Észak-Magyarország, 1991. június (47. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 1991. június 1., szombat Ugye ismerik azt a gesztust — hisz bizonyára többször is tanúi lehettek az ünnepi pillanatoknak — mikor a vendéglátó színház virágkosárral (vagy csokorral) köszönti a színházban bemutatkozó, hazai vagy külföldi együttest. A virágkosár átadásának szertartása van. A leglátványosabb ez a szertartás a szegedi szabadtéri játékokon. A hatalmas tér természetesen nagyon nagy bukétát igényel — amolyan virágcsodát — aminek hatását még a kitűnő megvilágítás is növeli. Egyszóval Szegeden —minden előadás végén — behozzák a magas lábaikon álló virágkosarat, s akkor újult erővel zúg fel a taps. Mert az előadások végén a kosár megjelenése egy kicsit mindig felpezsdíti a hangulatot. így hát nem is kell a virágnak a művészek első meghajlása után „bejönnie” — csak at-kor, mikor már fárad a taps. Megvan ennek a gesztusnak is a dramaturgiálja. Említettem, hogy a kosarat „behozzák” ... De kik? Számos megoldás ismeretes. Előfordul, hogy kisgyerekek ügyetlenkednek a kosárral. Ez nagyon bájos. Legtöbbször szép lányok hozzák a virágot, mint az olimpiai játékokon a kitüntetéseket. Ez esztétikus, ízléses. De nem egyszer láttam — hadd ne említsem a helyszínt — hogy kdivénhedt színházi mindenesek cipelik be a virágot szenvtelenül. Nálunk Miskolcon a színház fiatal tagjai vállalják általában, hogy eleget tegyenek ennek a kedves kötelességnek. A Kaposváron rendezett országos színházi találkozón természetesen ugyancsak kijárt a virágko9ár az oda meghívott együtteseknek. De a virágot nem kisgyerekek, nem csinibabák, nem akárkik adták át, hanem a Kaposvári Csiky Gergely Színház vezető művészei. Hát ez nagyon fontos momentum. Több. sokkal több, mint gesztus. Valamit elárul a kaposvári művészeti műhely lényegéről. A „Kaposvár jelenségről”. Azt hittem elég sokat tudok erről, hisz láttam kaposvári előadásokat, s olvastam — a jelenségről — Mihályi Gábor kitűnő könyvét. De a valóság mégiscsak más, mint a műhelybeszélgetések. Az egyik tény, amit már koráhban is megállapíthattam: a kaposvári színésznek nemcsak munkahely az ottani színház, nemcsak egy intézmény, ahol foglalkoztatják, s ahonnan a fizetését kapja. Sókkal több ennél. Azt mondhatnám, hogy talaj, ahonnan az éltető nedveket felszívja. Család, ahol védettséget élvez. A kaposvári színész nem akkor megy be a színházba, ha ott dolga van; ha próbára, vagy előadásra szólítják. A kaposvári színész a színházban él; ez az élettere, az éltető, a megtartó közege. Előfordul, hogy valaki éppen anyasági szabadságát tölti, de akkor is bejár — legtöbbször a kisbabával együtt — a színházba. Pedig ugyebár nem dolgozik. Nem dolgozik? Mikor nem dolgozik a színész? Hisz az egész élete készenlét, figyelem. Mert .minden benyomásból, élményből rendszerint lesz majd valami. Talán csak egy rebbenő mozdulat, de lehet, hogy egy jellem pillére. Vagyis: a színész — az alkotó ember — nem szabadságolhatja magát, nem lankadhat, nem vonulhal nyugalomba. Ezt csak a hivatalnokok tehetik meg ... Ülök a kaposvári színház nézőterén (mint ismeretes az épületet pár esztendeje újították fel, kív.ül-belül szép, s korszerű technikával rendelkezik) s nézem a nézőket. Talán engem .is néznek, vagy legalábbis nézhetnek a zárt függönyű színpadról, ahol gombnyomásra megjelenik az ügyelő képernyőjén a nézőtér egy-egy traktusa. És természetesen a színpad is. Sőt az előcsarnok kandi kamerái azt .is meglesik, hogy mi újság a nézőtéren kívül, mennyien állnak még a ruhatárban, vagy a büfében; kezdhető, illetve folytatható-e az előadás. Ehhez képest nálunk az ügyelő úgy kukucskál ki most a függönyön, mint 19. századi elődei. De most nem erről van szó. A technika nagyon fontos és kényelmes, ám a színház nem a technikától lesz alkotó műhely. Hol volt még a zártláncú tévé, mikor már feltűnt a „Kapos- vár-jelenség”. Ehhez a jelenséghez hozzátartozik, hogy Pogány Judit — egyszál magában, s ünnepi feketében — ott ül a második emeleten, s valami hihetetlen figyelemmel és izgalommal nézi, éli a miskolci Sirályt. Mi izgulunk, hogy nem lesz a Sirálynak közönsége, hiszen a kaposváriak har- mincegynéhányszor játszották az idén Csehov művét, s a város csak hetvenezer lakosú. Azonkívül közvetítette a televízió is az előadást; legalább négymillió- an látták. De, ha csak 3 millióan ültek a képernyő előtt, akkor is ... Számolgatok: a kaposvári színészek — a próbákkal együtt — legalább 70—75 napot fordítottak életükből a Sirályra, s most itt vannak, hogy lássák a miskolci kollégákat. Mindez megható volna, ha számúikra nem lenne annyira természetes. Mert a színházat lehet gyűlölni, vagy szeretni, de hátat fordítani a színháznak lehetetlen. Pogány Judit nem mozdul megfigyelő helyéről, pedig már vége az előadásnak. Ellenben Molnár Piroska eltűnt a szomszédomból. Csak az imént váltottunk néhány szót. Kellemetlenül érint ez a hirtelen távozás. De akkor lenézek a színpadra, s ott látom Molnár Piroskát, aki virágkosárral köszönti miskolci kollégáit. Az utolsó 5—6 percben még át is öltözött. Igen átöltözött, mert a színpadra át kell öltözni, .mert az neki szent, mert feladata most ott egy sajátos szertartást celebrálni. Hogy ez nem tart fél percnél tovább, hogy ő most ünneplő és nem ünnepelt, mindez nem számít. A miskolci Sirályon nem volt zsúfolt ház a kaposvári színházban, de a közönség ..., de a KÖZÖNSÉG! Ide másolom, amit Paál István, a neves rendező mondott nemrég erről: „Kaposvár az első és egyetlen színház, ahol egy színházi műhelynek sikerült a közönség szemléletén is változtatnia.” Bizony Somogyország fővárosa abban is különbözik a töbhi hazai várostól, hogy itt mindennapi igény és szükséglet a színház. Nincs ebben semmi ördöngösség. Csak jól kell játszani — legalább húsz évig egyfolytában, s ugyanazoknak. (Folytatás az 1. oldalról) — Hogyan él az ön családja? — Van egy nyolcszobás házunk, mindennel fölszerelve. A ház körüli virágoskerten kívül bérelünk még egy ezer négyzetméteres területet, ahol fű, fa, virág és zöldség terem. Nem mondom, hogy megérné a bérletet fizetni, de mi nagyon szeretünk ott babrálni, kísérletezni a gyümölccsel, konyhakerti növénnyel. Télen, nyáron külföldön vakációzunk. A gyerekek azt tanulnak a kötelezőn kívül, amihez kedvük van. Anyagi gondjaink nincsenek, a fizetésem 3 ezer gulden (120 ezer forint). Gyógypedagógus feleségem sem keres sokkal kevesebbet. — És hogyan élnek a diákjai? — Ügy, mint az én gyerekeim. Tizenhat éves korukig kötelező tanulniuk, aztán szabad a pálya. Az egyetemre mindenkit felvesznek, akinek hajlandósága van. Az állam állja a tanítási költségeket, aztán persze majd vissza kell fizetni, ha már keres a fiatalember. Az a gyakorlat, hogy húszéves korban önálló otthonba költöznek a fiatalok, de hétvégeken mindig összegyűl a család. Már kora reggel, Felsővadászon, nagy volt az ámulat, amikor Komenda László polgármester, megbízott té- esz-elnök elmondta, hogy a közös gazdaság tavaly 15 millió forint mínusszal zárta az évet. — És most ml lesz? — csapta össze a kezét Henk Weggemans tanár, a küldöttség vezetője. — El kellene adnunk valamit. Csakhogy nincs mit! — Igen, igen, de én láttam felszántott területeket, amelyek nincsenek bevetve — kritizált a vendég. — Nem hiszem, hogy a mi területünkön látta — védekezett Komenda úr. — Bár igaza is lehet, valóban van 50 vetetlen hektárunk. Erre most hektáronként 3900 forint támogatást kapunk. — Tehát megéri ugarolni? — hangzott az újabb kérdés. — Még nem tudjuk, ez az első év. nincs tapasztalat. Weggemans úr láthatóan elégedetlen a friss információkkal. Lencséstanyán Simkó András, telepvezető sem úsz- sza meg a kritikát. Magyar szemmel pedig szép az istálló, friss szalmán állnak a növendékmarhák. — Miért kötik meg őket? És miért tesznek alájuk szalmát? Hány embernek kell így ezekkel bajlódnia? — záporoznak Jacob Dam kérdései. — Nálunk nincs szalma, nincs kötél, de egy ember 80—100 marhával is elboldogul. Ügy sokkal olcsóbb. Hogy tönkre megy az állat lába a betonon? Hathét évig azért csak bírja, ennél idősebb tehén pedig nincs. Egyszer láttam egy tízéveset... Jacob Dam-mal egyébként érdemes volt közelebbről is megismerkedni, sokat tudtunk meg tőle a holland mezőgazdaságról. — Parasztember voltam egy pici faluban, ahol régen harmincán gazdálkodtunk. Mára négyen maradtak, mi többiek nem bírtuk a versenyt. Én most az erdészeti felügyeletnél dolgozom, de azért bérelek egy tanyát, van 15 szarvasmarhám, és húsz lovat nevelek a versenysport számára. Sajnáltam föladni a gazdaságomat, de kénytelen voltam. Két lányom diplomás, a harmadik üzletasszony, a fiam pedig most egyetemista, agrár- közgazdásznak készül. A kis falu hátrányát mi is érezzük, a gyerekek nagyobb helyekre vágynak. — Mi a baj a holland mezőgazdasággal ? — A túltermelés. Főleg tejből. Nálunk 8 ezer liter az átlag tejtermelés és a zsírosat meg sem veszik, kizárólag fehérjetartalmat számolnak. Ha meg átállunk a húsfajtákra? Ki tudja, mikor telítődik a piac? A Szikszói Állami Gazdaság telepén megcsodálják a charolais bikákat. Még a hatvan esztendős Jacob Dam sem látott bikát. Amikor Domokos Zoltán, törzsállattenyésztő panaszolja, hogy a nyugatiakhoz mérten csak fél, vagy harmadáron tudják eladni ezt a jó francia hízómarhát, megkérdezem Dam urat, mit tenne ő a szikszóiak helyében. — Felszámolnám! Jelle de Vries úr valódi farmer, igaz, hogy kizárólag almával foglalkozik. Nagy híve lett e pár nap alatt a Cserehátnak, csodálja a gyümölcsöseit. A drenthe megyei kis falvak szövetsége most őt kérte fel „A zöld falvakért” akció szakértőjének. — Csak egy baj van itt — mondja. — Túlvegyszerezik a földeket. A pillanatnyi nagyobb termés érdekében tönkreteszik a jövőt. Ismerős, átestünk ezen mi is. — Milyen fajtákat termel Vries úr? — Űjabbakat. Hetet-nyol- cat nyári, őszi és téli almából. Az ősnemeseket csak hobbiból ültetik már nálunk is. A kupái mezőgazdasági tájmúzeumban mindenki talál magának rácsodálkozni valót. Jouk Smeding, a falusi nőszövetség küldötte nem is a bölcsőn, hanem a csecsemőpólyázás módján csodálkozik el: — Nagymamám mutatta nekem fényképen, hogy ők is ígv pó- lyáztak annak idején. Alaposan leszorították a baba lábát. — Ma már a mi csecsemőink is szabadon rugdalóz- hatnak — jegyzem meg. — Gondolom. De, lám a nagyszüleink még itt is, ott is ugyanúgy. Ismerem a nagyszülői házból ezeket a vasalókat és a húsdarálót is. A múzeumkertben kiállított Hoff er-traktor aratja a férfiak körében a legnagyobb sikert. Jacob Dam meséli, hogy a nagyapja még ilyennel szántott. — És milyen praktikusak voltak az öregek! Reggel betették a kipufogódobba az ételt, az délre megfőtt. Ide, ide — mutogatja mindenkinek régi „ismerősét”. A drentheiek számára ez a néhány nap kirándulás volt a múltban. Reméljük, a cserehátiak a saját jövőjükbe pillanthatnak be, ha Drent- hében járnak. Lévay Györgyi Fotó: Farkas Maya raamm Wmm isis*»!». & Többen mondják, eljönnek ide nyaralni is Az ember A legfőbb érték az; ember — ez az állítás amolyan biztos menitőkérdésnék számított a iküillönféle Dolgazd. kurzusúkon. ’A rendszerváltás során hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogv esz az igazság Is a politikai szólamok lomtárába való. éa nagy ívben .kikerüljük. Pedig lkár. Még akkor lis ha ezt az igazságot lejáratták, szólammá degradálták és sok ember a szólamok árnyékában éppen emberi mivoltában megkülönböztetve és megalázva 'élt és tallán mind a mai napig kétségbe vonja az egyetemes emberi értékeket. A bölcselet is meg a vallás is jóval ko- 'rábban. mielőtt az újkori szólamok születtek. igenis a legfőbb értéknek rajzolja meg asz emberi. Az ószövetség vallása 'nemegyszer Mimnikus szavakkal fejezi ki űz ember nagyságát, A 8. Zsoltár pl. még á fordítókat is meghökkentette, úgyannvi- ;ra, hogy szinte nem is merték .sokszor szószerint fordítani. „Micsoda az ember, 'hogy megemlékezel róla? És az embernek 'fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél és dicsőséggel és tisztességgel koronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáján, mindent lábai alá vetettél.” A sokak által csak kritikusan vagy ékelődve megismertetett bibliai teremtés elbeszélés legfontosabb mondanivalója az emberről az. hogy az ember Isten képmása. Isten képviselője a teremtett Világban! (Csak közbeveitőleg jegyzem meg. hogy a vallás', ezen belül a kereszténység ettől Imég sokkal többet állít az emberről' amikor az ember itermészetfölötti hivatásáról, fölemeléséről beszél. Ez a téma talán az olvasóik többségét itt és most nem érinti 'és nem érdekli.) Ez az emberkép azonban érthetővé teszi. hogy a kereszténység és azon belül a katolikus egyház miért nyilatkozik meg a mindennapi élet problémáival Ikapcsolatoban és közeli száz éve miért hangoztatja ■nézetét társadalmi és szociális kérdésekben. Sokan azt hiszem oda sem figyelnék, ‘ha 'ilyen témáiban egyház, pláne katolikus megnyilatkozásról van szó. mert merőben gazdasági, technikai és politikai fogalmakban gondolkodnak és egyszerűen gazdasági rendszerektől várnáik megoldásit ma is. és egyházi megnyilatkozást illetéktelennek (tartják. Pedig pontosan az elv. hogy az ember 'a legfőbb érték, hogy az ember mint személy kell hogy a középpontban álljon a munka értékelésénél, hogy a munkának arra is kell szolgálnia, hogv a dolgozó 'alany embersége megvalósuljon és beteljesüljön hivatása — mind olyan szempontok. amelyék a piacgazdaságban magától (nem fognak megvalósulni. Minit ahogy 'nemcsak nálunk, hanem egész Európában, 'sőt az. egész emberiség vonatkozásában is 'a gazdasági újjáépítést és új gazdasági szerkezet kialakítását önmagától nem fogja kísérni a világ kiáltó szociális problémáinak a megoldása! Sokan kíváncsian várjuk az új pápai encilklikát. amelyik az elmúlt 90 év tapasztalatait feldolgozza és rövidesen magyarul (is olvasható lesz. Várjuk azént. mert sokan úgy gondoljuk — sejtjük vagy tudjuk is —. hogy a szocializmus gazdasági kudarca után nemcsak egy alternatívája van la.z emberiségnek és a magyar gazdasági újjáépítésnek a liberális kapitalizmusban. Várjuk azért, mert úgy gondoljuk hogv továbbra is legfőbb érték az ember. És nem akarjuk, hogy a politikailag fcivált- Iságos ember után most a pénzzel teletömött. milliókat játszva íepengető ember legyen az „értékesek” között a legesllég- értékesebb . . . Kartal Ernő Az állatokat kedvelik a hollandok
