Észak-Magyarország, 1991. március (47. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-15 / 63. szám

1991. március 15., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 I"— ................... ■ . ................... „ A jó pap holtig tanul" — De: „Ne hagyjátok nőni a konkolyt!" — A közelmúltban kinyi­latkoztatásként járta be a világot a bölcs intelem: „Ucsitsza, ucsitsza, ucsit- sza” s volt, aki triplázott, akadt olyan, aki folyama­tosan tanult egész életén keresztül. Vagyis nyitott maradt, s spongya módjá­ra szívta magába az isme­reteket. A tanulás lehetett spontán és irányított. A tananyag válogatott és ros- tálatlan, mint a búza és az ocsú keverék. A lélek és a szellem mérnökeit olykor nehéz volt megkülönböztet­ni a videofilmek „szellem- írtói”-tól. Választottaink, kik dön­tenek a büdzsé forintjai­ról, és immáron nem a NAGY SÓHIVATAL-ban. hanem a szabad magyai' parlamentben szerkesztik rendszerváltozásunk me­netrendjét, vizsgadolgozatot írnak: „Élni tudunk-e a kvázi (quasi) — demokrá­cia — adta lehetőségeink­kel?” címmel. És nem a ház falain belül kilincse­lek módosító javaslataim­mal; a margón, a perifé­rián élő ember státuszá­ban leledzem. Margószéli jegyzeteket skiccelek a dolgok alakulásáról. Ha egy kissé a perifériá­ra sodort is a körhinta forgása, nem szédülünk a centrifugális erő hatására; kapaszkodunk a szűkre- szabott kvótánkba, türel­mesen befogadjuk és meg­emésztjük a megújuló is­mereteket szóban, képi megformálásban és a Gu- tenberg-médián keresztül érkezőket. Irigyeljük ősein­ket: jobb esetben egy-egy hetilap információin kellett tengetni napjainkat, leg­feljebb a váratlan vendég érkezése, az ünnepnapi prédikáció jelentette szá­munkra a szellem épülé­sét. Évekig eldiskurálgat- tak a nagy szenzációkon, háborúkon, természeti je­lenségeken. Tiszaeszlár, a Dreyfus-ügy, Szarajevó, Biatorbágy eseményeit tu­catnyi variációkban dol­gozták föl egy újabb szen­zációig. A ma emberének az információ-felvétele nagyságrendben különbö­zik a régiekétől; inkább mértani haladványhoz ha­sonlítható a számtani sor­hoz képest. Ha „Sok be­szédnek sok az alja!”, a médiák elszaporodásával egy időben egyre növekszik kiszolgáltatottságunk. Eb­ben a veszélyhelyzetben nem kevés energiának kell felemésztődni azért, hogy megőrizhessük mentális, pszichikai status quo-nkat a fenyegető jelenségekkel szemben. Elhessegethetnénk mind­azokat szellemi, lelki ház­tartásunk közeléből, akik nem az egyetemes emberi értékek irányába akarják fordítani érdeklődő figyel­münket. Mielőtt rabul ejte­nék gondolatainkat, képze­letünket, akaratunkat, lopa­kodjunk rájuk. iNe enged­jük, hogy manipulált mé­diumokká torzítsanak, s megrontsák józan és mér­tékletes életvitelünket. Mert itt lopakodnak a kertek alatt; pályáznak ránk. Pénzünk, eszünk, tisz­ta érzelmeink befolyásolá­sára törekszenek. Gátlásta­lanul tarolnak a szabad magyar piacon, szellemi és tárgyi piacon. Exlex álla­potunk „már nem, de még nem” bizonytalan keretei között, az „Eszi, nem eszi, nem kap mást!” alapon feltűnnek a market-ek és médiák hiénái. Napi fohá­szuk kimerül ennyiben: „A mi mindennapi balekjein­ket add meg nékünk ma!” * Jó volna másképpen élni! Megteremteni napról napra egy olyan világot, amely­ben a lélek és a pénz kú­tárainak leszűkülne a va­dászterülete, amelyben frontálisan visszaszoríthat­nánk odújukba mindazo­kat, akik deformálják gon- dolkádásunkat. Az Öböl-háború befeje­ződött, de a reklámháború változatlan intenzitással sokkol bennünket. Nem tu­dom kik írják a Reklám­pszichológia tankönyveket, kik képezik a reklám-me­nedzsereket, de ezen a té­ren kissé elszaladt velünk a ló. Vagy én lettem kissé kényelmesebb. Mondhatná valaki, s mondja is minden bizony­nyal, hogy a pénzéért min­denki azt csinál, amit akar. Ez abszolút értelemben nem igaz. Ha egy reklámszöveg így kezdődik: „Normális az az ember, aki még nem vette meg .. . ?”, akkor az ember, a hallgató nem te­het mást, mint visszakér­dez: „Normális-e az a kö­zönségszervező ... reklám- menedzser ... műsorszer­kesztő” ? A hangtechnika szélsősé­ges adottságait kihasznál­va befolyásol a szöveg: „Csak neked! Csak neked!”. Nem tudom, mikor ittunk pertut. Talán a szövegszer­kesztőnek jó lenne az il- ■ lemkódex lapozgatása. Ri­porteri rámenőséggel, ke­reszttűzbe szorítva erősza­kosan ébresztgetik a vá­gyat a tulajdonosi lét iránt. Önmagában a cél nem rossz, de a módszer irigy­séget sugall, mert rájátszik arra, hogy a tulajdonosi életérzés kizárólagos lehet, mert abból csak a kivá­lasztott részesülhet, „aki komolyan gondolja”. A „Vigyázzon, nagyon jó!”-nál már megáll az ész, ha van. Bár lehet, hogy az a poén ebben, hogy értel­metlen. * Képzőművészeti tárlatve­zetések ürügyén okítanak bennünket. Elfog a bizony­talanság érzése. Most ren­dezik a kiállítást, vagy már készen van. Az igazi alkotóművészek között fel-feltűnnek a so­ros exhibicionisták, fényév­nyi távolságokból sugároz­nak felénk az avantgardis­ták polgárpukkasztó, szinte naivnak tűnő alkotásai. Mi­lyen jó, hogy nyújtanak né­mi világosságot a kopott autógumikból, görbült kül­lőkből, deformált edények­ből összekuszált halmazok, „alkotások” körében. Nem kímélnek meg bennünket a műelemzés szellemi kínjai­tól, mert a belemagyarázás magasfokú. Tisztelet az alkotó em­bernek! De néhány mazo­chista szórakozása, játsza­dozása az anyaggal, amely nem szólhat vissza, ne fe­ledtesse, hogy a többség­nek az érthető szépre van igénye. Miért kellene vé- gigsöprűzni mindenkit olyan alkotásfolyamatok zsákut­cáin, ahol az irracionalitás, a non-figuratív elemek je­lennek meg. * Emberi nagyságok, tu­dósok, művészek, államfér­fiak képezték az ifjúság számára az ideált. Nagy emberek nimbuszának, em­beri nagyságának bemuta­tása során mintha a szen­záció hajhászása egyre in­kább elhatalmasodna. Kö­nyörtelenül kipellengérezik gyengéiket, az átlagember érdeklődésére hivatkozva analizálgatják nem éppen épületes szerelmi kaland­jaikat. Világnagj'ságok élet­pályájának fordulópontjait az in flagranti-kban vélik | felfedezni. De hasonló módon lihe­gik túl a témát a botcsi­nálta sexuál-pszichológu- sok, riporterek. Jeles alko­tóművészeket, közéleti sze- j mélyiségeket foggatnak, j ugyan mondja már meg, j milyen szituációban élte ! meg az első nagy kalandot: kuriózumokra vadásznak, nem egyszer kellemetlen helyzetbe hozzák riportala- - nyaikat. övön alul matat- j nak. * A Napzárta „A hit” cí­mű dokumentumfilmje egy jj más világba vezetett el. Transzcendentális meditá­ció. a történelmi egyházak együttműködése a totális állammal... Láttam bol- Jj dog. átszellemült arcokat. j| de láttam a gyermekeiktől ! — a hit ürügyén — meg­fosztott. elidegenített szü­lők fájdalmát is. A lelki erő átsugárzásá- nak az aktusa, amikor a jj Mester kezeinek érintésé- jj vei, hipnotikus állapotba hozta a híveket, akik kol- jj labáltak. hanyatt estek, in­kább szánalmat, mint cső- | dálatot váltott ki bennem. Mario és a varázsló és a napjainkban elszaporodó parafenomének jelzik, át- ! meneti korban vagyunk. A jó és a rossz szellemek kontroll nélkül dolgoznak. Szemérmes és perverz ma­gatartásformák jelennek meg eg.ymás közelében. A jj profit utáni tisztes igyeke- jj zet mellett az ügyeskedők csapnak le a koncra. Van magisztrátus, vannak in- ! tendánsok, nyílnak a night- club-ok, szaporodnak az j ingyenkonyhák. Próbálunk eligazodni a labirintusban. Várjuk a miniszterek dön- jj téseit... Apropó. Zavar- ! ban vagyok, pásztázza a Jjj szemem a bársonyszékeket. Ki hiányzik? Ugyanis egy masszázsszalon-vezető azzal ijj fémjelezte műintézményé­nek rangját, hogy minisz- tér is betérő vendége. Aki nem hiszi, járjon utána. Nemesik Pál „Megnőtt" az Öreg templom Immár három éve, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség, a városi tanács - önkormányzót - támogatásával, vala­mint a hívek adományai­ból hozzákezdtek a sajp- szentpéteri Öreg temp­lom felújításához. A fe­hérre festett, késő góti­kus épület valóban le­nyűgöző látvány, s bi­zony a szép formákra ke­vésbé fogékony ember is megdöbben, ha megtud­ja, hogy az épület mint­egy 70 centiméterre meg­süllyedt, s igy 700 köb­méter földet kellett meg­mozgatni ahhoz, hogy most megcsodálhassuk valódi arányait. A temp­lom körüli terep rendezé­si tervei is elkészültek már, mégsem felhőtlen a Péteriek öröme. A szeny- nyezett levegő igen ha­mar otthagyta csúf nyo­mait a templom fafán. A gyakori festésre pedig nincs pénz, s amúgy sem oldana meg semmit. Ta­lán, ha az ókot sikerül­ne megszüntetni, vagy legalább csökkenteni a szennyezőforrásak szá­mát ... Bizonyára felsza­badultabban lélegezne a mintegy 14 ezer városla­kó. De ez már egy má­sik kép, másik törté­net ... Fotó: Fojtán L. Várostörténetünkből Á városháza és építője Évszázadok óta ugyanazon a helyen áll. Kétszer leégett, újjáépítették. Mostani for­májában 120 éve épült, rövid kilenc hónap alatt, a régi, földszintes helyére. Aki a megvalósításához a költségeket előteremtet­te, az építését indítványozta, városunk el­ső, alkotmányos úton választott főbíró-pol­gármestere, Losonczi Farkas Károly volt. A kétemeletes kis palotát, díszes termei­vel, 1871. január 16-án avatták fel. Az ün­nepi közgyűlésen Losonczi Farkas Károly biztató, szép szavakkal adta át az intéz­ményt : „Mindenki, kit a terhes élet viszonyai között a gond és baj e falak közé vezet, lépjen ide szent bizalommal, és minden­kor a megelégedés vigaszt nyújtó érzel­meivel hagyja el ezeket.” A városházaépítő polgármester 12 éven át irányította Miskolc életét. 1867-ben, 47 éves korában — 26 éves jogi pályafutás után — a miskolci értelmiség jelöltjeként, 49 szavazattöbbséggel nyerte meg a vá­lasztást, a volt főbíró, Kiss József ellené­ben. Lendületes munkatempóval és nagyra- törő — de kivitelezhető — tervekkel látott neki feladatának. Hamarosan rendezett ta­nácsú szervezetté alakította át a hivatalt, négy szakosztályt alakítva, s a választott képviselő-testület révén megvalósította az oly régen áhított önkormányzatot. Már működése elején belefogott az előkészüle­tekbe, hogy leválassza Miskolcot a diós­győri koronauradalomról. Az évszázadok óta úrbéri terhek alatt tengődő mezővárost végül is 1877-re sikerült örökre megválta­nia. Az önállóság és függetlenség kivívásá­ban nagy segítségére volt Lichtenstein Jó­zsef és Bizony Tamás is, így az április 9.-i közgyűlés mindhármójuk elévülhetet­len érdemeként jegyzőkönyvben örökítette meg a város polgárságának háláját és elis­merését. A kincstári terhektől való örök megvál­tás az első, elengedhetetlen feltétele volt a „szabad királyi város” cím elnyerésének, melyért 1873-tól küzdött kitartóan. Törek­véseit végül siker koronázta, bár nem az ő hivatali ideje alatt. Annak érdekében, hogy az önkormány­zat anyagi eszközökhöz jusson, bérbe adta a vásárjogot, kibérelte a fogyasztási adót, s a tetemes bevétel biztosítása után, indít­ván yozta az új, korszerű városháza megé­pítését. Nevéhez fűződik a Népkert helyé­nek kijelölése és parkosításának finanszí­rozása, .a Hatvan—Miskolc közötti vasút­vonal kiépítése, a Fő utca kikövezése, ce­mentjárdák kialakítása, a gyárak telepí­tése (szesz-, harisnyakötő-, vatta-, kesztyű­gyár). Nemcsak a nagy horderejű kérdéseket tartotta szívügyének, minden rendű és ran­gú ügyet egyformán elintézendőnek ítélt. 1873-ban az ő ötlete alapján alakult meg a Tűzoltó Egylet, melynek ő volt első el­nöke. Rendeleteket hozott az utcák, terek tisztántartására, rendszeres locsolására, sza­bályozta a piac rendjét, a rendőrség mun­káját. Elrendelte a kötelező kéményseprést, házépítéseknél a cserép használatát, s ő indította el Mindszent község Miskolchoz csatolásának ügyében a hivatalos eljárást stb. Miskolc város életében minden szintéren jelen volt. Tiszteletbeli elnökként számos kultűrális eseményen jelent meg, s vállalt mecénás szerepet. Felesége a nőegylet já­rási elnökeként a jótékonysági mozgalma­kat irányította. 1878-ban mandátuma lejárt. Az újabb választásokat a politikai élet viharai köze­pette váratlanul Soltész Nagy Kálmán nyerte meg. A csaknem 60 éves Losonczi Farkas Károlyt Borsod megye választotta meg főszolgabírónak, majd a mezőcsáti kerület, országgyűlési képviselőnek. Buda­pestre költözött és haláláig ott élt. Ott ünnepelte meg 1891-ben 50 éves ügyvédi jubileumát, 1896-ban aranylakodalmát. Váradi Fekete Zsuzsával kötött házassá­ga élete végéig boldog, kiegyensúlyozott volt. Egyetlen fiuk, Kálmán, Egerben lett törvényszéki bíró, aki hat unokával örven­deztette meg. Losonczi Farkas Károly az unokák születését — mint addig is élete minden eseményét — verseiben örökítette meg. Szeretett irogatni. A lapokban néha közzétett egy-egy verset, de általában név­telenül. Irt alkalmi, üdvözlő ódákat, bájos helyzetdalokat, megpróbálkozott a gondola­ti lírával is. Összegyűjtött verseit, az 1901- es 276 oldalas kötetet, talán nem is látta már, mert 81 éves korában, 1901. január 30-án, Budapesten váratlanul elhunyt. A gyászhírt másnap közölte a Borsod—Mis- kolczi Közlöny. A városháza homlokzatára tűzött gyászlobogó búcsúztatta volt polgár- mesterét, akinek annyit köszönhetett az azóta gyorsan fejlődő Miskolc. Ennek ép­pen 90 éve. A miskolciak sokáig őrizték emlékét. A Népkert melletti egyik utca valaha az ő nevét viselte. Egyik versében („Fiamnak”) szelíden igényt tart a miskolciak szeretetére: „De vannak tán ott, kiket elvezet Hozzám időnként az emlékezet !...” Zimányi Katalin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom