Észak-Magyarország, 1991. június (47. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15 / 139. szám

1991. június 15., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

Tehetséggondozás

Hiába keresnénk a fáradtság legkisebb jeliét is a gyermekek arcán, nem találjuk. Ugyanolyan frissek, mintha csak imost kezdődne az iskola, pedig már maguk mögött tudják a délelőtti öt órát, és most következik a délutáni foglalkozás. „Először fárasztó volt, de már megszöktök.” — mondják, mikor • szóba kerül, hogy ötödikes gyerekeknél szokatlan az ilyen .hosszúra nyúlt iskolai nap. Ha ez is véget ér, álltkor jön még az otthoni tanulás a másnapi órákra. És a játék? Arra bizony nem sok idő jut.

De vidám, összetartó társaság az osztály, jó néhány közös program, kirándulás áll már mögöttük. A boldvai látogatás kapcsán kerül szóiba a híres református templom, aminek nemcsak építési idejét, de stílusát is pontosan meghatározzák. Pedig a tananyag nem tenné még kötelezővé az efféle ismereteket. Ez éppoly meglepő, mint az angdl és német nyelvű rögtönzött párbeszédeikből leszűrhető biztos nyelvtudásuk és jó kiejtésük. Íme, amit néhány perc alatt látni lehet a szerencsi .Bolya i János Általános Iskola 5/a osztályából. Az első benyomások arról a húsz gyerekről, alkiik részt vehetnek az iskola tehetséggondozó programjában.

— A törökszentmiklósi kísérlet alapján indultunk el, ott 7—8. osztályban végeznek hasonló tehetséggondozást. Eredményeik igazolják a kísérletet, 99 százalékban oda veszik fel diákjaikat, ahová azok jelentkeznék — mondja immár Zemlényi Zoltán, az iskola igazgatója. — A tehetséggondozás természetesen nem kizárólag a lexikális tudás bővítését jelenti. Igazi célunk, hogy a minél mélyebb és tá- gabb ismereteikkel rendelkező diákjaink ezt a tudást a gyakorlati életben is fel tudják használni

— Hogyan választották ki a kísérlethez a gyerekeket?

— Negyedik év végén a tantárgyi felmérésen túl kitöltettünk ,velük egy általános intelligencia- és egy kreativitás tesztet is. Ezeket dr. Ballogh László, a debreceni tudományegyetem pszichológiai karának vezetője bocsátotta rendelkezésünkre. Tőle .nagyon sole segítséget kapunk a kiértékelésnél is, és hatásvizsgálataival, felméréseivel végigkíséri majd a négyéves munkát.

— Mi a módszerük lényege?

— Mélyebb és gyorsabb ismeretszerzésre törekszünk. Nálunk nem a magyar nyelvet és irodáimat tanítja ugyanaz a pedagógus, mint ahogy azt megszokhattuk, hanem az irodalmat és a történelmet, a nyelvtant és az idegen nyelvet oktatja ugyanaz a nevelő. Így egységesebben láthatnak egy adott kort, jelenséget, vagy problémát.

— Mennyire lett népszerű ezalatt az egy év alatt a kísérletük?

— Ügy érezzük, itt a városiban elfogadják, sőt elismerik a kezdeményezést. A polgármester támogatásáról biztosított, „nem lehetünk olyan szegények, hogy erre ne áldoznánk pénzt”, mondta. A szülők is szimpatizálnák a munkánkkal, hiszen tudomásom szerint más általános iskolákba 50—50 gyereket íratták be, míg hozzánk 70-et. De nem törekszünk mindenáron hírnévre. Jövőre például nem indul ilyen osztályunk, mert úgy látjuk, nincs annyi tehetséges gyerek. A mostani

2—3. osztályban azonban látunk fantáziát, velük szeretnénk folytatni a munkát.

(csörnök)

Mamutláz

Jakutföldön

Korábban elképzelhetetlen múzeumi rablás történt a szibériai batagaji járás helytörténeti múzeumában, ahonnan két darab, összesen száz kilogramm súlyú mamutagyart vittek el. Két- három évvel ezelőtt már egy üveg vodkáért hozzá lehetett jutni egy agyarhoz, most viszont egy párért egy . autó feketepiaci árát is megadják.

A jakutföldi bányavidéken nem ritkaság a mamutagyar. Az aranybányászok egy-egy téli robbantási periódus alatt legalább egymásfél tonnányit hoznak fel a mélyből.

A mamutagyar viszonylag új árucikknek számít a külpiacon. Jakutföld bőséges valutabevételekhez juthatna, ha szervezetten lépne ki árujával, de erre mindaddig igen csekély a lehetősége, amíg a csontok állami átvételi ára a mai, nevetségesen alacsony szinten marad. Ki viszi a leletét az állami átvevőhelyre kilogrammonként hetven rubelért, ha a nemzetközi piacon többezer dollárt is megkaphat érte?!

A „mamutláz” most érte el a tetőfokát. Az egész országból ide özönlenek a felvásárlók, s az állami tétlenkedést kihasználva, a második gazdaság vette birtokába a területet.

I

II. János Pál élete, pápasága, a tervezett magyarországi utazás közeledtével minden eddiginél fokozottabban kerül az érdeklődés középpontjába. Ezt elégíti ki az MTI római tudósítójának könyve. Ebből közlünk részleteket.

í. a halAl színre lép

II. János Pál komor, helyenként már-már apokaliptikus világképének megértéséhez az egyik kulcs minden bizonnyá! az, hogy sorsát gyermekkorától fogva kíséri sötét árnyékként a halál. Az életerőt sugárzó, vidám, gunyoros, időnként ravasakás arc sokszor elkomorul, sötétre vált, és a vállak még jobban meggörbülnek. Karol Woj- tyla egyszer megvallotta barátainak: élete minden fontosabb állomásánál, minden sikere, diadala alkalmával kemény árat kel' lett fizessen, valamelyik közeli hozzátartozója, családtagja, vagy barátja halálával, betegségével.

Az Osserva.tore Romano lengyel nyelvű kiadásának szerkesztője, Adam Botniec- ki az, aki e bizalmas vallomásban részesült. Boni- eciki szerkesztett egy „kalendáriumot” Wojtyla életéről, s abban szól erről: aznap reggel, amikor Wojtyla bíboros belépett a pápaválasztó gyülekezetbe, a konklávéba, ahonnét egyházfőként jött ki, egyik legközelebbi munkatársa és barátja a kúriában, Andrzej Deskur lengyel püspök súlyos agyvérzést kapott és megbénult. A pápa úgy fogta fel ezt, mint jelzést és mint árat. Ezzel a fájdalommal kellett fizetnie a pápaságért.

Wojtyla rögtön másnap, alig néhány órával pápává választása után autón otthagyta a Vatikánt, és a Gemelli-kilinikára ment. Róma legkorszerűbb kórháza ez, hatalmas labirintus, messze távol a központtól, a külső körgyűrű mentén. Ott tudta meg: Deskur életben marad, de bénán, munkára képtelenül. A pápa a következő konzisztóriumon bíborossá emelte barátját, aki toló- székben vett részt a ceremónián.

A fájdalom és halál már apró gyermekként mellé szegődött. Édesanyjától, még egész kisfiúként halhatta: évekkel az ő születése előtt vártak másik gyermeket is, kislány lett volna, de halva született. Ez a sosem látott, csak elképzelt halott nővér, akit anyja zokogva szorított karjai közé, ez az élettelenül világra jött kis csecsemő valószínűleg ott bújkál — talán tudattalanul is. mások szerint azonban nagyon is tudatosan — II. János Pál gondolatvilágában, amikor a világ minden sarkában felemeli szavát az abortusz ellen.

Kevesen tudnak erről a halott kistestvérről. Azt sem lehet tudni, hol temették el. S ő csak az első volt, egy fájdalmas, hosszú sorban. Karol kilencéves korában elveszítette a legdrágább személyt, édesanyját. Az anya, Emília Kaczorawska 45 éves volt akkor. Egy szófukar, megromlott egészségi állapota miatt korán nyugalmazott katonatiszt, Jozef Wojtyla felesége. Így a viszonylag későn született kiisfiú egyedül maradt apjával, és a nála 12 évvel idősebb testvérbátyjával olyan családban nőtt fel, ahol hiányzott az anyai gondoskodás és a gyengédség.

Alig három évvel később meghalt felnőtt bátyja is járványos fertőzésben, amit a kórházban kapott, ahol orvosként dolgozott. Végképp „csonka család” tehát a kamasz Karol Wojtyláé. Az apa azután még komorabban magába zárkózott fájdalmával, szinte senkivel sem tartott kapcsolatot és egyedül nevelte kisfiát. Főzött, mosott rá, katonás szigorral ügyelt iskolai tanulására. Karolt 15 éves korában szintén megkísértette a halál angyala. Egyik kis barátja szülei fiókjában kutatva pisztolyt talált, Egy helybeli rendőré volt, aki a vendéglőbe járt iszogatni, és amikor berúgott, handabandázni szokott a

fegyverrel. A vendéglős ilyenkor elszedte tőle és elzárta, nehogy bajt okozzon. Boguslaw — Karol barátja — megtalálta a • pisztolyt, és játékból Karóira szegezte: „Fel a kezekkel, vagy lövök”. Buta gyerekjáték, ám a pisztoly töltve volt és elsült. A golyó súrolta a jövendő pápa arcát s bezúzta az ablaküvegét.

*

A középiskola után Karol Wojtyla Krakkóba, a közeli egyetemi városba került. Lengyel irodalmat és nyelvészetet hallgatott a patinás: Jagelló Egyetemen. Titokban a színészet iránt érzett vonzalmat, és verseket, színdarabokat írogatott.

S ekkor ismét megrázó élmény éri: egyik legjobb barátját és évfolyamtársát halálra zúzta egy kőtömb. Karol versben örökítette meg emlékét.

Huszonegy évesen, amikor már a jövőjéről kellett gondolkodnia, újabb tragédia érte. Egy nap hazatérve, halva találta" édesapját. Infarktus végzett vele, küzdelmes és szomorú élet lezárásaként. Karol egy barátja társaságában, egész éjszaka virrasztóit apja holtteste mellett. „Sohasem fogom elfelejteni azt az éjszakát, ültünk és csendben beszélgettünk életről, halálról. Azt hiszem, Karol életének egyik , fordulópontja volt az a nap” — írja visszaemlékezésében ez a barát. Az ifjú Wojtyla teljesen egyedül maradt, és a gyász kísérte végig addigi életútján.

Ezek az évek már a háború és a német megszállás évei. Karol kénytelen volt abbahagyni az egyetemet, .mert bezárták, és gyári munkásként dolgozott. Egy este, amint hazafelé tartott a gyárból, elütötte egy német teherautó. Ájul- tan hevert az útszéli árokban, majd egy kórházi ágyon tért magához, bekötött fejjel. A baleset maradandó nyomot hagyott egyik felső karján éss vállán. A hosszú lábadozás alatt érlelődött meg benne véglegesen a vallásos el- nivatottság. Végleg eldöntötte, hogy pap lesz, sőt szerzetes.

*

Az életrajzírók számos okot felsorolnak, amelyek Karói Wojityla élete eme sorsfordulóján befolyásolhatták. A család, különösen a mélyen vallásos anyja szerette volna, hogy a kisfiúból pap legyen. Az elhunyt édesanya emléke és befolyásolása érvényesült tehát. Mások szerint szerelme elvesztése vezette erre az elhatározásra. Állí. tólag jegyben járt egy fiatal lánnyal, aki — miután a németek elhurcolták — koncentrációs táborban pusztult el. Apja halála is megrázta és befelé fordulóvá tette. S végül az utolsó és döntő fordulatot az a megrázkódtatás jelenthette, amit balesete és különös megmenekülése okozott. Misztikussá biztosan ettől vált. Az árokban állítólag egy nő fedezte fel. Mentőt hívott és kórházba vitette. Wojtylának legalábbis így mondtak el utólag. Később kereste az ismeretlen nőt. de nem találta sehol. Az illető a mentőknék állítólag azt mondta, ha életben marad a fiatalember, értesítsék őt egy bizonyos címen. De sem ott, sem máshol nem sikerült a rejtélyes nőalak nyomára bukkanni.

II. János Pál meggyőződése, hogy ez a titokzatos, arc és név nélküli nő, akinek az életét köszönheti, nem más. mint a Madonna, a Szűzanya. És neki, a Madonnának köszönheti azt is, hogy 1981. május 13-án a Szent Péter téren célt tévesztett Ali Agea, a török merénylő golyója. „A Szűzanya. térítette el azt a golyót” — mondta legnagyobb határozottsággal a merénylet után.

A pápa jelmondata: „To- tus tuús” (Egészen a tiéd) nem más, mint a Szűz- anyának tett fogadalom. Karol Woj.tyla öt választotta védőszentjénék.

Magyar Péter (Következik: Az elődök)

Most értem csak miért éppen Marcus Aurelius kötetét kereste — ott a Mikó utcai bombasújtotta ház romjai között 1945-ben — Mórái Sándor.

Valaminek — a polgári létformának — vége lett akkor: romokban állt egy otthon (a haza és a kisháza is). A sok- ezer kötetes könyvtár darabjai péppé zúzva, a kismester ősök keze nyomát viselő patinás bútorok szilánkokban. Nemcsak az emberek haltak meg akkor, hanem a tárgyak is. Az átlelkesített bútorok, a kézbe illő eszközök. Egy lépésre Máraiék otthonától porrá vált a Kosztolányi ház is, s ki tudja mivé lett az íróasztal ernyős lámpája, melynek árnyékában a költő színes tintákról álmodott.

Móráinak volt mit vesztenie. Legalábbis így gondoljuk ezt mi. S - bár versre készteti cl látvány — nem jajong a romok fölött, mert panoptikumnak érezte azt az úri Magyarországot, ahol úgy fogadták a hivatalokban „mintha mindég lüszterkönyökvédő Szent István palástjának integráns része lenne!”

Marcus Aureliust azonban sajnálta. Egy szót nem ír arról, hogy miért. Érdekes, hogy Váradi Hédi — akinek utolsó éveiben mindennapi olvasmánya volt a császár-filozófus — ugyancsak hallgatott arról, hogy mit jelentenek számára a csaknem két ezredéve született gondolatok, szavak.

Talán megbékélést? A „megbékélés” az egyetlen szó, amit le merek írni. Megbékélés ön. magunkkal, s a világgal. Mert Marcus Aurélius szavai tükrében egyszerre csak meglátjuk a világot és önmagunkat.

Rájövünk, hogy minden kicsi, változó, esendő. S már mi is együtt kérdezzük a bölccsel: „Kik azok, akiknek az emberek tetszeni akarnak? Milyen előnyökért, és milyen eszközökkel? Milyen hamar eltemet az idő mindent és már mennyit eltemetett.”

De amit, akit még nem temetett el az idő?

Mióta világ a világ, anakronisztikus figurák járnak közöttünk. Egy-egy panoptikum megelevenedett bábui, j

Az első ilyet kisdiák koromban láttam. Ebéd után meg a silentium szünetében - mi kicsik, akik legfeljebb csak labdaszedők lehettünk az udvar vérre menő foci meccsein — rendszerint - birkóztunk az in- ternátus előtti füves árokparton.

Olykor akadtak nézőink is: mindennapi utazók, akik nem sietnek a vasútállomásra, csellengő orosz katonák, batyuzók, feketézők, cigányok, kocsmatöltelékek. Szenvedélyes kártyások és biliárd játékosok, akik ránk is fogadásokat kötöttek. A legtöbbször azonban egy öreg generális állt meg fölöttünk. Egy panzionált K. U. K. tábornok. Természetesen egyenruhában — különben nem is derül ki, hogy egy hadastyán- nal állunk szemben.

1945-ben túl volt a nyolcvanon, tehát már az első világháborúban is alezredes, vagy ezredes, s mikor a második világégés bekövetkezett ő aligha lehetett aktív. Az egyenruhája is más volt, mint a Horthy-tiszteké. A csákójára, hosszú köpenyére emlékszem, meg a ragyogó cúgos cipőre. (Leginkább talán errej merthogy birkózás közben — alulnézetben — mutatkozott az öreg úr.)

Éppen akkoriban lettem tízéves: voltak osztálytársaim

között egy egész évvel is idősebbek — nagyon kellett küzdenem a gyepen. De a veterán hadfi biztatott. Mindig a gyengébbet biztatta. Közben lazán szalutált — fogadván a mellettünk elhaladó katonai közegek tisztelgését. Az oroszok különösen élvezték ezt a játékot, a veterán tábornok azonban semmi kortévesztőt nem érzett az egészben.

Sajnos (vagy talán éppen ez a törvényszerű) az idő azt is eltemeti, aki még él, lélegzik, vegetál.

Megyek az utcán, várok az orvosi rendelőben, s mintha fantomok vennének körül. Lötyögő ruhában rozzant, vánnyadt vének — fogatlanul. Istenem egykor — nem is olyan régen! — ők voltak d HATALOM.

Vajon mire gondolhatnak receptre várva, vagy bütyköd lábukat áztatva a pedikűrös lavórjában? Netán a régi dicsőségre?

Középiskolás voltam — negyedikes. A szalagavatónkra — kis családi ünnep volt a tantermünkben — bekopogott két úriember. Az igazgatónk leültette őket, borral kínálta. Mi tovább táncoltunk a gramofonra. A jövevények is rövidesen táncba kezdtek.

Kisvártatva látom, hogy az egyik hívatlan vendég kedvelt tanárunk szép fiatal feleségét szorongatja. Már férfiféle voltam, de még gyanútlan gyerek

— lekértem a hölgyet. Aztán nem történt semmi. Tíz évvel később — immár mint egyik felnőtt a másiknak — elmesélte az asszonyka, hogy azért a régi gesztusért nagyon hálás nekem, mert a fizikai közeledést még (úgy-ahogy) el tudta hárítani, de a gavallér azzal próbált imponálni neki — tánc közben ugye társalogni szoktunk, — hogy miként bírt vallomásra, néhány órával ezelőtt egy piszkos kulákot.

Namármost, mit ért ebből a mai olvasó? Talán hozzá kell tennem, hogy a férj tiszt (bár csak tartalékos) volt a Horthy hadseregben, a feleség szülei pedig hajszál híján „piszkos kulákok.”

Hogy a vendégek kik voltak, azt talán nem kell magyarázni.

Az említett úrral szemben - mert sorsunk és életünk, a sajtó berkeiben összefonódott, amivel nem azt akarom mondani, hogy ő is írt valamely lapba - szóval az úrral szemben egyszer éreztem kaján örömet. Akkor adták kezembe a diplomát, mikor ő felvételizni ment. Elkalauzoltam — az épület labirintusában — egészen a „számonkérő tanszékig”. Kicsit meg volt szeppen- ve, hisz eddig csak ő vallatott...

Bocsásd meg nekem Marcus Aurelius azt a kis kárörömöt amit akkor éreztemj

Most már semmiféle ellenséges érzület nem hevít; igyekszem a sztoikusok módjára viselkedni, tudom, hogy eltűnnek a tegnapi „hősök" és azok is, akik őket magasztalták. A vérmocskos kezű verőlegények pedig már szánalmas aggastyánok, vagy rövidesen azok lesznek.

Mi dolgom velük? De hát lehet-e valaki is annyira emelkedett, „hogy az embervér- szagtól büdös egyént... a vérrel saturált (eltelt) dögöt”

— ezek Széchenyi szavai — ne utoljára?

lllY/iTIFMKin