Észak-Magyarország, 1991. június (47. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-08 / 133. szám

1991. június 8., szombat

ÉSZAK MAGYARORSZAG 13

Miért kell be

a Zsarnai köré 7

Felröppent a hír, hogy magas betonikerítést készülnek építeni a miskolci Zsarnai-piiac köré. Többen találgatják, miért vian szükség erre? Talán a rendőrség sugallatára, hogy ily módon — beszorítva — könnyebben kézre keríthessék a bűnözőket? Vagy más — hasonló — megfontolásból tervezik a .vélhetően óriási összeget igénylő beruházást? A kérdés megválaszolására a legilletékesebbet, Petri Jánosnét, a piac- ós vásárcsarnok-felügyelőség vezetőjét kértük:

— Két éve készült egy tanulmányterv a Üsarnai-piac átalakításának koncepciójáról. Többek között a vízelvezetés megoldásáról, egy buszforduló kiépítéséről stb. Ennek a tervnek része a betonkerítés is, amire nagyon nagy szükségünk volna mind a piaci rend. tisztaság fenntartásának, mind a vagyonvédelem érdiekében. Jelenleg lánckorlát, veszi körül a területet, ami egyáltalán nem tölti be funkcióját. A hajnali nyitás, a délutáni zárás a fegyelmezetlen autósok miatt katasztrofális. Nem a kijelölt bejáratokon közlekednék, sokszor a láncokat átszia- ikítva, az oszlopokat ki- döntve jutnak be a piac területére, ily módon megspórolva a parkolási díjat. A rongálásnak „köszönhetően” évente több 10 ezer forintot kell költenünk a helyreállításira, ami nagy érvágás az amúgy is szűkös gazdasági körülményék között. Egy masszív, erős kerítéssel elejét vehetnénk ezeknek, s megoldódna végre a piac takarítása, tisztítása is. Nagy gondunk ugyanis, hogy az egész nap felhalmozódó szemetet ászéi gyakran kifújja a területről, joggal felháborítva a környék lakóit. A takarítást felvállaló cég azonban nem hajlandó ezt összeszedni,

mondván, az már nem

piaci terület. Persze van egy másik oldala is a dolognak, a lakóik is előszeretettel hordják ide háztartási szemetüket, télen a hamut. Egyszóval létkérdés lenne a kerítés, sajnos

azonban egyelőre .megvalósíthatatlan az anyagi fedezet hiányában. A megemelt közüzemi díjak miatt költségvetésünk — a kismértékű díjtételek emelése mellett is — csak a szinten

tartásra elegendő.

kj—

Nyolcadikos gimnazisták

Az edetönyi Izsó Miklós Gimnáziumiba jelentkező tanulókat február elsején annak renidje-imódja .szerint felvették, sőt „haza” sem engedték őket: a nyolcadik osztályt már a gimnáziumban fejezik be. Hogy miért voílt szükség erre az újítás^ re, ezt a gimnázium igazgatója, Kardos Sándor a következőiképpen indokoltja:

— A jelenlegi isikólarend- Sízerün,kiben van egy féléves időszak, amely alacsony hatásfokkal működik. A nyolcadik aszitályasok, miután félévkor megkapták a bizonyítványt, és felvették őket a kiválasztott középiskolába, leállnak a tanulással. Pedig ezt az időszakot is intenzívebbé lehetne, kellene tenni. Ezt látva szerveztük meg és indítottuk él a gimnáziumban a nyolcadik osztályt. A félév pedagógiái programját az érdékelit iskoláik igazgatóival dolgoztuk ki. Az induláskor feltételeztük, hogy az új helyzet motiválja a tanulókat is, ugyanakkor a szaiktamárdk az általános iskolai tananyag tanítása során előkészíthetik a gyerekeket a gimnáziumi tananyag befogadására. Mivel a tanulók több iskolából érkeztek, célul tűztük ki a szimtrehozáslt, valamint Olyan, ismereteik megszerzését, melyekre bátran lehet támaszkodni a gimnáziumban.

Az oszltállyfőnökük, Moldo- ványi Lászlóné véleménye szerint láitszik a gyerekeken, hogy szeretnek idejárni, a tanulásban verseny- szellem alakúit ki közöttük. Szeptembertől a magasabb követelménysxiin tnek is meg fognak felelni, és van közöttük jó néhány kimagasló tudású, tehetségű gyerék is.

Természetesen az általános iskolák is érdeklődéssel figyelik a munkált, a két szomszéd iskola igazgatója órákat is látogatott. Vaszil- kó Ferencné, az. edelónyi 1. Számú Általános Iskola igazgatója a ikövetkezőklép- pen foglalta össze tapasztalatait:

— Az általános iskolai tamtervnék megfelelően haladnak, ugyanakkor — az összefoglaló kémia órán tapasztaltam — a téma egyes részeit a középiskolai tantervi anyag követelményeinek megfelelően súlypantoz-. zák, mintegy előkészítve a gimnáziumi tananyagot. Jó dolog az is, hogy megismerik egymást a gyerekek és a tanárok, szeptemberiben nem idegien légkörbe kerülnek, és ükkor már intenzíven kezdhetik a munkát.

Nagy Béla, az edelényi 2. Számú Általános Iskola igazgatója:

— A kollégák tudatosan, tervszerűen készítik fel a tanulókat a szeptemberi kezdésre. Jó a kapcsolat, nagyfokú a bizalom, már most is összeszokott közösségnek tűnik az osztály.

A diákok megtalálták a helyüket az új iskolában, arra pedig külön is büszkék, hogy ők már gimnazistáik.

(fg)

Aligha hinné valaki. hoe,v annak a topográfiai körülménynek. miszerint Hollandia. Németalföld alacsonyabban fekszik, mint a magyar Alföld, lehet némi befolyása egy magyar fes- itőnő életút jára. alkotásainak itermészetére. koíoriitjá- nak alakulására. Pedig ez lehet így. sőt egészen biztos. hogy így van. mert Csepeli Pálma feistőművész- nő azóta szentelheti életét művészetének. amióta új házassága révén második hazájának tekintheti Hollandiát. Ezután pedig természetesen nemcsak a földrajzi fekvés, az idegen környezet hatásai alakították művészetét, szemléleti és alkotásmódját. de az is. hogy megnyílt előtte a lehetőség és felkereshette ,a mediterrán világ legszebb tájait, megtekinthette a Földközi- tenger medencéje — Olaszország. Jugoszlávia. Törökország — gyűjteményednek legszebb darabjait.

Mostanában készített művein ez. a világban elfoglalt új helyzete is ttükröződik. Új szépségek, új eljárások lopóztalk be művészetébe megvilágosodott, tömörebbé

vált Ikolorütja. általánossá vált — különben veleszületett derűs világlátása, úgy- annyira. hogy ecsetjén a valóság kevésbé szép részletei is művészi iszéppé válnak.

Két fő témája: az alföld, a síkság hangulatának, szép- ségeinék megragadása, és a csendéletekkel kifejezhető

művészi mondanivaló közvetítése. Művészetében

mindkét terület ábrázolása új színekkel és dimenziókkal gazdagodott. A gyermekkori emlékekben élő alföldi. Tisza. Duna menti táj kiegészült a mediterrá - neum sajátos házainak, erkélyeinek. öbleinek képével, a virágok közül pedig azok kerültek előtérbe csendéletein. amelyek mindkét területen megtalálhatók.

Csepeli Pálma tehát hosz- szú és fáradságos utat járt be mind emberi, mind művészi pályáján, amíg eljutott ebbe a derűt, melegséget. nyugalmat mutató művészi világba. Szegedtől. — ahol a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán Fischer Ernő tanítványaként szerzett rajzitanári diplomát. Európát át meg átszelve Hollandiától Törökországig vezetett ez az út. egy érett mind emberségében, mind művészetében beérett művész Jelenlegi állapotáig. Kiállítása a Sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Művelődési Központ kiállítótermében június 6-tól a hónap végéig látogatható.

(gyöngyösi)

Minden találkozásban - már az első perctől kezdve - ott bujkál az elválás, a búcsú pillanata. És sajnos eljön könyörtelenül ...

Amikor e sorokat papírra vetem, már mindegyikőtök mesz- sze jár. Visszatértetek ismét oda, ahol mostanában éltek, oda, ahonnan két héttel ezelőtt oly annyira vártalak Benneteket. Balogh Sanyi St. Pöl- tenbe, Ausztriába, Pristyák Gyurka Mádra, Kisházi Olga Veszprémbe, Veszprémi Ági Pestre, Ligeti Mari Szolnokra, Demeter Erika Egerbe, és sorolhatnám tovább. De még a többség, a Miskolcon élők - jómagámat is ideértve — eljöttünk onnan, a vaspálya túlsó oldaláról.

Valójában nagyon rövid ideig voltunk oltt, azon a szeles, de mégis orgonaillatú májusi szombat délutánon. Hisz négy-öt óra az életnek csupán egy röpke pillanata. Mondhatja bárki ennyi időre, hogy: mintha mi sem történt volna, marad minden a régi, a szürke, a megszokott kerékvágásában. Mondhatja bárki, de ilyet csak az mond, aki nem volt ott! Mintha mi sem történt volna? Ez ugyanis így nem igaz! Annál is inkább nem, mert egy történés, esemény felejthetetlenné, kitörölhetetlen, kedves emlékké nem annak időintervallumától, hosszúságától válik.

Ugye fiúk, ugye lányok, mi tudjuk régóta: a felejt- hetetlenségnek egészen más kritériumai vannak! Például a járda, amely nemcsak Párizsban, hanem a Rába utca sarkán is lejtett. Vagy a kisiskola hatalmas vaskályhájából áradó tűz! Mert már akkor, alig-emberként is melegségre vágyltunk. A kályha tüzére épp úgy, mint a jó, és szép, szigorú szóra. Ezt kaptuk Csiszár Kati nénitől kezdve Berecz Árpád osztályfőnökön át Bánhegyi Béla igazgatóhelyettes úrig szinte mindenkitől. Talán ezért is van az, hogy három évtized távlatából meggyőződéssel állítom: nekem kőt fontos hely volt az életemben. Az egyik a szülőfalum, Bogács. De még ennél is fontosabb, meghatározóbb hely volt, s marad a vaspálya túlsó oldala. Miskolc szegénygúnyás, de melegszívű fája; a Martintelep, ahol veletek, velem a betűismeretet, a matematikát éppúgy megtanították, mint az emberi tisztességet.

A felejthetetlenségnek egészen más kritériumai vannak, mint az idővallum! Itt van például a mozdonyfüst. Mi, a telep felső végén lakó srácok, gyakran felmentünk az „országhatárra”, az MVSC- pálya melletti nagyhídra a vonatokat bámulni. S ahogy a híd alatt elszaladt egy büszke 424-es, vagy egy 411- es Truman-mozdony, mi virtusból beálltunk a híd alól felgomolygó füstbe. Lehunyt szemmel, összeszorított fogakkal, a levegőt visszatartva. Minket ott, akkor — zömében vasutasgyerekeket — a mozdony füstje megcsapott. A kesernyés füsttől nem lettünk ugyan vasutasok, úgy mint apáink, de az a füst nem csak a vasút, sokkal inkább a Martintelep szerves része volt. Akár a mozdonyfütty, mely minden hozzánk

látogató vendéget úgy idegesített, ám engem, minket úgy altatott el esténként, mint a legédesebb anyatej.

Most, két hete a többségünk már a vaspálya innenső oldaláról érkezett. Át a nagyhídon, ahonnan egy pillantást vethettünk a Kutakra, hol annak idején Csorba János és Kovács öcsi is — más-más meccsen — felejthetetlen góllt ragasztott Gro- sics Gyula hálójába. Az innenső oldalról jöttünk, s ez ugyanúgy áll a St. Pölten- ből érkezettre, mint rám, aki a hídtól ötszáz méternyiről, a Melinda utcából jöttem. De mert ifjúságunk a túloldalon virult, jogunk van azt mondani: hazajöttünk.

Visszatértünk oda, ahol egy mozgalmas, sokszor érthetetlen korban élttünk. Nehezen, szűkösen, de azért mégsem boldogtalanul. A tejért akkortájt sorba kellett állni a Franklin utcai (bej- csarnokban. A fagyasztott húsért úgyszintén, de én olyan finom édességeket nem ettem, mint a 40 filléres gránitkocka volt, vagy a házi készítésű szaloncukor. Hányas vagy? Negyvenhetes? Akkor mi félszavakból is értjük egymást.

Réhn Pista ifiválogatott kerettag volt, Joó Rudiból pedig majdnem külügyminiszter lett. (De én legalább olyan büszke vagyok arra, hogy Pristyák Gyurka profimód megtanulta a szőlő- termesztést Mádon, és ragyogó borai vannak, vagy arra, hogy Nagy Mari a találkozó előtti éjszaka nem tudott elaludni az izgalomtól.

Mi voltunk — nem a mi érdemünk, hanem a szülők szigoráé! — elsőáldozók. S bérmáltak is bennünket. De mert nagyon csintalan gyerekek voltunk, bizony sokszor felbosszantottuk a hitélet tanulása közben dr. Kovács Endre káplán urat. Akkor ő még nagyon fiatal volt, most viszont bölcs és püspök, így remélem, nem haragszik meg rám, hogy ilyesmivel előhozakodom.

S mi voltunk kispajtások, majd úttörők is. Előbb a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett úttörőcsapatban, később II. Rákóczi Ferenc nevét zászlónkra tűzve. Elmondtam nektek, hogy az egyik május elsején a felvonuló úttörőcsapat első sorába, a szélre soroltak be, így kaptam egy seprűnyélre felkötött háromszögletű kis zászlót, vadgalamb, vagy mókus felirattal, erre már pontosan nem emlékszem. Boldogan vittem, merít hét-tizen- két év között mindent elhisz az ember. Balázs Bandi jött

mellettem — ma a Borsod Volán elnöke, edzője —, s állandóan unszolt, hogy időnként cseréljünk helyet, s ő is hadd vihesse a zászlót.

Mi még akkor, amikor első osztályosok voltunk, azt énekeltük mindennap tanítás előtt: „litt az idő pajtás, munkába kell állni, / Jó tanulásunkkal építővé válni,

Jó tanulás, ez a munkánk, áll a nemes verseny, /Minden gyermek jobban tanul, nem marad el egy sem”. A füzeteink hátsó borítóján pedig akkortájt ez állt: „Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded”.

S tanultunk verset Sztálinról, pontosan már nem tudom a hiteles szöveget, de valahogy így szólt: Cédrus- fák sorban, tűzpiros virágok, zölden regélő, álmodó fenyők, egy nyári éjszakán Moszkvában, egy kisfiú megállt a Kreml fala előtt. Itt lakik Sztálin, mondta halk suttogva az ezeréves bástyasor alaltt, s kis keze gyengéden megsimogatta az égig érő óriás falat.

Szóval ez is volt, mert oly korban éltünk mi. Hányas vagy? Negyvenhetes? Akkor viszont tudod, hogy volt ott más is! Keménység, melegség és emberformálás. És minden mást megelőzve, ezek voltak á legfontosabbak! Ezért vágyunk hozzád vissza újra és újra martintelepi öreg iskola! Hová valósi vagy? Marltintelepi? Az más!

Igen, az más. Mi nem tudhatjuk másnak e szürke házak mit jelentenek, nekünk „szülőhazánk”. Ha egyszer netán emléktábla kerülne az öreg alma mater falára, ezt írnám rá: „Itt volt álmodozó és boldog sokszáz telepi gyermek, Antal Verától kezdve Wagner Éváig”.

Jó volt együtt veletek kát hete! Szép, felejthetetlen élményt adtunk egymásnak, s ha csak néhány órára is, de elfeledtük a hétköznapok idegölő terheit, levetettük magunkról a napi hajsza súlyait. S Italán erőt is gyűjtöttünk egy időre az újabb kihívásokhoz. És hiszem, hogy az együttlét órái alatt mindannyiunkban megerősödött az óhaj, a vágy: öt év múlva, ugyanekkor, ugyanott!

Amikor e sorokat írom, a nagyhídiéi, a vaspálya túlsó oldalától 500 méterre levő lakásomon, ugyanúgy vörösbort kortyolgatok, mint azon az estén. Ugyanazt a félszáraz Zweigelt-fajtát. Akárhányszor a számhoz emelem poharam, Ti juttok eszembe. Mi tagadás, ízlik a bor. De azért- a bornál is jobban esik Rátok gondolni.

Hajdú Imre Fotó: Farkas Maya