Észak-Magyarország, 1991. szeptember (47. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1991. szeptember 7., szombat fl kastélyhoz vagyon kell Kékedi beszélgetés Augusztus 30-án nyílt meg a .nagyközönség előtt ,a kékedi kastély, és ezzel együtt az Észaik-magyarországí kerámiaközpontok című kiállítás. A tervek szerint laz épület pincéjében ikap helyet a kőtár. A közel 120 millió forintos beruházás során kívül- belül felújították az épületet, konferenciatermeket, vendégszobákat rendeztek be a kastélyban. Alkalmassá tették az épületet arra, hogy konferenciák, tanfolyamok helyszíne legyen a kékedi kastélymúzeum. A megnyitó ünnepségre eljött Melczer Aladár, az egykori tulajdonosok leszármazottja. — Az utolsó tulajdonos, Melczer Lilla a nagynéném volt — kezdte a visszaemlékezést Melczer Aladár. — A ’30-as ’40-es években két nő képviselő volt á parlamentben, az egyik a szociál'ide- mokrata Kéthly Anna, a másik a kormánypárti Melczer Lilla volt. Az övé volt a kastélyon kívül a fürdő is, abból lett később a megyei tanács üdülője. Amikor ’46-ban hazajött Nyugatról — azzal, hogy csak pár hónapja van hátra, s ha meghal, itt akar a családi sírboltban nyugodni —, még tizenkilenc évet élt. Itt lakott a kastélyban, lakbért fizetett a saját tulajdonáért. Ezt nem érti a jogállamból hazatérő magyar, miért nem adják vissza az eredeti tulajdonosoknak az ingatlanokat. — Ön miért élt itt a kékedi kastélyban? — Így rossz a kérdés. A szüleim a kitelepítésből költözhettek ide a nagynéném- hez. Én akkor muntoaszolgá- latos voltam, és onnan jelentkeztem be hivatalosan Kékedre. Mivel itt nem kaptam munkát, Herceghalbm- ra kerültem. Ott ’56-ban megválasztottak a munkástanács alelnölkének, ezért kénytelen voltam külföldre távozni. De amikor öt évvel később a bonni egyetemen megkaptam a közgazdász- diplomámat, a lakhely rovatban továbbra is Kéked szerepelt. — Mikor járt itt utoljára? — A kastélyt ’56 nyarán, láttam utoljára, aztán 31 évvel később, 1987-ben jártam itt. Akkor még romos állapotban volt az épület. Előbb csak látogatóba jöttem. Magyarországra, majd ’91-ben házat vettem Csobán- kán, és egyre több időt töltünk itthon. Két felnőtt lányunk él Németországban, így onnan sem szakadtunk el teljesen. — Hogyan fogadta a hirt, hogy a kastélyból múzeum leit? — Vegyes érzelmekkel. Annak nagyon örülök, hogy ez legalább megmaradt. A gyermekéveimet Sajóörösön töltöttem, ott volt egy kétszáz éves kúriáink, az teljesen eltűnt a föld színéről. Ha ezt visszakapta volna a család, nem tudtuk volna fenntartani. A kastélyhoz vagyon kell. A működtetés rendkívül költséges. Ez a kastély nemcsak családi, de nemzeti vagyon is. S ha mint közgazdásztól kérdi a véleményemet, szerintem az épületet nem kevés bevételű muezummá kellett volna alakítani, hanem úgy kellett volna hasznosítani, hogy a nemzetgazdaság is gyarapodjék belőle. Jobban ki kellene használni a Mátyás-forrás viizét. Nagyon sok reumás beteg gyógyult itt. A nagynéném idejében fizető vendégeket fogadtak a kastélyban. Nagyon sok visszatérő törzsvendége volt külföldről is. A gyógyforráson kívül valutát hozhatna a gazdaságnak a vadászat 'is. Ehhez persze előbb tisztázni kellene, hogy kik vadászhatnak a kékedi erdőben. Bár szerintem nem így kellett volna Magyarországon a kárpótlást megoldani, annak viszont örülök, hogy jó kezekben van a kastély. A gondnoka az ' unokaöcsém, Melczer Lilla unokája, Hunkár Sándor lett. (filip) Édes anyanyelvűnk Legszebb szavaink Kosztolányi szerint — aki talán Arany után a legna- ' gyobb nyelvművészünk — a tíz legszebb szavunk a következő : láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Valóban szép szavak. Megpróbálok én is egy csokrot összeállítani: édesanyám (így, rágósán), atyám, levegő, gyopár, délibáb, billegető, pillangó, galamb, harang, fohász. Gyermekkorom'ban uz anyám falujában, az Árpádkori Gyantán, mindenki így szólította szülőanyját: édesanyám. Mikor begyalo- goltunk a gyantái állomásról — a négy apró gyerek és Ö —, mindenkinek volt egy-egy kedves mondata és mosolya hozzánk: „Jüttek, Mariskám?” („Jöttek”: akár az Árpád-korban.) „Jövünk, Erzsébetem.” (Édesanyám már a városiak, a belén.ye- siek nyelvén válaszolt, de haláláig is számos szavát megőrizte színmagyar falujának.) Figyeljük csak: Mariskám, Erzsébetem. Az együvé tartozás, a kölcsönös megbecsülés, a szeretet, a boldog viszontlátás szavai ezék, amelyek mára kivesztek már nyelvünkből, amikor a szomszédok sem köszönnek egymásnak. Tehát: „édesanyám”. El- szakíthatatlanul az enyém. A fogantatásomtól a haláláig, s azon túl is, az örökkévalóságban. Négyszótagú, összetett szó. Az előtagja „édes”, a gyermekkori érzéklés legmarandandóbb szava. Magas hangú. Az utótagja mély hangú: „anyám”. Olyan hanghatású, mint az „atyám”, ezért ezt is beleérzem. A négy szótag chorijambusa a legtökéletesebb szerkesztmény, abszolút szimmetria. A magánhangzói: é, e, a, á. A közbülső kettő mintegy a tenyerén hordja két leghaj- lélkonyabb magánhangzónkat: é, á. (Mit nem adnának érte az olaszok!) Mint mikor a prímás csúsztat egy parányit az ujjún, hogy sírjon a hang. Tiszta muzsika. Nékem a legdrágább szavam az „édesanyám”. Olyan szép. mint az erdélyi levegőn nőtt havasi gyopár. Mint a pillangóktól és billegetőktől megcsodált alföldi délibáb. És olyan szent, mint a galamb- és a harangfohász. Minden szép szavam és érzésem hozzá kapcsolódik. Mert tőle kaptam minden szépet és jót, Istent és hazáit. Kun József tanár önszínház A nyár elején lapunk hasábjain Zubor- nyák Zoltán színművész vitát kezdeményezett arról, hogy milyen színházat szeretne a közönség. Korábbi lapszámainkban több színházbarát olvasónk levelét közöltük. Már úgy tűnt, hogy megfogyatkozott a vitatkozó kedv, és bezárhatjuk az „Önszinházat", amikor megkaptuk az első szakmabeli, Mihályi Győző színművész hozzászólását. Közben megkezdődött a színházi évad is. Így ezzel az írással, ha nem is zárjuk le, de befejezzük a „nyári játékot”. Kedves Zoltán! Anno én is olvastam felhívásodat az Észak-Magyar- országban. később a beérkezett válaszok közül is egy párat, amelyeknek elolvasása írásra ösztönzött. Ez a játék egy kedves, szimpatikus gesztus volt a közönség felé, de nem hiszem, hogy értékelhető, felhasználható gondolatokat, ötleteket kaphatnál ezáltal. Akkor hát mivégre ez a játék a közönséggel? Hogy szimpatikussá tedd színházvezetői ambíciódat? Hiszen éppen elég szimpatikus ember vagy Te eredendően! Akkor hát? Beépíteni a véleményeket egy jövőbeni színházvezetői koncepcióba? Te is tudod, hogy ennek haszna elenyészően csekély. Ez véleményem szerint „önámítás”, nem önszinház. Bővebben: A közönség csak néző egy színházban, a szakember a színész, a rendező, vagy jobb esetben a művész. A közönségnek lehet véleménye egy adott előadásról, egy színészről, egy színházról, de hogy jó színházat hogyan lehet létrehozni, ezt még a szakemberek közül is nagyon kevesen tudják. Tudod Te is, ma Magyarországon körülbelül 3 olyan ember van, akire a szakma rábízná egy színház vezetését, ezek közül 2 nem vállal pozíciót, marad egy ember arra az 5 színházra, ahol mostanában változás várható. Ez a helyzet a vezetésben, ebben az esetben adva lenne legalább egy feltétele a jó színháznak: a jó vezető. Akinek karizmatikus egyénisége maga köré vonzza az azonos iz- lésvilágú, azonos színház- eszményben hivő embereket, így, ilyen módon ugyanis hamarabb szerveződhet jó színház, sokkal inkább, mint a hatalom szavára, vagy (ne érjen a tiszteletlenség vádja) a kedves közönségére. És akkor ott van még egy megválaszolatlan kérdés, mitől lesz jó egy színházi előadás. Mert ugye a jó előadások összességéből áll össze egy színház pozitív képe... P. Brook szerint a Jóisten a rendezőnek arra a kérdésére, milyen legyen a jó színielőadás, egy cédulára egyetlen szót írt volna fel: ÉRDEKES! Igen, és itt jön a dolog neheze! Hogyan érhető ez el? Nem tudjuk pontosan, de törekszünk rá érzéseink, gondolataink, fizikumunk mozgósitásával, intuíciónkkal, ihletünkkel. A végeredmény jobbára a közreműködő emberek tehetsége, az anyag minősége és a ráfordított energia összességétől függ. A színház nem a műsortervvel kezdődik. Egy jó műsorterv összeállításához félóra szükségeltetik, lásd: Színházi Kalauz tartalomjegyzéke és a „fő szempontok": 1 mai magyar darab (kezdésnek), 1 operett, 1 gyerekdarab, 1 klasszikus magyar, 1 külföldi klasszikus, egy mai külföldi, és még „egy nem egészen mai magyar külföldi klasszikus" . . . Megmosolyogniva- ló . . . Nem lehet mindenkinek tetsző színházat csinálni: természetesen törekedni kell rá, hogy mindenki megtalálja egy előadásban a neki tetszőt. De elvtelenül, művészi elképzeléseinket feladva, nem lehet kiszolgálni a „nagy többség" nem mindig legkifinomultabb ízlését. Hiszen akkor a művész föladja önmagát, a hitét, azt amiért él, amiért dolgozik, hogy menjen általa egy kicsit „a világ elébb"! Goethe mondta egyszer: „a nézőnek nem azt kell adni amit akar, hanem amit akarnia kellene”! És ez nem lenézés, csak a dolgok, a világ tisztább, áttekinthetőbb, bonyolultabb látásmódjának képességét jelenti. Ebből aztán lehet akár igazi művészet is ... esetleg . .. Nézd, egy híres halászlé készítőjét megkérdezték, mi kell a jó halászléhez? Azt válaszolta: „víz, só, paprika, hagyma, hal és ... művészet". (Vagy az se baj-, ha csak egyszerűen ért hozzá az ember, nem?) Ilyen egyszerű. De a titok a legutolsó szóban rejlik. Ez a legfontosabb, egyben a legmeg- foghatatlanabb. Lehet enél- kül is főzni, de vajon halászlé lesz még az? A közönség véleményét természetesen meg kell hallgatni utólag, hiszen így lemérhető munkánk eredményessége. De előre megha- tároztatni, megfogalmaztatni velük elvárásainkat és beígérni, hogy egy későbbi vezetéstől ez akár számon is kérhető? . . . Hát tudod . . . Eddigi tapasztalatom szerint egy vezető mihelyt hatalomra került (előtte persze sok mindent lehet ígérgetni), a saját Ízlése, gondolkodása,, eszméi szerint vezeti a színházát: lásd például: Madách Színház! Támaszkodhat egy Művészeti Tanácsra (még szerződtetési kérdésekben is), aminek mindenképpen csak tanácsadó szerep juthat, végül is egyszemélyes felelősséggel tartozik mindenért. A színház inkább diktatórikus, semmint demokratikus intézmény. A társulat évad végén dönthet arról, hogy kinek ítéljenek egy gyűrűt, egy színházi díjat, de anarchia lenne, ha a darabokkal, szerepekkel kapcsolatban is szavazás döntene. A vezető nem lehet mindenki véleményére tekintettel, nem mérlegelhet minden egyes véleményt, ez lehetetlen, Te is tudod! Jól néznénk ki, ha egy rossz, elítélő véleményt hallunk egyik munkánkról, másnap már másképp játszanánk, vagy a rendező átrendezné a darabot. A közönség hagyja meg a művészek autonómiáját, mi is meghagyjuk a közönség szuverenitását, hogy eldöntsék mire jönnek be, mit buktatnak meg távolmaradásukkal. A politika pedig . . . Nos, a politika pedig végképp vonuljon ki a művészetből, ellenkező esetben agyonnyomja azt. A színháznak nem szabad pártharcok színterévé válnia. A művészet mindig is valami örök emberit keresett és keres a mai napig, ami felette áll a napi pártpolitikai csatározásoknak. Természetesen levelem ne zavarja meg a lapban folyó játékot: én is „csak értelmiségi becsületből” írtam le mindezt. Szeretettel üdvözöl: Mihályi Győző HORVÁTH GYULA: Andreának Ha járnék a föld alatt: ne sírj értem kedves, öltözz patyolat ruhába, s ha viharokkal ordító farkasszél járna ajtód előtt: fészekszemedböl kiröppenő madárkönnyeid ne szálljanak utánam, mert messze vagyok, mint Földtől a Nap; útközben megfagynának. Ha járnék a föld alatt: ne sírj értem kedves, öltözz patyolat ruhába, ha ablakodon harangszó kopog be, ha tányárodban lenne még leves; gondolj rám, de ne írj, ne üzenj, mert jól lezárt koporsóházamhoz nem jár a postás. Ha járnék a föld alatt: ne sírj értem kedves, öltözz patyolat ruhába, ha járnál gombáktól gyöngyös réteken, gondolj rám: én is ott leszek egy harmatokkal zokogó fűszél képiben, könnyen rámismersz: a leghervadóbb leszek, ülj le mellém, de ne sokáig üldögélj, mert a halálos hideg beszivárog csontjaidba, s a földön át, holtan zuhansz a két karomba. Miskolc, 1991. szeptember 1.
