Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-22 / 223. szám
1990. szeptember 22., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Hit eszünk « ■■ ír* «51 jovore r Nem kell ahhoz szakértőnek, elkötelezett gazdásznak lenni, hogy megállapítsuk: az idei nyár kedvezett a kirándulóknak, üdülőknek, s a katasztrófa szélére sodorta az agrártermelőket. A hosszan tartó, rendkívüli meleg hatására a szükségesnél kevesebb a gabona, megcsappant a zöldségfélék és gyümölcsök hozama. Dráguló árak, import, az élelmiszerhiány réme halad az aszály nyomában. Tetézi a szárazság hatását, hogy éppen a rendszerváltás idején köszöntött ránk a mezőgazdaságot sanyargató meleg. Éppen, amikor a békére, az együttmunkálkodásra lenne a legnagyobb szükség, széthúzás, békétlenség, egymásra mutogatás jellemzi azokat is, akik együtt vannak a bajban. A baj megtörtént, nem is járt egyedül, hiszen az aszályt pénzügyi elvonások is tetézik. A termelők jelentős része — sokuk önhibáján ki- vül — az ellehetetlenülés hatására sodródott. A gazdaságoktól kapott információk szerint, mint a vízben fuldoklók, utolsó kétségbeesésükben hoznak később jóvátehetetlen intézkedéseket. Nem vesznek vetőmagot, gép- alkatrészt, műtrágyát, felélik utolsó tartalékaikat is. Mindez szakmailag nem indokolható, de a gazdaságok jelenlegi és főként várható pénzügyi helyzetében magyarázható cselekedet. A mező- gazdasági ágazatok nagyobb része a jövedelmezőség határán egyensúlyozott, ezért újabb és jelentős költségnövekedést már nem bírnak el. Az aszály miatt viszont csökken a takarmányok hektáronkénti hozama, következésképpen emelkednek a költségek. Ugyanez a helyzet várható a sertés- és baromfiágazatban is, hiszen a másfél-kétmillió tonnás kukoricatermés-csökkenés ugyancsak felfelé viszi a költségeket. A gazdálkodó ember jellemzője, hogy előre gondolkodik és számol; ezt megint jelzi, hogy a vemhes koca iránti kereslet szinte teljesen megszűnt, a malac- és süldőárak pedig 15—30 százalékkal csökkentek a piacon. Múlhatatlanul szükség van a gyors, a mezőgazdasági termelők jövőjét szolgáló intézkedésekre. Kedvező jelenség, hogy a világban elegendő, a tavalyinál tízmillió tonnával több kukorica terem. A világ kukoricatermelésének több mint negyven százalékát az USA adja, ott pedig jótékony esők áztatták a földeket. Az import mégis megfontolandó, hiszen az eddigi magyar gyakorlatban a kukorica behozatalát a búza exportjával ellentételeztük. A búza világpiaci ára jelenleg 100 dollár tonnánként, a kukoricaimport a szállítással ■együtt meghaladja a 150 dollárt. így egyfelől a csere devizaveszteséggel jár, másfelől a kukorica tonnánkénti ára elérheti a tízezer forintot, amire alig van fizetőképes kereslet. Ésszerűbb megoldásnak tűnik ezért, hogy a takarmányhiány enyhítését a búza etetésével érjék el a gazdaságok. Ennek számos gyakorlati jele már van is, hiszen az aratás után a nagyüzemek csökkentették a búza értékesítését. Ugyan még csak a piac- gazdaság kaoujában topor- gunk, de a belépésnek is egyik fontos feltétele, hogy az intézkedések mellőzzék a korábbi kézi vezérlést, s a piachoz igazodó módszerekkel segítsenek a bajbajutottakon. Ezért nem célszerű az aszály mértékét, üzemenkén- ti nagyságát tételesen vizs- gálgatni, hanem a szabályozás, a segítség eszközeit kell úgy megválasztani, hogy a kárpótlás szinte automatikusan, szektortól és befolyástól függetlenül enyhítse a hiányt. Ellenkező esetben — mint ahogy már megszoktuk — jogtalan előnyökhöz és méltánytalan hátrányokhoz juthatnak egyes termelők. Az ugyanis aligha vitatható, hogy a mezőgazdaság súlyos anyagi gondjainak nem csak a mostani aszály az oka, hanem egyes helyeken a gyenge gazdálkodás és a korábbi eredetű, de maguk előtt tolt pénzűé^' zavarok is növelik a feszültségeket. Ezek szétválasztása csak úgy lehetséges, ha az aszály hatásait normatív intézkedésekkel rendezi a kormány. Nem kétséges, megint érvényes a régi mondás, miszerint kétszer ad, ki gyorsan ad. A gazdálkodók ugyanis képtelenek számolni, kilábalási terveket kidolgozni a várható pénzügyi rendezés ismerete nélkül. Ezért a gazdálkodás és az élelmiszer-ellátás biztonsága egyaránt megkövetelik a tervezett „csomag” mielőbbi meghirdetését, csakúgy, mint a széthúzás, a bűnbakkeresés nélkülözését. V. F. J. Jönnek az új Boeingek Miskolcon megtartotta szokásos negyedévi tanácskozását a MALÉV Travel Manager’s Club. Megtudhattuk, hogy Európa felé egy megújhodó MALÉV halad. Kezdődött ez a folyamat azzal, hogy a vállalat új piaci stratégiát dolgozott ki, folytatódott a lízing-szerződésekkel szerzett Boeing-gépek üzembe állításával, s folytatódik napjainkban egy sor olyan dologgal, amely a korábbitól eltérő, a nyugati országok számára is vonzóbb MALÉV- kép kialakuláshoz vezethet. Ennek számos megnyilvánulási formáját is ismertette Kürti István reklámfőnök, az általa bemutatott videofilmek segítségével, amelyek között volt referenciafilm, de volt olyan új reklámfilm is, amelyet a mostani tanácskozás résztvevői láthattak először. Már a jövő év nyarán teljesen új Boeing-gépek kapcsolódnak be a magyar légiközlekedés vérkeringésébe. Ehhez új vállalati stratégia, új vállalati piacpolitika, s új vállalati filozófia kapcsolódik. Az új jegyborítóktól kezdve az új reklámkiadványokon át a világ különböző városaiban üzemelő MALÉV-irodák és kirakataik átrendezéséig, a repülőgépek felségjelzéséig. Az új image kialakításba bevonják majd a „hónap embereit”, akik között már eddig is olyan „nagyágyúk” szerepeltek, mint Zwack Péter, vagy Stefani”, a monacói hercegkisasszony, vagy szerepel majd például októberben Mark Palme, s később Szeles Mónika. S kialakulóban a MALÉV új slogenje is, amely szakít a „híd”-szóhoz kapcsolódó hagyománnyal. I Ülök a parton, ázta0 tom a lábam egy lavórban, mert a folyóba menni nem merek. Nem azért, mert kétszer ugyanoda úgysem léphetek be. Erre a régi bölcsek figyelmeztettek. Félek a fertőzéstől, a gonoszul eldobott konzerves dobozoktól, az AlDS-veszélyes óvszerektől. Áztatom a zsinórt, süttetem magam. Hal nincs, s nekem, a boldog semmittevés zaklatott óráiban minden eszembe jut. Amikor ezeket a sorokat írom, akkor a lottó plusz nyereményalapja tízmillió forintra rúg. Ezért lehetne venni — feketén — húsz fehér Ladát. Vagy csak egyet, s még futná tapolcai házra, japán utazásra, Eu- ro-csekkre, fiatal szeretőre és öreg borra. Ám lusta és fáradt vagyok. Nem veszek lottót, s mert nem hiszek benne, nem kacérkodom az alkalmi szerencsével. Szép ez a táj. Lenyűgöz a madarak röpte, lehajldk fűhöz, bogárhoz. A tőzsdézéshez nem értek. Nem vettem gyors hozamú értékpapírt, s a valutaárfolyam változása engem any- nyira érdekel, mint a hithű muzulmánt a disznóölés. Nincs piacra dobható, felesleges ingatlanom, nem várok örökséget, s nagyobb pénzzel járó kitüntetésre sem számíthatok. A gyerekek ugyan nyaggatnak, hogy miért nincs videóm ... Azt már nem is kérdik, hogy miért nincs kocsim. A legkisebb néha még felpanaszolja a kutya hiányát, azzal a nem titkolt érvvel, hogy egy derék ebhez családi ház illenék, nagy kerttel. Ennyi van, ennyire futotta. Élhetetlen vagyok. Biztosan nem éreztem meg az új idők szelét. Nem vagyok eléggé fogékony azokra a változásokra, amelyeket a bontakozó társadalmi és gazdasági demokrácia kínál. Nem vagyok vállalkozó. Nem tenyésztek libát, nem pepecselek gilisztával, nem szálltam be egy butikba, kocsmába, masz- százsszalonba. Nem érdekelnek az autóátvételi sorszámok, nem izgat föl egy új étterem megnyitása, nem sírom el magam, ha nem találok a lábamra éppen passzoló Nike-cipőt. A tévében inkább csípem a kebölmutogató Tutti-Frut- tit, mint a Napzárta unalmas locsogását. Nem hiszek továbbá azoknak a hangzatos kijelentéseknek sem, amelyek a kezdeti eufóriában azzal kecsegtettek, hogy Magyarország a tízmillió vállalkozó országa lesz. Az emberek többsége „csak” teszi a dolgát, „csak” élni, megélni, és boldogulni akar. így vagyok ezzel én is. Hát ülök a parton, nézem a mozdulatlan fákat, s integetek a mélán elmenő hajónak. Elmegy a hajó. Ez a hajó nem az én hajóm. Tudom, hogy így kimaradok sok komfortos örömből, s megmosolyognak azok, akik a korlátnak támaszkodva szembefordulnak a széllel, s más vizekre utaznak. Én maradok itt, moccanatlan töprengéseimmel, a megélt és bevallott múlt édes-keserű tapasztalataival, abban a biztos tudatban, hogy szilárd talaj van a talpam alatt. Valameddig eljutottam, valamit elértem, s kényelmes opportunizmusom annak a régi bölcseletnek a kimondására csábít, hogy a biztos jó jobb a bizonytalan jobbnál. Nem a régi, átkos időket sírom vissza, de féltem a jövendőt. Szívből örülök például az árubőségnek. Akinek pénze van, az ma Magyarországon mindent megvehet, forintért. Mercedest, nutria- bundát, finn szaunát. Ka- lasnyikov géppisztolyt. Hogy másnak nem futja a lakás rezsijére? Hogy sok nyugdíjas számára a húst az olcsó csirkefar-hát jelenti? Hogy sök. jobb sorsra érdemes szülő gyermekeire csak adósságát hagyhatja? Hogy a televízió puccos hirdetései csak a kiválasztott, vagy kiválasztódott gazdagoknak szól? Engem nem irritál, hogy a bank jól kamatozó kötvényt, a tőzsde üzletelési lehetőséget kínál. Nem háborít fel, hogy egy jobb ing 500 forintba kerül, s egy valamirevaló, módis fuszeklit száz forinton alul nem adnak. Kell, legyen ez is. A szomszédos országokban üresek a boltok. A televízió jóvoltából beszédes képeket láttam Bulgáriából. A mélyhűtőben üres dobozok kínálták az élelmiszer-választékot, s az üzletvezető elmondotta, hogy cigaretta azért van... Moszkvában sorban állnak az emberek pirogért, a lengyelek bármit hajlandóak megadni egy flakon étolajért, vagy egy csomag vajért ... Az olcsó semminél jobb a drágább portéka, csak legyen. Kérdések és kétségek horgán rángatózom. Menjek? Maradjak? Máskor, másokkal ment el a hajó. Van, aki zátonyra futott, van, aki azt hitte, hogy révbe ért. Én még szedtem a búzára teremtett magyar földön gyapotot. Hallottam bizonyos gumipitypang-kí- sérletekről is. Énekeltem az óvoda falán kialakított szentély előtt, hogy Rákosi a legjobb apa. Volt vö-' rös nyakkendőm, piros könyvem, színeváltozó zálogcédulám, s fehér borítékom, amelyben az OTP felszólít a tartozás kiegyenlítésére. De azért nem panaszkodom. Nem is lenne okom, csak az elszalasztott lehetőségeket, az elmulasztott hasznot panaszlom föl. így volt, így van. Nézem a folyó futását, s integetek a fölfelé, az ár ellen tusako- dó hajónak. Lobog a zászló, a fedélzeten kedélyes utasok kortyolják a sört, remélve azt, hogy eljutnak valahonnan valahová. Mondjuk, a mából a jobbnak vélt „lesz”-be. Csakhogy nekem már tele van mindenem az ígéretekkel. Tapasztalataim óvnak a talmi trükköktől. Mindany- nyian nem férünk el ezen a hajón. Lesz, aki lemarad, aki kivár, vágj- egyszerűen csak vár. Akadhat olyan is, aki nem akar már útrakelni. És a folyó sem eléggé széles. És nem olyan nagy ez az ország, hogy jeles vizei határon belül erednek és határon kívül szakadnak a tengerbe. Ülök a parton, egy ki- vénhedt fatörzs alatt. Testem fáradságát átadom a földnek, szemem a túlsó parton kalandozik, s kezemmel búcsút intek a távozó hajónak. Jön majd egy másik. Egy gyorsabb, erősebb, inkább kedvemre való. Nem szálltam föl, de gyanítom, hogy nem mulasztottam el semmit. A meditációra lehetőséget kínáló alkalom arra csábít, hogy mélyebbre ássak. Ünom egyébként is azokat a megállapításokat, amelyek folyamatos szemrehányásokkal illetnek. Hogy többet beszélek, beszélünk az elosztásról, mint a termelésről. Hogy gyakoribb téma az ár, mint a bér, illetve az árszínvonal alakulása nagyobb súllyal szerepel a közvélemény megítélésében, mint a munka teljesítményének nemzetközi rangsorolása. Bocsánatos bűn, ha az állampolgár saját háztartása alapján ítél. Tudjuk, hogy a társadalom termelékenységének hatékonysága hol és mennyivel magasabb, s az is nyilvánvaló, hogy egy magyar dolgozónak drágább a Trabant, mint egy németnek a Volkswagen. Szerencsére nem vagyunk egyformák. A hajó megy, én több társammal együtt ülök, fát döntök, csónakot faragok, mentőövet zsákmányolok. Még nem mozdulok, de készülök. Brackó István
