Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-25 / 199. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. augusztus 25., szomoat LATO KOR Az Észak-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Cseh Károly a j anc A mesteri rajztudás és valami megfoghatatlan,, csendes szomorúság jellemzi Pető János utóbbi években készült grafikai munkáit. A klasszikus szépség, mint valami távoli emlék sejlik fel a lapokon, mintha egy régmúlt világ halványuló fénye sugározna át szorongással teli hétköznapjainkon. A holdbéli tájon valahová igyekvő vándor, a rajzasztala mellett görnyedő művész, a szárnyait készítő Ikarosz, vagy a „Bárka” magányos óriása láttán az egyedüllét, a „.minden hiábavaló” rossz érzése telepszik ránk. Ebben a fülsiketítő csendben mintha fölösleges lenne minden mozdulat, a beszéd, a cselekvés. Pető korábbi, történelmi vagy mitológiai jeleneteket ábrázoló lapjaihoz képest az utóbbiak figurái légüres világban élnek, meghatározha- tatlanul semleges és kietlen ez a tér, amelyben létezni kényszerülnek. Még az „Emlékek kertje” sem valami idilli sziget, oda is befolyt a tengernyi szemét, a fölösleges, használhatatlan ócskaságok halmaza. Á festőállványon árválló üres, megfestetlen vászon, a törött képkeretek, mind e reménytelenséget sugallják. Pető művészetében talán csak a versek azok, ahol megenged magának némi szomorkás humort, ahol mégis megpróbálja megépíteni azt a belső világot, .amely a létezés reménytelenségével dacolva élni segít. Amely „azt sugallja, hogy nemcsak adósai, tönkretevői, áldozatai vagyunk a teremtésnek, hanem csodálói és csodái is lehetnénk”. Kishonty Zsolt SÍPOS ANNA LÁNG CSABA Aranykor méze Megértés Lenge a nyár s mint hullám - illanó gyöngyszemekkel szikrázik a folyó mosoly ezüstlő hídja a partról röppenő zsinór loccsan a viz: tündöklő repedések viltámlanak végig a tükrén szitakötőrajként vibrál gyermekeim kacagása ó nyár napfény és anyaság aranykor méze a világ! Hullámzó ágyék a vízben. Ez lenne a nyár fiatalsága, ez az ellobbanó, ez a fodrozódó, ez a cseppet sem kihívó de önmagával teljes. Mint a kicsattanó fürtök augusztusi délutánokban mikor megáll az idő — s a méz önnön fényében gyönyörködik. Mindenképpen- az 1936 augusztusában kivégzett Lorca emlékére Ahogyan ment, hátra sem nézett - betéve tudta az egészet, ha futni kezd, akkor lövik le, s ha letérdel, úgyis véres lesz az inge... AKÁC ISTVÁN Szökevény nyár Tenyérrel a tűzfalnak támaszkodott s úgy várta a kivégző-osztagot, melyet az ősz hadai hoztak, amikor minden kertet megbotoztak Úgy csúszott le, nem nézett hátra, vére fröccsent a dáliákra a feje előre bukott pedig még mindent tudott! Hajdú Gábor: Idő és tér Az utcán, amerre naponta megteszem az utam, szürke paneliházak sorakoznak. Megannyi egyenruhás képviselője két évtized építészetének. Kényszerszülte lakhelyünket süvölvény fák övezik, egy majdani parik ígéretét, üdezöld színeket sugallnak a panel mai látványa helyett. Megyek az utcán és szemben jön velem valaki. Egy lány, szőke és karcsú éppúgy, mint áhogy egyszer harminc vagy harmincegy éve szembe jött valaki. Akkor egy dunántúli kisvárosban láktaim talán egy hete, vagy tíz napja egy furcsa, örökké bezárt ablakú házban. És éppen így néhány csenevósz fával a háttériben, szembe jött velem az, vagy ez a lány. Azután másnap újra láttam a postán, egy levelet adtam fel valakinek, ő volt a postáskisasszony. Akkor derült ki, hogy naponta találkozhattunk addig is, mert egy kisvendéglőben ebédeltünk, én a barátaimmal, ő talán a kollégáival, vagy ismerőseivel, de addig nem vettem észre. És utána mindennap találkoztunk, hol a település egyetlen mozijában, hol az utcán, vagy vásárlás közben a boltban, vagy hazafelé menet, hiszen ott lakott ő .is valamelyik szomszédban. Már arra gondoltam, köszönök .neki, .mint egy ismerősnek. A ház, ahová albérlőiként hazatértünk ketten a barátommal, külsőleg épp olyan volt, mint a többi, a húszas, vagy harmincas éveidben épült típusház, akkor emelték, mikor a gyár elkészült, idejöttek az építői fiatalon, telis-teli bizakodással, itt lehet élni és dolgozni. De ez a ház valami titkol hordozott, azonnal megérezte, áhogy belépett az ember. A sűrű, nehéz titok rátelepedett, nem szabadulhatott tőle még álmában sem. A házat egyetlen korosodó nő lakta, szigorúan rendben tartva mindent, a bánatot mégis ő hordozta maga körül, ahol megjelent. A gyárban tudtuk meg a történetét, mert ő sohasem beszélt róla, hogy amerikai, vagy angol bombázók támadásánál meghalt a férje. Fiatal házasok voltak, élni akart, és egy katonáknak épített betonbun- keribe menekült be egyedül, amikor megszólaltak a szirénák. A környékire egyetlen bomba esett, éppen a bunker közelébe, földdel temetve be a bejáratot és a szellőzőnyílást. Amikor kiásták, ő volt a gyárban az egyetlen halott, a kezén az ujjak csonkig lekopasztva, a negyven centiméteres vasbeton falat hiálba próbálta széttépni. Niéha mi is hiába próbáljuk, amikor sűrűn betonbunkerek fognak körül, és eltörni még a szellőzőnyílásofcat is a mások által odahordott szövevényes anyag. De nekünk csak a lelkünk pusztul bele ebbe a levegőtlenségibe. Az a lány azonban semmit sem tudhatott a földdel betemetett bunkerről, ez látszott a mosolyából meg a szeméből. Két hónapig dolgoztunk ott, hogy felkészülhessünk egy másik üzem indítására, az ország egy másaik felében. És most itt a lakótelepen, ahol élek, szembe jön velem ugyanaz a lány. Pedig az öregasszony talán már nem is él, és a pos táákisasszony- nak nyilván egyetemista gyerekei vannak, vagy elvált, fonnyadt öregasszony lett belőle. Meg sem ismerném, harminc éve nem gondoltam rá, és most mégis itt jön velem szemben, éppen olyan frissen, elevenen és fiatalon, mint ahogy bennem újraéledt ez az emlék. Olyan egyszerűen és természetesen, ahogy valaki belép egy nyitott ajtón. Furcsa, ahogy így lépnek be emberek az életünkbe, ami csupa nyitott ajtó. Most, öt- venen túl is ismeretlen mélységéket szakítanak fel a lelkűnkben. Vagy az idő—tér viszonnyal van valami baj, nem érvényesek már a fizika törvényei sem, és valóban az a lány jön velem szemben az utcán, csak közben én elmúltam ötvenéves és ő is meghallotta a történetet a betemetett bunkerről, mert fáradt, öreges az arca, pedig láthatóan alig múlt húszéves, vagy talán annyi sincs. iHogyan, mitől maradt meg bennem ez a kép és most mi élesztette újjá? A fák, a felhők közül előbukkanó nap, egy távoli autóduda, vagy más? Mitől maradt rejtve harminc éven át, hogy nem gondoltam rá, és most mégis azokat a napokat idézi .minden? Pedig jártam arra többször is, legutóbb éppen a berhidai földrengés idején, a vonat ablakából bámultam a házak repedezett failát és a rengéstől kettészelt gyárkéményt. És akkor is tovább szuny- nyadt bennem ez az emlék és nem tudtam, hogy bennem van. Az ember ennyire nem ismeri önmagát sem, a lélek mindent befogadó labirintusjáratait, a soha fel nem táruló lezárt szobákat, amiket több mint negyven centiméteres vasbeton falaik őriznek? Lehetetlen, hogy ugyanazt a nőt lássam, és mégis valami kényszerfélét érzek, hogy megkérdezzem tőle, de már messze jár, éppen eltűnik egy bekanyarodó autó mögött. És most is anélkül, hogy akartam volna, elloptam belőle valamit, és ő felépített bennem valamit e tíz-tizenöt másodpercnyi időben. Mert az idő itt és most, ennyi az életemből, de bennem mégis egy beláthatatlan félévnyi világ-idő. És ezentúl nem értem majd a fizika alaptörvényeit, az idő—tér viszonyt, összezsugorodnák és keverednek bennem a törvények, és így talán ráérzek és megfejthetem az élet legbonyolultabb lelki bogait. Mi van még bennem, amiről nem tudok, és mi van még bennünk, ami majd így váratlanul felszínre juthat? Csak egy kép, egy lehulló falevéü, egy folyópart, a kigyulladt lámpa előtt elszálló hópehely, vagy egy idegen ember kell csalk hozzá, hogy búvópatakként előtörjön az emlékek egymásradobált szövevénye alól, és ha néhány percre vagy másodpercre is, de önálló életet éljen bennünk.
