Észak-Magyarország, 1990. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-27 / 252. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1990. október 27., szombat Bemutató a Játékszínben Henrik Ibsen: Kísértetek Ezernyolcszázhetvenki- lencet írtak, amikor Nóra, a Babaszoba hősnője becsapta maga után a kaput, otthagyta férjét, gyermekeit csak azért, hogy megszabaduljon a hazugságokra épített házasság nyűgétől. Ahogyan divatos kifejezéssel mondanánk: elment, hogy megvalósítsa önmagát. Érthető, hogy a dráma bemutatása óriási vihart kavart. Heves viták folytak arról, hogy igaza van-e Nórának, amikor elhagyja férjét, megteheti-e ezt egy kétgyermekes anya? Ibsen a következő drámájában, a Kísértetekben folytatja a Babaszobában megkezdett témát. Megmutatja, hogyan alakul az érdekekre és hazugságokra épített házasság sorsa. Alvingné személyében olyan asszonyt ismerünk meg, aki boldogtalansága ellenére visszatér felületes, kicsapongó férjéhez, és megpróbálja fenntartani a tisztességes család látszatát. Történik mindez jó száz év.- vel ezelőtt Norvégiában. De hol van ma már az a világ, amikor megbotránkoz- tak az emberek a házastársi hűtlenség hallatán ?! Mosolyogva mondják a jövőt latolgató jegyesek: „legfeljebb elválunk”. Itt senki sem csodálkozik már, ha a „holtomiglan’’ csak a következő bontóperig tart. Régen beletörődtünk már az egyenjogúságunkba, és szó nélkül viseljük az oly sokat emlegetett emancipációnk minden terhét. Ennek ellenére döbbenten nézzük, szenvedjük végig a múlt századi történetet. A Kísértetek-bemutató újra rá- kényszerít arra, hogy magunknak is megválaszoljuk az Ibsen által felvetett kérdéseket. Begyógyíthatjuk-e a hazugságokkal az elrontott életet? Szabad-e a látszataiért fenntartani egy kiüresedett kapcsolatot? Jót tesz-e a gyermeknek, ha az ő érdekeire hivatkozva nem válnak el, hanem nap mint nap a szeme láttára marják egymást a szülők? S egyáltalán tisztelnünk kell-e a szüleinket azért a puszta tényért, hogy életet adtak nekünk? Ibsen a korabeli naturalistákhoz hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonított a „modern végzetnek”, az átöröklésnek. Alvingné fia, Osvald ártatlanul és akaratlanul egy romlott élet produktuma, egy szerelem nélküli házasság gyümölcse, olyan szövetségből született, amely velejéig romlott és erkölcstelen volt. Ráadásul az apa kicsapongó életének eredményeképpen a fiú gyógyíthatatlan betegséget kapott „örökségként”. Hiába cáfolta azóta az orvos- tudomány ezt az irodalmi betegséget, ennek ellenére Osvald példája megrézó bizonyíték arra, hogy a nem kívánt örökségeinktől nem szabadulhatunk meg. Az Engsrand (Gailcó Bence} ét Manders tiSíteleles (Benedek Gyula). Fotó: Dobot Klóra apák bűneiért megszenvednek a fiúk. A múlt ott kísért minden cselekedetünkben. Henrik Ibsen Kísértetek című drámájának története néhány óra alatt történik. A miskolci előadás rendezője. Szász János még tovább sűrítette az egyébként is feszes eredeti művet. A három felvonást egyvégtében, szünetek nélkül láthattuk. így a közönség sem zökkenhetett ki az előadás sodrásából. Azzal, hogy a Játékszínben mutatták be a darabot, közelebb került a színpadi történés a nézőhöz, szinte együtt lélegezhettünk a színészekkel. Ilyen közelről a legkisebb hamis mozdulat is zavaróan hatott volna. Dicséretére legyen mondva a színészeknek: el tudták hitetni velünk, hogy itt és most, a szemünk láttára történik a tragédia. Csorna Judit Alvingné szerepében nehéz feladatra vállalkozott. Az asszonynak újra szembe kell néznie elhibázott életével. Alvingné a fia révén érti meg férje eltorzulásának okát, a lobogó életerő erkölcstelenné válását kicsinyes, alkotásra, hasznos tevékenységre alkalmatlan viszonyok között. A roncs gyermekét látva ismeri fel, hogy milyen erkölcstelen volt az az élet, melyről azt hitte, hősies harc, kitartás a tévelygő férj mellett. Ami egy anyának legszörnyűbb: látnia kell fia pusztulását. Leírni is borzasztó, de Csorna Judit játéka megértette velünk, hogy egy anya meg tudja ölni a gyermekét, és ez a halál megváltás a fiú számára. hogy miért volt szükség erre, egyáltalán, hogyan került a tolószék a drámába. Tudjuk, hogy Alvingné igyekezett megszabadulni a férje emlékétől, ha utána maradt volna mégis a házban ez a szék, meg kellett volna rémülnie, az anyának amikor meglátja az egészségesnek hitt fiát ezzel „kocsikázni”. Ügy érzem, Kuna Károly enélkül a nyomatékosítás nélkül is el tudta volna játszani, hogy ő az apja bűnei miatt ártatlanul szenvedő beteg ember. Jól sikerült Benedek Gyula első miskolci bemutatkozása Manders tiszteletes szerepében. Hasonlóan szépnek és hitelesnek éreztem Balogh Csilla (Regina Engstrand) ,és Ga'lkó Bence (Engstrand) játékát. A mértékkel és ízléssel megtervezett jelmezek (Jodal Ágnes munkái), a fekete-fehér kontrasztjára épített díszletek (Bozóky Marianne munkája), a zene és a fények játéka jól szolgálták az előadás összhatását. A már említett tolószéken kívül mindössze az hatott kissé zavaróan, hogy az elsötétített színpad, a felerősödő zene ellenére a nézőtérről is érzékelhető volt, hogy a dísz- letezők nehezen mozognak a szűk térben. (Számomra persze az sem világos, hogy miért kell két jelenet között kivinni az asztalt, ha ugyanazon a helyszínen folytatódik a cselekmény.) Mindezek ellenére azt hiszem, az idei évad emlékezetes előadása marad a Kísértetek. A száz évvel ezelőtti történet minden aktualizálás Kuna Károly, mint Osvald tolószékben jelenik meg a színen. Nem igazán értem, nélkül nagyon is mai tragédia. Filip Gabriella „Tegyünk félre mostan minden földi gondot” Az ünnep előtti este még sokáig folyt a .munka a templomiban, és környékén. Az utolsó simításokat végezték a férfiak, takarítottak, ,s a másnapi .ebédet készítették a nők. Hiszen sok vendéget várnak. Negyven kispap érkezik a nyíregyházi főiskoláról, — ők énekelnek majd — jön rektorulk, és lift lesz iKereszteis Szilárd megyéspüspök, .aki felszenteli a felújított templomot. Bent csillog, ragyog minden, gyönyörű a diadalív, tiszta a csillár, új a szőnyeg. — Csak a csillár megtisztítása Ikerült volna 60 ezer forintba — jegyzi meg Mosolygó Marcell, a miskolci görög katolikus templom pa- róchusa, főesperes. — Erre külön nem volt pénzünk, hát a gyerekek vállalták hogy megcsinálják. A templom 1912-ben épült. A freskóit flPetraisovszky Manó festette, s az utolsó nagy felújítás 1952—i54-ben volt. A mostani tulajdoniképpen már 1982-ben elkezdődött, a külső munkálatokkal. S időszerű volt a belső rendbe hozatala is, magúik a hívek biztatták a papokat, hogy vágjanak bele a festésbe. Csak egy négyzetméter felújítása 8000 forintba került, így a diadalív, amely a magyar szenteket ábrázolja, összesen 25ti ezer forint volt. A szentély 800 ezer forint lett volna, ennyi pénz már nem állt a .rendelkezésünkre. Ez marad ■tehát ,a jövőre. ,Az összeget az utolsó fillérig a hívek adományaiból fedezték. Es rengeteg volt a társadalmi imunlka is. Nem csoda, hogy olyan sokan összegyűltek az elmúlt vasárnap a templom búcsújára, s .a rendbe hozott egyházi épület megoldására. A templomnak egyébként két búcsúja is van, .hiszen „Nagyiboldogasszonyra” .szentelték fel, ám 1960 óta a „kereszt felmagasztalását” is ünnepük. Ugyanis akkor került ide a kereszt ereklye — egy darab .Krisztus keresztjéből. — Úgy gyönyörködöm eb, ben ia templomban — szól egy idős néni, is fiatalosan lépked a kórusra vezető lépcsőn. — Nem jártam még fent soha, most legalább ezt is megnézem ... örülnék, örülünk mindannyian. Csodálatos „csapata” van ennek a templomnak. A néni — munkáján kívül — kevéske nyugdíjából 7000 forintot adott a felújításra ... (dobos) Két évszázad magyar színészetéből címmel Miskolcon nyílt meg a Magyar Színházi Intézet vándorkiállítása. Az ünnepi esemény színhelye a Miskolci Nemzeti Színház társalgója volt október 19-én este, ahol az évadnyitó premier közönségének Gyarmati Béla ajánlotta figyelmébe a kiállítást, miután a jelenlevők meghallgatták Petőfi Sándor: Levél eijy színész barátomhoz című versét. Emlékezzünk és ítélkezzünk Kedves Vendégeink! Hölgyeim ós Uraim! Tulajdonképpen nem is kétszáz éve, hanem jóval korábban kezdődött. Mert az 1790. október 25-én tartott előadásig is sok minden történt. Még akkor is, ha a hazai történelmi ós társadalmi változások nem éppen kedveztek a színháznak. A mohácsi vész idején --- .néhány napi járóföldre tőlünk — már tucatszámra születnék a reneszánsz komédiák, amiket be is mutatnak. Nos, a tálentumnak mi sem vagyunk híján, de hát hogyan gondolhatna a mi Balassi Bálintunk és Bornemisza Péterünk arra, hogy műveik színre kerüljenek .. . A 16—il7. században még csak az iskolákban és a kastélyokban lelhetjük fel a drámai játékok nyomait. Megjegyzendő, hogy a jezsuiták már századokkal ezelőtt tudták, hogy az erkölcsi és esztétikái nevelés milyen fontos eszköze a színházcsdnálás, s a közben szerzett sok ismeret és élmény. És itt most nemcsak az erkölcsi nevelést szolgáló dialógusokra — tantörténetekre — gondolok, hanem arra, a lenyűgöző közegre (a barokk miliőre), amiben megelevenítették a cselekményt. De a tanító rendek áldásos munkálkodásán túl is volt színház. Főuraink elhozták kastélyaikba a korabeli Európa legkitűnőbb muzsikusait és aktorait. Most, mikor káprázó szemekkel és bizonytalan léptekkel keressük az utat Európába, tartozunk a történelmi igazságnak annyival, hogy bevalljuk: az Eszterházya'k, a Wesselé- nyidk, a Széchenyiek mutatták, s taposták ki egykor ezt az utat. S noha mindannyian tudjuk és büszikón hangoztatják, hogy a hazai színjátszás a nemzeti nyelv kiművelésének és a felvilágosodás erkölcse terjesztésének szándékával jött létre, arról sem feledkezhetünk meg, hogy mekkora szellemi, szakmai segítséget jelentették a majdani magyar színház számára az itt működő német társulatok. (Az „itt” alatt természetesen nemcsák Pest- Budát, hanem például Pozsonyt és Kassát is értem.) Sokáig, nagyon sokáig németből fordítottuk a világirodalom klasszikusait (még Kazinczy Hamlet-tol- mácsölásának sem az eredeti Shoikespeare-dráma az alapja), s rengeteg német művet magyarítottunk. Bizony, ilyen volt ama kétszáz évvel ezelőtti első „víg-játék” is, melyet a korabeli falragasz „Igazházi, vagyis a Polgármester” nevezet alatt hirdetett, de mi tudjuk, hogy Brühl der Bürgermeister című játékáról van szó. Egyébként azt hiszem, mindannyian örülnénk neki, ha a „polgármester” szinonimája a következőkben is az „igazházi” lenne. A kiállítás rendezői kicsit szabadkoznak, hogy nem törekedhettek teljességre, s egyben arra biztatják a látogatót, hogv alkotó jelenlétével szólaltassa meg ki-ki a maga száméira ezeket a képeket, dokumentumokat. Engedtem ennek a késztetésnek. s mondhatom, hasznosan telt az időm ebben a teremben, hisz — Hevesi Sándor szavaival élve — „lelkem színpadára” hívhattam a nagy magyar művészeket. Olyan primadonnák és dívák álltak rendelkezésemre, mint Déryné, meg Kántorné. Aztán színpadra szólítottam Szentpétery Zisigmondot és Megyerit (az utóbbi hozta tintásüvegét is), majd félre hívtam Prielle Kornéliát és megkérdeztem tőle, hogyan is lobbant fel az a nagy szerelem Petőfivel Debrecenben? De nem válaszolhatott, mert jött Blaha Lujza, és a két nagyasszony azon kezdett vitatkozni, hogy melyiküknek volt át- ütőbb sikere Csiky Gergely színművében, a Nagymamában. Ezek után Jászai Marit meg Márkus Emíliát — vagyis Erzsébetet és Stuart Máriát — már nem mertem összeengedni. Viszont felfedeztem az egyik sarokban a szerényen pipázó Kassai Vidort, akit ugyancsak 166 centiméterre növesztett a sors, de ón mégis nagy embernek tartok, látok. Szerény, de ugyanakkor öntudatos és kontemplativ művész — mint írásaiból kitetszik. Most felvonja szemöldökét: — Ugye, nem a Jászaival való házasságom érdekli? — Nem, mester, nem! Hogyan is bátorkodnék ... — Na, hisz, nincs abban titoík, csak hát. .. Szentsé- ges ég, micsoda féltékeny voltam... Vajon ókkal, vagy dk nélkül? Mert akkor még illetményként (mint most a sminkpónz) járt a színésznek a gyertya, de senki nem tartott gyertyát a felesége ... Érti ián? — Beleljen a korabeli színházról! — Hát, hogyan is volt csak ... Olykor kezünkbe, a markunkba foghattuk a nézők szívét. Jászai leginkább. Bár .a kelleténél erősebben deklamált. A inagy stil... Szerintem a természetes beszéd a színészet ábécéje; de csak a folyton önönmagukat játszó színészek non plus ultrája. Az ország első színpadáról valamivel többet kérünk. Igaz, hogy vannak, akik ennyit sem tudnak... A közönségnek nemcsak tapsolni, de bámulnia kell- a művészt, hogy még tapsolni is elfelejtsen... Az én fórumom a színpad volt, ott játszottam csupán. Mások a színfalak mögött dolgoztak nagy virtuozitással!. És sokszor övék volt a siker. Az ilyen sikerekhez nekem sohasem volt sem ambícióm, sem gyomrom: kalmárrá lesz az a művészet, amelynek bármilyen siker jó. Mélyen meghajtók az apró ember előtt, s nem engedem magamhoz a nagyra nőtt törpéket. Azért • az örvendetes, hogy az elbukott szabadságharc után mennyire őrizte a reformkor szellemét a színház — lépek egy kicsit vissza . az időben. Igen, a színháznak mindig őriznie kell valamit. Leginkább értéket kellene. De megőrzendők a szokások is, az íratlan törvények ... S megannyi pol- gár,erény! Hogy mi minden történt itt a kiegyezés után! Ügy értem, hogy túl az ipari, meg a mezőgazdasági, produktumokon, túl a vasútépítésen ... 1875.: Népszínház, 1884.: Operaház; 1896.: Vígszínház! S máris itt vannak a magyar színházművészet világsikerei. A kiállítás — mint fogják látni — remekül sűríti a színháztörténeti korszakokat, s szinte együtt láthatjuk itt a magyar színház fejlődését, minőségét meghatározó személyiségeket. Örülök, hogy a Nemzeti Színház nagy rendezői, illetve igazgatói sorából most már nem hiányzik Németh Antal. Utolsó éveiben dramaturgiát tanított — most is hallom a hangját! — a bábszínházban. Akkor Major Tamás volt a Nemzeti igazgatója. Most fölfedeztük Németh Antalt és megfeledkezni látszunk Majorról. Persze mindketten kiszolgáltak egy-egy kurzust. Gyanítom, főleg azért, hogy színházat csinálhassanak. És most némi kritika. Teljességre aligha törekedhet egy kiadvány, egy gyűjtemény, egy kiállítás. A dólog természetéhez tartozik, hogy ki kell hagyni személyeket, momentumokat. Az önkényes szelektálás azonban helytelen. Örültem volna, ha legalább egy évszám emlékeztet a hazai színházak államosítására. Mert igaz ugyan, hogy 1949-ben sok jóvátehetetlen dolog történt, de a magyar színész azóta érezheti magát lét- biztonságban, azóta kell kevesebbet vándorolnia. Azóta nem kell évadonként — jobbára ugyanazokban a díszletekben — ötven bemutatót tartani a színházaiknak, azóta születnek vidéken is színház- történeti jelentőségű előadások. Az utolsó tablók Miskolc, Eger, Nyíregyháza, Kaposvár, Szolnok színházának korszerű törekvéseit tükrözik egy-egy produkció felvillantásával. S végül néhány dokumentum arról, hogy a Katona József Színház miként integrálódik legjobb előadásaival a világszínház, vagy legalábbis az európai színjátszás áramkörébe. „Tagadhatatlanul egyike a világ legrangosabb társulatának” — írja a Revizor párizsi bemutatója után a mérvadó francia lap. Vagyis az Igazházi bemutatója óta — mindannak ellenére, amit átvészeltünk — mérföldeket léptünk. Vagy inkább mérföldeket haladtunk, ha nem is léptünk nagyokat. De hát gyalogszerrel kellett indulni, s mikor ekhós szekérre ültünk, akkor sem voltak utak. Sokszor ragadtunk kátyúba, sokszor állították meg a szekeret erőszakos kezekkel ragadva meg a küllőket. Hit és szószegés, nyegleség, a talentum hiánya, ordas eszmék, s még mennyi kerékkötő. És parádék és kitüntetések és hazugságok, miközben didereg a lélek. És beamterek és csinovnyikok, meg még rosszabbak is ... Ez mind hozzá tartozik a kétszáz év színháztörténetéhez. „Aki emlékezik, az ítélkezik” — figyelmeztet bennünket Örkény István. Íme, két évszázad magvar színészete. Emlékezzünk és ítélkezzünk, Hölgyeim és Uraim! Csak közömbösek ne maradjunk! Gyarmati Béla
