Észak-Magyarország, 1991. március (47. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-02 / 52. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1991. március 2., szombat 0 Bozsó János festőművész autodidakta módon tanult meg festeni és ugyanígy kezdett - népművészeti, iparművészeti, egyháztörténeti - műtárgyakat is gyűjteni. Festményeiben az Alföld természeti szépségeit, kultúráját örökíti meg. Kecskeméten, ahol él és dolgozik, az ún. Klapka- házban festményei mellett az általa gyűjtött XV-XIX. századi korszakot bemutató műkincsek állandó kiállításon láthatók. E felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt szülővárosának ajándékoztó; ' Aki a legosűnyább választatta fériül Gyakran előfordul, hogy a régi századok eseményeinek, egy-egy jeles egyéniség életének, munkásságának tanulmányozása közben más érdekes, különleges adatokra is bukkan a kutató aiz elbarnult írások, foszladozó öreg könyvek lapjain. Amikor Sátoraljaújhely neves költőnőjéről, vagy ahogyan Kazinczy nevezte: kölitőassizonyá- ról, Molnár Borbáláról írtam egy tkiis tanulmányt, az anyaggyűjtés közben egy különcködéséről isimert erdélyi költőnő. Űj- falvy Krisztina nevével találkoztam. Molnár Borbála, akit a rudabányai születésű Gvadányi József „ékes nyelvünkön verselő Magyar Minervának” nevezett, a 18. század utolsó és a 19. század első évtizedeinek iköl,tőnője volt. Ennek köszönhetően patrónája alkadit gróf Mikes Anna személyében. Egy verses levélben (meg is hívta Molnár Borbálát a kolozsvári irodalmi szalonjába, s megismerve a nagy műveltségű, kellemes itánsalgású újhelyi költőnő nehéz sorsát, társaikodónőül magánál marasztalta. Huszonkét évig, úrnője haláláig élvezhette Mikes Anna barátságát. Az erdélyi grófnő kolozsvári kastélyában ismerkedett meg az újhelyi költőnő Űjfal- vy Krisztinával. Hamar összebaráitikoztak. hiszen azonkívül, hogy mindketten versel- gettek, a sorsuk is sókban hasonlított egymáséhoz. Űjfalvy Krisztina a Küküllő megyei Szőkefalván előkelő családban született 1761. szeptember 3-án. Fialta! lány korától kezdve mozgalmas társasági életet élt. Udvarlói valósággal körülrajongták a csinos, szép és művelt ifjú hölgyet. Külö- nöisen gróf Haller Lászlóval került szerelmi Ikaposolaitba. A vőlegényjelölt -azonban mást vett feleségül. Űjfalvy Krisztina ekkor 19 éves volt, és dacból udvarlói közül a legcsúnyább grófot, Máté Jánost választotta magának férjül, de már az. esküvő napján kikötötte, hogy „férje ne kívánjon tőle szerelmet, és teljes- szabadságot biztosítson néki”. Mezőcsáváson laktak, de a házaiséletülk nemsokái-g tartott. Űjfalvy Krisztina férjét elhagyva, Kolozsvárra költözött, ahol versein, prózai írásain kívül szabad gondolkodása. különc életmódja, divatos öltözködése imia-tt az előkelő társaság érdékilődésé- nék középpontjába került. Persize. ehhez az is hozzájárult, hogy szívesen fogadta az udvarlók bókjait, akik dicsérték irodalmi munkáit. Versei kezdetben szerelemről szólnak, később csalódásról, életének fájdalmairól. Molnár Borbálában őszinte barátnőt talált, akii vigaszt nyújtott neki elkeseredésében. Két kötete nyomtatásban is megjelent. Az egyiknek „Elegyes tárgyú ábrázolatok” a címe. Ehhez bevezetőt is írt. amelyben „sokszínűnek hírlelt, úgynevezett szerencsétlen asszonynak” mondja magát. Az „elegyes” témájú írások közt versék, dalok is vannak. Az egyikben ekként kesereg: „Az élet úgyse sok, / Használják az okosok: / Fergeteges néha bár, / Vesztegetni mégis kár”. Kiterjedt levelezést is folytatott, hiszen a levél mint irodalmi műfaj, kedvelt volt ebben az időben. Többnyire olyan férfiakkal és nőkikel levelezett, akikkel sohasem találkozott. Számos levelet váltott például a Tokajban élő és szintén venselgető Csízi István főstrázsamesterrel. A legtöbb levelet Molnár Borbálának írta, aki mindegyikre válaszolt is néki. Leveleikben ugyanis mindig valamilyen erkölcsi, érzelmi, irodalmi, tudományos vagy társasági kérdést, szokást vitattak meg, éspedig egyszer prózában, máskor versben. Levelezésüket könyvalakban is közzétették „Barátsági vetélkedés vagy Molnár Borbárá- nak Máté Jánosné asszonyai a két nem hibái és érdemei, felől folytatott levelezései” címmel. A hosszú cím alatt ez olvasható: „Nyomtattatott Kolozsvárott a Ref. Kollégyom betűivel az ,1804-ig Esztendőben”. A bevezetőt Molnár Borbála írta, hangsúlyozva, hogy a kiadással „levelező barátnőm nemes tulajdonságait kívántam a világ eleibe terjeszteni, mivel azt róla még az irigység is kénteleníttetilk megváltani, hogy ő talám csak egyetlen egy a maga nemében, aki nem csak a beosülés-t, hanem még a bámulást is méltán megérdemelje”. Közös kötetükben Űjfalvy Krisztina különösen a nőknek kel védelmére. Még akkor is:, amikor például a leányok művelet- lenségét (teszi szóvá, s azt írja, hogy ennék az anyák az okai. „De hát az anyák ostobaságoknak — folytatja — nem az atyálk-é a ikieszközlői ? Akik az asszonyt nem egyébre, csak szerelmek s házi rabságok folytatására ítélték, és sötétségre kárhoztatták azokat az elméket, melyeknek kiművelésektől függ mind a férjfiak társas boldogságok, mind pedig az egész emberi nemzet legépületesebb gyermeki időben való jól formálása...” Naplót is írt Űjfalvy Krisztina, ® ebben feljegyezte találkáit is hely és idő szerint, sőt még .szerelmeseinek a nevét is „megörökítette” az utókor számára. Harminc évig volt távol férjétől, Máté Jánostól. Amikor azonban értesült róla, hogy elhagyott férje súlyosan megbetegedett, visszaköltözött hozzá Mező csáváira, de nem lakott vele egy épületben. Két éviiig odaadó hűséggel gondozta Máté Jánost. egészen az 1815-ben bekövetkezett haláláig. Ö maga három évig élt még, ts, 1818. január 29-én halt meg, három napi szörnyű kínok után. Előre megírta saját gyász,jelentését, hosszasan részletezve benne életét, örömeit, csalódásait, testi-lelki, szenvedéseit. Hegyi József Miskolci levélváltás ■ *■' — — — a kártalanításokról Lapunk az országban is elsők között foglalkozott az 1952-es hortobágyi kitelepítésekkel. Akkori, cikksorozatunk óta sokat változott a helyzet, s eljutottunk odáig, hogy a kártalanítással a fél ország mellett már a Parlament is foglalkozik. Ám érthető azok türelmetlensége, akik érintettek szenvedéseik, anyagi javaik elkobzásának kártalanításában, s azt szeretnék, ha minél hamarabb, végérvényesen pont kerülne az egész ügyre. Az alábbi levélváltás, amely a károsultakat képviselő miskolci Nyizsnyik László és Csoba Tamás, Miskolc város polgármestere, illetve a nevében válaszoló Kobold Tamás alpolgármester urak között történt, jó érzékelteti, milyen nagy horderejű kérdésről van szó. * „IGEN TISZTELT POLGÁRMESTER ÚR! A Miskolcról és környékéről 1952. június 25-én elhurcoltak, majd a később meghurcoltak nevében kérem e károsultak erkölcsi és anyagi kártérítését, valamint azt, hogy a még mindig közöttünk élő végrehajtók kérjenek bocsánatot bűnükért. Utóbbiak nagy nyugdíjjal, számosán jelentős vagyonnal ma is itt vannak közöttünk, sokan a tőlünk egykor elrabolt értékek birtokában. Mert tőlünk — amikor azon a június 25-i éjszakán teherautókra, majd marhavagonokba raktak bennünket, s Hortobágy Borsós pusztára kitelepítettek — mindent elvettek. Erkölcsileg és anyagilag megnyomorítottak lettünk. Eltulajdonított vagyonúnkból Miskolc város is gazdagodott, a város és több lakója nagy haszonra tett szert (földtulajdon, családi házak, üzletek, lakások, a bennük levő értékek, stb.). Noha Kádár János úr is. átélte a Rákosi-rendszer borzalmait, hatalomra jutása után — annak ellenére, hogy mindent megígért — feltette a pontot 1956 borzalmaira, s maradt minden a régiben, ígérete ellenére se rehabilitálták a, tízezreket, sőt a törvénytelenségek száma nőtt, az elvtársaR. ügyeskedéssel további felhalmozott vagyonokat szereztek, nem egyszer az elrabolt tulajdonokból. Az egykori, kitelepítettek közül ma már legfeljebb csak 10 százalékuk vár kártérítésre ... Nevükben nagy tisztelettel arra kérem a Polgármester Urat, vegye kezébe ügyünk feltárását, hozzon, vagy hozasson méltányos döntést — más városokhoz hasonlóan — kártérítésünkre vonatkozólag. Nyizsnyik László Miskolc” * „TISZTELT URAM! A levélben jogosan felvetett kérdéseire válaszolva sajnálattal tájékoztatom, hogy az Ön által kért információk nem állnak a rendelkezésünkre s azok megszerzése nem áll módunkban. Lényegében soha nem is tartozott szorosan a múlt Mélyponton Bölcs sem látja annak végét, mily’ küzdelem, áldozat jön, — a kenyérért!? Hudy Ferenc rendszerben a tanács, majd pedig az önkormányzat hatáskörébe annak megállapítása és nyilvántartása, amit ön sérelmez. A jelenleg törvényesen módunkban álló egyetlen lehetőség a 34/1990. (III. 28.) OGY és a 65/1990. (III. 28.) Mt. számú rendelet alapján a személyes szabadságukban korlátozott személyek (internáltak, kitelepítettek, kitelepítés céljából őrizetben tartottak, SZU-ba hurcolt polgári személyek, katonák, leventék, a Szovjetunióban levő magyar hadifoglyok, köz- biztonsági őrizetesek, stb.) részére történő segítség az .Adatlap' kiállításához, melyet a Kárpótlási Hivatalhoz küldünk meg a szolgálati viszony, illetve a nyugdíj rendezése céljából. így a volt sérelmet szenvedett személy havi 500 Ft, míg a sérelmet szenvedett házastársa havi 250 Ft kiegészítésben részesüli. Mint az a tömegkommunikációs eszközökből megtudható, az Országgyűlés jelenleg is dolgozik a kárpótlási törvényen, ez lesz hivatott rendezni azok anyagi és erkölcsi kártalanítását, akik a múlt rendszerben Önhöz hasonló megrázkódtatáson estek keresztül. Budapesten már működik a Kátpótlási Hivatal és a fent említett törvény elfogadása után feltehetőleg a megyei önkormányzatok is felállítanak hasonló jellegű hivatalokat. A tömegtájékoztató eszközök figyelemmel kísérésével minden érintett tudomására jut a lehetőség, mellyel sérelmeit orvosolhatja. Kérem fenti tájékoztatásom szíves tudomásulvételét. Tisztelettel: Kobold Tamás” * „TISZTELT ÉSZAK- MAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE! Kérem Önöket, hogy a Miskolc polgármesteréhez írt, a kitelepítettek kártalanításával foglalkozó levelemet, a város alpolgármesterétől erre adott választ, valamint mostani észrevételemet lapjukban közölni szíveskedjenek. A miskolci kitelepítettek és elhurcoltak több mint 40 éve várnak erkölcsi éá anyagi kártérítésükre. ígéretet kaptunk arra, hogy a város önkormányzata megtárgyalja kérésünket, de ez nem történt meg. Mi nem akarunk mást, csak emberi módon élni, de ezt jelenlegi nyugdíjunk és vagyoni helyzetünk nem engedi meg. Ez a nyugdíj ma legfeljebb egynegyede azokénak, akiknek sorsunkat köszönhetjük, akik mindenünkből kiforgattak bennünket, s akik közül sokan ma is itt élnek Miskolcon. Ügy gondoljuk, hogy szerény kárpótlási összegre Miskolc város önkormányzatának is telne, ezt más városokban is megtették, sajnos Miskolcon elmaradt. Véleményünk szerint az alpolgármester úr válasza ránk nézve nem megnyugtató, mert semmi érdembeni intézkedésről nem értesít bennünket. Nyizsnyik László . Miskolc” Rugalmas, gyorsan változó nyelv a miénk. Szavak süllyednek el az emlékezet mélyén, és szavak merülnek fel a mélyből. Minden új fogalomra hamarjában találunk megfelelő, netán nem megfelelő szót, vagy éppen fordítva: egy-egy, már megunt, elkoptatott szót ruházunk fel új jelentéstartalommal. De ez már nyelvi tőrvetés, az ilyen szó nyelvi csapda, amelybe úgy esik bele a gyanútlan nyelvművelő, hogy észre sem veszi. A nyelvújítás korából ránk maradt jó néhány szószörny, szószaurusz megkövült teteme. Ezek nagy része eleve halva született, vagy ha nem, idő előtt kimúlt. Ugyan ki tudná megmondani szótár nélkül, hogy a belörmész testőrt, a górugrány kengurut, a foltos nyakorján pedig zsiráfot jelent, azaz jelentett volna, ha megérik szegények. De még ezek is hol vannak a nyaktekerészeti mellfekvenchez és a gőzpöfögészeti to- valötyögőhöz képest humor és szószaporászati túlten- gés dolgában?! Vegyünk most egy mindenki által ismert, pontosabban ismerősnek tűnő szót. Bizony, melléfogunk, ha jelentését az Értelmező szótárban keressük. Mert ez a szó: hajléktalan, ma mást jelent, mint nemrégiben. Aki a minap még csavargó volt, munkakerülő, link, sőt közveszélyes alak, az mai napság hajléktalan. Bevonult édes anyanyelvűnkbe is a demokrácia. Nyelvi vadhajtás ez, szófattyú, amely eleven, termő szó gyökerén élősködik. Ám lenyeshetjük, ha észrevesszük. De mi szemforgató farizeusok vagyunk már nyelvünket illetően is, nem akarunk, nem merünk szembenézni a dolgokkal. Hajléktalan. Hajléktalanok. Kik is ők? ök azok, akik nagy ívben kerülik el a munkát, a munkához vezető alkalmakat, mert az nekik nagyon is büdös, ők pár rongyos ezresért nem hajlandók szerszámmal bemocskolni a kezüket, ők a semmittevés sztahanovistái, akik övük alatti fityegőjüket véresre vakarják inkább, mintsem két szalmaszálat keresztbe tegyenek. Öik azok, alkik a pályaudvarok előcsarnokát használják konyhának, hálószobának előszeretettel, lehetetlenné téve ott az emberhez méltó munkát, közlekedést, rettegésben tartván a dolgozókat és utasokat, s mindezt a szemérmes szüzekként irulva-pirulva asszisztáló rendőrök szeme láttára. S még ők örülnek, ha megússzák egy-egy kiadós nyaiklevas, pofon nélkül, ha nem csavarják meg az orrúikat, a fülüket. KÉRDÉS: kit vigyáznak ilyenkor deli rendőreink, miniket, avagy a hajléktalanokat? Mert ha a hajléktalanokat, az más, akikor egy szót se szóltam! A hajléktalanoknak ugyanis jogaik vannak! ELŐJOGAIK?! ÉLJEN hát a jog! Hogy kötelesség is létezik a világon? Pókol fenekére a kötelességgel! Vonuljunk, hosszú, tömött sorokban, kellően gyászos képpel a munka temetésére. Azt mondja a fáma, Nagy Bandó András celebrálja a gyászszertartást a Keletiben! Fecske Csaba
