Észak-Magyarország, 1990. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-16 / 243. szám
1990. október 16., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Csődbiztosra várira... Nines ok optimizmusra Alvásom ° figyelő leg» ÍJ utóbbi számában, hogy ** a Központi Statisztikai Hivató! ada'ai szerint az ipari termelés az esztendő első nyolc hónapjában - az 50 főnél többet foglalkoztató üzemekben - tiz százalékkal elmaradt az előző évi teljesítménytől. Még egy megjegyzés: a termelés a nagyvállalatoknál esett vissza. Hogy mi okozta a termelés mérséklődését? A válasz a közgazdászok szerint kézenfekvő: csökkent a fizetőképes belföldi kereslet és lényegesen csökkent az ország rubel- elszámolású ezportja. Ez móbbit mesterségesen gerjesztettük, mondván nagy az Ország nem dollárelszámolású oktívuma, ezért vissza kell fogni az effajta kivite't, még ozon az áron is, ha történetesen időlegesen vagy végérvényesen elveszítjük az ottani piacokat. Arról is értesülhettünk, hagy az ipart termelés csökkenését vei együtt a foglalkoztatás is visszaesett. így például az ötven főnél többet foglalkoztató üzemekben 8,3 százalékkal dolgoztak kevesebben, mint egy évvel ezelőtt. A létszám az oloponyagtermelés- ben csökkent a leggyorsabban, 13,2 százalékkal. Ezen belül a kohászatban 18,6 szó- Zalákkal, a bányászatban 16,5 százalékkal dolgoztok kevesebben. Felerősödött o vállalatok esetében a túlélési törekvés, ami azért is veszélyes tendencia, mert előtérbe került a pillanatnyi személyi érdekérvényesítés és eléggé háttérbe került a műszaki fejlesztés, a vállalati stratégia kidolgozása. Ennek, de nem utolsó sorban a nagy tőkehiánynak könyvelhető el, hogy a gazdálkodó szervezetek nem fognak jelentősebb vállalkozásba, elodázzák az ezzel kapcsolatos döntéseket. lövő évi kilátásaink sem túl biztatóak. Ma még eléggé ellentmondásosok a gazdaság makro- és mikiosxintü hatásai, erősödik a vállalatok közötti differenciálódás, nő a veszteséges, valamint a pénzügyi problémákkal küzdő gazdálkodó szervezetek száma és aránya. A dollárelszámolásra való áttérés elkerülhetetlenül felszínre hozza és tovább élezi a vállalatok, üzemek műszaki, strukturális elmaradottságát. Arról nem is beszélve, hogy az újabb olajár-emelkedés és a magyar-szovjet kereskedelem jövő évi átalakítása dollárelszámolásra tulajdonképpen milyen veszteségekét is okoz majd az országnak. Még becsült adatokat som hallani minderről oz illetékesek részéről. L. L. Találkozások A termelőszövetkezetek, a „kolhozrendszer” nagy becsmérlése közepette néhány pártvezér mintha nem venne tudomást arról, hogy az „átkozott” téeszek, állami gazdaságok révén a magyar agrártermelés — nemzetközi mércével mérve is —, az elmúlt évtizedekben a legjobbak közé emelkedett, s a szakadatlan kifosztás, elvonás ellenére mindezidáig talpon maradt, árubőséget teremtett belföldön, és megfelelő árualap biztosításával tetemes valutabevételhez juttatta az országot. Ma, a téeszek mégis a támadások kereszttüzében állnak, s különféle adminisztratív intézkedések pedig egyértelműen jelzik: bizonyos erők azon munkálkodnak, hogy a téeszek pénzügyileg, gazdaságilag lehetetlen helyzetbe kerüljenek, önmagáktól megszűnjenek. A szövetkezetekben pedig nagy a bizonytalanság. És nemcsak ott. Mind többen kérdezik: ki fog majd vetni, honnan lesz kenyér, takarmány, hús? Hogyan teremtődik meg majd az az élelembőség, amelyhez eddig hozzá szöktünk? Egy külföldre szakadt hazánkfia hosszú távoliét után jeles politikusként látogatott haza az Egyesült Államokból. Megkérdezték tőle: hol, miben tapasztalja a legszembetűnőbb jó irányú változást hajdanvolt hazájában? Azt mondta: Felmérhetetlen változás következett be a falusi élet minőségében. Számomra ez a legörvendetesebb. Hát igen. Az embernek azért vám szeme, hogy lásson, azért van füle, hogy halljon. Ha például egyné- melyik pártvezér elindulna — mondjuk Miskolcról Ar- nót, Sajópálfala, Sajóvámos, Sajósenye, Boldva, Borsod- szirák útvonalon Edelénybe, tapasztalhatna, láthatna némely dolgot. Láthatna például milliókat érő gyönyörű házakat. Gyarapodtak, terebélyesedték ezek a falvak, pedig nem az ország leggazdagabb vidéke ez, nem a legjobb földeken gazdálkodnak errefelé a téeszek, de azért csak megépültek ezek a házak, csak megélnek valahogyan e falvak lakói, aki'k némely pártvezér dörgedelme szerint alig várják a „kolhozrendszer’’ összeomlását, hogy újra a markukba pökhessenek hajnalok hajnalán, mielőtt megragadnák saját ékéjük szarvát. A jobb tájékozódás okán a pártemberek esetleg elindulhatnának Edelényből Abodra, ebbe a csereháti faluba, ahol az emberek életét nem bolygatta meg az „átkozott” téesz. Megpróbálkoztak ugyan a szervezéssel, de az abodiak semmi hajlandóságot nem mutattak, ezért a szervezést abbahagyták. Minden maradt a régiben. Abodon 1961-ben 159 lakóházban 837-en éltek, s a községhez 5414 kataszteri hold tartozott. A két tehénke békésen cammogva húzza a régi ekét, a gazda, Szabó József halkan ösztökéli a jószágokat. Nem mintha ettől gyorsabban haladnának, de így nem kapnak minduntalan a zöld után, jóllehet, a táplálkozásban a szájkosár is akadályozza őket. Mellesleg pedig ez a nógatás hozzátartozik a jószágggál való szántás ősi műveletéhez, szertartásához. Jó tíz percbe telik, amíg a békésen cammogó hármas a dűlőt lezáró felső sövénytől leér az országúihoz, s a gazda, amint megpillantja a fényképezőgépet, nem kis derűvel mondja: — Odafentről azt hittem, hogy maga is valami külföldi. — Miért? — Azoic kapnak mindjárt a fényképezőgép után, mihelyt meglátják az efféle szántást. A múltkor is megállt itt egy autóbusz, vagy ötvenen tódultak körém, és fényképezték a teheneket, meg engem. Mintha csak a holdra érkeztek volna. Mindenféle nyelven kérdezgettek, de magyarul egyik sem tudott. Kedvesek voltak, de azért mégsem örültem a találkozásnak, mert éreztem, láttam tekintetükben a sajnálatot. — Hát... kissé szokatlan munka ez manapság. — Erre telik, de azért nem jó, ha sajnálják az embert. Akkor itt, Abodon mindenkit sajnálni kellene, mert majd’ mindenki tehénnel szánt, igaz, néhány öreg traktor, kombájn már van a faluban. Nekem, meg ezeknek a jószágoknak is most öt hold veszi az erőmet. Apámnak 31 holdja volt, de túladtam rajta, mert nem bírtam művelni. — És hogyan boldogulnak? — Tisztán a földből itt sertlci nem él. Minden gazda dolgozik valahol, a legtöbben Edelényben, vagy Barci- kán, a vegyi kombinátban. Én például a Szikszói Állami Gazdaságban vagyok mezőőr. Azok. akik a bányától, vagy a gyárból nyugdíjat húznak, most könnyebbén élnek, mert legalább biztos a kenyerük. Az idén például befuccsolt a bikatartás. Jómagam sem tudom hová eladni, nem kell senkinek, itt maradt a nyakamon a jószág, pedig a pénz csakis ebből a tartásból kerül. Erre is álltunk be, a jószág megeszi azt, amit a földből kiosikar az ember. — Nem bánták meg, hogy nem mentek a téeszbe? — Isten tudja. Azt hiszem, nem. Vagyont ugyan senki sem gyűjtött, szintes házra, meg sok fényes dolgokra, ami máshol tán’ természetes, itt nem tellett. Azt hiszem, úgy élünk itt, mint apáink, nagyapáink éltek azelőtt, s úgy vélem, ugyanúgy szeretjük a földet is. Papp Ferenc szekerét is két tehén húzza, mert mint mondja: a ló, az luxus. Azért kesereg leginkább, mert elöregedett a környék, a fiatalok elmentek — ma 300 lelket számol a község —, nekik nem kell ez a szegény abodi föld, pedig az ő gyermekének a képzettsége is mezőgazdász, de hát letelepedett Edelényben. — Ahhoz, hogy visszajöjjön, sok pénz kellene — mondja Feri bácsi. — Gépekre. Mert ő aztán már hozzá nem nyúlna az ekéhez, a teheneikhez. A gépek pedig milliókba kerülnek, nem is egybe. És aztán ki adja az egyéninek ezt a pénzt? Az állam ugyan nem, hiszen úgy hallom, még a téeszektől is elveszi azt, amit eddig adott. És ha meg is adná, ki tudna itt visz- szafizetni kót-három milliót? Én kisgazda voltam mindig. Akkor is, amikor a bányában, meg a gyárban dolgoztam, de most mégis azt mondom: talán meg kéne kérdezni a falut, majd megmondják, mit akarnak. Mert ha nem lesz kenyér, akkor nagy baj lesz itt kérem. A hajdani, több ezer holdas határnak csak a töredékét művelik, igaz, a föld csak 5 aranykoronás errefelé. ezért nehéz belőle kihozni azt. ami szükséges a megélhetéshez. — Ez így nem igaz, mert a földből itt nem élünk meg — mondja Marczinkó Zoltán, aki immár három éve húz nyugdíjat a Borsodi Vegvi Kombináttól. — Tizennégy holdam volt. Most nvolcat művelek, ezzel a két tehénnel. — Miből lehet pénzelni? — A két tehén borjújából, meg a tejből. Ebből összejön úgy 15—20 ezer forint évente. Igaz, a föld megad annvit. amennvi az élethez, a háztáii jószágok neveléséhez szükséges, de többet nem. Hát így vagyunk. Szarvas Dezső Nem pattintják rá a lakatot a gépgyárra (Folytatás az 1. oldalról) bíróság döntése jogerőre emelkedik, a szanáló szervezet „kezébe kerülünk”. Az lenne számunkra a kívánatos. ha ez minél hamarabb bekövetkezne, mert a mostani körülmények közepette ellehetetlenült gazdálkodásunk. — Tehát jóformán semmi sem változott az eltelt egy hónap alatt? — Mondani szoikás: egy fecske nem csinál nyarat. Pláne ilyen rövid idő alatt. Meg különoen is: .legyen itt akár a világ legmenőbb menedzsere, ilyen tehertétellel, amely ránk rakódott, külső segítség nélkül nemigen boldogulna. Sőt, az igazság az. még nehezebbé vált gazdálkodásunk. Szállítóink egyre jobban elbi- zonyt a lamod talk, különösen azóta, amióta rákerültünk a hetes listára — Az micsoda? — A hetes lista? Ez azt a hét vállalatot tartalmazza, amelyet az illetékes minisztérium felszámolásra ítélt, jobbon mondva ezek azok a cégek, amelyek önerőből nern tudnak talpra állni. Tehát ezt megtudva: szállítóink egyre nehezebben adnak nekünk anyagot, tulajdonképpen csak készpénzért vásárolhatunk. Meglehetősen paradox dolog; anyagbeszerzőink pénzes- táskával indulnak neki a városnak, az országnak, de- hát ez van Mit ne mondjak: akadnak szállítók, akik Zsarolnak bennünket, de ettől függetlenül képtelenek vagyunk mindenkinek fizetni Ezért kerültünk ide. Fizetésképtelenek vagyunk — Tessék mondani: miért kerültek egyáltalán ide, ilyen helyzetbe? — Két évvel ezelőtt. 1988- bam, a hadiipari termelés drasztikus visszafogása indította el ezt a folyamatot, jóformán egyik évről a másikra a több. mint kétmilliárd forint értékű hadiipari megrendelés 500—600 millióra esett vissza. Óriási csapás volt ez a gyárra, amit a mai naoig nem tudtunk kiheverni, összejött 1,2—1,3 milliárd forint veszteség. És erre még ez év májusában a hitelező bank föl- toondta minden hitelünket, azóta forgóalap nélkül gazdálkodunk. — Szóval: egyik napról a tnásikra ... Munka, megrendelés akad, szeretnek dolgozni, csak a feltételek hiányoznak ... — Pontosan. Folyamatosan .mérlegelnünk keilt. hogy mire adumt ki pénzit, mit finanszírozzunk ahhoz, hogy megmaradjunk, hogy munkájuk legyen az embereknek. Ezt a folyamatot akartuk az öncsőddel megállítani, annál is inkább, mert készültek tervek a kibontakozásra, a gazdaságos termelésre. de ezzel a több, mint egymüliárd forintos teherrel ezt nem tudju/k megoldani. Remélem ezzel tisztában van a kormány is . — Amit eddig elmondott, abból az derül ki, hogy amíg nem rendeződik a Di- gép helyzete, addig napról- napra nő a vesztesége is. — Sajnos igen. Hiába sorakoznak a gyárban 95 százalékos készültségi fokban ilévő gépek, ha pénz hiányában nem kapjuk meg a még hiányzó alkatrészeket. Előfordul, hogy 20—30 millió hiányában nem jutunk hozzá kétszáz millióhoz — Nem lenne egyszerűbb lakatot tenni a gyárra, és a dolgozókat kényszerszabadságra küldeni? — Hogyne. Sókkal egyszerűbb lenne. Kapnák fizetésük háromnegyedét, nyolcvan százalékát, nem termelődne a veszteség, csak éppen az embereket a tétlenség sokkal jobban kárhoztatja. Valamit széjjel lehet verni pillanatokon belül, de újra építeni egy folyamatot sókkal nehezebb. Meg különben is: munka, megrendelés van, valamennyien szeretünk, tudunk dolgozni, és csak munkával lehet tenni a gépgyárért. Mi nem azt kérjük, hogy a kormány „nyelje le” veszteségünket, hanem ütemezze azt át. 10— 15 éves időszakra. Külső pénzforráshoz csak akkor tudunk jutni, ha rendezettség mutatkozik gazdálkodásunkban. Ha bizodalom mutatkozik irántunk . — És mit jelent ez az öncsőd, a csődeljárás az itt dolgozó több. mint ötezer embernek? — Sajnos lesz, akitől meg kell válnunk, számolni kell elbocsátásokkal, de — hangsúlyozom — 'keveseket érint majd ez. A jellemzők inkább az átcsoportosítások lesznek. Ott, azon a területen kell dolgozni, ahol azt gazdaságosan lehet, ahol bőséges a megrendelés, ahol piacképesek vagyunk. Ez az egyetlen járható út. Természetesen csak azután, ha lehetővé teszik elindulásunkat .. Illésy Sándor
