Észak-Magyarország, 1991. január (47. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

1991. január 5., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 15 ÉM sport Kosárlabda DVTK-SeM-Dinamo Kijev: háromszor Ma és holnap háromszor is összeméri tudását a DVTK-SeM NB I-es, vala­mint a Dinamo Kijev szov­jet szuperligában szereplő női kosárlabdacsapata. Az időpontok, szombat: 10 és 16 óra 30. Vasárnap: 10 óra 30. A találkozókra Miskol­con. a Nagyváthy utcai Ál­talános Iskolában ikerül sor. Kis műhely, parányi kollektíva A nagyobb, jelentősebb eg.Vesületek és szakosztályok gondjai mára közismertté ''altak. A sportbarátok pon­tosan tisztában vannak az- kinek mi okoz problé- De vajon van-e kellő értesülésük, információjuk az úgynevezett „kisegyesüle- ekről”? Azokról, akik való­an a teljes ellehetetlenülés tele sodródnak. Mert Ma­gyarország korántsem csak A, , as> nagymúltú klubot eevak°Ztalhat íel- A 3600 Byesület döntő része pici, «»ói ’holnapra él, s egy-két szakosztályt működtet. Az alábbiakban egy ilyen Portkör életébe, minden- apjaiba tekintünk bele, de őzben természetesen érint­ik - a település egyéb test- dzesi lehetőségeit, formáit, a nagyon jelentős iskolai Portról sem feledkezünk meg. * Ez utóbbit elkerülni sgyébként is lehetetlen — e?zélgetőpartnerünk sze- el.ve miatt. Mező Istvánról gyanis annyit tudni kell, d 18 évvel ezelőtt kez- ut.J; tanítani Selyeben, az DPri- ' Rz esztendő során fiJrf Homrogdon oktatja a szr,i°kat RaJz és földrajz nít <?S’ de előszeretettel ta- 1 testnevelést. „Mellesleg” ezt 0rnrogdi Tsz SE elnöke, év» „a tevékenységet nyolc gyakorolja. ayZi A?°?dja, elnök úr, ho- Sár, e ®s működik mostan- ' y egy Uyen fás fáui,t mint az önöké? tgA", ®zűkösen, de ezt bárki- go 09‘'hatja az országban. a , szakosztályunk van, ez Biz effeápszerűbb sportágé. rú„ány?ra kitalálta, a labda- eev?«01 van szó- A felnőtt- gárates mellett ifjúsági gn a ,fs van. Jelenleg az poks-,kKrzeti 1- osztályú ba-i- Njn "goan szerepelünk. dohCS - °*íun'k panaszra, a lali°F° barmadik fokát fog- rni'„ ... el> de a listavezetőtől . ydössze két pont választ :hnünket, így a hátrány gyakorlatilag jelentéktelen. ,y.őy érzékelem szavai­két magasröptű terve­n„ dédelgetnek... Csak okarnak felkerülni? ~~ Az az igazság, hogy ez esopor.t mindig erős volt. ondoljon csak vissza: in- en indult el a Gönci VM, ^heiy ma is stabil pontja a ®yei I. osztály mezőnyé­nek, ellene senki nem me­het biztosra. De említhetem példaként Halmajt, Encsel, Szalaszendet és Alsóvadászt is. Ezen a szinten minden­képpen a jobbak közé tar­toznak, s a velük való talál­kozás senkinek sem leány- álom. Ami a feljutást illeti: ezt így kategorikusan soha nem jelentettük ki. Más kérdés, hogy évek óta az él­bolyban harcol együttesünk, tehát közel jár az „ígéret földjéhez”. Igazából még nem tűnődtünk el azon, mi lenne, ha esetleg sikerülne átlépni a iküszöböt. — Milyen feltételek között sportolhatnak a játékosok? — Szegényesen vagyunk ellátva, de minden rendelke­zésünkre áll, amire alapvető szükségünk van. A klubot tulajdonképpen a tanács és a termelőszövetkezet finan­szírozta. Az elkövetkezendő időben valamit biztosan se­gít majd nekünk az önkor­mányzat. A téeszt köszönet illeti, hiszen biztosítja a gárda utaztatását, ez pedig éves szinten jelentős összeg. Azt nem hallgathatom el, hogy a sportkört valósággal „agyonnyomja” a bírói díjak kifizetése, s olykor bizony szerelést is kell vennünk. — Ki készíti fel az együt­test? — Nincs edzőnk . . . Öröm­mel mondhatom, hogy a ki­zárólag homrogdi fiatalokból álló csapat tagjai baráti ala­pon szerveződnek, jól meg­értik egymást, ismerik a társasági együttlét szabálya­it. Hetente kétszer összejön­nek, játszanak egy kiadósat, közben pedig megbeszélik a felmerülő problémákat. Ke­vés gondot, fejfájást okoz­nak számomra. * — Váltsunk témát! Annál is indokoltabb ez, mert ér­tesüléseim szerint az iskolá­ban pezsgő a sportélet. — Azt még a rosszakaró­ink sem mondhatják, hogy nincs mozgalmasság az okta­tási intézmény kapuján be­lül. Állandó résztvevői va­gyunk a falusi dolgozók spartakiádjának, kézilabda­csapatunk jó néhány esetben szerzett dobogós helyezést. S ha ehhez még azt is hozzá­teszem, hogy nincs tornater­münk ... _ — Ne csodálkozzon, tény­leg így van. Most épül egy, s nagyon bízunk abban, hogy szeptembertől igénybe vehetjük a gyerekekkel. Ami a méretét illeti: 24X12 méteres, céljainkra alkal­mas. — Eddig hol készültek? — A kultúrházban. Tudja, faluhelyen halmozódnak a megbízatások: eredeti fog­lalkozásom mellett látom el a sportköri elnöki teendőket, s vezetem a kultúrházat. Két kedvenc sportágam van, a kézilabdázás és a sakko­zás. Az iskolába 120 gyerek jár, fiúk és leányok egy­aránt könnyen kaphatók a szabadidő hasznos és értei-* mes eltöltésére. — Ahogy hallgatom, egyre inkább az az érzésem, hogy ön egyike az utolsó mohiká­noknak, akik kizárólag sportszeretetből lopnak el órákat a saját családtól, szerveznek, nyüzsögnek, mozgósítanak. Árulja el, miért csinálja? És megéri-e? — Otthon valóban vannak és egyre nőnek az adóssá­gaim, mert kevesebb időm jut az enyéimre. De hadd lépjek most túl ezen. Nincs annál nagyszerűbb dolog, ha sikerélményt tudok biztosí­tani ezeknek a falusi gye­rekeknek! Számukra már az is nagy dolog, hogy elindul­hatnak egy-egy megyei via­dalon. Ha ott jól szerepel­nek, az újabb lökést ad ne­kik, szívesen vállalják az erőfeszítéseket, nekem pedig az a tanulság jut, hogy a boldogságot sugárzó szemek­be nézhetek. * Nos, talán mégsem annyi­ra reménytelen a magyar sport helyzete, mint az első ránézésre tűnik. Amíg akad­nak kis műhelyek, parányi kollektívák, alázattal szolgá­ló személyek, a fiatalok alapvető testedzési igénye kielégíthető. Arról pedig a tanár-elnök- kultúrházvezető szerényen hallgatott, hogy a homrogdi gyerekek minden nyáron hernádi sátortáborozásra in­dulnak, de megjárták ke­rékpártúra keretében Ki­rálykutat, s a téli versenyek sem hiányoznak a repertoár­ból. Most éppen osztálybaj­nokságot szerveznek, hadd legyen a szünet után is el­foglaltságuk a fiataloknak. Doros László Kézilabda Kerekes János-emlékloma ! A Borsod Megyei Kézi- jJA** Szövetség ismét ki- n aa Kerekes János fórfii— hát felkészülési emléktor- a l’ igy kívánja elősegíteni tg pápátok tavaszi idényre es p .ő „ráhangolását”. Az fel rnÁ1yi e a tervek szerint ruár 2.—március !). 'kő­zött Ikerül sor Miskolcon, az Avasi Gimnáziumban. A részvételi díj mérkőzésen­ként 500 forint. Jelentkezni január 14-ig írásban a szö­vetség irodájában (Miskolc. Széchenyi u. 103.) lehet. A sorsolást 14-én 17 órakor tartják. Kitüntetés A Magyar Testnevelési Egyetemen tegnap ünnepi eseményre került sor. Dr. Istvánfi Csabát, a TE rek­torát a nemzetközi sport­kapcsolatok fejlesztése ér­dekében kifejtett munkás­sága elismeréseként az Egyesült Államok Sport Akadémiája az „Order of the Eagle Exemplar” — Szárnyaló Sas kitüntetéssel jutalmazta. A rektor az el­múlt hét évben a 'közép- kelet-európai kapcsolatokat megtartva Nyugatra nyitó politikát követett. Ha és holnap: Focifarsang A miskolci városi sportcsarnokban ismét megrendezik a Focifarsangot, ezúttal serdülők (Porcelán és MÉH Kupa), valamint felnőttek (Coca-Cola Kupa) lépnek parkettre. Kezdés: mindkét napon 8 órakor. (Képünk az egyik korábbi terem­tornán készült.) A határ: 45 év A holland Algemeen Dag- blad című napilapnaik adott nyilatkozatában Sepp Blat­ter, a Nemzetközi Labdarú­gó Szövetség (FIFA) főtit­kára kijelentette: az a ter­vük, hogy a játékvezetőket csalk bizonyos korhatáron belül „alkalmazzák” a vi­lágbajnoki mérkőzéseken. A főtitkár szerint a 45 éven felüli bírók a tavalyi, olasz­országi Mondialén nem tud­ták felvenni a játék gyors ritmusát. — A 45. életévüket betöl­tött bírók még kitűnően le­vezethetnek egy vagy két mérkőzést, de a sorozatter­helést nem bírják — mond­ta Blatter. Hazait? Külföldit? Tapasztalom, hogy az egyesületek napról napra szembesülnek az átigazolási nehézsé­gekkel. Bajban lévő csapataikat szeretnék ugyan megerősíteni, rendre el is indulnak a „frontra” és aztán lógó orral térnek ha­za. Panaszuk talán közismert. Szűk a piac, szerény a kínálat, a néhány szabad „por­téka” pedig szinte megfizethetetlen. Az egyik elnök így kesergett: az itthoni vásár elszemtelenedett, az eladók gátlástalanok, extraprofitra törekszenek, ha lehet pumpol- nak, egyszerűen nem vesznek tudomást a realitásokról, a valós árakról, értékekről. Nem akarják tudomásul venni, hogy mit bír el a piac, s mit nem, mennyi pénz la­pul a pénztárcákban. Ezzel a magatartá­sukkal gátjai az egészséges vándorlásnak, pályafutásokat tesznek tönkre, felesleges hullámokat kavarnak, szóval „műbalhét” gerjesztenek. Az érvek igazak, mégis azt mondom: tolvaj kiált fogdmeget. Mert a klubok, ha eladók, a csillagokig srófolják igényeiket, ha viszont vevők, sajnáltatják magukat, és fennhangon hirdetik: koldu­sok, „árvák” . .. Piacgazdaságról még a sportban sem be­szélhetünk. Kialakulásához, funkcionálásá­hoz sok időre, egy-két korlát ledőlésére minimálisan szükség van. Viszont senki nem röghöz kötött, az élet nem állhat meg az igazolás, átigazolás terén sem. Szeren­csére a vonat halad is, legfeljebb lassab­ban, és némileg irányt változtatva. Nem tudom, ki figyelt fel arra, hogy mostanság egyre több külföldi, hajdani keleti áramlik hozzánk. A minket körülvevő, egykori szo­cialista országokban élt és szerepelt élspor­tolók nálunk lényegesen jobb körülmények közé csöppentek. Hazájukban pénzben és egyéb juttatásokban kevesebb széphez és jóhoz jutottak. Ezért indultak el nyugat irányába és könnyen lehet, hogy ittlétüket csak átmeneti megoldásnak tartják. A nép- vándorlás jól megfigyelhető: a szovjetek, a románok, vagy erdélyi honfitársaink Ma­gyarországon játszanak, a magyar Ausztriá­ba és a fejlett Európa más régióiba vá­gyik, a csúcs pedig valahol Olaszországban, Németországban, Spanyolországban és Franciaországban van. Attól függően, hogy a futballról, a kézilabdáról, vagy éppen a kosárlabdáról beszélünk. Nem akarok túlságosan elkanyarodni, maradok a hazai példánál. Erősíteni mu­száj, az eredmény rögtön kell, így a menő­re azonnal szükség van. A magyar klasz- szisok igényei viszont kielégíthetetlenek, maradnak a hónapokra, szezonokra, évek­re könnyen megszerezhető, ma még olcsó külföldiek. Akik szívesen vállalkoznak, ki­törhetnek az otthoni sivárságból, korábbi életnívóikon nagyságrendekkel javíthatnak Úgy látom, hogy a klubok eddig szeren­csés kézzel húztak, kiszemeltjeik kiváló képességekkel rendelkeznek, tudásszintjük felülmúlja az itthoniakét, ráadásul megbe­csülik önmagukat, örülnek sorsuk jobbra fordulásának. Írtam: megfizethetőek, itt-tartózkodásuk semmivel nem kerül többe, mint mondjuk a Budapestről, Pécsről, vagy a Győrből igazoltaké. Mert a „kikáltási áruk” nagyon alacsony, az értük jelentkező egyesületek­nek még nem kell igen magas lelépési ösz- szegeket téríteniük és mindezek tetejébe a sportolók sem igénylik a zsíros kenőpénze­ket. Otthonukban kevésbé szoktak hozzá, alacsonyabb prémiumokat vettek fel, eg­zisztenciális körülményeik nem érték el a magyar élvonal tagjai által élvezetiekét. Attól tartok azonban, hogy ez az idilli, a piaci árakat kordában tartó, mitöbb letörő helyzet nem sokáig marad fenn. Mert előbb, vagy utóbb, de a keleti klasszisok szeme is kinyílik, rájönnek, hogy sok eset­ben többet tudnak társaiktól, a startnál mégis kevesebbet kaptak. A magyar labda­rúgók első csoportja is „fillérekért” kelt el, aztán az áruk felfelé ívelt. Valahogy így lesz nálunk is, jóllehet tisztában vagyok vele: a példa sántít, döntő a valós tudás, és aki nem állja meg a helyét a kímélet­len harcban, úgyis elbukik. Tarthatja a markát, legfeljebb áz arcába mosolyognak. Leselkedik egy másik veszély is. Meg­szűnt a KGST, a rubelelszámolás, már a dollár a mindenható. Korábban „semmiből” nem állt forintot ígérni és adni, könnyű volt beváltani, vagy kivinni, behozni, be­fektetni, netán elcserélni. A Magyar Nem­zeti Bank azonban már csak a koronát jegyzi, pillanatnyilag nem kell a rubel, a lej, a leva, a zloty... (Ügy tudom, ez a té­tel viszont is igaz, hiszen egy üzlethez, egy megállapodáshoz legalább két fél szüksé­ges.) Sokat töprengtem Pecze Károlynak, a Rába ETO NB I-es labdarúgócsapata ősszel leköszönt mesterének „húzásán”. Fi­zetését ugyanis dollárban kérte, és kerek­perec kimondta: nem tud mit kezdeni a magyar valutával. Kívánságát, óhaját nem elégítették ki, így vette a sátorfáját és tá­vozott. Az ehhez hasonló esetekre fel kell készülni. Lehet, hogy közhely, elkoptatott frázis: a megoldást az utánpótlás-nevelés hatéko­nyabbá tételében látom. Ez az út még min­dig olcsóbb, járhatóbb. A magyar sport és annak hátországa egyébként is majdnem az utolsókat rúgja. Már a tartalékait éli fel, a jövőben biztosan nem futja milliós igazo­lásokra, százezres prémiumokra, tízezres lakásbérletekre, letelepedési segélyekre, ba­ráti köri, vissza nem térítendő támogatá­sokra. Érdemes számolni, a saját hátországra költeni. Kolodzey Tamás „A szemekből boldogság sugárzik”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom