Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-04 / 182. szám
1990. augusztus 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Az Erenyői Általános Iskola ürügyén Ha Magyarországon egy újszülött a világra jön, már a szülőszobában a karjára erősítik a nevét jelző szalagot, hiszen a sok egyforma ordító apróság között a név az egyetlen megkülönböztető jel. Felnövekedvén, személyiségük szinte minden más jegyét fontosabbnak érezzük, mint a nevet, de mások számára mindig döntő bélyegünk marad. Csak akkor döbbenünk a név meghatározó voltára, ha valami módon megfosz- tatunk tőle, amint ezt József Attilával tették nevelőszülei — kijelentvén, hogy az Attila név nem létezik —, Pistának szólítva Öcsödön az érzékeny városi gyermeket, aki — miután olvasókönyvében felfedezte a hun vezérről szóló mondát — megtagadott személyiségét érezte nevének létezésével visszatérni. Madách Imre Tragédiájában is az emberi szuverenitás, szabadság, személyi jog kifejezője a név, amely- lyel együtt az emberhez méltó személyes életet és alkotó tevékenységet is megtagadják Michelangelótól, Luthertől, Platóntól, számokká alacsonyítva le őket a falanszterben. Az erenyői iskola fordított utat járt be, mint a madá- . chi hősök, hiszen a számoktól jutottunk el a megérdemelt és óhajtott névig, amikor a 38-as Számú Általános Iskolából hivatalosan is Erenyői Általános Iskola lett. Hivatalosan, mondom, hiszen a fiatal emberöltő régiségű iskolát eddig így hívták az emberek, ellentmondva, ama hivatalnoki személytelenségnc ., lélekte- lenségnek, amely a miskolci iskolákat, szakítva a helyi és országos hagyományokkal — számokkal különböztette meg. A pár éve elindult mozgalom, hogy az iskolák a középiskolákhoz hasonlóan és a régi iskolai tradícióknak megfelelően nevet, pontosabban elnevezést szerezzenek maguknak, elért a diósgyőri történelmi múltú szőlődombok közé. . Erenyő- be is Az itt épült iskola — szakítva azzal az általános és kissé egysíkú gyakorlattal, hogy kiemelkedő irodalmi-történelmi személyiségek nevét veszik fel az iskolák, a legkézenfekvőbb, mégis manapság még messze nem gyakori módot választotta: azt a patinás földrajzi nevet kérvényezte, amely helyét jelöli. Ez a gyakorlat találkozik az ember igen ősi elnevezési gyakorlatával, jelesül: egy objektumot a környező hellyel megnevezni. Különösen jellemző ez az iskolákra, hiszen évszázadokig pataki, debreceni, pápai iskolákat, kollégiumokat emlegettek, s a köznapi beszédben ma is pécsi, pesti, szegedi egyetemről beszélünk. A világ iskolatörténetének mai napig talán leghíresebb intézményei, az oxfordi és a Cambridge-i kollégiumok földrajzi helyek nevét viselik, az oxfordi éppen az ökörgázlóról elnevezett városért. A XX. századi magyar iskolatörténelemben — kiváló természet- tudós tanárai és diákjai révén — legnagyobb hírre szert tett Fasori Gimnázium egy pesti utcát tett világhírűvé. Az Erenyői Általános Iskola azonban nemcsak egy — szőlőműveléséről már évszázadok óta ismert — földrajzi nevet választott, hanem ezzel — ha hihetünk a történettudomány eddigi kutatásainak, feltételezéseinek — egy középkori magyar főúr, méltóság, hadvezér nevét is. Általános az a nézet, hogy Erenyő, az Er- nye bán néven ismert XIII. századi történelmi személyiség nevét őrzi, mivel neki, de valószínűleg inkább fiának Ernye fia István nádornak birtoka volt. Az első ránk maradt oklevél 1250-ben IV. Béla kiadásában említi Ernét, mint főlovászmestert és szolga- győri ispánt. Az előző a királyi udvarban viselt magas méltóság, az utóbbi a vármegyékben viselt rang volt, amellyel a király emberei az uralkodót képviselték a közel 70 vármegyében. Az oklevél nyomban igazolja is azt a bizalmat, amelyre Ernyét ezekkel a fontos politikai méltóságokkal méltónak találták. Ez a diploma szinte novellisztiku- san, mégis a szemtanú pontosságával meséli el, hogyan mentette meg Ernye a muhi csatában, 1241-ben IV. Béla életét. Az oklevelek a továbbiakban is főként hadi, sőt hadvezéri dicsőségét említik. Ernye bán, akinek birtokai Szatmár, Szabolcs, Varasd, Heves, Bihar megyében is bizonyosan voltak, vidékünkhöz sok szállal kötődött. Egy korai oklevél borsodi ispánként említi, erről többet azonban nem tudhatni. Birtokkal több helyen is bírt Borsod vármegyében: Sajóecsegen, Felbarcán, Varbón, Derecsen, Kazin- con és környékén Héten, Parasznyán, Hernádnémeti- ben, Mályinkán, Vatta környékén, talán Nagycsécsen és Zsolcán is. Diósgyőri birtoklásáról nincs pozitív okleveles adat, de az a tény, hogy fia, a nádorrá lett István már az általa újjáépített várban tartotta leánya esküvőjét 1304-ben, és a falu melletti, illetve Dé- desen két kolostort is alapított több diósgyőri szőlőadománnyal, feltételezi, hogy már ápja is birtokolt itt. Ezt erősíti az az 1271-es oklevél is, amelyben az egri egyházmegye legtekintélyesebb nemesei között említik, mint aki tagja annak a bizottságnak, melyet a király küldött ki az egri püspökség — többek között Borsodban is levő birtokainak kivizsgálására. Ernye bán, akinek fia Diósgyőr ura, az ország legnagyobb méltósága, s akinek unokái elveszítik mindazt, amit a kiváló nagyapa és apa szerzett, a szegényes forrásanyagban is kora nem mindennapi személyiségeként rajzolódik ki előttünk. Már tőrön. eredetű neve is férfit jelent, s az oklevelekben is viriliter (férfihoz méltóan) jelenik meg, s ez korában elsősorban személyes bátorságú katonát és hadvezért jelent. Ez a magatartás történeti korszakoktól elvonatkoztatva is elismerendő. Neve így nem dehonesz- táló egy mai iskola nevében sem, sőt olyan megkülönböztető jel, amely azt az intézményt az ország és a világ egyetlen ilyen elnevezésű iskolájává teszi. A név azonban nem mindenható. A történeti korszakokban nem egyszer nem csak megkülönböztetést, de társadalmi, politikai, sőt nemi- kiváltságokat is jelentett, hiszen a rómaiaknál a családokban a lányoknak csak egy — ráadásul mindnek ugyanaz — a neve volt, míg a férfiak hármas nevet kaptak. A magyar családi névhasználat is -né, a férfiak kiváltságára utal. A feudális korban a nemesi hangzású és előnevű név már társadalmi kiváltságokra is apellált. A mostani névadás azonban csak az iskola megkülönböztetését szolgálja, és a benne tanulók és tanulan- dók feladata lesz, hogy az Erenyői nevet tartalommal, hírnévvel megtöltsék. Gyulai Éva történész — muzeológus Török Erzsébet: Parkrészlet Szintén zenész ■ ■ ■ ■Piros-sárga karszalagos ellenőr száll fel a miskolci •buszra. A látszólag békés csoport tagjai méltatlankodnak és hirtelen gorombákká válnak. Arra hivatkoznak, hogy éppen a vonat megérkezése után indult a busz, nem volt idejük jegyet váltani. A kalauz leinti az olcsó kifogást, mindennapos tapasztalata miatt. Az MKV alkalmazottja egyre határozottabb, ugyanakkor a páciensek durvasága már-már fülszaggató, ötletes, de talán hamis indok kerül terítékre: „Budapesten én is ellenőr vagyok, de akii nem ad jegyet, azzal nem erőszakoskodom, hanem leszállítom!” — így a szakmabéli. A miskolci kartárs nem esik kétségbe a kolléga láttán, sőt, az utasok előtti példamutatásra készteti, de mindhiába. Tovább folyik az eredménytelen vita, a kérlelhetetlen hölgy kétszázötven forintban állapítja meg a nagycsalád büntetését. Igazán méltányos az összeg, hiszen létszám szerint legalább ezer forint lenne a bírság. Okos enged, szamár szenved? Ebben az esetben nem így történt. Pontosabban ezt csak az ellenőr tudja, aki folytatta munkáját, személyét azonban sértő utóhatások érik. „Biztos zsebrevágtad volna a pénzünket!" A kellemetlen útitánsak még a molett formáira is tettek néhány modortalan megjegyzést. E „bátorság” láttán, sőt ezen felbuzdulva, más is vérszemet kap, s megtagadja a jegyek felmutatását. A kalauzhölgy nem sokat kaszíroz ezen a járaton. Lehet, hogy neki is könnyebb az intelligens emberekkel „elbánnia”? Szász Anikó Belfepallitasaiántásokkal Reprezentatív bélyegkiállítás nyílt Miskolcon a Mabé- osz Észak-magyarországi Területi Irodájának kiállítótermében Miskolcon, a Széchenyi út 83. szám alatt. A ke- reztény világ a bélyeggyűjtés tükrében címmel. A miskolci filatelisták kiállításukkal tisztelegnek II. János Pál pápa jövő évi látogatásának, továbbá a világban élő emigráns magyaroknak, köztük dr. Miklósházy Attilának, a külföldön élő magyar katolikusok püspökének, Miskolc szülöttének. Ajánlják egyben a Szent Gábor Bélyeggyűjtők Egyesületének tiszteletük jeléül. Minden látogatót szeretettel várnak hétfőtől csütörtökig 8 és 16 óra, pénteken 8 és 15 óra között. A 24 keretasztalon 288 albumot mutatnak be. Csoportok érdeklődése esetén tárlatvezetés is lesz, ám kérik, hogy ezt előzetesen jelentsék be a 15-274-es telefonon. Szombat volt, Fülöp napja, az idő későre járt, sűrűsödő csend lapult az utcákra. Autóbuszok, taxik nem zötylködtek, villamosok nem iklattyogtak, ó, ti régi szép napok, sehol sem. Egy ege- résző fehér kutyus bandukolt a Vitéz utca egyik oldalán, egy kölyköző fekete cica prüsszögött rá túlról. Ettől kacaghatott volna már a kisváros, de nem kacagott, mert egy még erősebb, még humorosabb jelenetre, történetre várt. hogy jól ikika- caghassa magát az augusztusi telehold alatt. Balázsék lefeküdni készülődtek. Ártatlan römiparti- tól álltak fel néhány köny- hyed, csevegő mondattal, halkra, egészen suttogóra fogott szavakkal kísérték ki vendégeiket, és köszöntek el tőlük, s miután romit, kávéscsészéket, zsengés főttkukorica- és nyárikörte-ma- radékokat összeszedték és elpakoltak, ágyat vetettek. Balázsné dőlt elsőnek az ágyra, de csak egy kisbu- gyiban, és csak a derekára libbentett lepedővéggel, olyan melege volt a nyitott ablak alatt is. Balázs is kívánta már az ágyat. Mindent levetett magáról, s már a bal lábán állt, a jobbat akarta pizsamanadrágja szárába dugni, lendítette is, amikor megszólalt a telefon az előszobában. — Ilyenkor?! — kapta Balázsné a mellére a fehér lepedőt. — Ügy hallszik — .mondta Balázs a tréfás nagybölcset, s a félig felhúzott pizsamanadrággal az előszobába sietett. — Halló! — szólt bele a készülékbe. — Halló! Balázs lakás? — kérdezte egy hang. — Igen. Balázs lakás. Tessék! — Itt Géza. Bakos Géza. Te vagy ott, Balázs? — Én vagyok. Géza! Szervusz! Parancsolj! — Szervusz! Egy szívességre lenne szükségem. gyón megkérlek. Tedd meg nékem ezt a szívességet! — Ki az? Mi történt? — lépett Balázsné is az előszobába, de ő talpig lepedőben. — Mindjárt elmondom — takarta le Balázs a mikrofont fólkézzel. — Indulok — mondta aztán a készülékbe. — Várni fog valaki a vendéglőnél — mondta Géza a vonal túlsó végén. Balázs öltözött. Két szóból értette meg az utána forgolódó asszonyával. — Talán csak nincs valami baj — szeppent meg Bálára. — Nincs, nincs! Tudod? Férjhez ment á lányom. — Na, hál’istennek! Gratulálok! Szerencsét! Boldogságot! — Köszönöm, Balázs! Szóval egy jó órája, hogy vége a mulatságnak a Vitéz utcai nagyvendéglőben. Senki se maradt ott, mindenki hazament már. Ellenben ott maradt még néhány nagyobb holmi. Néhány nehezebb ajándék. El kellene hozni. —• Most? — Igen, most kellene, ha lennél olyan szíves. — Kocsival? — Kocsival kellene. Nahogy hová megy, aztán lekapta az előszobái kis kulcstartóról a kulcsait, és indult. Nemigen járta, annak ellenére azonban szerette azt a nagyvendéglőt, ahová hajtott. Szerette apró, kecses homlokcirádáiért, rézkilin- cses tölgyfakapujáért, csupa lomb, csupa zöld nyárikertjéért, szőlőlugasos teraszáért, cigányzenekaráért, harmat pincérlányaiért és egyáltalán : kedves, meghitt hangulatáért. De nem csak szerette. Történeteket is tudott róla. Az ódon lehelletű boltíves bejáraton behajtott az Aro- val, a keskeny, macskaköves udvaron megfordult, majd kiszállt a kocsiból. Körül akart nézni, de akkor máris ereszkedett lefelé a terasz vásott márvány lépcsőin, jövögetett vele szembe a bottal járó öreg portás. Ismerte Balázs az öreget. — Jó estét! — nyújtott néki kezet szelíden. — Jó estét! — nyújtotta kezét az öregúr is. — Engem itt várnak — kezdte Balázs a beszédet. — Várják?! — nézett maga mögé a portás úgy elcsodálkozva, mint aki hirtelen eszmélt rá arra, hogy becsapták. — De hiszen itt rajtam kívül senki sincs!... Ettől Balázs ütődött meg. De nem annyira éppen, hogy beleszakadt volna a szó. — Valami ajándékokért jöttem — tisztázta. — Ja! így már más — enyhült a botjára támaszkodó öreg portás hangja. — Parancsoljon! — invitálta Balázst a nagyvendéglő zöld szobája felé. — Itt vannak! Mind a maguké! — lendítette botját odabent a két asztalra rakosgatott holmik felé. — Viheti őket — toldotta meg szavait, minek utána odébb döcögött. Balázs nem tétovázott. Várták, nem várták, ő tudta, hogy mi a dolga. Hozzáfogott, és lehordta a kocsihoz a televíziót, a lemezjátszót, a rádiót, a két villanyvasalót, a villanyradiátort, a mosógépet, s a fehér babakocsit. Lehordta, és fel- pakolta őket egyenként és gondosan az Aróba. Akkor aztán újra körülnézett. Hátha mégis várja valahol valaki őt. Ezen elmosolyodott. Na, és a portás bácsi? Ö hová lett? Mert úgy eltűnt, mint a kámfor! Senkit se látott Balázs ott az udvar homályában. Bent pedig? Hát mit keresett volna még a sötétben .kongó vendéglőben ? ... Beugrott a kocsiba, becsukta maga után az ajtót, és indított. A motort túráztatta, amikor egyszerre csak az öreg portást pillantotta meg a lámpák fényében. — Álljon -meg! — kiáltotta az öregúr féléje. — Mert ez is a maguké —támasztott egy jól öltözött fiatalembert a kocsi oldalához. — Ügy itta a pálinkát bent a sötét konyha egyik sarkában, mint más a forrásvizet a lomb alatt. — Hová vigyem? — kérdezte Balázs tanácstalanul. — Ahová az ajándékokat, oda! — kacagott a portás. Balázs csak lépésben hajtott, mert a fiatalember ülve is szédelgett, idekapott, odafogott, és erősen be akart mutatkozni Balázsnak. — Én... Én... — Nyughasson! Még kiesik a kocsiból — szólt rá Balázs. — Jó! De... Én.•. Én... Magát vártam ... Balázs kacagott. Kacagott volna a kisváros is, de nem látta, nem hallotta, Balázstól pedig még Balázsné is csak mostanság tudta meg, hogy a jól öltözött fiatalember, aki az ajándékokkal együtt érkezett meg Gézá- ékhoz, az ifjú férj volt. Réthy István
