Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-04 / 182. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1990. augusztus 4., szombat Mezőkövesdi utcarészlet 1935-ből. Nemcsak művészi értéke nagy. A diósgyőri vár festői képe pásztorral és kecskékkel Jelentős helytörténeti dokumentum is. Száz éve született Nyitray Dániel Avasi harangtorony, Nyitray Dániel ecsetje nyomán megörökítve. Érdekesség, hogy nagyapja ebben a harangtoronyban született. A kérdésre, mely képeit nézegetve fogalmazódik meg az emberben, viaskodik a válasz. Művészileg, vagy történetileg értékesebbek-e ezek az alkotások? A képek nagy hányadán ugyanis a hajdanvolt Miskolc, az Avas, Lillafüred, a Bükk, vagy éppen Mezőkövesd egy-egy, soha többet vissza nem térő pillanata, táji, építészeti állapota, miliője látható, érzékelhető. A legtöbb munka helytörténeti értékű dokumentum a historikusok számára. De ugyanazok a képek a nyár, a színpompás ősz meleg színeivel, a vörössel, a barnával, a lila finom árnyalatával — elsősorban e színeket kedvelte — maradandó esztétikai élményt is nyújtanak, s ha ott függnének a Képcsarnok, vagy a Centrum Áruház jelen piktúrát kínálgátó kirakatában bizony sokan kívánnák meg lakásuk díszeiül e tényleg szemet szépítő, lelket gyógyító olaj, pasztell-, akvarellképeket, ceruzarajzokat. Miskolc másik méltatlanul elfeledett egyénisége Sassy Csaba író, újságíró, költő írta róla 1936-ban a Lillafüredi Fürdőújságban: „Nyitray Dániel, ez az Istentől kivételes tehetséggel megáldott univerzális tehetség: festő, szobrász és keramikus, szegény, álmodozó, igazi művész, aki az élet küzdelmei között is tud nevelni, tanítani, a szépért lelkesedni és szenvedni a művészek Golgotáján”. Nyitrai Dániel miskolci szűcsmester azonos nevű fia száz évvel ezelőtt, 1890. július 21-én látta meg a napvilágot Miskolcon. E város utcáival, házaival, iskoláival, fáival nemcsak szülőhelye volt az ifjú Dánielnek, hanem nevelője, egyéniségének formálója is, miként’ apja magatervezte magyaros szűrés subamotívumai is alakították. fejlesztették ízlését, beleivódtak a szemébe, erősítették vonzalmát a művészetekhez. 1907-ben került az Ipar- művészeti Főiskolára, ahol tanulmányainak végeztével szín jeles eredménnyel nyert oklevelet szobrászatból és kerámikából. 1913-ban — mint akkorra már hírnevet szerzett keramikust — meghívták tanárnak az ungvári agyagipari szakiskolába, ám a rövidesen kitörő első világháború miatt az állást nem tudta elfoglalni. 1917. májusában, mint népfelkelő önkéntes bevonult a besztercebányai 16. honvéd gyalogezredbe, de ott is — mint a történelmi osztály beosztottja — művészi munkásságot fejtett ki. Ekkor készül munkái később a Balassagyarmatra átmentett ezred múzeumában nyertek elhelyezést. A háború után visszakerülvén szülővárosába két művésztársával együtt, Képzőművészeti Szabadiskolát nyitott, amely egyben magva, alapja volta a főleg a húszas években ismertté vált miskolci művésztelepnek. Mint önéletrajzában írta: 1921. októberétől megkapta azokat a kedvezményeket, melyek az akkori Művésztelep alapító tagjainak jártak. Ám mindezek ellenére a lét- fenntartás sokszor kényszerítette alkalmi munkákra. Okleveleket tervezett, vagy mint Sassy Csaba is írta róla: szentképeket festege- tett, mondván, ezek hamarabb, s többet hoznak a konyhára. Persze senki ne higgye, hogy anyagias volt. Ellenkezőleg, a lét szerény szintű biztosításán túl a művészet érdekelte csupán. Az egyetlen dolog — mint nyilatkozta — amiben nem csalódott. — A művészet örök. Itt nem érheti csalódás az embert. Aki el tud szakadni az anyagiasságtól, a napi gondoktól, s el tud merülni a szépben, a művészetben, az megtalálja önmagát — vallotta. Ez a halvány arcú, szakállas, sovány ember a Rácz György utca 5. szám alatti ház első emeletén — ott volt egy égre nyíló, egyszerű szobája a 30-as években — tucatszám (de nem tucatáruként!) festette ragyogóan világos tájképeit, az Avas, Lillafüred megannyi részletét vászonra víve, s készítette érdekes portréit, festve és vésve. A m'iskolci művésztelep I. csoportkiállításának megsárgult katalógusát böngészve, 28 Nyitray alkotást számolhatunk össze, amely az akkori megyeháza nagytermében bemutatásra került. És sok alkotása került a múzeumba, s azok barátokhoz, műgyűjtőkhöz. Egyes miskolci részletet ábrázoló festményét képeslapokon is forgalmazták. Számos kisplasztikái munkája közül pádig kiemelést érdemel a Borsod-Gömör-Kishont megyék leventeérme, a Magyar Atlétikai Szövetség- Északi Kerületének Sportérme. Nyitray Dániel szép kort megélt és gazdag életművet hagyva örökül, 1971-ben hunyta le szemét, s tért meg pihenni őseihez, az avasi temető öreg fái alá. „Ezt a művészt későn, de egyszer mégis értékelni fogják" — írja róla Sassy Csaba 1936-ban. Meggyőződésem, Sassy nem tévedett, bár ez az értékelés, elismerés mindmáig várat magára. Születésének centenáriumán éppen ezért nagy nyomatékkai —, s őszinte meggyőződéssel felhívom az utókor, a mai miskolci lokál- patrióták figyelmét: adósai vagyunk Nyitray Dánielnek. Hajdú Imre Fotó: Fojtán László Turisták Zemplénben Nem alkonyult be a bak- kancsos turistáknak! Ezt bizonyítja, hogy a természet- járók, -kedvelők népes tábora most is felkeresi és végigjárja az Országos Kéktúra zempléni vadregényes vidéken átvezető, illetve itt végetérő útvonalát. Tény, hogy kényelmesebb a mind divatosabbá váló és terjedő autós turizmus. Aki ennek hódol, bizony megfosztja magát sok olyan természeti szépség megtekintésétől, megismerésétől, amelyhez nem vezet autóút — csak erdei gyalogösvény. S a zempléni tájon számos ilyen természeti érték található. Talán ezért is keresik fel sokan gyalogosan — bár idegenforgalmi lehetőségei távolról sincsenek kihasználva. Az Országos Kéktúra vonalának zempléni szakasza megközelítőleg 90 kilométer. A domborzati viszonyokat és az ember átlagos haladási sebességét figyelembe véve, ba valaki ezt „egy szuszra” kívánná megtenni, 26 órát kellene folyamatosan gyalogolnia. Mivel azonban a túrázás nem távgyaloglás, a zempléni szakasz bejárását 7 szakaszra osztották, a boldogkőváraljai kiindulástól az utolsó bélyegzőhelyig, a László-tanyáig Aki ezt az útvonalat végigjárja, életre szóló élményt visz magával. Krőzus és Dárius kincse Változó politikai, társadalmi viszonyaink között sokmindenről esik szó mostanában nálunk, de talán legtöbbször nehéz gazdasági helyeztünkről, s ennek kapcsán piacgazdaságról, pénzről, valutáról, aranyról. Adósságunk is bőven van, s ahogy ilyen helyzetben mondani szoktuk: talán Krőzus és Dáriús kincsei, s Midasz aranyai segíthetnének rajtunk. De kik is voltak ezek a kincseikről híres királyok, akiknek nevét évezredek múltán is emlegetjük? Közülük Midasz a mitológiai alakok közé tartozik. Egy istennő és egy szatír fia volt, a makedóniai Bromión királya. Kertjeiben a csodálatos rózsák maguktól nőttek, mindegyiknek hatvan szirma volt, s az illatuk oly kábító, hogy az erdők istene, Szilénosz is elaludt tőle. Egy alkalommal a bor istenének, Dionüszosznak jót cselekedett, amivel elnyerte az isten kegyét. Viszonzásul Dionüszosz teljesítette Midasz kívánságát. „Változzon arannyá minden, amihez csak érek” — kérte Midasz. Így is történt. Valóban minden azonnal arannyá változott, mihelyt hozzáért valamihez. . Természetesen amikor az asztalhoz ült, és az ételt, italt fogyasztani akarta, az is mind fénylő, kemény arannyá változott. Végül már az éhhalál fenyegette, mire könyörögni kezdett Dionüszosznak. hogy szabadítsa meg a temérdek aranytól. Az isten ezt a kívánságát is teljesítette. Elküldte Midaszt a Kis-Ázsia nyugati részén fekvő Phrügiába, hogy ott mosakodjon meg a Paktó- losz folyó forrásvizében. Így sikerült aztán megszabadulnia Midasznak az „átkos” aranyaitól. A phrügiai király fiává fogadta és országa trónjára ültette. Nem vagyok én Krőzus — szoktuk mondani, ha anyagi erőnkön felüli összeget kellene fizetnünk, vagy kölcsönadnunk. Aztán a nagyon gazdag embert ma is ekként tituláljuk: valóságos Krőzus ... Nos, Krőzus — görögül írva: Kroiszosz — mérhetetlenül sok kincséről híres királya volt a kis- ázsiai Lüdiának, az i. e. hatodik században. Egyszer meglátogatta őt Szolón, az athéniek bölcs törvényhozója. Krőzus szívesen látta vendégül: végigvezette a kincstár termein, s megkérdezte tőle: ki volt a legboldogabb ember, akivel találkoztál a földön? A király ugyanis remélte, hogy Szolón őt nevezi majd a legboldogabbnak. Szolón azonban roppant sok kincse ellenére sem Krőzust, hanem olyan embereket hozott fel boldog emberek példaképeiül, akik hazájukért, vagy éppen édesanyjukért haltak meg, s hozzátette: életében senki sem mondhatja magát boldognak. Évek múltán Krőzus háborút indított a perzsák ellen, de azt elvesztette, s ő maga is .Kürosz, perzsa király fogságába esett. Kürosz máglyahalálra ítélte Krőzust. Már égett a máglya széle, s ekkor eszébe jutott Krőzusnak Szolón mondása a boldogságról. Háromszor kiáltotta Szolón nevét, s amikor Kürosz megkérdezte, miért emlegeti ezt a nevet, Krőzus elmesélte ennek az okát. A perzsa király megkegyelmezett neki, de a máglya tüze már annyira elhatalmasodott, hogy Krőzus Apollón- hoz imádkozott, mire az isten hatalmas záport zúdított a tűzre, s Krőzus így tudott megmenekülni. Neked Dárius kincse is kevés lenne —« idézi egy másik szólásmondásunk, az i. e. 521—480. közt uralkodott perzsa királyt, akinek a neve szintén a pénz, az arany szimbólumává vált az ókortól napjainkig. Krőzus, görögösen Kroiszosz hódításaival hatalmas birodalmat teremtett, s hadizsákmányokból, a tartományok adóiból, aranybányáiból temérdek kincset halmozott fel. Az aranyakat mindig felolvasztatta és cserépedényekbe öntette. Ha egy-egy edény megtelt, a cserépburkolatot széttörette, s az így „formált” aranytöm- bökkel rakatta tele kincses- kamráinak termeit. A pénz, az arany annyira jellemezte gondolkodását, hogy időnként próbára téve az udvarába látogató idegeneket, megkérdezte tőlük: mennyi pénzért ennék meg apjuk holttestét. Ilyen és ehhez hasonló színes, érdekes történetek találhatók a „történetírás atyjának”, Hérodotosznak a görög—perzsa háborúról szóló hatalmas művében. Szépen fogalmazott, kerek elbeszélések, novellák ezek, s mai szóhasználattal élve — akár kellemes, szórakoztató olvasmányoknak, lektűröknek is nevezhetjük őket. Hegyi József Cseh Károly Hellén igézet Két elszáradt barackfa öleli szorosan egymást, és fénnyel teli összenőtt törzsük. A szőlőhegyen, boldog Philemon és Baucisként, dacolnak a mulandóval. Itt még áll az idő. A nyári lepke fenn fehér tollpihe: háromezer éve hullatta ki az égi hattyúfogat, s körüludvarolva a lombokat, kering azóta is. Mitoszos kékje vakít a magasnak, hellén derűt tündököltet - öröklét-erejűt. Öleli egymást a rég elszáradt barackfa-pár. Fénybe temetkezett csontok vibrálnak kő és fű felett; mint belül a felismerés: ágak és törzsek eggyé forrott csodája lehetünk még mi is, kik itt állva, sejtjük már bennük a túlnőni lét örök, gyönyörű önkívületét.
