Észak-Magyarország, 1990. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-06 / 235. szám
1990. október 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Ha zászlót vihetnénk, az messze ellátszana! Kárpátaljai találkozások KINEK SütiYE A NAP? Október van. ősz van. „Itt van az ősz, itt van újra” — halljuk visszacsengeni fülünkben a rég tanult versidézetet. De nemcsak a költő szavai győznek meg bennünket, hanem a valóság is. iA természet ismét halálba indul, hogy ismét eljöjjön feltámadása, amit a nyári „kínok” között megtermett, azt most szorgos kezek igyekeznek begyűjteni, télire elraktározni. A természettel együtt talán mi is lélekben kicsit meghalunk. Erőt vesz rajtunk: a magányosság, halálfélelem, az elmúlás átérzésével, befeléfordulás, visszapillantás, emlékezés. (Az eddig megtett ’90-es útra, vagy az eddig megélt, átélt teljes életútra.) A könyvek könyve prófétája is ezt kéri tőlünk: „Jól gondoljátok hát meg, e naptól fogva az elmúltakat is” — (Agg. 2., 18/a). Van mire gondoljunk, mire emlékezzünk, de népünknek is. Az októberi múltból most csak két évszámot szeretnék kiemelni : 1849. október 6. és 1517. október 31., a tizenhárom honvédtábornok mártírhalálát és a Luther Márton nevével összekötődött reformáció kezdetét. A reformáció nemzetünk „megnyirbált” fáján szellemi rügyeket hozott, amelyből új szellemi élet bontakozott ki, megtermékenyítvén-meggazda- gítván a magyar életet, Erdélytől a Felvidékig. Ez lenne az októberi örömünnepünk. Október 6-a a mártírsorsot vállalók emlékünnepe, ök tizenhármán, ma i41 éve küldetésük koronájaként életüket áldozták a magyar jövőért. Vérük magyar földbe hullott, belőle kihajtott a magyar szabadság fája, amely sajnos az idő múlásával sem akar teremni, pedig szeretnénk már ízlelni gyümölcseit ... A legszentebb, legáldottabb hűségnyilatkozatot hozták ők, tizenhármán a haza oltárán. Ez a mi fájdalmas, könnyel teli októberi gyászünnepünk, a magyar Golgota. Velük együtt egy szádlott sírjába, és várja feltámadását ... . Hogyan emlékezzünk? — mindenki a magában hordozott nemzeti érzés hőfoka szerint. S a nemzet? — a magyar nép? — úgy, ahogy engedik neki. Szomorú és nagyon fájdalmas ezt ma így leírni. Ma, amikor Európa- házat emlegetünk, ma, amikor spiritualizált határokról álmodunk. De térségünkben (Közép- és Kelet-Európa) mindegyik ország törekszik-e e dolgokra, vagy csak mi szeretnénk láttatni velük, hogy ami nekünk jó lenne, az nekik is? Semmi kétségem nincs afelől, hogy Magyarország törekszik e célok elérésére. Mi szeretnénk egy nyugati típusú térséget. De vajon, másak is? Mi törekszünk, igyekezünk a társadalmi jólét intézményét megvalósítani. Vajon, mások is? Mások nemzeti államot akarnak, nemzeti érzésekkel, és, hogy milyen áron, nem lényeges. De vajon, mi akarjuk-e ezt? Ügy érzem, a dolgokat át kellene értékeljük, mert az Európa-ház, a spiritualizált határok e térségben jaj, de messze vannak. (Személyes tapasztalatom az élet realitásában.) Politikusok! Mi ma a fontosabb, egy nyugati vágyálom, vagy a keleti realitás? Miért e keserű kifakadás e gyásznapon? És miért ragadtam tollat én? A nemhivatásos? — Mert úgy érzem: a mártírok vére, amely igazi mag, kötelez, mert úgy érzem, hogy a nap alkalmával mások ismét pofon vágtak, ismét megaláztak, ismét meggyötörtek, nemcsak en- gemet, de nemzetemet is. Balsors? Igazi magyarsors’ A múlt hét szerdáján olvasom a televízióban a Képújság oldalain a kommünikét. A román kormány kegyesen megengedte, hogy magyarok elzarándokolhassanak a Maros jobb partjára, anyaországiak, erdélyiek, hogy leróják kegyeletüket, hogy emlékezzenek, hogy ünnepeljenek gyászünnepet. De hogyan? Zászló nélkül, Himnusz, nemzeti dal nélkül. Némán! Egy nemzeti ünnephez (akár öröm, akár gyász is az), kell a zászló, kell a nemzeti dal, mert mi adná meg nemzeti jellegét? Mások úgy ítélik meg: nem kell! És sajnos, a magyar vezetők is így ítélik meg (bár tévednék), semmilyen ellenkommünikét eddig nem olvastam. Így is kegy ez, akkor, ha arra gondolok, hogy volt idő, amikor autóverseny miatt nem lehetett az emlékműhöz menni, csak a bukaresti magyar nagykövetnek. Ha így nézzük a dolgokat, akkor valójában kegyben részesítenek bennünket. Ha arra gondolok, hogy hetven éve nincs méltó ünneplés október G-án, akkpr bizony nagyon kis kegy —, de jó, ha van, gondolhatják sokan. (Nem osztom véleményüket.) Ha zászlót vihetnénk, az messze ellátszana! Ha dalt énekelhetnénk, az messze elhangzana! És sokakban felébredhetne a múlt: ez a föld, magyar vérrel van megszentelve. Ez az, amit nem szabad, ami örökre néma kell maradjon. Ezért a néma ünnepeltetés is. Mert itt minden román, minden dák, már 2500 éve, és ezt a tényt egy ünnep, egy emlékezés nem homályosíthatja el. Ti csak véletlenül jártatok erre, és véletlenül végeztek ki itt tizenhárom embert, akik még magyarok sem voltak. Mit akartok? Teszünk mi róla, hogy mindezt megtanuljátok, el ne feledjétek ! Eltöröljük nyelveteket, iskoláitokat, letörjük büszkeségeteket, ha kell, elűzünk benneteket, menjetek a Tiszáig, és akkor még ünnepelni sem kell, nemhogy magyar zászló, magyar Himnusz. Azzal a kis emlékművel csak megbirkózunk, ha annyival már olyan sikeresen megküzdöttünk. Meg kell már oldani a problémát. Minek néktek Erdély? Minek nektek Arad, Segesvár, Mádéfalva? És mégis! Damjanich-ék vére mag. És a magból gyümölcsök lesznek, és új és új termés. Áldott legyen ezért emléketek! Most némán, zászló és nemzeti dal nélkül, meggyalázva, keserű köny- nyekkel emlékezünk Rátok, de hiszem, hogy Isten elhozza azt a napot, azt az október 6-kát, mikor zászlóval, magasra emelve, nemzeti dallal, hangosan énekelve, Isten égi trónusáig eljutó hangos imádsággal emlékezünk Rátok! Mert ez a legkevesebb; amit mi, mint nemzedék Néktek adhatunk. Ti többet adtatok! Legyen áldott emléketek, és csendes pihenésetek! Mi nem felejtünk... Phönix (Transylvánia) Messzire piroslik a csipkebogyó a miskolci Búza téri piacon. Hosszú idő után ismét árulják az erdő eme „ingyen” termékét, amelyet előszeretettel vásároltak magas C vitamin tartalma miatt teának. De főztek belőle lekvárt is, közismert nevén „hecsedlit”. Gyűjtik tehát ismét az erdő termését. Mert bizony az erdei falvak népének, de ha városi ember rászánja magát szedésre, annak is jól jön egy kis mellékes ebben a pénzszűke világban. És az erdő nem „szűkmarkú”. Gazdagon adja termését annak, aki nem rest azt összegyűjteni. Sokan vannak, akik nem „restek”. Mutatja ezt, hogy szinte ugrásszerűen megnőtt a gombafelhozatal is a piacra. Talán egész nyáron nem volt olyan nagy a felhozatal, mint napjainkban. Asztalokat tölt meg a . közkedvelt szekfűgomba, de kilószám árulják a mezei sampiont, nemkülönben pedig az őzlábgombát. Megjelent, igaz, borsos áron, az egyik legfinomabb bükki gombaféleség, a tinóru is! Ára miatt inkább csak mint csemegét fogyasztják, arra kevesen gondolhatnak, hogy felvágva, megszárítva télire is eltegyék. A dráguló gyógyszerek megnövelték a vadon termő gyógyfüvek értékét. A hegyi falvakban, a zempléni részeken csak úgy, mint a bükki községekben ma is élnek még azok a „füves asszonyok”, akik ismerik a vadon termő gyógynövényeket. Tudják, hogy a nyirkosbozótos helyeken termő gyalogbodza vesetisztítónak, köhögés ellen használ. Vérnyomáscsökkentő a téli zöld meténg, izzasztónak és köhögés ellen szedik a moly- hos ökörfarkkórót, az apró- bojtorján pedig májbántal- makra használ. Ezeken kívül is tucatszám találhatók azok a gyógyifüvek, melyek teának megfőzve természetes gyógyszerként hatnak. Kopjafaállító Az 1848—49-es magyar szabadságharc vértanúinak emlékére állítanák kopjafát holnap délután 5 órakor Feksozsokán. a Szent István iskola kertjében. A kopjafa érdekessége, hogy Pál Zsolt székelyudvarhelyi fiatal fafaragó faragta ki az ősi székely hagyományok szerint, teljesen ingyen, mint ahogy a .megfelelő faanyagot is ingyen bocsátotta a kopjafaállítók rendelkezésére a ládi fatelep. Az eredeti oszlop közel négy méter magas és több mint három méter a föld- bőll kimagasló faragott része. Este a kopjafaálilítás után gyertyagyújtást is tartanak Felsőzsolcán az 1849-es zsol- cai csata emlékműve körül. Utána fellép Ötvös Éva előadóművész és Dinnyés József daltulajdonos. Éjjel fél egykor, megérkezésünkkor még a Tv2 adását nézte a minket vendégül látó család Beregszászon. Tudták, hogy érkezünk, megvártak. A késés tulajdoniképpen nem rajtunk múlott, a csehszlovák—román határon töltöttünk két és fél órát. Örömmel szeretettel fogadtak, asztalra került a vacsora, s látván hogy fáradtak vagyunk, rövid beszélgetés után az ágyat is megvetették. Mert egyébként is holnap korán keli kelni, hiszen csak egy délelőttöt leszűrik itt. Sok a program, hiszen most vannak az ifjúsági napok. — A sportboltban árulnák valami cuccot — jegyzi meg reggelinél az éjszakai ügyeletből hazaérkező férj. Kérdőn, kérőn tekint édesanyjára. — Nem lenne kedved elsétálni, megnézni? — kérdezi tőle. Majd felénk fordulva folytatja: — A boltokban üresek a polcok, s ha néha hoznak valami árut, gyorsan hosszú sor verődik A 170 rubel körüli fizetésekből tulajdonképpen rendesen meg lehetne élni, de hát szinte nem .tudunk mit vásárolni. Mert nincs. Menjenek el, sétáljanak, nézzenek körül a városban, az üzletekben. Eltévedni nem tudnak, mert innen a főutcára érnek, s ott már egy hatalmas Lenin szobor őrzi a léptéikéi. Beregszász mintegy 40 ezer lakosának 33 százaléka magyar. Nyelvi gondjaink tehát nincsenek (mert az orosszal, bár nyolc évig tanultuk. mégsem boldogulnánk). A polcok szinte üresek, ami mégis akad, arra pedig ritkán van szükség. Érdekesek a szinte minden boltban — az új gépek mellett — megtalálható golyós számológépek. S ezeket használják is .. A II. Rákóczi Ferenc téren egy szép templom előtt idősebb úr söpröget. Miután a város Göncz Árpád köz- társasági elnöRöt várja, s miután a bácsi magyarul szólal meg, megkérdezem •tőle: — Nem szeretett volna találkozni a Magyar Köztársaság elnökével? — Nem úgy vagyok én öltözve, hogy menjek oda? — válaszolta Gazdag Sándor. — És a munkát is el kell végezni. Holnap vasárnap, tiszta kell hogy legyen az előtér. — Biztos tudna mesélni a templom történetéről... — Tudók én, ha kell. Szentkereszt felmagaszta- lásának az- emlékére van felszentelve. Hát mit is mondjak még? Itt van a templom oldalán Kárpátalja egyetlen napórája, csak most késik, mert ezek a fák nagyon lombosak. S a másik oldalon pedig ott van a bikafejet, meg a pásztorfejet ábrázoló dombormű, nagyjából még épen. Ez a legendára utal, biztos ismerik. — Nem. Elmesélné? — Arról szól a történet, hogyan :lett a város neve. Mert régen IV. Béla egyik fiáról Lampertfalvának nevezték. — Nem vitatkozni akaróik, de az 1. Béla lehetett — veti közbe dr. Mádai Gyula tanár űr, akivel együtt indultunk Miskolcról erre a vidékre. — Ja, igen — ad helyt a megjegyzésnek Sándor bátyánk. — Valamikor állítólag egy egyszerű pásztorember legeltette az állatait, s a bikák összeverekedtek. Látja ám a pásztor, hogy egy edényt kaparnak ki. Soki pénz volt benne. Mit tudott volna kezdeni vele. felajánlotta inkább a vármegye fejlesztésére. őt Szásznak nivták, a megyét Beregnek, lett hát Beregszász. — Milyen a viszony a magyarok és a ruszinok között? — Hát, tudja, azt mondták a hucu’lok, mikor kezdtünk felszabadulni; most nekünk süttye a nap. S ehhez tartják is magukat, sokat taposták a magyarokat. Jó a viszony, mondják, de azért van itt más is. Csapról jött át egy úr, hogy' találkozzon itt Göncz Árpáddal. Velünk jön tovább, s mint a városban ismerős, mesél az épületekről. A „grófi udvarra” be is megyünk, ahol most a beregszászi 11. Sz. Szakipari Iskola található. Az épület oldalán emléktábla: Bethlen. 1629. Látván, hogy nézelődünk. bejön egy asz- szony, mint kiderüli, az egyik városi vezető felesége. — Ennek a táblának az az érdekessége — meséli —, hogy három éve, felújításkor az egészet ilevakolták. Mikor férjem látta, hogy az emléktábla is erre a sorsra jutott, bement az igazgatóhoz, s követelte. hog.v bontsák ki. Többen megkérdezték: — Mire nekünk Betlehem?... Diákokkal kezdünk beszélgetni. Elmondják, hogy az iskolában magyrar osztály is van. — Én ukrán vagyok — szólal meg egyikük —, csak magyarul is megtanultam. Általában tudunk oroszul, ukránul és rrlagyarul is. És jó barátságban vagy'unk. Ebéd után elindulunk Ung- vár fellé, hogy jelen lehessünk a Petőfi-szobor avatásánál. Vendéglátónk — bár nem tudja, hogy jön visz- sza — elkísér, hogy segítse minél hamarabbi érkezésünket. Hiszen már jócskán késésben vagyunk .. A Petőfi téren hatalmas tömeg gyűlt össze. (A tér egyébként utoljára az Újraegyesülés, előtte pedig Sztálin, Horthy, Masaryik nevét viselte.) A három himnusz (magyar. szovjet, ukrán) felhangzása uián beszédek következnek. — Ünnep ez a kárpátaljai, s az egyetemes magyarság számára egyaránt — mondja valamelyik helyi vezető. — Ezt tényleg csak Gor- bacsovnak köszönhetjük — jegyzi meg mellettem Béda Mária. — A sajtószabadságot. általában a szabadságot, meg hogy vállalhatjuk a nemzetiségünket. Hogy' ma- gy'ar himnuszt énekelhetünk, s eljöhetünk ide piros-fehér- zöld zászlókkal, kokárdákkal. — A nagyapám egy szót nem tud szlovákul — vág szavába egy fiatalember — s mégis szlovák nemzetiségűnek van beírva. Apám ukránnak. Én is szlovák nemzetiségű vágyók, s az a fiam is. Nem merték bevallani a magyarságot, hiszen elvitték volna őket. Mindenki takarózott, amivel tudott. — Petőfi életével bizonyította, hogy magy'arnak lenni nem származás, hanem sorsvállalás — hallatszik a magvar köztársasági elnök gondolata. — El sem tudom mondani, mily'en nagy' ünnep ez — mondja Béda Mária. — Nekem édesapám azt mondta: Kárpátalja mindig változik. Jönnek-mennek az „országok”. Ám magy'arsá- godat szívedben és nyelvedben tartsd meg, még ha nem mondod ki, úgy is. És soha ne politizálj. Dolgozz meg a béredért, ápold az anyanyelvedet, s add át gyermekeidnek .. Fiam is, lányom is magyar iskolában tanulnak. — Igen. Csakhogy aki dolgozik, az itt szegény — szól közbe az előző fiatalember. — Fiam, tőlem egy gyárat vettek el — viszi tovább a szót Béda Mária. — S azért szálljunk le a földre! Még éhen nem háltunk. Ám a magyaroktól azért azt kérnénk, hogy segítsenek megoldást találni az egyszerűbb határátlépésre. Hiszen rokonaink élnek odaát... Beregszászi vendéglátóink leánya jelenleg Miskolcon tanul, ahol az iskolában többen megkérdezték tőle: — Honnan tudsz te ilyen jól magyarul?... Dobos Klára Gvnilik az „erdő gyümölcsét
