Észak-Magyarország, 1990. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-24 / 276. szám
1990. november 24., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Mibe kerül a T. Ház? SORSOK Fotó: Fojtőn A tavaszi választások után a parlament munkája lényegesen megváltozott. A képviselők folyamatosan, heti 4—5 napot dolgoznak, s ez a Ház gazdasági osztályát is új feladatok elé állította. Bolonyai Jenőt, az Országgyűlés Hivatalának főkönyvelőjét elsőként a megváltozott helyzetről kérdeztük. — Feladatunk az Ország- gyűlés zavartalan működésének biztosítása volt és maradt. A választások után a képviselők nehéz helyzetbe kerültek, mert sem a jogállásukat, sem az anyagi helyzetüket nem tisztázták. Ameddig nem rendezték a képviselők fizetését, addig végleges költségvetés sem készülhetett. — ön egy olyan intézménynél gazdasági vezető, amilyenből egyetlenegy van az országban. — Megtiszteltetésnek tarAz önkormányzatok első emberei az ország számos pontján úgy láttak munkához, hogy nem rendelkeznek a szükséges közigazgatási ismeretekkel, ezért érthetően az ilyen szakemberekből ma óriási hiány van. Mikorra várható a .helyzet javulása? — erről kérdeztük dr. Baka Andrást, az Államigazgatási Főiskola főigazgatóját. — A magyar közigazgatás .rendszere átalakult, a tanácsok megszűnésével és az önkormányzatok megalakulásával új helyzet állt elő — mondja a főigazgató. — Azt mondhatom, mi idejekorán léptünk: a közigazgatási szakemberképzés egyetemi modelljeit már kidolgoztuk. — Miért érzik szükségét ennek, s hol tart ma ez az ügy? — Tudomásul kell venni itthon is: a közigazgatás külön szakma, amely speciális felkészülést követel. Nagyon fontosak a jogi ismeretek, de ezen kívül széles körű gazdasági és pénzügyi, valamint magas szintű számítástechnikai szaktudásra is szükség van. Sőt, ma már a nemzetközi ismeretek is 'megkívántainak, hiszen különböző külföldi szervezeNem néztem a .tábla mögé, a fene egye meg. Vagy nem eléggé néztem. De Íját nem is az volt a célom, hogy a — mamája által felvezetett — szendvicslegény- ke teljes társadalmi, családi és pszichikai helyzetét feltárjam. A kis tüntető — némely olvasóim talán emlékeznek — csak egyetlen motívum volt a benzinbloikád napjairól írt reflexiómban. Idézzük fel a — két héttel korábbi — sorokat: „Kicsi vágyóik, éhes vagyok és félek!” Nos, ezt a feliratot viselte mellén és hátán az ötéves Marci (most már korát és nevét is tudom) ama napok egyikén. Nekem soha nem tetszett — most sem tetszik — ha gyerekeket felvonultatnak,, s ezért megkérdeztem: Vajon mit akar demonstrálni az anya. hisz’ a gyereknek még nincsenek társadalmi félelmei, nyilván nem is éhezte- tík, így hát csak az lehet igaz, a hármasságból, hogy kicsi. Namármost — pár nap elteltével — az anya elmondta nékem, hogy mit kívánt demonstrálni. Ami röviden és erőteljesen körülbelül így hangzik: ezt az egész rohadt életet! Hosszú beszélgetésünknek ez a summázata. Judit persze — aki 37 éves és három gyerek anyja — egyetlenegyszer sem mondta ki azt a szót, hogy „rohadt”, én minősítem így létét, körülményeit. Mert két tinédzsert és egv kisfiút egyedül nevelni ebben a világban, nem leányálom. tóm, hogy itt dolgozhatom. Azt hiszem, mindenki, aki átlépi a Ház küszöbét, valami hasonlót érezhet. Ezt különösen akkor tapasztalom, amikor vidékről, vagy külföldről érkező csoportokat fogadunk. — Kérem, hasonlítsa össze a tavalyi és az idei parlamenti költségvetés számait. — Idén a működési költségek nagyságrenddel magasabbak. Ennek elsődleges oka az, hogy főállású képviselőink vannak. Tavaly a költségvetés végösszege 640 millió forint volt. Az idén ennek majdnem duplája — 1 milliárd 135 millió forint lesz. De például a bizottsági üléseken a képviselők napi ellátására 65 forint jut, ami már évek óta változatlan. — Vannak olyan előirányzataik, amelyek más intézmények költségvetésében nem szerepelnek? tekhez csatlakozik Magyar- ország, s velük a jövőben igazgatási szakemberek működnek majd együtt. A képzésnek is meg kell felelnie az új követelményeknek, ezért tartjuk szükségesnek az oktatás egyetemi szintre emelését. A .képzés 1991 szeptemberében indítható, ám ehhez a parlament jóváhagyása szükséges. — Kiket várnak a főiskolára? — A jó képességű érettségizett fiatalokat — a nappali tagozatra. Rajtuk kívül a közigazgatásban már dolgozó szakembereket várjuk továbbképzésre, illetve adott esetben az állásban lévő vezetőiket .különböző szakosítóikra. — A háromezernél több önkormányzat tisztviselőit — s itt elsősorban a jegyzőkről és a polgármesterekről van szó •—. minél hamarabb jel kellene készíteni feladataikra. Nem kell-e attól tartani, hogy az idő sürgetése és a In agy létszám miatt a képzés a régi gyorstalpaló tanfolyamok nívójára süllyed? — Semmiképpen. Bármennyire sürgető ezeket az igényeket kielégíteni, ennek nem szabad a képzési színiMindazonáltal Judit egész lénye még most is lányos, kedélye elp usztí th a tat la n nak tűnik; egyáltalán nem tartozik a megtört, korán hervadó, vagy neurotikus asszo- nyök közé. Pedig a napi munka, a három gyerek, az éjszakai takarítások... Nem nehéz elképzelni. iNem nehéz elképzelni, hogy mennyi kenyér, csak kenyérből mennyi fogy, mikor ez a négytagú — és mégis csonka! — család asztalhoz ül. H'isz’ a nagy gyerekek már szinte felnőtték. Sőt ebben a korban többet esznek, mint a felnőttek. Teljes empátiával hallgatom Judiitot. A kenyér. Eszembe jut kamaszkoi'om kenyér jegyes világa, ,s szinte kielégíthetetlen éhségem. Ez annak idején annyira köztudomású volt, hogy még a 35 éves érettségi találkozónkon is minden táplálékot elém raktak a „lányok” — egykori osztálytársaim — nehogy éhen maradjak. Ezen most jót nevettünk, de akkor légen ... Akkor tényleg szükségem volt arra, hogy néhányan megosszák velem az utolsó falatjukat is. S ez szó szerint értendő. Kamaszálmaimban nagy- nagy evéseket képzeltem el. De volt ennek az álomnak egy reális vetülete is. Tervezgettem, hogy ha ilyen— Amióta a Köztársaság Elnökének Hivatala is hozzánk tartozik, a mi feladatunk a Kossuth- és a Szé- chenyi-díj előkészítése és a velük járó pénzösszeg kifizetése. Eltérés az is, hogy az általunk összeállított terveket a Parlament Házbizottsága tárgyalja meg, és hagyja jóvá. Talán ez az a két dolog, amiben különbözünk a többi költségvetési intézménytől. Olyannyira „átlagosak” vagyunk, hogy munkaerő-gondokkal küzdünk. Látogatásokból, filmforgatásból jutunk saját bevételekhez, ám ezek a költségvetés főösszegéhez képest jelentéktelenek, évente csupán néhány milliót tesznek ki. Ez is csak azt mutatja, hogy a Kossuth téri ház — bár csak egy létezik belőle — egyszerű maradványérdekeltségű költség- vetési intézmény. vonal csökkenésével járnia. Sőt, említettem már, hogy az oktatás nívójának jelentős emelésére készülünk. Intézményünk csak korlátozott számban tud hallgatókat fogadni, ezért megengedhetjük magunknak, hogy a legkiválóbbakból válogassunk. Kizárólag azok kaphatnak itt diplomát, akik megfeleltek a szigorú követelményeknek. Terveink szerint ezek közé tartozik majd a középfokú nyelvvizsga is. Eddig csak a tárgyi feltételekről esett szó, de legalább ilyen fontos: van-e az új feladatokhoz alkalmas oktatói gárda? — Nálunk valamivel magasabbak a fizetések, mint a felsőoktatásban általában, tehát az itteni jobb feltételek és a relatíve magasabb bérek a tanárokat is versenyre késztetik. Hangsúlyozom: oktatóink többsége megfelelő felkészültségű, ám a mércét nekik is magasabbra kell állítanunk. S a verseny nem zárja ki azt sem, hogy adott esetben kívülről hozzunk oktatót. Intézményünk vonzereje akkora, hogy külföldi professzorok is érdeklődnek: szívesen tanítanának nálunk olyan mellékmunkáimból némi pénzhez jutok, veszek egy láda gyümölcsízt, s az egészet felfalom. Istenem a gyümölcsíz (marmelád, Hit- ler-szalonna) volt éhségem osilil a pit ás á n ak n et ov ább j a. Soha nem jutottam azonban egy egész láda gyümölcsízhez. Egyszer, egyetlenegyszer azonban eljutottam egy sváb búcsúra. Nem akarom részletezni — ez már egy másik történet lenne — csáknem úgy jártam, mint Kiss János — ama szegény ember a Sarudiék lakodalmán — alkat oly’ megrázó erővel állít elénk Móricz Zsigmond Tragédia című elbeszélésében. Lám, az emlékek hatására, még a korabeli tankönyv szövege is előjött: „megrázó erővel állít elénk” stb., stb. Mi az a megrázó erő? Azt hiszem Juditot is valami megrázó erő kerítette hatalmába azon a péntek reggelen. Vagy inkább szombat volt? A nap mindenesetre úgy kezdődött, mint máskor. Judit megszámolta a pénzét, majd kézen fogta Marcit és elindultak vásárolni. Az idő szép volt — mint emlékezhetünk, — az utca derűs. Mikor azonban az ötödik üzletben sem lehetett kenyeret kapni, Judit begurult. (Folytatás az 1. oldalról) FELMONDTAK, MERT BETEG VOLTAM — Persze, hogy névvel nyilatkozom, nem nekem kell szégyenkeznem a sorsom miatt. Sztankó Etelkának hívnak, 31 éves orosz—latin szakos középiskolai tanár vagyok. Két évvel ezelőtt beteg lettem, három műtéten estem át, az egyik fejműtét volt. Amikor erről tudomást, szerzett az iskolám, a kis- várdai gimnázium, a táppénz ideje alatt egyszerűen felmondott nekem. Ügy gondolták, hogy akinek fejműtétje volt, az már bizonyosan nem tud tanár maradni. A rehabilitációs bizottság természetesen egészen mást mondott, nem kell engem leszázalékolni, csak meg kell gyógyulnom. Október 26-án kerültem ide a Csanyikba, most már igazán jól érzem magam. De már nem megyek vissza Kisvárdára, az biztos. A következő fél évben a doktori disszertációmon dolgozom és már van ígéretem arra, hogy felsőoktatási intézetben taníthatok, talán már a következő tanévtől. A gyerekek hiányoznak, a kollégáim közül is néhányan, de érzem, van elég erőm az újrakezdéshez. Akkor nagyon fájt, hogy egy beteg kollégával így el akarnak bánni azok, akiknek humanitásra kellene nevelniük a gyerekeket. TIZENHÉT ÉVESEN ÉJSZAKÁZTAM — B. Edit vagyok, még csak 18 éves. Nőiruha-készítő szakmunkás. Amikor munkába álltam a sárospataki varrodában, rengeteg munkánk volt, nagyon sokat kellett túlórázni, én már bizony 17 évesen éjszakai műszakban is dolgoztam. Elfáradtam és a hibáim miatt sokat ostoroztak az idősebb kolléganők. Beteg lettem, sírtam, nem tudtam aludni, enni. Kórházba kerültem. Amikor visszatértem, a betegségem miatt nem hagytak nyugton. Édesanyám korú, sőt nagymamám korú asszonyok bántottak, a fiatalok soha. Talán két-három hét múlva hazakerülök és újra megpróbálom a varrodában, talán tudnak köny- nyebb munkát adni és eltesznek abból a társaságból. Ezt nem téhetite'k velem, ezt nem tehetitek VELÜNK! — hajtogatta magában. Aztán hangosan is megszólalt, mert másolk is megszólaltak. Ha nincs, ha veszélyben van a mindennapi kenyér, akkor nálunk megszólalnak az emberek. Kenyér és cirkusz nélkül nem megy. Ez nem- béliségünk specifikuma. Kenyér nélkül az emberek ordítani szoktak és köveket dobálni. S most mindenki úgy érezte, hogy valamiképpen veszélyben a mindennapi. A mindennapi kenyér és a mindennapi élelem: mindaz a kevéske jó, amit egyáltalán megengedhetünk magunknak. Mert ha — teszem azt — csupán arról lett volna szó, hogy a taxisoknak (tetemes pénzért) új rendszámtáblát kell felszerelniük, akkor az elégedetlenség tényleg csak szűk körön bélül fortyog. De hát az elhamarkodott intézkedés mindannyiunkat érintett. És ha valami nyomaszt bennünket, akkor más is eszünkbe jut: mindaz, amitől sivár, kiegyensúlyozatlan az életünk. Például ilyenek: Ki figyel rám? Kinek vagyok én fontos? Kinek mondhatom én el, hogy mi bánt? MegkérBELEROKKANTUNK — Negyvenkét éves vagyok, B. Ottóné, Ózdról. Felneveltünk hat gyereket, igaz a legkisebb még csak most tanulja a szakmát. Már öt unokánk is van. A férjem darukötözőként, én takarítóként kerestem a kenyeret. Rengeteget dolgoztunk, most aztán egy év alatt mindketten betegek lettünk. A férjem 67 százalékos, én 50 százalékos rokkant vagyok. Az én 4440 forintomból élünk, mert a férjem még nem kapott nyugdíjat, nem tudjuk, mennyi lesz az övé. Többféle fizikai panaszom van, az idegeim sincsenek rendben. Most már csak abban reménykedem, hogv itt helyrehoznak egy kicsit és el tudom látni a beteg férjemet és a diák fiamat. RÁSZOKTAM A NYUGTÁTOKRA — Lévai Endre magasépítész vagyok, 29 éves. Valamikor, régen keményen itdeztek engem már egyszer is? És a feltoluló kérdéseire válaszol az ember: Nincs arcom az arctalan tömegben. Csak ügyfél vagyok. Egy szám. egy nyilvántartási szám, egy statisztikai adat. Azt ugyan kiszámítják, hogy ebből vagy abból mennyi jut egy főre (sajnos nálunk egyre kevesebb), de, hogy mi van a fejekben? (A politikus hasonló ahhoz az önző szerelmeshez, aki mindig csak önmagáról beszél, s elvárja, hogy áhítattal hallgassák, de a másikkal nem törődik.) Mi van a fejekben? Juditot — a napi robot, az éjszakai takarítások közben — már régen feszítette az indulat: ordítani kéne egvet. hogv VAGYOK, hogv VAGYUNK! Ehhez képest a Marcira applikált két kis tábla szinte játék. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a „Kicsi vagyok, éhes vagvok és félek” — az tulajdonképpen Vük szövege, s a kicsiny róka életérzéseit fejezi ki. Vagv ennélfogva még félelmetesebb? Nem is tudom. Ismétlem: én nem szeretem, ha gyerekekkel demonstrálnak. Ezt hosszan magyaráztam Juditnak te. Megértette, amitől azonban semmi sem változott. Pedig mindketten, mindannvian valami nagv-nagy változást várunk. 4 < ' tam, emiatt a szakmámat is ott kellett hagynom. Megnősültem, két gyerekünk született, de nem sokáig tartott a házasságunk. Egyre inkább kialakult nálam egy pánikszorongás. Féltem élettől, haláltól, nem tudtam egy helyben megmaradni, a pulzusom 160-at vert. Ilyenkor nyugtató tablettákra volt szükségem. Mindig, mindig többre. Debreceni vagyok, bekerültem az ideg-elme klinikára nem is egyszer, de kiderült, hogy az a környezet nekem nem jó, sőt ártalmas. Ha kijöttem, ismét szereztem gyógyszert. Egészen könnyű hozzájutni, ez is felírja, az is, ha panaszkodik az ember. Az első hét itt is borzalmas volt, de most már érzem, hogy laza vagyok, kiegyensúlyozott. Debrecenbe nem akarok visszatérni, a Dunántúlon szeretnék letelepedni és újra a szakmámban dolgozni. Kerékpározni és rajzolni nagyon szeretek, tudom, hogy a jövőben már csak ezekhez a hobbikhoz fogok menekülni. ÖT ÉVE NEM VOLTAM SZABADSÁGON — Barta Lajosné vagyok, 52 éves, 35 éve kereskedelemben dolgozom, több évtizede boltvezető vagyok. A vállamban van érszűkület, fáj a szívtájékom, szívritmuszavarom van, elsötétül előttem a világ. A nyáron az egy szál meggyfánkat egész erdőnek láttam. Mi. kereskedők nehéz fizikai munkát végzünk, aki pedig boltvezető, az erkölcsileg és anyagilag is felelős az üzletért, nem szívesen hagyja ott, ezért nem megy szabadságra. Én például öt éve nem voltam. De az is akadályozott a pihenésben, hogy nem tudtam kire hagyni a falusi boltocskámat, mert az áfész nem tudott helyettesről gondoskodni. Azt mondják az orvosok, hogy sokat kell pihennem. Most aztán pihenhetek, ez az ára a nagy hajszának. NEM TUDOK ELVÁLNI! — S. Sándorné vagyok, 37 éves. A városom nevét nem mondom, nem szeretném, ha rám ismerne valaki. Jó munkahelyem van, megbecsülnek. De a férjem! Iszik, ver, nagyon durva ember. Két szép gyerekünk van, a 18 év alatt felépítettünk egy nagy házat. Ha elválunk, széthullik a család, meg kell osztani a vagyonúnkat. Nem tudok elválni! Nem lehet! 11Í MTI Press Gy. R. Lévay Györgyi ahol a polgármestereket képzik
