Észak-Magyarország, 1991. május (47. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-04 / 103. szám

1991. május 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Beszélgetés Bogár Károllyal (II.) Forradalomról, politikáról két — Térjünk vissza az eseményekhez, kül­döttségük budapesti útjához, ön gratulált Kádár Jánosnak, amiért később nem di­csérték meg ... — Október 24-én, reggel már láttuk, hogy a másnapi nagygyűlésből nem lesz semmi, azonnal kell cselekedni. A testvér­gyárakban is megtörtént a Kiáltvány is­mertetése. A munkások azt követelték, hogy táviratilag juttassuk el Nagy Imré­hez, s déli 12 óráig adjon rá választ a kor­mány. Ellenkező esetben az utcára vonul nak. Tanakodtunk, mitévők legyünk, hi­szen ebben a helyzetben a kormány aligha £og velünk foglalkozni, a másik oldalon viszont számolnunk kellett vele, hogy a munkások beváltják ígéretüket. .. Délre egyre feszültebbé vált a helyzet. Nagy tö­meg gyülekezett a gyári bejáratnál, ahol a kapu tetejéről először Gyárfás János próbálta csitítani őket, de kis híján lerán gatták. Utána én másztam fel, s majdnem ugyanazt kaptam. Csak akkor csillapodtak le, amikor a később odaérkező Földvári Rudolf egy targoncáról beszélt hozzájuk, s kijelentette: másnap reggel személyesen kíséri fel a delegációt a kormányhoz. A tömeg nőttön nőtt, s egyre csak azt kia­bálták: „menjetek el, vigyétek el!” A gyű­lésnek végül is a két órakor megszólaló gyári dudaszó vetett véget. Másnap négy kocsiban tizenhatan elindultunk Pestre, de csak Kistarcsáig jutottunk. Innen kalandos körülmények között mentünk tovább Föld­vári vezetésével négyen, és jutottunk el a KB székházába, ahol jó órai várakozás után fogadtak minket. Nagy Imre megígér­te, amint arra lehetőség nyílik, teljesítik követeléseinket. Ott volt Kádár János is. akkor már az MDP első titkára, akinek gratuláltam, s ezt láthatóan jóleső érzéssel fogadta. Később emiatt a bírósági tárgya­láson gorombán rendreutasí toltak, mond­ván, hogy nem Kádár volt. Amilyen kö­rülményes és veszélyes volt \ az odaút. ugyanolyan a visszaút! A harci események, az állandó igazoltatások mia't csak szom­baton délután értünk vissza a Dimávag- hqz, ahol beszámoltunk a végzett munká­ról. Az itthoniaktól tudtuk meg, hogy kül­detésünknek nyomatékot adandó, elutazá­sunk napján megvolt a beígért felvonulás, mely az egyetemen ért véget és beszámol­tak a városban történt véres eseményekről is. — Másnap megalakult Miskolcon az úgynevezett „végleges” Megyei Munkásta­nács, melynek ön egyik elnökhelyettese lett. Mi történt ezután? — Október 29-én, hétfőn mentem be „átvenni a hatalmat. . .” Ezt azért mond­tam idézőjelben, mert a tárgyalásomon sokszor fogalmaztak így, mire váltig bi­zonygattam: nem volt kitől, vagy kiktől átvenni. De ez részletkérdés! Mi erőnkhöz, 'ehetségünkhöz mérten azon fáradoztunk, hogy beinduljon a normális élet. Az én feladatom az ipar és az egészségügy fel­ügyelete volt. Végre lett szén, indulhattak a gyárak. S miközben a helyzet normali­zálásán dolgoztunk, egyre azt hallottuk: a szovjet csapatok nem kifelé mennek, ha­nem befelé jönnek. .. November 4-én ágyúlövések hangjára ébredtem, azonnal a gyárba siettem, valahogy mindig az volt nekem a biztos pont. Ött vannak a mun­kások, akikért tettük azt, amit tettünk. Másnap a szovjetek letartóztattak, s töb- bedmagammal — köztük Földvárit is — Ungvárra szállítottak. A diósgyőri dolgo­zók nyomására — mondván, addig nem veszik fel a munkát — november 29-én visszahozlak. Űjbóli letartóztatásomra 1958. február 8-án került sor. Július 9-én kez­dődött a tárgyalás Budapesten, 17-én az ügyész a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérte. ítélethirdetés csak másnap volt. El­képzelhető, mit éreztem addig, amíg 18- án meghallottam, hogy ezt a bíróság 15 év fegyházra „enyhítette”... 3 év és két hó­napot töltöttem bent, ennek részleteit nem kívánom felidézni. 1961. április 1-jén sza­badultam. Jellemző a korra, hogy szabad­lábra helyezésemet egy rendőrtiszt emígyen kommentálta: „A magafajták már nem ve­szélyeztetik a szocialista rendszert.” De a gyárba nem mehettem vissza. Közölték: oda a lábam be sem tehetem. A szabadsá­gomnak más korlátái is voltak: három évig nem járhattam meccsre, színházba, moziba. Végül a kohászatban a kovácsmű­hely tmk-jánál helyeztek el, ahol nagy­szerű munkatársak közé kerültem. 1985-ben mentem tőlük nyugdíjba, máig jószívvel gondolok rájuk. Második tétéi — A börtönévek alatt, s később hitte volna-e, hogy egyszer mi itt ülünk és be­szélgetünk? Kimondom kereken: a rend­szerváltás után egy évvel érez-e elégtételt? —- Odabent egyetlen cél lebegett előttem túlélni! Ez sikerült. A hetvenes évek alatt fogalmazódott meg az a titkos vágyam, hogy: megérni! Arra gondolni sem mertem hogy a rendszerváltás hál’ Istennek vérte- lenül megy végbe, de ekkor már bíztam benne, hogy megérek valamit abból, amit ötvenhatban akartunk. Ezt is megértem, számomra ez a legnagyobb elégtétel, és boldog vagyok. Elfelejtettem a kisebb-na- gyobb pofonokat, rúgásokat. Nem érzem magam sértettnek, egyedül az fáj, hogy közben az idő elment. Még sok mindent lehetett volna belőlem kihozni. . — Ez szépen hangzott, de én az embe­rekben még mindig nyugtalanságot, ideges félelmet tapasztalok. Ön például, aki meg­szenvedett a jelenért, hogyan vélekedik erről? — Azt szeretném, ha végre létrejönne az óhajtott közmegegyezés, amiért eddig csak keveset tettünk. Magam is tapasztalom el­lentétes oldalon álló csoportok részéről, hogy mind a kettő fél a másiktól. A tö­meg, a nagytömeg közben megpróbál élni, nem beleszólni, s majd oda fog állni, aki­nek nagyobb lesz a hangja. Az kellene már végre, hogy ez szűnjék meg. Ne fél­jen se az egyik, se a másik oldal, mert a napi életben, a politikában ez állandóan lecsapódik. Pedig ennek sem oka, sem ér­telme nincs. S ha nekünk, régi ötvenhato­soknak a mai időben valami kis szerepünk lehet, akkor az egyedül csak az, hogy a megbékélés hangját elindítsuk. Ehhez azonban mindkét oldal szándékának talál­koznia kell. Ideje lenne, ha a történteken elgondolkodnának a sérelmet okozók is. — Beszélgelősünkben történelmi igazság- tételnek nevezte, hogy az ötvenhatban sok vihart kavart kiáltványuk „legrázósabb” pontjai megvalósultak. De maradtak, s idő­közben újratermelődtek olyan gondok is, amelyek megoldásra várnak. Például az akkoritól sokkal nehezebb helyzetben van ma a gépgyár ... — Két okát látom ennek. A* egyik, hogy hiányzik az összetartó erő. Ügy is mond­hatnám. elveszítette régi arculatát a mun­kásság; mindenkit csak a kis egyéni élet­hez való ragaszkodás hajt, ami érthető, hi­szen senki sem biztos benne, hogy holnap is lesz munkája. Ugyanakkor vélekedésem szerint nincs megfelelő képviseletük a gyá­ron belül, nevezzük azt szakszervezetnek, munkástanácsnak, amely maga mögött érezné a tömeget. Vagyis: biztos volna ben­ne, ha ő kiáll valamiben, akkor őt is meg­védik. A másik okot a vezetésben látom, felülről lefelé, amikor a funkciók jórésze pártmegbízatásként lett annak idején el­osztva. Ha ez párosult a szakmai képesség­gel, akkor az szerencsés helyzet volt, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy min­den esetben így történt... A mai helyzet nem egy hónapja kezdődött a gyárban. Miért nem tettek, vagy milyen intézkedé­seket tettek korábban, hogy a megfelelő gépi kapacitáshoz megfelelő gyártmányt is keressenek. A magasan képzett szakmun­kásgárda adott volt, és ma is adott. Nem lehet mindent arra fogni, hogy kiesett a fegyvergyártás. Kérem, az a netiézszer- számgyár profilja volt, az egész Dimávagot nem érinthette. El tudtam volna képzelni, hogy két évvel ezelőtt beindul egy új gyártmány előkészítése, a piackutatás. Saj­nos, a létszámleépítések a tervező, a fej­lesztő csoportot sem kímélik. Nem tudok róla, hogy nagy erővel dolgoznának piac­képes új gyártmányokon. Nem látom a szakmunkások tervszerű továbbképzését sem, egyik napról a' másikra dolgoznak, élnek. Szeretném, ha nagyon őszintének tűnne: drukkolok a Dimávagnak! Hiszen munkáséletemet ott kezdtem 14 éves fej­jel, s mint az előzőekből kitűnt: a sorsom szorosan összekötődött vele. Azt szeretném lehát, ha végre rendeződnének a dolgok. Ha minden posztra olyan vezető kerül, aki él-hal azért, hogy mindenütt beinduljon a megfelelő munka. Ehhez pedig gyártmány kell, szakmunkások kellenek, akiknek csak azt kell megmondani, mit csináljanak, mert mindenki élni akar. Ezért ítélem el azt, aki teljes személycserét, meg fejeket követel, mert kiszolgálták az elmúlt negy­ven évek Hát kérem: mindenki élni akart és ehhez akkor is a maximumot kellett nyújtani. Ha ezt „kiszolgálásnak” nevezik, az szomorú. Voltak, s meggyőződéssel mon­dom: lesznek még a Dimávagnak szebb napjai! * Amikor elkészültem az interjúval, újra­olvasva hiányérzetem támadt. Egy rövid párbeszédet szándékosan kihagytam belőle. Aztán aludtam rá egyet, s hozzáírtam. így hangzott: — Azok után, hogy bizonyára politikai okok miatt többszöri próbálkozá­sára nem vették vissza, sőt, be sem en­gedték a Dimávagba, a rendszerváltós után, nyugdíjasként, amikor már nem „árthat” senkinek, keresték-e. hívták-e egyáltalán? Bogár Károly: — Nem, azóta sem • • • Az újságokban ma divat az ilyet közis­meri angol szóval jellemezni: No comment! Ónodvári Miklós Hit eszünk? Újdonság — furcsaság a mezőgazdaságban, az élelmiszeriparban Lelkiismeretfurdalással nézem az éhező­ket a televízióban. Nemrég az afrikaiakat, napjainkban pedig a szerencsétlen sorsú kurdokat. Mert miközben betevő falatjuk sincs, itt Európában mi dőzsölünk a jóban. Habzsoljuk a fehérjét, a zsírt, a szénhidrá­tot, nekik az életbenmaradáshoz is kevés az élelem. Holott magam is szívesebben fogyasztanék olyan ételt, amiben kevés a cukor, vagy a zsír, hogy fölöslegesen ne hizlaljam magam. Jó hallani ezért, hogy a jövőben gyors ütemben növekedik majd az élelmiszeripar által felhasznált cukor- és zsírhelyettesítő adalékok aránya. Várhatóan 1994-ig ezek­nek az adalékanyagoknak a felhasználása évente átlagosan 8 százalékkal növekszik, s 1994-ben az élelmiszeripar különböző élelmiszer-adalékok iránti keresletének az értéke 5 milliárd USA-dollár lesz. Csupán a mesterséges (gyakorlatilag kalóriamentes) édesítőszerek értéke megduplázódik az el­következő években: a jelenlegi 1,1 milli­árd dollárról 1994-ben 2,2 milliárd dollár­ra (1989-es árakban). Még nagyobb karri­ert futnak be az olyan — eddig kevéssé ismert és alkalmazott — készítmények, amelyek feleslegessé teszik a hagyományos zsírokat, ugyanakkor alkalmazásuk a ter­mék ízét, vagy konzisztenciáját nem ront­ja. E készítmények felhasználása ma gyors ütemben növekszik az édességiparban, a sütőiparban és a tejiparban. Komoly prog­nózisok azt bizonyítják, hogy az amerikai fogyasztók alacsony kalóriatartalmú élelmi­szerek iránti érdeklődése nem múló divat, hanem erőteljes és tartós tendencia. Bárcsak nálunk is meghonosodna a jö­vőben ez a „divat". (bekecsi) Egymilliós bankjegy Varsó: a Nemzeti Bank egyik alkalmazottja az aznap kibocsátott, 1 000 000 zlotys bankjegyet vizsgálgatja, pár nappal ezelőtt. Nálunk még nincs ilyen. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Az Országgyűlés elfogadta a részleges kárpótlásról szóló tör­vényt — a kisgazdák pezsgőt bontottak. Kicsit meghatódtam. Pedig én nem számíthatok kárpótlá­si jegyre. Nem volt, nincs és bizonyára soha nem is lesz föl­dem. Legalábbis, mint telek- könyvileg bejegyzett tulajdon. Dehát arról a földről van szó, ami mostanáig megtermetté nekem a kenyeret, amit pa­raszti őseim műveltek, aminek egy-egy darabját én is szán­tottam — nagyapám tanácsa szerint tartva az ekét, biztatva és szidva az össze nem illő lova kát. A hazám földjéről van szó, na! A birtokomról, ha úgy tetszik. Amiből soha nem akar­tam magamnak kiszakítani egy házhelynyi területet sem, mint kizárólagos tulajdont, mert én az egészhez ragaszkodom. Lehet, hogy egy kicsit ne­héz ezt megérteni. Egykori sze­mélyzeti főnököm semmiképpen nem értette.- Mi az, hogy nincs sem­mid? — kérdezte szinte fele­lősségre vonva, mikor áttanul­mányozta a kitöltött kérdőíve­ket. Majd büszkélkedve felso­rolta, hogy neki van háza, hét­végi telke (azon bungaló), van valamennyi szőlője és most vásárolt pincét.- Te nem akarszt semmit venni? — szegezte nekem a kérdést.- De igen! — vágtam rá azonnal - a hétkötetes Hó- man Szekfút nagyon szeret­ném, de elég nehéz hozzá­jutni. A kiváló férfiút az foglal­koztatta, hogy lehet-e az iga­zán megbízható ember, aki­nek semmi fogékonysága sincs a magántulajdon iránt. Mit mondhattam volna ne­ki? Hogy egy pincének, egy bungalónak könnyű hátat for­dítani, de, ha Kosztolányinak, Krúdynak, Márai Sándornak, vagy a Károlyi Bibliának há­tat fordítok, akkor elvesztem. Gyanítom, sokan azt hiszik, f'ogy a mostani tulajdorven­dezéssel csak a birtoklási vá­gyak elégíttetnek