Észak-Magyarország, 1991. március (47. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-09 / 58. szám
í . ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1991. március 9., szombat Mezey István: Hajléktalanok Kiss Attila: Közoktatásunk története Prögvön FS 23 3 A minap dolgom akadt a Megyei Levéltárban. Ott a levéltár igazgatója megajándékozott ezévi kiadványaik egyik példányával. A íkönyv formás külseje fölkeltette érdeklődésemet, de valódi kellemes meglepetés akkor ért. amikor olvasni kezdtem. Napjainkban sokan zson- gító, nehézségeinket feledtető olvasmányokat vagy könnyű szórakozást nyújtó műveket kívánnak inkább, mint egy olyan dolgozatot, amelyik a múlt keserves küzdelmétől kézenfogva vezet bennünket a jelen, talán még keservesebb küzdelméhez. Ez a könyv mindezek mellett izgalmas élményben és szórakozásban is részesített. Nemcsak időben tekint vissza több minit kétszáz évre, de a térben és az anyagban, az anyaföld mélyére is letapogat kutató elméjével Ö. hogyha hinni tudnám mindazt, mit érdemes még, ha volna még! s mint egykor a béke méhe zöngne s nyárvégi csönd napozna a lomb között gyümölcsök és Fanni várna szőkén s árnyékot írna lassan de hisz lehet talán még! Ne menj tovább, barátom, a szerző. Lázasan keres, hogy felhozza onnan sa csontokat, az ősöik koponyáját, mint a megszállott régész és rárakj-a csontjaikra az inakat, izmokat, a húst. Élővé teszi őket, hogy néhány napig, óráig közöttünk maradjanak, járjanak, megmutassák magukat, életüket ás munkájukat, amivel utódaik útját, a miénket is kijelölték. Kiss Attila tanulmányában kitűnő érzékkel találja meg a textusnak azt a hajlékony formáját, amelyik finoman ötvözi a szakszövegek rideg nyelvezetét a könnyedebb isallangmentes stílussal. A számsorok, táblázatok és a statisztikai adatok beillesztését sikeresen alkalmazza, aizoik nem unalmasaik, inkább a történések megértéséneik olyan segítő 'támaszai lesznek, amelyek v issz a - vis sza i apozá sra késznemcsak szívemben hordom s van visszatérni otthon: a régi hús verandán míg hűl a szilvalekvár, az álmos kerteken, ringnának meztelen, a rőt sövény előtt, a lassú délelőtt, — a hold ma oly kerek! kiálts rám! s fölkelek! * tetiik a kíváncsi olvasót. Külön kiemelhető, hogy a szám és névoszlopok adataival a szerző közgazdasági összevetést tesz lehetővé, s ezzel az érdeklődő gazdasági és társadalmi értékítéleteit is könnyen alkothat magának. Nem általános semmitmondók tehát a számok, hanem az életviszonyokban eligazító jellegűek. A felkutatott dokumentumok levegőjéből Ikiérződiik az egymásra rakódó korok szelleme, világa és lelki szemeink előtt ballagnak a mezítlábas zsellérgyerekeik sárban, porban a szegényes nádtetős iskoláikba és haza a földdel döngölt egyszobás vályogházak családi melegébe. Kiss Attila bemutatja a valamikori néptanítóik — ki ilyen, ki olyan — magatartását, munkavégzését; erőfeszítéseiket, hogy legalább az írás-olvasás tudományát elhintsék. Elemzéséből kitűnik, hogyan kerültek szembe vagy működték együtt az egyházi, később az állami hatalommal. A közoktatás prügyi történetének megírásával Kiss Attila szép példáját adta annak, hogyan lehet hazánk e területének feltérképezését. művelődésitörténetünk boncoláséit elvégezni, szellemi tájainkról hasznos értéket felmutatni,. Néhány apró stiláris hibáitól eltekintve, — mint „információ”, „tanerő” szó gyakori használata, mely nyelvünknek idegen — e műfajban dicséretes munkának' lehetünk élvezői. (A kiadvány anyagi fedezetét a prügyi önkormányzat, a Tiszamente Termelőszövetik ezet, Szerencs Város, Polgármesteri Hivatala, ,a szerencsi Bocskai István Gimnázium és a B.-A.-Z. Megyei Pedagógiai Intézet adta. Szerkesztette Csorba Csaba, felelős kiadó Erdei Sándor, Prügy, 1991.) Juhász József Creamemlékest Závodi János, (Piramis), Döme Dezső (HBB), Zsoldos Tamás (Beatrice) és Maisai Gábor (ex-Vasita!ps) közreműködésével Cream emlékestet rendez a Balkán Kulturális Egyesület március 12-én, kedden este 8 órakor a Rocikwellben. Belépőik a helyszínen válthatók. Az ugyancsak ma ünnepelt Római Szent Franciska 1384- ben született Rómában. Szülei előkelő, gazdag nemesek voltak. Franciska már gyermekkorában szeretett volna valamelyik szigorú rendbe belépni. Tizenegy évesen engedélyt is kapott arra, hogy próbaidőre gyakorolja a vezetés néhány formáját. Ennek ellenére atyja 13 évesen férjhez kényszerítette. Házasságában hat gyermeket szült Franciska, s példás családi harmóniát teremtett. Ám az akkori idők viszontagságai nem hagyták háborítatlanul őket sem. 1413-ban a nagy nyugati egyházszakadás idején a nápolyi király megtámadta és elfoglalta Rómát. Ekkor fogságba esett Franciska férje és legidősebb fia is. Ez idő tájt Franciska házuk egy részét kórháznak rendezte be, sebesülteket, betegeket ápolt. Később — övéinek visszatértével — is folytatta ezt a misszióját. 1425. augusztus 15-én Franciska megalapította a bencés obláták kongresszióját, a bencés harmadik rendet. 1433-ban kolostort alapított a Capitólium mellett. Templomul a Santa Maria Nova templomot választotta, amelyet szentté avatásakor róla neveztek el. Temploma, hol 1440. március 9-én bekövetkezett haílála után teste nyugszik, ma a római fiatalok egyik legkedvesebb esküvői szentélye. (hajdú i.) Franciska, Fanni Római Szent Franciska A Franciska név latin eredetű, s jelentése: francia. A másik ma ünnepelt név a Fanni a Stefániából vált le, és kezdett önálló életet. E nevet — melynek jelentése: virágkoszorú — előbb Kármán József, híres, érzelmes regényével a Fanni hagyományaival tette „halhatatlanná”, majd Radnóti Miklóst ihlette Fanni, tragikusan gyönyörű vallomásokra. Á fel nem robbant gránátok Két évvel ezelőtt ez idő tájt mesterségesen szított politikai hecckampánynak voltunk tanúi. Minden bizonnyal sokan emlékeznek még arra, hogy egy rádióműsorban Pozsgai Imre annak a nézetének adott hangot, miszerint 1956-ban népfelkelés volt. Állítását azzal támasztotta alá, hogy a történelmi körülményeket és összefüggéseket vizsgáló történészcsoport ezt állapította meg. Egy hivatalban lévő politikai vezetőtől ilyet hallani egyesek szemében merénylet volt a fennálló szocialista rendszer ellen. Nem is szólva arról, hogy e kijelentést a politikai vezetők jelentős része akár úgy is minősíthette, hogy e megállapítással lovat adnak az egyre erősödő ellenzéknek, azoknak, akik nem népfelkelésről, hanem egyenesen forradalomról beszélnek. A rádióban elhangzottak után, az akkori városi és megyei MSZMP-s vezetők lázas tempójú politikai offenzívába kezdtek. Megdöbbentő, hogy eszük ágában sem volt a történelmi értékelés logikus elemzése, hanem minden igyekezetükkel azon serénykedtek, hogy az ellenforradalom igazolását' tüstént állítsák visz- sza. A párt főtitkára azokban a napokban érkezett haza egyik külföldi útjáról, s be se léphetett még a szobájába, amikor a szülővárosában székelő megyei pártvezető már kereste telefonon. A politikai széljórásról történt tájékozódás után intézkedett, hogy az alsóbb pártszervezetek azonnal készítsenek „információs jelentéseket", amelyekben keményen elítélik a Pozsgai-fé- le népfelkelés hangoztatását, sőt ítéljék el magát Pozsgait is, mert nem lehet ilyen meghökkentő és újszerű politikai tézisekkel magánkezdeményezésként a nyilvánosság előtt szerepelni. Aztán akadt még más tennivaló is, amelyre mozgósítani kellett a megbízható párttagokat: írjanak leveleket a főtitkárnak, amelyekben tiltakoznak a történelem „meghamisítása” ellen. E pártmozgalmi heccelődés hosszú napokig tartott, s fénypontja volt az 56-os veteránokkal kibővített aktívaértekezlet a megyei pártbizottságon, amelyen Szűrös Mátyás is részt vett. Szándékában állt a fűtött forradal- miságú hallgatóságnak megmagyarázni, hogy a történészek milyen tények alapján mondták amit mondtak. Szerette volna feltárni az összefüggéseket, de kudarcba fulladt a próbálkozása. Mondókája után a megyei első titkár - szinte magából kikelve - hangsúlyozta, hogy kelekótya értelmiségiek, holmi történészek az ő pártja részére ne készítsenek minősítést. Nagy tapsvihar dü- börgött fel a veteránok soraiból, amikor kijelentette, hogy majd a párt fogja 1956-ról a politikai értékítéletet meghatározni. A történészeknek pedig ennek szellemében kell elkészíteni az állásfoglalásukat. Ilyen volt a hangulat az MSZMP vezető köreiben két évvel ezelőtt. Kapkodtak, idegesek voltak. Talán ekkor érezték meg először, hogy az oly büszkén hangoztatott politikai és társadalmi stabilitásukat elveszthetik. Világossá kezdett válni előttük, hogy az ellenzéki mozgalmak, valamint az MSZMP reformkörei által célul tűzött - habár homlokegyenesen másként képzelt — demokratizálódásnak az első vesztesei a pártapparátusok és azok vezetői lesznek majd. Teltek a napok, a fejetlenség és a tehetetlenség egyre jobban eluralkodott körükben. Egyeseknek sikerült időben más munka után nézni, többen még reménykedtek valamiben, vagy képtelenek voltak megérteni, hogy mi is történik körülöttük. Ahogy emelkedett a pánikérzet, úgy fogyott az ellenzéki szervezetekkel szembeni toleranciájuk. Közeledett március 15-e, s addig soha nem tapasztalt szervezőmunkába kezdtek. Bízván abban, hogy hívó szavukkal tömegeket vihetnek az utcára. Nem így történt! Már a szervezés napjaiban rá kellett döbbenniük, hogy a párt hívó szavát csak nagyon kevesen hallják és értik meg. Az ünnep előtt egy héttel már egyértelműsíthető volt, hogy a „demonstrációs versengésben" veszíteni fognak, sőt mi több, ezzel el is eshetnek minden további olyan lehetőségtől, amellyel igazolható az MSZMP hatalma és társadalmi vezető szerepe. Március 15-e nemcsak ünnep volt két évvel ezelőtt, hanem mérföldkő is egy addig hatalmon lévő politikai erő jövője szempontjából. Ma már nem tudni pontosan, hogy mikor, melyik időpontban, és hogy kik voltak személyesen a kezdeményezői és organizótorai annak, hogy a hatalom a demonstráción kívül más dolgokkal is készült a nemzeti ünnepre. Félelmetes és hátborzongató intézkedést hoztak. A megyei rendőr-főkapitányság egyik magas rangú parancsnoka, úgynevezett szolgálati jegyen intézkedett a kapitányság anyagi osztályán, hogy március 15-re az állambiztonsági állományt lássák el pótkézigrónátokkal, és pótlőszerekkel. Történt mindez egy olyan rendőrségen, ahol a társadalmi és politikai változásokról a különböző viták már hónapok óta tartottak. Hiszen a rendőrök is megélték azokat a társadalmi és politikai eseményeket, amelyeknek akkor az egész ország részese volt. Történt ez azon a főkapitányságon, ahol már hetek óta azon is polemizáltak, miként válhatna politikailag semlegessé a szervezet. Ennek ellenére az egyik parancsnok mégis képes volt olyan elhatározásra jutni, hogy felfegyverzi az állambiztonsági . tiszteket. Vajon az ő fejében találódott ki ez a frenetikus ötlet, avagy — s ez jobban elképzelhető - valamilyen magasabb pojiti- kai helyről jöhetett a sugal- mazás? De ha mégis egyéni produkcióról, egy ezredes ügybuzgalmáról van szó, akkor viszont megdöbbentő, hogy olyan körülmények voltak az idő tájban, hogy ezt meg lehetett tenni. A lőszer- és gránátosztogatásból többek között azért nem lett semmi, mert az anyagi osztály vezetője jelentette az ezredesnek; az igényelt lőszer- és kézigránátmennyiség csak dobógyakorlatok előtt áll a rendelkezésre. Felmerül bennem a kérdés: mi lett volna, ha a „kiképzési terv" szerint akkortájt lett volna dobógyakorlat? Akkor kiosztották volna a kézigránátokat? Ha igen, akkor a rendőrtisztek milyen parancsot kaptak volna? Kik közé kellett volna dobniuk a robbanószerkezetet? A hideg kiráz, ha rágondolok arra, hogy valaki ezekre a kérdésekre még most is tudja a választ. Vajon mit csinál most? Hogy érzi magát? Flajszál választott el bennünket attól, hogy elvakult, vagy ideges civilruhások vérfürdőt rendezzenek a városban. Két évvel ezelőtt, március idusán. Persze a fegyverek megszólalása után már csak manipulálni kellett volna az ügyet, hogy ugyan ki, kik lőttek, kik voltak a gyilkosok. Megjegyzem az MSZMP-nek az akkori szervezési nehézségeit csak most kezdem megérteni. Azután, hogy a napokban „véletlenül" a kezembe került egy jelentés, amelyben szó volt a már említett munícióellátásról is. Most jövök rá, hogy milyen nagyon naiv voltam két éve, s nem értettem meg az emberek ünnep előtti félelmét. Valamilyen művi rettegést éreztem akkor, holott szó sem volt ilyenről. Be kell vallanom, hogy voltak tőlem sokkal tájékozottabbak is, s talán igazuk volt azoknak az iskolai tanároknak és igazgatóknak, akik lebeszélték tanítványaikat arról, hogy március 15-én kimenjenek az utcára. Most már értem, hogy mi volt az alapja annak, hogy a város üzemeiben, hivatalaiban és intézményeiben sokan arról véltek információkat tudni, hogy rendbontások, zavargások lesznek. Nem lettek, s ez nagyrészt köszönhető annak is, hogy az illetékes rendőrtisztek kiszivárogtatták a tervezett fegyverkezési őrületet. Nagy visszhangot keltett az ezredes intézkedése o főkapitányságon is. Az egyik rendőrtiszt, aki ezt a történetet elmesélte, elmondta, hogy ő és még több társa, ilyen politikai és fegyveres konfliktusnak nem kívánt a részese lenni, ö személy szerint akkor, amikor megtudta, hogy mire készül a parancsnoka, rendőrségi igazolványát letette elé az asztalra ... Szerencsénk volt, hogy akadtak olyan tisztek akiknek politikai fantáziája, műveltségűkből képződő erkölcsi tőkéje lehetetlenné te*1 egy újabb kori magyar tragédiát. Én pedig bízom abban, hogy az idén március 15-én félelem nélkül ünnepelhetünk majd, s az sem fog zavarni, ha 1989 tavaszának volt politikai vezetői és az ezredes úr is velem ünnepel majd. A történteken ők (is) meditáljanak, s rendezzék lelkiismeretüket. Kecskés Sándor
