehetségüknek megfelelő munkahelyeiken. Onnan szinte órák alatt távozniuk kellett. Majd helyt kellett áliniok az új, sökszor ellenséges hangulatú környezetben is. Tűrniük kel­lett a megalázó hangot és munkabeosztást, a sértő bánásmódot összeszorított fogak­kal, némán, befelé sírva, könnyes szemek­kel. Vállalniok kellett a munkák legnehe­zebbjét, s meg kellett elégedniük a leg­kevesebb bérrel! Jutalmazásukról, nyilvános elismerésük­ről a teljesítményeik után szó sem lehe­tett! Az egyik miskolci munkástanács el­nökének feleségét azért nem engedte jegy­szedőként dolgozni egy moziban a megye 1956-os kormánybiztosa — Kukucaka Já­nos —, mert szerinte egy ilyen helyen nem dolgozhat a társadalomra igen veszé­lyes személy! A gyermekeink sorsa, élete sem volt ró- zsásabb! Közülük sokan nem tanulhattak a képességeiknek megfelelő iskolákban, egyetemeken. Volt, akit a szemétkosárba állított a tanára, mondván: odavaló vagy, ahová az apád! Sok gyermekünk kapott becsmérlő bélyeget a homlokára, a hiva­talos okmányaira. Az egzisztenciális meghurcoltatások év­tizedei alatt: ismét családjaink erkölcsi ereje, összefogása, szolidaritása tartotta bennünk a lelket! Akkor, amikor munka­helyről munkahelyre kellett vándorolnunk és tűrnünk a megalázó elutasításokat, le­kezelést, s ha valahol dolgozhattunk, ak­kor a becsülettel végzett munkánk értéken aluli anyagi és erkölcsi elismerését. Vol­tak kivételek is, bár alig ritkábban, mint a fehér holló. A család vigasztalása pe­dig ez volt: ne végy semmit a szívedre! Az a fontos, hogy itthon vagy és együtt a család! összefogva, egymást segítve bol­dogulni fogunk! Ügy véljük itt az ideje, hogy nyilváno­san mondjuk el mindezt, és a nyilvános­ság előtt is mondjunk köszönetét család­tagjainknak helytállásukért, törhetetlen hitű támogatásukért, ami nélkül sokan összeroppantunk volna! Kövessük meg őket, rehabilitáljuk őket is az elszenvedett sérelmeikért, meghurcoltatásukért, a féle­lemben és rettegésben eltöltött sóik-sóik ál­matlan éjszakáikért, megromlott egészsé­gükért! De szól ez azoknak is, akik szen­vedése még az elmondottaknál ás súlyo­sabb, mert azóta nem láthatták szerettei­ket, amióta a viszontlátás reményében búcsúztak el egymástól, utoljára ölelve, csókolva meg egymást. Akik szerettei el­pusztultak, és akikről azt sem tudni, hogy hol, milyen sírhant alatt alusszák örök ál­mukat? Akiknek még az sem adatott meg, hogy egy szál virágot tehessenek hozzá­tartozójuk sírjára, és legalább egy imát mondhassanak el értük a fejfáifcat simo­gatva. Az elmúlt évtizedekben de sokszor hal­lottuk: családtagjainkat nem teszik fele­lőssé miattunk! A családtagjainkat nem érhetik sérelmek! Ezek voltak a hivata­los jelszavak, az elmondottak pedig a ri­deg és meztelen valóság! Az utolsó kérdések így fogalmazódtak meg bennünk: Vajon kik és mikor fogják legalább erkölcsi elégtételben részesíteni személy szerint őket rajtunk kívül? Vajon kívánják-e rehabilitálni őket- is a mai ha­talom birtokosai? Mert a letűnt hatalom hallani sem akart erről! S akadnak-e jó­szívű emberek, vezetőik, akik gyógyírt fog­nak tenni az egyedülélő özvegyek, árvák, szülők még vérző, fájó sebeire? Ezzel kapcsolatban emlékeztetni szeretnénk egy gyermekkori versünk kulcskérdésére: mi lenne, ha egy nap király lehetne belőlem? Nos, ba királyok lehetnénk, akkor egy méltó iszobrot emelnénk az elmúlt csak­nem fél évszázad során meghurcoltak csa­ládtagjainak! Egy hasonlattal ás élnünk kell. A hold­nak csak a fél arcát láthatjuk. Ilyen fél- aircű lenne az elmúlt csaknem fél' évszá­zad történelme is, ha nem mutathatnánk be a másik fél arcát is: családtagjaink he­roikus helytállását, megpróbáltatásait! Ha csak néhány ezer a miskolci, borsodi meg­hurcoltak száma, akkor is néhány tízezerre tehető a családtagoké. De ezek a számok valószínű, hogy nagyobbak. Ezért az el­mondottak miatt hajtsuk meg előttük fe­jünket tiszteletadásunk, engesztelésünk és köszönetünk jeleként. Tetteitekhez a szívetek adott a miénk­nél is hatalmasabb erőt! S amikor 4990. október 23-án és 1991. július 30-án meg­szólaltak a harangok, akkor értetek is szóltak, a ti helytállásotokat is köszöntöt­ték! A mi szívünk harangja értetek örök­ké szólni fog! Visszaemlékezésünkkel nektek szeret­nénk méltó emléket állítani. A TIB Észak-magyarországi Szervezete Ai oldalt irta és összeállította: Lovas Lajos Jónéhány levél érkezett szerkesztőségünkbe, amelyek az 1956-os tevékenységről és az azt követő évtizedek ül­döztetéséről adnak számot. Ilyen itevelet küldött szer­kesztőségünkbe Papp Imre arnóti olvasónk. Idézünk a levélből: „1939-ben születtem Tisza- csegén, eléggé hányatott gyermekkorom után, 1954- ben kerültem Miskolcra. Nem volt könnyű bejutni az LKM- be, ugyanis túl fiatal vol­tam még. A diósgyőri kohá­szatban dolgoztam 1956-ban is amikor eldördült az. a bi­zonyos sortűz. Ma is jól em­lékszem a 25-i tüntetésre és október 26-;ra, amikor a me­gyei rendőr-főkapitányság épülete előtt megsebesül­tem. A sebesülésem olyan mértékű volt hogy három­szori műtét után a. jobb lá­bamat közvetlen térd alatt amputálni kellett. Ez sajnos túl hosszú és fájdalmas idő­szak volt. Kéthetenként al­tattak, gipszeltek, il'letve egyenesítették a lábamat. Le­telt egy év táppénz és min­Ez év áprilisában találkoz­tam Bill Lomax angol tör­ténésszel, a Magyarország 1956 című könyv szerzőjével. A vele készített interjúban az angol történész azt val­lotta, hogy az ötvenhatról szóló könyvet nem ő maga írta. Ami a könyvben szere­pel, azoktól az emberektől származik, akik harcoltak a barikádokon, a gyárakban, a politikai hadszíntéren, ök lényegesen fontosabb szere­pet töltenek be, mint én, a könyv írója — mondotta. Mint Bill Lomax könyvé­ben is írja, a magyar for­radalomról írt tanulmányok többsége a budapesti esemé­nyekre, a magyar szabad­ságharcosok és a szovjet tankok közötti fegyveres harc drámái képeire, az or­szágos politikai döntések és kormányzati változások szín­terére összpontosítja a fi­gyelmet. Kevés szó esik a vidéki városokban történi eseményekről, ahol a fórra-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom