Észak-Magyarország, 1990. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-30 / 305. szám

1990. december 30., vasárnap

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

mA kmty&g kufy® mearod.«»!"

Még most sem .osiibuLt el a helyű »tósági választások indulata. Ment wainmalk, akik azt hitték, majd mások kikaparják a gesztenyét, döntenék, szavaznak és minden jó lesz. Aztán ha néhány emfoennék elszáll a reménye a változásra, az új arcokra, akikor kezd elégedetlenkedni, szitkozódni, feljelenteni.

Mindezt későn! Akkor is, ha úgy érzik, nem történt itt semmi változás. Se faluban, se üéeszben, se a fejekben. És akkor jönnek- mennek a kétségbeesett levelek megyéi központba, kormányhoz, miniszterelnök - höz — és természetesen a nyilvánossághoz. így kaptunk két levélét is egy bodrogközi faluiból, utólag leírjak, hogy Oigándról. Névtelenül is, meg a Volt Politikai Üldözöttek Bajtársi Szövetsége nevében írva. De nevét alá senki nem irta.

Hogy mégis idézünk belőle, csupán azért van, mert akiről írták — nevével aláírva válaszol a nem éppen jobbító szándékú vádakra. A leyél egyébként bántó, sértő, személyiségében is megalázó Sí fia az emberre nézve, akit szakszövetkezeti elnöki tisztsége méllett most polgár- mesternek is megválasztottak. Egy kicsit a hangnem talán még azokat is sérti, akik bizalmat szavaztak Németh Károlyinak, mert hiszen róla van szó.

„Egyik bodrogközi faluban évékkel ezelőtt országosra dagadt botrány tört ki — írják a levélben. —

Vsllalki sóikat lopott, valaki sóikat kapott, a dolgot eltussolni nem lőhetett, téliát valakit meneszteni kellett a vörös garnitúrából. Ám nem lehet, hogy űr támadjon a jól megszervezett hatalmi ’struktúráin. A Szabolcsból visszaszármaztatott bodrogközi falu szülötte kíméletlen erőszakossággal foglalta el új hélyét. Ak annak idején »önkéntes alapon« tsz-be tömörült, helyi par asz tők fanyalogva és az elmúlt negyven óv szokásos »örömujjongásával« fogadták a messzi elszármazott falu 'Szülöttjét. Igaz, ha rájuk lett Volna bízva, sosem választják meg.”

A panaszos levél így folytatódik: „Valamennyi szakszövetkezeti tag köteles volt felvenni a 300 ezer forint újrakezdési hitelt. Iigaz, ez egy törvényes lehetőség a pénzf elvétéire. Mit kapták ezért a pénzt felvevők? Megmaradt a munkahelyük. Ez valóságban sókat jeleníthet, de ha nem ezt az utat választják, a komoly, dolgozni tudó és akaró parasztók meglettek volna a tsz- béli munkahelyük nélkül. Azzal, hogy megmaradt a kétes értékű tsz-imunlkahély, függőségbe kerültek, elsősorban az elnöktől. Az igaz, hogy az emberek a munkájuk után fizetést is kaptak.”

És szól a levél a libatenyésztés, a választás fonákságairól, arról, hogy a polgármesteri állást az elnök „kiibUlizta”, és hogy a visz- szássáigókróil a falu még nem mer beszélni.

A elnök a fentiekre a'következőket válaszolta:

„Megdöbbenéssel olvastam az MDF megyei vezetőségéhez Cigánd nagyközség nevében írott, ám mégis névtelen levelet. Igaz, az országgyűlési és a helyhatósági választások során szerzett tapasztalataim alapján mégsem ért váratlanul a véle- ménymyMvámíltásnalk eme múlt rendszerből visszamaradt, és egy-lkét volt párt- titkár által alkalmazott, de a közvélemény által már akkor is elítélt formája.

Szabadjon néhány észrevételt. tennem a levélről. A

levél írói nem külső szemlélői, illetve szürke tagjai lehettek a volt rendszernek, hiszen kiválóan ismerik annak zsargonjait (nyilván sokat alkalmazták a gyakorlatban »jól bevált diktato- rikus eljárásokat«), szervezeti felépítését (például megyei párt-vb) »neves« személyiségeit.

— Tősgyökeres cigándi vagyok, származásomat ismeri az egész falu (feltételezésem szerint a levélírófkjét is, ezért [is] maradtak névtelenek?). Szakmámat — melyet kemény munkával és és nem egy nagyhatalmú pártbizottság segítségével szereztem — Cigándon kezdtem, bár 1973-tól valóban Szabolcs-Szatmár megyében dolgoztam. El kellett hagynom szülőfalumat, mert a „reakciós Németh Károly” fia szálka volt egy-két ku- lákverő kommunista tszvezető szemében.

1985—88-:ig tagja voltam a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanácsnak (és nem a párt- vb-nek). 1987 őszén a cigándi emberek kérésére visszakerültem szülőfalumba. Átmenetileg kettős tagsággal (aranyosapáti tsz) töltöttem be vezetői tisztséget.. Cigánd akkor nagyon nehéz napokat élt át, és nem tolongtak a vezetői beosztásért. A termelőszövetkezet 1978-tól

1987- ig minden évben szanálás alatt állt. 1987-ben a 200 milliót meghaladó adóssága miatt elrendelték a felszámolását. A levélírók erről mélyen hallgatnak, mert a csődtömeghez talán nekik is közük volt valamiképp.

Cigándon a rendszerváltás már 1987 őszén megkezdődött, amikor megalakult egy vállalkozó típusú szakszövetkezet, önkéntes alapon 300 ezer forint vagyoni hozzájárulás befizetésével, melyre fedezetet nyújtott az újrakezdési kölcsön felvételének lehetősége a szakszövetkezet kezességvállalása mellett.

1988— 89-ben több mint 200 millió forintot fordítottunk fejlesztésre, beruházásra. Elkészült egy 10 millió naposcsibe előállítására alkalmas keltetőüzem, 3000 vagon kapacitású takarmán.v- keverö-üzem, B2—15-ös terményszárító, 100 főt foglalkoztató faüzem, szarvasmar- hatelep-rekonstrukció, dán liba törzstelep, a térségi melioráció C—4-es üteme, tollfeldolgozó-üzem.

Úgy gondolom, hogy korrekt és méltányolható a szakszövetkezet 300 fős aktiv tagságának az az álláspontja, hogy a szakszövetkezetben elsősorban a tagok megélhetését, foglalkoztatását kell biztosítani. Több olyan eset volt és van, hogy még a vagyoni hozzájárulás megfizetésével sem tartja alkalmasnak a vezetőség a jelentkezőt.

A ricsei szakszövetkezet vezetését az ottani tagság kifejezett kérésére átmeneti időre vállaltam el 1988-ban. Felmentésemről a rövidesen sorra kerülő közgyűlés dönt. Mellékesen jegyzem meg, hogy a cigándi szakszövetkezet a harmadik évét, a ricsei pedig a második évét zárja várhatóan eredményesen !

A tavaszi választásokon valóban nem kerültem be a parlamentbe, de ezt nem kudarcként, hanem a demokratikus választások természetes velejárójaként értékelem. A levél írói legalább annyira tudják, mint én, hogy nem a cigándi és a ricsei választópolgárokon múlott a dolog. A helyhatósági választásokon Cigándon 10 polgármester-jelöltből választhatott a falu lakossága. A döntés elősegítésére falugyűlésen, több száz ember előtt mutatkozhattak be a jelöltek, s fejthették ki elképzeléseiket (már akinek volt) a faluval, az önkormányzattal kapcsolatban.

A „funkciómat” mindenki tudta, ismerte a faluban. A falugyűlésen több száz jelenlevő előtt jelentettem ki, hogy a polgármesteri tisztséget csak társadalmi munkában tudom elképzelni. Javasoltam, hogy a megválasztásra kerülő képviselő-testületet és az év végi falugyűlés értékelje a polgármester egész évi munkáját, s év végén — ha úgy látják, megérdemli — jutalmazzák meg. A polgármesteri fizetés nagy részét más célokra is fel lehetett volna használni. Mindezeknek ismeretében választott meg a község lakossága polgármesternek, s a kisebbségben maradtak ebbe nem tudnak beletörődni. (Az 1150 érvényes szavazatból 557-en nekem szavaztak bizalmat.)

A vagyoni helyzetemről: úgy gondolom, akinek rendezetlen erkölcsi, anyagi háttere van, tisztázatlan milliói stb., nem is vállalja a képviselő- vagy polgármester-jelöltséget, hisz' tisztában van a törvényi kötelezettségekkel. Az „elszámoltatásnak” állok elébe, akár a levéliró(k)kal együtt is.

Az elnöki vállalkozásokról : a szakszövetkezet megalakulásakor a vagyoni hozzájáruláson kívül a vállalkozásokra kellett helyeznünk a hangsúlyt, hogy talpon maradjon a gazdaság. Nagyon lassan indultak a vállalkozások, de most már több száz ember foglalkozik

— önmagamat is beleértve

— mezőgazdasági kisvállalkozással. Azt hiszem, elég egy átlag újságolvasó információjával rendelkezni — de ezt a falusi emberek saját bőrükön tapasztalják —, hogy jelenleg milyen „bombaüzlet” a libázás, juhtartás, csirkenevelés.

A vagyonnyilatkozat tételére vonatkozó kötelezettséget pedig bármikor vállalom, sőt szándékomban áll az ön- kormányzat tagjaira nézve is ezt szorgalmazni, mert meggyőződésem szerint is az önkormányzati képviselő- testület minden tagjának — egyetértve a levél írójával

— köztiszteletben állónak kell lennie.

Csak megjegyzésként: az önkormányzat megalakulása (október 16.) óta a funkcióhalmozás ellenére a következő feladatokat próbáltuk megoldani. Megépítettük a Tisza-parti üdülőházhoz több mint 1 kilométer, szilárd burkolatú utat, előrehaladott tárgyalások folynak a község telefonhálózatának korszerűsítésére, fejlesztésére, a Tiszán egy uszályhíd üzembe helyezésére, napokon belül megkezdjük a négy legrosszabb állapotban lévő út szilárd burkolattal való ellátását, jövő hónaptól itt, helyben megkezdődik a háztartási gépek javítása

stb

___ Mindezt egy hónap

a

latt, s közben négy képviselő-testületi ülést tartva, s „felelőtlenül ígérgetve”. Szomorú dolognak tartom, hogy alaptalan rágalmakat tartalmazó, névtelen leveleket a rendszerváltás után, a szabad véleménynyilvánítás országában komolyan kell venni. Sajnálom, hogy ehhez az MDF megyei vezetőségét is eszközül akarják felhasználni.”

Fentiekhez annyit, hogy nem tudom, a levél írói a polgármesterre, a szavazóra, a téesztagra értik-e utolsó elkeseredett mondatukat. ,,'A kutya kutya marad, a farkas mindig farkas marad”? Talán mindezt tisztázhatná a polgármester által felajánlott falugyűlés.

(bckccsi)

Gyógyvízgyűjtemény

A Mátrai Állami Gyógyintézet parádfürdöi szanatóriumában néhai dr. Tóth Sándor, az intézmény volt igazgató-főorvosa Európában is ritkaság- számba menő gyógyvizgyüjte- ményt és -kiállítást létesített. A világ számos tájáról több mint félezer palack gyógyvizet 'kollégái, betegei, ismerősei útján gyűjtötte össze, valósította meg a még fellelhető természetes tiszta vizek „múzeumát”. Megtalálható itt többek között a csaknem 100 éves „Ferenc József" viz, a pápák S. Paolo itala és természetesen a helyi, parádi vizek is. (MTI)

Romlandó istenek

Láttam (kívülről) a Lenin-mauzóleumot, de bemenni se kedvem, se időip nem volt. Hatalmas sor kígyózott (akkor is), amelyet szigorú arcú (fegyveres) katonák vigyáztak. Megnéztem viszont a boldogtalan sorsú cárok síremlékeit, a szintén a Vörös téren lévő székesegyházban. Egyazon birodalom urai voltak hajdan ők is, azé, amelyé Vladimir Iljics.

Az én nemzedékem még úgy nőtt föl, s élte le élete nagyobbik (döntő?) részét, hogy Lenin, Dimitrov, Gottwald nevét csak áhitatos tisztelettel — lélekben vigyázzba állva — ejthettük ki. Ki emlékszik ma már arra, hogy mikor kezdett repedezni a tribün, ronggyá foszlani a drapéria? Mikor vált nevetségessé a bizánci megalománia, istenkultusz? Idegemségét, az európai normáktól való eltérését, elszakadását mindenkor éreztük, ha kimondani nem is mertük. Okos történészek — lásd Szűcs Jenő — viszont már meg merték fogalmazni Bi zánc és Európa (Róma) különbségét. Ennek a lényege az, hogy a Kelet Római Birodalomban (Konstantinápoly, Bizánc) konzerválódott az ókor, azaz tovább élt az 'isten—császár kultusz. A mindenkori császár volt a törvényhozó, a legfőbb hadúr (Imperator), a végrehajtó, a főpap (Pontifex Maximus), azaz a fő ideológus is, s ugyanakkor isten is. Ezt az elvet és gyakorlatot vették át a cárok, Moszkva, akik Róma igazi követőinek, letéteményeseinek (orthodoxia) vallották, tartották magukat. Ezzel szemben a Nyugat Római Birodalom bukása után Európában hosszú, véres és kegyetlen küzdelmek során (lásd pl. az invesztitúra, a pápaság—császárság harcai) fokozatosan különvált a világ és az egyházi hatalom, demokratizálódott és szakszerűsödött. Az sőt maga a hatalom is tovább osztódott, egyetemeket ugyan az egyház alapította, de azokon már nem csak teológiát tanítottak. Megjelennek a tudományok (a filozófia mellett a matematika, később a fizika, kémia, stb stb.). A tekintélyelvet felváltja a logika és a szakszerűség. A protestantizmus újabb lökést ad ennek a fejlődésnek, a polgárság megfogalmazza a maga értékrendjét, amelynek centrumában a munka, a szorgalom, a tisztesség és a hatékonyság kerül. Magyarán: annyit érsz, amennyit produkálsz, s a tisztes munkával szerzett vagyon hasznát élvezheted. A törvény (ebben) mindenkire vonatkozik, eltörlik a kiváltságokat. Tiszteletben kell tartani a személyiséget, a személyiség (ma emberinek mondjuk) jogokat. Ez a tendencia érvényesült — igaz sokszor ellentmondásosan, mert nemzeti tragédiákkal terhelten — a magyar

történelemben is. Ezért éreztük mindig idegennek a bizánci metódust, szellemiséget, a vastapsot, az isten-császár kultusz továbbélését. Mi ugyan nem fejeztünk le királyt, de elzavartunk, az engedelmességet megtagadtuk — már a középkorban is (lásd Aranybulla). Nem akarom idealizálni történelmünket, de azt már felelősséggel kimondhatjuk, hogy a bizánci szemlélet és gyakorlat igenis visszalépést jelentett a középkor félé. Hatását még sokáig fogjuk érezni és szenvedni. Csak példaként említem itt ki az alattvalói magatartást, „a majd az okosok eldöntik” állampolgári renvheséget és apátiát, amely a gondoskodó (fosztogató) állam egyik legsúlyosabb öröksége. Ha az istenek döntenek a sorsunkról, ők mondják meg, hogy mi a helyes, mi a teendő, akkor az állampolgár csak passzív végrehajtó lehet. A görög sorstragédiák témája volt ez, de — mint fentebb láttuk — a világ fejlettebb régióiban ezt már rég meghaladta a történelem.

Maár Gyula filmje (A kommunizmus múmiái) szemléletesen mutatja be ennek az isteni—császár kultusznak a bornirtságát, extrémitását, abszurditását és gusztustalan- ságát. Éppen abból a Vladimir Iljics Leninből csinálnak múmiát, istent, akiről minden elmondható, csak az nem, hogy szerette a cárizmust, a bizantizmust, a megalo- mániát. A hatalom megszállottja volt (a hatalom nem eszköz, hanem cél — vallotta), de — ha hihetünk a kortársaknak — maga a puritánságig egyszerű és közvetlen volt. Ha tehette volna, ő tiltakozik a leghevesebben (mint ahogyan a felesége meg is tette) a kultusza, az istenítése ellen. Nem mondhatunk mást Dimitrovról sem, aki nem kis személyes bátorsággal száll a másik istenkultusszal, a hitlerizmussal szembe. Gottwald hozzájuk képest valóban jelentéktelen figura, istenítése éppen ezért szánalmasabb, komikusabb. Antigoné, a thé- bai királylány azért vállalja a halált, mert teljesíteni akarja az istenek törvényét: a halottakat el kell temetni. Tisztességgel, hogy az élők élni tudjanak. Am az, ami Moszkvában, Prágában, Szófiában történt, idegen a klasszikus görög szellemtől, ellenkezik a józan ésszel, a jóízléssel is. Aki vét az isteni-emberi törvények, a tisztaság és a józan ész ellen, az előbb-utóbb megszégyenül, komikussá válik, a történelem perifériájára szorul. A holtakat igenis tisztelni kell (nem szabad feldúlni a temetőket!), de a hivalkodó pompa, a nepotizmus igenis emberellenes! Béke poraira, s vigyázzunk, hogy többé ne támadhasson föl. ..

hs