Észak-Magyarország, 1990. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-06 / 235. szám

1990. október 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZaG 7 Alapítvány Bonta Zoltán emlékére A leukaemias és daganatos gyermekek javára Bonta Zoltán fehérvérű­ségben (leukaemiában) szen­vedett. Édesapja és az őket támogatók létrehozták egy közérdekű célra történt kö­telezettség vállalást, hogy a kisfiúnál csontvelőtransz­plantációt végezhessenek. Bonita Zolika nincs már köztünk, a transzplantációra nem kerülhetett sor, mert betegsége olyan állapotba sodorta, amikor átültetést nem lehet végezni. Itt ma­radt velünk az emléke, és az a felelősség, hogy Bor- sod-Abaúj-Zemplén megyé­ben számos leukaemiás és daganatos gyermek várja, hogy meggyógyulhasson. A fehérvérűséget és a daga­natos betegségeket csak igen költségesen, nagy anyagi rá­fordításokkal lehet gyógyí­tani. A gyerekók kezelésük alatt több alkalommal ke­rülnék életveszélyes álla­potba, de a. betegek több mint fele meggyógyítható. Bonta Zoltán édesapja, Bonta László arra az elha­tározásra jutott, hogy a gyermeke gyógykezelése cél­jából adományozott pénz — amennyiben . az önkéntes adományozók hozzájárulnak — a Borsod -megyei leu­kaemiás és daganatos gyer­mekeik gyógyítását és a csontvelőtranszplamtáció he­lyi megvalósítást szolgálhat­ná. Erre a célra egy alapít­vány létrehozása lenne leg­alkalmasabb, amely kezelné a jövőbeni felajánlásókat is. Az alapítvány részére tör­tént adományok felhaszná­lásáról egy — szülőikből és szakorvosokból álló — tár­sadalmi kuratórium dönte­ne, a beérkezett kérelmek mérlegelésével. Kérjük mindazon eddigi adományozókat, akik fel­ajánlásuk ezen célra törté­nő felhasználásával nem ér­tenek egvet. hogy közlemé­nyünk megjelenésétől szá­mított 30 napon bélül szán­dékukat Bonta László címén (Miskolc, Bocskai u. 4. sz.) bejelenteni szíveskedjenek. Mindazon adományozók cé­lunkkal való egyetértését feltétélezzük viszont, akik ezen határidőben értesítést nem küldenék, s az eddigi adományokat az alapítvány céljára használjuk fel. A nemes cél érdekében új befizetéseket is várunk, a „Bonta Zoltán alapítvány" csékkszám'.a száma: OTP 279-08 005, száml'aszám: 4417-6. Egyedem-begyedem, tíjom-tájom Zenei alapkő: a gyermekdal „Századunk elején a játé­kokat, dalokat közvetlenül egymástól tanulták a gyer­mekek, mert voltak közös játszási, dalolási alkalmaik. Most az óvodának és isko­lának kell vállalnia azt a szép feladatot, hogy az el­felejtett zenei anyag újjá­szülessen. A dál nélkül élő gyermók élete olyan, mint virág illata nélkül. Zenei alapkövünk legyen a száza­dok során klasszikusra csi­szolódott népi gyermekdal, melyet játékosan, örömmel kell1 elsajátíttatni.” — írja a Pedagógiai füzetek soraiban megjelent Gyermekdalok­gyermókjátókok című kiad­vány bevezetőjében Kiss József, a kötet összeállítója. A dálo'k, játékok megyénk hagyományokban gazdag vi­dékeiről származnak, így bogácsi, cserépfalui, doma- házi, karosai, mezőkövesdi, sályi, szentistváni, takta- szadai, és tardi eredetűek. S hogy miért; fontos ez a gyűjtemény? Bizonyára nem kelti magyarázni, ám talán mégis érdemes felvillantani néhány gondolatot. Az első rögtön a néphagyomány ápolása volna, ami egyálta­lán nem öncélú, hiszen ad, ajándékoz a vele foglalko­zóknak. Adja a játék örö­mét. a régebben élteik gon­dolkodásának, 'lelkének meg­ismerését és jó közösséget is alakít. Kiss József a kiadvánnyal segíteni szeretné az óvodai, és iskolai ének-zene okta­tást. Szeretné, ha gyermek­játékóktól lenne hangos az óvodák. iskolák udvara. Mert zenei oktatásunkból hiányzik a mozgás. Ez a gyűjtemény a pedagóguso­kat a cselekedhetve nevelés­hez hivatott hozzásegíteni. Hogy illata legyen a virág­nak, s legyen gyermekeink­nek zenei alapkövük! (dk) Képzőművészet Emléktárlat Kortársak, barátok tiszte­legnék Reich Károly emlé­ke ellőtt. Mindnyájan gra­fikusak. A nemrégiben el­hunyt művész pályatársai, akik a fekete-fehér színék ellentétpárjával kötelezték el magukat, nagyjából ugyanabban az időben. Most gyászolják az eltűnt barátot, a gyász színeivel. Finom vonalaikban, érzé­keny formáikban, egész szellemi arzenáljukban amit ezen a kiállításon felvonul­tatnák, jelen van a fájda­lom és az emlék, a mind­máig, és a személyeikre sza­bott idő végtelenségig meg­maradó tisztelet az iránt, akit barátjuknak fogadtak el, s akit nem tudnak, s nem is akarnák felejteni. Reich Károly a szeretett pályatárs fényképe, s né­hány sora is jelen van a ki­állításon. Fényiképéről a művész, az ecsettel, tűvel, ceruzával mesterien bánni tudó alkotó, fényképe alá írt soraiból az önmaga lel- ikületót tollal is visszaadni tudó ember néz az emléke előitt tisztelgőkre. Itt, ezek­ből és most lehet ki és le­olvasni. hogy talán költő is volt Reich Károly. Ember, művész, költő és barát. Az emléke előtt tisztel­gőik — Czinke Ferenc, Fe- ledy Gyula, Gacs Gábor, Kocsis Imre, Pásztor Gá­bor. Würtz Adám számára, nyilván elsősorban barát, akinek az emlékére most elküldték grafikai lapjaikat. A miskolci Minigalériá­ban ritkán volt ennél meg­hittebb, őszintébb és sze­mélyhez Uötődőbb kiállítás. Három, négy lap egy-egy baráttól, közvetlenül, vagy áttételesebben az elhunyt baráthoz, pályatárshoz cí­mezve, aki sajnos már csak „in memóriám” élhet velük és bennük. Hogy él, azt ezek a lapok bizonyítják. Az emlékkiállítás október végéig látogatható. Gyöngyösi Gábor í stJf.-íwyv*'' &*?***&£ iwjf : S 5^“>í .*>** <■..* A-. i Damjanich a bitófánál 1849. október 6. Ma hajnalban már nem kel föl a nop vérbe fúl mint a többi felkelés A Kárpátok ott távol gyász-szalag Európán és az is ködbe vész Csenevész remény im eldőlt a hőre A bitófára nem fészkel madár Hatalmas Isten ugye eltakarsz ha kettőnk közül csak a cölöp áll A karvaly tudja mit nyer ha lecsap az áldozati vérben ott a jel Világosságot akartam de csak Világosig juthattam el Pataki diák volt a 14. aradi vértanú A maga nemében egye­dülálló, kedves pataki is­kolakertet ékesítő 18 szobor közül háromra Kazinczy név van vésve, annak okán, hogy mindhárman az ősi Református Kollégium di­ákjai voltak. Az első ter­mészetesen a jeles író és literátor, Kazinczy Ferenc emlékét örökíti meg. A má­sik unokaöccsének, Ka­zinczy Gábornak a szobra, aki a reformkor kiváló po­litikusa, szónoka volt, emellett verseivel, novellá­ival, klasszikus német és francia művek magyarra fordításával is nagy nép­szerűségre tett szert. A harmadik szobor kőbe vésett, fekete betűs szavai így hangzanak: „Kazinczy Lajos honvédtábornok. Fő- belövetett Aradon 1849. ok­tóber 25-én, 29 éves korá­ban.” A széphalmi „szent öreg” és felesége, gróf Tö­rök Sophie hét gyermeke közül ő volt a legkisebb. A 13 vértanú október 6- án történt kivégzése után 19 nappal később lövette főbe Haynau, így a hagyo­mány őt tartja a tizenne­gyedik aradi vértanúnak, annak ellenére, hogy Kos­suth segédtisztjét, Ormai (Auffenberg) Norbert hon­véd ezredest már augusz­tus 22-én szintén Aradon halálra ítélték. Kazinczy Lajos Széphal­mon született 1820. október 20-án, s a felsőregmeci re­formátus egyház anyaköny­vébe van bejegyezve, an­nak az évnek ötödik újszü­lötteként. Tanulmányait két bátyjával: Emillel és Bá­linttal együtt a pataki kol­légiumban végezte. „Csupa tűz, képzelhetetlen eleven- ségű, szép gyermek” — jel­lemezte az apa, és büszkén emlegette a tehetségét is. Patak után a tullni utász­iskolában kapott kemény katonai kiképzést, majd 1841-ben a 9. huszárezred­ben hadnagyként szolgált. Később nem volt hajlandó a császárt szolgálni, ezért 1847-ben — rangjáról is lemondva — kilépett a császári seregből. A sza­badságharc kitörésekor azonban az elsők közt je­lentkezett a honvéd sereg­be, és Pákozdtól kezdve szinte minden csatában je­leskedett. Megszervezte a 2. utász­zászlóaljat, 1849 elején Klapka hadtestében a 2. hadosztály parancsnoka, áprilisban a Felső-Tisza körül alakított különítmény vezére lett. A dicsőséges tavaszi hadjáratot, mint hadosztályparancsnok küz­dötte végig. Rész vett a Szolnok, Hatvan, Tápió- bicske, Isaszeg, Vác, Nagy- sailló, Buda vára bevételé­ért vívott győztes csaták­ban. A kortárs tisztek, ka­tonák úgy emlékeznek meg róla, mint aki „impozáns alakjával, s emelkedett hon­fi lelkesültségével előnyös befolyást gyakorolt a pa­rancsa alatt álló csapatok­ra, melyeket harci lángra gyújtani mindenkor hatal­mában állott”. A debreceni kormány — katonai érdemei elismeré­séül — 1849 nyarán, a sza­badságharcnak szinte az utolsó napián tábornokká nevezte ki Kazinczy Lajost, ; aki akkor még a 29. évét sem töltötte be. Görgey Ar­túr a kinevezést ekképpen méltatta: „Kazinczy magas katonai rangját minden protectio nélkül nyerte el, ami kétségen felül az ő ki­váló vezéri tehetsége és az ő megáldott vitéz katonai volta mellett bizonyít”. Július végén 12 ezer fő­nyi jól felszerelt csapatá­val Tokajon, Máramaro- son, Désen át vonult, hogy Görgey seregével egyesül­jön. Ebben azonban az osztrákok segítségére ha­zánkba nyomult cári sereg megakadályozta. így beszo­rult Kazinczy Erdélybe, ahol megjelenése még re­ményt öntött az egyesített erdélyi sereg katonáiba. Zsibón őt kiáltották ki az erdélyi sereg főparancsno­kává. És bár értesült arról, hogy Görgey augusztus 13- án a világosi páston letet­te a fegyvert a cári csapa­tok előtt, Kazinczy serege még tartotta magát, és csak 12 nap múlva, augusztus 25-én rakták le a fegyvert Grottenhjelm orosz tábor­nok előtt Zsibón, a Wesse- lényi-kastély udvarán. A cári tábornok kiszol­gáltatta őket Haynaunak. Kazinczyt szeptember 8-án tiszttársaival együtt Aradra vitték, ahol a várbörtön 14-es cellájába zárták. Amikor október 6-án érte­sült a 13 vértanú kivégzé­séről, ezt írta naplójába: „Előérzetem jött, hogy né­hány nap múlva engemet is hasonló sors fog érni, mert ismerem én Haynaut, akinek kedvtelése, hogy ölessen, mint valami mé­száros”. Külön haditörvény­szék ítélkezett a fiatal tá­bornok fölött. A meghozott ítéletet csak a kivégzés előtti napon közölték vele. Eszerint „Kazinczy Lajos vádlott felségsértés bűntet­te miatt bárhol található, minden ingó és ingatlan va­gyonának elkobzása mellett lőpor és golyó általi halál­lal büntetendő”. És október 25-én, reggel 7 órakor az aradi vársán­cok közt három katona puskacsöve meredt a 14. aradi vértanúra: egy a fe­jére, kettő a szivére cél­zott. Amikor a kivégzés előtt fekete kendővel bekö­tötték a szemét, így kiál­tott fel: „Jobb is így, leg­alább életem végpillanatá­ban nem kell látnom ha­zám hóhérait”. Majd a sor­tűz eldördülése előtt csen­desen imádkozott: „Iste­nem, ne hagyd el szeren­csétlen hazámat...!” Október 6-án — mint ko­rábban minden évben — ez idén is megkoszorúzza a pataki ifjúság Kazinczy Lajos iskolakerti szobrát. Ekként tisztelegve a nagy diákelőd emléke előtt, aki­nek neve 141 esztendő tá­volából is átragyog ko­runkba. Átragyog fénylőn, tündökölve. Hegyi József „Hódié mihi, eras tibi" f Ezek voltak Leningen Westernburg Károly tábor­nok utolsó szavai 1849. ok­tóber 6-án. Reggel 5 órakor indult a menet az aradi várbörtönből — a Maroson át — a bitósor alá. A ma­gyar szabadságharc tábor­nokainak utolsó menete ez. A zsarnokság ölte meg őket, mert a zsarnokság nem élhet gyűlölet és ke­gyetlenség nélkül. A gyűlö­letben talál társakra. A sugallat ugyan változik nemzeti, faji, vagy osztály­gyűlöletre, de kell a harag, hogy ölhessen. A zsarnok­nak sok az ellensége, ezért ölnie kell. A magyar tá­bornokokon akarta bemu­tatni a hatalom szolgája, hogy a halál milyen félel­metes. Csalódnia kellett, mert csak a hősiességet tudta bemutatni. Micsoda intermezzók? Damjanich tábornok (aki mankóval, fájdalmak között ment a bitó alá) odaszól a hóhérnak; kérem, vigyáz­zon, ne borzolja össze a szakállam. Leningen a bírót figyel­mezteti: ma nekem, holnap neked. A zsarnoki hatalom több száz becsületes embert fel­akasztatott, több száz ke­rült pincebörtönbe, az emigránsokat („in effigie”) jelképesen végezte ki. Mit ért vele? Húsz év sem telt bele, az összeomlás elől a kiegyezésben keresett menedéket a pöffeszkedő hatalom. Az erőszak képte­len felismerni, hogy termé­szetellenes. A Természet pedig — lassan, de biztosan — feloldja az ellentéteket. Hogy történt ez az utób­bi 80 évben? 1916-ban agyonlövik a háborút ellenzőket. 1918- ban agyonlövik Ti­sza Istvánt a háborúért. 1919- ben a „Lenin fiúk”, 1920-ban a Héjjas, Francia, Kiss különítmények végez­nek egymással. 1930—32-ben a falvakban (Gyülevész, Ózd, Pacsa, Balmazújváros, Nyírtura) parasztok tüntetnek a kor­mány ellen. A válasz: sor­tűz a parasztok ellen. A háború kezdetével már forrnak az ellentétek. Az ország nyugati felében még a nyilashatalom akaszt; Budapesten február 4-én már az új hatalom teszi ezt nyilvánosan az Oktogon téren. A népbíróságok 26 800 Ítéletet hoznak. Megindul­nak a koholt perek, ké­sőbb a perek kiagyalói ke­rülnek hurokba. Nincs megállás. 1956—57-ben kontinentá­lis viharok dúlnak kis ha­zánk felett. Mennyi jaj maradt temetetlen és meny­nyi indulat feszül ma is egymásnak, mennyien ke­resik Jákob létráját a mennybemenetelhez. De jó is lenne, ha az ég peremére fel lehetne írni lángbetűkkel: „non hódié, non eras”, se ma, se hol­nap, mert a béke őrzi az életet. Azért kellene az égre ír­ni, hogy a szomszédok is lássák. Csapó András I»««

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom