Észak-Magyarország, 1991. június (47. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-01 / 127. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4

1991. június 1., szombat

Katedrán innen és túl

Pályázgatunk

Az egyik tanteremből énekszó hallatszik, angolul nó- táznak a kicsik. Az aulában testnevelés órát tartanak, de a két tornaterme is foglalt a miskolci 8. Számú Általános Iskolának. Amikor bekopogunk az igazgatónőhöz, Juhászné Bartha Emőkéhez, éppen az angol tagozatos diákok tanulmányi kirándulását szervezi. Május 24. és június 4. között 31 gyerek egy angliai kisvárosban gyakorolhatja a nyelvet. Igaz, önköltséges, de sikerült egy rendkívül kedvező utat találni.

— Milyen kár, hogy nem korábban jöttek — mondja az igazgatónő. — Nemrég fejeződött be a Szépen magyarul, szépen emberül mozgalom keretében megrendezett nyelvi hét. Itt vol't a mozgalom elindítója, Kállai Eszter is. Nagyon szép záró- ünnepség volt a Kossuth utcai művelődési házban. Persze az iskolában mindig történik valami.

S aztán hosszan sorolja az elmúlt hetek eredményeit: számítógépet kaptak azIC(P)- től, a tornászok hetedik helyezést értek el az országos versenyen. Megszületett az Iskolánkért alapítvány. Nagy szükség van a támogatásra, s így legalább nem olyan megszégyenítő a kunyerálás. Ebből' a pénzből fénymásolót szeretnének venni, de nagyon régiek az írásvetítők is. Meséli, hogy egyik kollégájának sikerült felvennie a kapcsolatot egy németországi nyelviskolával, várják már onnan is a tankönyv- és hanganyagküldeményt. Jól jön ez a segítség, hiszen a testnevelés tagozatot német nyelvvel párosították. Az angol tagozatos osztályok harmadiktól indulnak, de a Zsolnai-programmal tanuló kicsik már az első osztálytól kezdve ismerkednek az idegennyelvvel. Ötödik osztálytól a magyart és a matematikát, hatodiktól a biológiát tanulhatják emelt óraszámban. Valamennyi évfolyamon mindennap van testnevelésóra, bőven jut idő arra is, hogy megtanuljanak a gyerekek úszni, korcsolyázni.

Sorol ja, hogy az idén hány- felé pályáztak a kollégák, s milyen forrásokból sikerült pénzt, támogatást szerezni. A kicentizett költségvetésből nem sok mindenre jutna. Szénnel fűtik az iskolát és az árak egyre emelkednek. A lapostető is beázik, az egyik tanteremben le kellett szerelni a neonlámpát, mert befolyt mellette a víz. Festetni is kellene...

Nem panaszkodik, csak számba veszi, a megoldandó feladatokat. Már régen nem elég csak a tanításra, a munka megszervezésére figyelnie az igazgatónak. Támogatókat kell) keresni, tudni, hogy kitől, milyen segítséget kaphatnak, hol lehet a legjobb és a legolcsóbb iparost megtalálni ... Ügy látszik, mindez a selyemréti iskolában egyelőre sikerül.

„A világgal nem bírok versenyezni”

Márta néni

a Kiliánból

Hat vagy hét éve történt a .miagyar nyelv .hetén: megjött az előadó, nagy néhe- zen beterelgettük a gyerekeket a tantererrtbe, nem igazán vonzotta őiket a lehetőség, hogy még délután is a nyelvtannal foglalkozzanak. Aztán alig telt el tíz perc, és .megtörtént .a csoda: szájtátva hallgatták az előadást. Ekkor találkoztam először dr. Tatár Albertné- wal, a miskolci Kilián György Gimnázium tanár-» nőjével.

— Nem valami különleges pálya az enyém — mondja, miikor arra kérem, hogy mutatkozzék be olvasóinknak. — Csináltam, amire születtem. Az a legfájóbb benne, .hogy jó .egy év múlva nyugdíjiba megyek. Mindig az édesapámhoz szerettem volrta hasonlítani, aki kiváló pedagógus volt. Ugyanígy édesanyám is. Hatan vagyunik testvérek, két fiú mérnök lett, -egy orvos, a három lány .pedig tanít. Debreceniben érettségiztem, ott jártam 'egyetemre, magyar—látin szakra. A férjem vegyészmérnök, és mivel Miskolcon több lehetőség kínálkozott, ideköltöztünk. Két bőrönddel jöttem el, abban is psalk könyvek voltak, ennék ellenére azt mondom, nagyon sóikat kaptam otthonról. Két felnőtt fiunk van, az egyik matematika— kémia szakos tanár, a másik pedig .a megyei könyvtár zeneműtárában dolgozik, mint elektronikai műszerész. Hia voltak sikereim a pályámon, ezt nagyrészt a csa- ládomnlalk köszönhetem, hogy otthon mindig rendben volt minden. Ezért ,is beszélők annyit az osztályfőnöki órákon a harmonikus család fontosságáról.

Az egyetem után a vasgyári fiűiiskoilá'ba.n kezdtem tanítani, ráadásul oroszt és biológiát, ,s osztályfőnök lettem. Egy csöppet sem zavart, hogy általános iskola, nagyon élveztem volna, ha a saij.ált szakomat taníthatom. Innen elmentem szülni, és utána az istenáldotta Nagy- váflhy iskolába kerültem. Itt szereztem meg igazán a pedagógiái gyakorlatot. Az egyetemről módszertani analfabétáiként jön ki az ember. Pedig itt nincs tanulóidő, mindjárt ki Ikeflil állni a gyerékiék elé, nem lehet kísérletezgetni. Azt szokták mondani, hogy az Isten bocsássa meg a kezdő pedagógus első három évét, pedig .nem így van. Nagyon szerettem ott tanítani, nem éreztem azt a tehetetlenséget, amit az utóbbi időben tapasztalok. Éreztem, amit vetettem, kikel,. Onnan kerültem 1064-ben a Kilián Gimnáziumba, azóta itt vágyók.

— Nehezebb ,az utóbbi időben tanítani, mint tízhúsz évvel ezelőtt?

— Nem sikk a tanulás. Nem a jól tanuló gyerekek a vezéregyéniségek. Nem teljesítmény-, hanem hono- rámumcentrilkuisalk. Ezt a világból hozzák magúkkal, benne van a levegőiben: minél kevesebbért, minél többet kapni. Nehezebb tanítani, mert kisebb a befogadó- készség. Pedig nem rosszabbak a gyerekek, minit régen. Ők csalk másolják mindazt, amit maguk körül látnak. Nem a .gyerekekkel, a világgal nem bírók versenyezni. A Silány irodalommal, a videóval, a durvasággal, az erkölcstelenséggel. Amíg azt látják maguk körül, hogy a testiség valami bagatell dolog, ne csodálkozzunk, hogy romlik az erkölcsűik. Nem vigyázunk eléggé a gyerekeinkre!

— Hogyan tudja rávenni őket ia tanulásra?

— Sok-sók szeretettél, de néha dühösen és haraggal is. Tudom én, hogy' nagyon leterheltek, edzésre járnák, versenyekre. De nem lehet, hogy ne tanuljanak. Ma is azt mondtam, hogy bezárom őket, ha nem készülnek rendesen az órára. Ilyenkor úgy teszek, mintha haragudnék. Némelyik gyereket, ha jól összeszidom, bőg egy verset, de nem megfoántotts ágában, hanem megbánásában sír. Hál’ Istennek, még tudnak sírni. Velem is megesett már, hogy elsírtam magam, ilyenkor nagyon megijednék. D,e a legfontosabb, hogy fszinte mindent megbeszélünk. Elsőben úgy kezdtem az osztályfőnöki órát, hagy képzeljétek el, itt egy pokróc, kiispápnák, ide leülünk és beszélgetünk. Mi minden névnapot, születésnapot megünneplünlk, apró ajámdékolkat készítenek egy- másnák, egy rajzot, egy falevelet. Nékem is ezék a legkedvesebb emlékeim.

— Soha nem ütött meg gyereket?

— Egyszer. Hetedikes fiú volt, pontosan emlékszem rá, nem is régen találkoztunk, vízvezeték-szerelő lett, itt dolgozóit az iskolában. Számára is emlékezetes az a pofon. Tanulmányi kiránduláson voltunk, és a vonatablakon kiidóbott egy konzervdobozt, éppen egy kislányt talált el, szegénynek kiserkent a .hamllókán a vér.

— Az eltelt évek alatt jó néhány tanügyi reformot megélt. Érezte-e -azt, hogy a központi előírások miatt megalkuvásra kényszerül?

— Ha valaki tisztességesen tanított, őszinte volt, az nem kényszerül, nem kényszerülhet megalkuvásra. Például úijialbban József Attila sem aktuális. Én soha nem szerettem a szalutáló József Attilát, de soha nem tagadtam le, hogy vérzett, szenvedett. Akinek valamikor aktuális volt, most nem az. József Attila sóiba nem volt aktuális, hanem élő költő. Azt hiszem, akikor szaladt el a kocsi, amikor csak azt kellett tanulni, aimliből felvételiztek. Erkölcstelenségnek tartom, hogy évében át nem volt történelemiből kötelező érettségi. Nagyon rosszak a tankönyveink. Nincs bennük okos szó, amit megtanulhatnának a gyerekek. Nagyon sók kolléga lediktál mindent, de így elmarad a magyarázat, nem tud semmihez hozzászólni a gyerek. Az óriási anyagmennyiség miatt nem jut idő a hazafi - ságra nevelésre, az esztétikai nevelésre ... Nagyon várjuk már a tananyagcsökkentést, az új tankönyvet, mindent, amii ésszerű.

— Nem gondolt arra, hogy elhagyja a pályát, keres valami pénzesebb munkát?

— A pedagógusók soha nem tartoztak a legjobban megfizetett értelmiségiek közé. Nékem az volt a szerencsém,, .hagy az uraim,nem tanár. De ,én is rengeteg túlórát vállaltam. Nyolcvanban történt, hogy két hónapra teljesen megnémultam. Előtte .semmi gondom nem volt, hetente harmincöt órát is tanítottam. Azóta jobban kellene vigyáznom magamra, azért kerültem a könyvtárba is. Itt aztán igazán közel lehet kerülni a gyerekekhez. Persze, már újra tanítom mindkét szakomat, osztályfőnök vágyók, mun- kaltóözös s ég-vezető, szemináriumot vezetek a bölosésze- ten. Akikor érzem jól magam, ha ,sdk ,a munkám. Korábban hívtak más munkahelyekre, más iskolába, de szeretem ,ezt a gimnáziumot, pedig mii nem kapunk kitűnő tanulókat. Azt hiszem, hűséges típus vagyok.

Hűtlenek?

— Annyian elhagyták a pályát, keress inkább valaki mást — mondja a volt orosz—történelem szakos tanárnő —, nem szeretném, ha a régi, vagy az új munkahelyemen megtudnák saját gyengeségemet.

De aztán név nélkül csak elmeséli pályamódosítása okát:

— Mindig is tanítani szerettem volna, emlékszem, elsős voltam, amikor először leírtam, hogy tanító leszek, mindjárt ki is javítottak: te tanító néni leszel. A középiskolában egy szándékfelmérés alkalmával azt feleltem: ha valami irodában kellene dolgoznom, tönkremennék. Most pedig arra kell ügyelnem, hogy jó helyre írjam a piros számokat! Fél nyolctól fél ötig hivatalban vagyok. Pedig szerettem tanítani, különösen ezt a 10—14 éves korosztályt. Hiába mondogatta a miniszter, hogy nem lesz egyetlen orosztanár sem munkanélküli, én már régen tudtam, hogy baj lesz. Elkezdtem németre járni, de nagyon nehéz volt az iskola és a család mellett tanulni. Nem vagyok biztos benne, hogy le tudtam volna vizsgázni. A történelemszak az évfolyamonkénti heti két órával, önmagában kevés. Nem tudtam volna teljesíteni a kötelező óraszámot. Ráadásul többen voltunk hasonló végzettségűek az iskolában. A gyerekek pedig egyre kevesebben. Ügy hallottam, hogy az idén hatan iratkoztak be az első osztályba. Amikor bejelentettem az igazgatómnak, hogy eljövök, kérte, hogy gondolkodjam még. Pedig tudom, hogy megoldottam az ő problémáját is. Nagyon nehéz lett volna bárkit is elküldenie.

*

Tóth Szabó Istvánnal néhány évig kollégák voltunk. Ezért tudom, hogy nagyon szerették tanítványai, de az iskola vezetői is elismerték munkáját. Sikeres pedagógus volt. Jelenleg a Centrum Color Galéria vezetőjeként, festmények bemutatásával, terjesztésével és eladásával foglalkozik. Hogyan lett a pedagógusból művészeti szervező ?

— Érettségi után, az egri főiskolára' jelentkeztem, de csak levelező tagozatra vettek föl. Ezt akkor visszautasítottam. Megkérdeztem a megyei művelődési osztályon, hol lenne szükség képesítés nélküli nevelőre. Így kerültem Abaújvárra. Kaptam egy fűtetlen szobát, egy íróasztal volt benne, néhány napig ezen aludtam, aztán átjött értem a pap. Ö tudta, hogy meg kell tartani a faluban a tanítót. Utána pedig jött a párttitkár; még- sincs az így rendjén, hogy a papnál lakom, így kerültem vissza a régi helyemre, de már ágyat is kaptam. Az iskolában az ének és az orosz kivételével, mindent tanítottam. Egy év után újra felvételiztem, de akkor már nem ragaszkodtam a nappali tagozathoz. Abaújvárról pedig közelebb jöttem Mis- kolchoz, egy évig Bükkáb- rányban tanítottam. Olyan rossz volt a közlekedés, hogy stoppal jártam dolgozni. Ezután következett az első pályaelhagyás. Felmentem Pestre, a Nemzeti Színházban lettem berendező, aztán dolgoztam a Tháliában, az Operában ... Ekkor csak azért mentem el, mert úgy éreztem, hogy így könnyebben tudok tanulni. Negyedéves voltam, amikor visszatértem a pályára. Miskolcon, a Táncsics téri iskolában kezdtem tanítani. Ha jól számolom, 16 évet töltöttem ezen a helyen. Akárhogy is szépítgetjük a dolgot, a pályaelhagyásom legfőbb oka a pénz volt. Három-négy éve már mellékállásban foglalkoztam a képterjesztéssel, megszerettem ezt a munkát. Amikor kezdtek megindulni a vállalkozások, itt is teljes emberre volt szükség.

— Csalódtál az iskolában?

— Az iskolában és a kollégákban nem. Viszont az oktatásügyben igen. Nem szerettem a tanügyi körleveleket, az értekezleteket, a „házi feladatokat”. És azt sem, hogy annyi energiát, lelkesedést pocsékoltunk felesleges dolgokra. Pedig hiányoznak a gyerekek és tisztelettel gondolok a pedagógusokra, de már úgy vagyok, mint a Móra-nove.lla hőse; csak akkor mennék be az iskolába, ha vinnének.

— S ha újra kezdhetnéd?

— Ha az akkori fejemmel gondolkodnék, ugyanígy pedagógusnak jelentkeznék. Viszont, ha a mostanival kellene döntenem, már nem mennék vissza az iskolába.

*

— Annak idején elnöki dicsérettel kitűnőre érettségiztem — kezdi a történetet Földi Adrienne —, fele any- nyi pontszámmal is vettek fel embereket a pataki tanítóképzőbe, mint amennyit én vittem. Az első év után férjhez mentem és levelező tagozatos lettem. Ugyanakkor elkezdtem tanítani. Másfél évig jártam ki Aszalóra, utána a Gyermekvárosba kerültem. Ott mindössze másfél évig tanítottam, mert közben megszületett az első gyermekem. Amikor 1978. szeptemberében az Avason megnyílt a 42. Számú Általános Iskola, én is ott voltam az „alapítók” között. Innen 1982. december 1-jén jöttem el, vettem egy trafikot, magánkereskedő lettem.

— A megélhetés miatt hagytad el .a pályát?

— Természetesen az anyagiak is számítottak, de nem ez volt a döntő. Szerettem tanítani, az volt az életem. Minden időmet az iskolában töltöttem. Azt hiszem, jól csináltam, városi bemutató óráiim voltak. De rá kellett jönnöm, hogy az a jó pedagógus, aki jól adminisztrál. Elegem lett a kiszínezett jelentésekből, abból, hogy minden más fontosabb volt, mint a tanítás, s ha az ember valami újat, jobbat akart, óriási falakba ütközött.

— Ha most érettségiznél, hová jelentkeznél továbbtanulni?

— Azt hiszem szociológus lennék. Hat éve már, hogy közvélemény-kutatással is foglalkozom. Érdekes miunka, megbecsülnek és szabadnak érzem magam. Csinálom, mert szeretem. Az sem hátrány, hogy fizetnek érte, bár ebből a pénzből sem lehet sarokházat venni.

Filip Gabriella Fató: Dobos Klára