ki. Az igazi kárpótlás több ennél. Arany­koronában ki sem fejezhető. Mert valami nagyon jelentős erkölcsi értéket képvisel. A parasztnak a föld, az ami a hívőnek a Szentírás, ami ne­kem a magyar nyelv és iroda­lom, ami a szobrásznak az agyag és a márvány, ami a kovácsnak a megformálásra váró izzó vas, ami nyomdász­nak a betű, hajósnak a ten­ger... „Ahol jó a föld, ott nem kell félteni az emberi nemze­tet” - írja Móra Ferenc az Ének a búzamezőkről című re­gényének utolsó mondataként. Aztán az utószóban még azt is hozzáteszi: ,,A FÖLD MEG­MARAD ..." Igen, a föld megmarad, a föld megmaradt. Móra Ferenc nélkül nem értettem volna mea azoknak az öreg székely pa­rasztoknak az örömét, akiket a minap mutatott a televízió. Egy lóval — hegymenetben — hasítani a barázdát a tenyér­nyi földön, mikor az évtizedes nyomor már kiszítta az erőt a tagokból, mikor már soha nem lehet a meggörnyedt gerincet kiegyenesíteni — és a szemek mégis mosolyognak. Ez nem lehet igaz! - kiál­tok föl a képernyő előtt. Hisz ezeknek az öregeknek — ma­guk is beismerik — már jórtá- nyi erejük is alig van. Hát mit akarnak? Kínlódnak az egy lóval, barázdáról barázdára, azon a silány földön, amelyik jó, ha egy kis rozsot terem majd, meg kevés törökbúzát, s tán kis pityókát. Ki tudná ezt jobban, mint a töpöri — összeszáradt testű — öregek, s mégis, mégis . . . Választ megint csak Móra ád, azaz hőse az öreg Má­tyás, aki kifejti az írónak, hogy a föld mindönkit mögöszik, mert az a leghatalmasabb. „De! — emeli föl a hangját - új állja helyünköt, és a föld nekik marad.” Az 1927-ben irt regény nem tetszhetett a föld kollektivizá­lását zászlajára tűző rend­szernek. Évtizedekig ki sem ad­ták — csak 1978-ban láthatott napvilágot. A filmváltozat — Szőts István kitűnő munkája — azonban mostanáig dobozban várja, hogy (néhány zártkörű vetítés után) a szélesebb kö­zönség is megismerhesse. Sző- tsöt — írja a filmlexikon — „szemléleti korlátái, miszticiz­musa eltérítették fejlődése ha­ladó vonalától. Bár a be nem mutatott Ének a búzamezők­ről művészi szempontból foly­tatja az Emberek a havason érzékletes látásmódját, atmosz­férateremtését, képességei ré­szint a kor politikai körülmé­nyei miatt, részint az említett okokból (lásd szemléleti kor­látok) nem tudtak igazán ki­bontakozni.” Szerencsém volt, én láttam a filmet, s annak hatása alatt olvastam el a regényt. Az Ének a búzamezőkről most egyszer­re nagyon időszerű lett. Mind a regényben, mind a filmben tényleg van valami miszticizmus. Vagy inkább csak szép, tiszta, áhítatos, imódsá- gos hevület. Dehát nem így kell-e ráborulnunk az áldott földre? Éltetőnkre, megtartónk­ra - ami lám mégis megma­radt nekünk: mindannyiunk­nak. Mint nemzeti kincs. És megőrzetett a földművelők szorgalma és a barázdák sze- retete. Azt hiszem csak a magyar nyelvben nevezik ÉLET-nek a kenyérnekvalót; a búzát első­sorban, melyet a mi népünk megszentelt azokon a régi szép és sokszor szomorú tava­szokon. Talán most újból megszen­teltetik az ÉLET! Nem, nem az Országházban, hanem kinn a földeken - a megmaradt földeken 1 — ahol az emberi nemzet saját képére formál­hatja majd ezt az országot.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom