Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-21 / 195. szám
1990. augusztus 21., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Tokaj díszpolgára Dr. Almássy Károly Augusztus 19-én este a Tokaji Múzeum kertjében rendezett bensőséges ünnepségen vette át a város díszpolgárát megillető oklevelet dr. Almássy Károly nyugalmazott egyetemi tanár, Kos- suth-díjas pedagógus. Az ünnepséget megelőzően az otthonában beszélgettünk Károly bácsival. — Mit mondhatnék magamról, itt Tokajban mindenki ismer, az életrajzom .stenne van a lexikonokban — szabadkozott előbb. — Tanító voltam, gimnáziumi ! tanár, aztán a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán tanítottam, végül a Debreceni Agrártudományi Egyetemről menetem nyugdíjba, és most a ./tokaji Városvédő és -szépítő Egyesület elnöke vagyok. A rövid bemutatkozás után végül csak ráállt egy részletesebb beszélgetésre is. — Minden ősöm Tokajban élt, III. Ferdinándtól kapta a családunk a nemességet, de aztán elszegényedtek. Édesapám egyszerű halászmester volt. 1913. augusztus 5-én születtem, én voltam a kilencedik gyermek. A hat elemi elvégzése után rábeszélték a szüléimét, hogy adjanak továbbtanulni. Kitűnő voltam, másfél hónap alatt elvégeznem egy osztályt, sikerült behúzni a többieket. Nyíregyházán jártam tanítóképzőbe, de utána egy évig nem volt állásom, édesapámmal jártam a Tiszát, halásztam. Aztán Balsán lettem kántortanító, innen azért kellett eljönnöm, mert összerúgtam a port a pappal. Én még énekeltem a Himnuszt, ő meg elindult kifelé, és ment utána a nép is. önérzetes voltam, és szóvá tettem a dolgot. Az volt a vád ellenem, hogy kommunista vagyok. Innen Erdélybe, Nagybánya mellé Szinérváraljára kerültem tanítónak. Aztán jött a háború, ’39-től ’44. május 14-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal a fronton voltam. Kilencvenkilenc százalékos hadirokkantként szereltem le mint főhadnagy. A háború u'án itt Tokajban lettem iskolaigazgató, közben elvégeztem az agráregyetemet. Hívtak az akadémia keszthelyi kutatóintézetébe dolgozni, a Kertészeti Egyetemre tanítani, de én csak hazajöttem Tokajba. Pedig nagyon nehezen éltünk, ekkor már megvolt az első gyermekünk, a feleségem tanítónő volt, amíg én az egyetemre jártam, egy fizetésből éltünk. Ekkor következett a tokaji gimnázium megszervezése. Kicsinyességből. féltékenységből vénkisasszony tanítónők azt mondták, hogy az agráregyetemmel a méntelepre való vagyok. Ekkor aztán beiratkoztam a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre, újra kénytelenek voltunk egy fizetésből élni. Biológia —földrajz szakos középiskolai tanár lettem, négy év alatt sikerült elvégezni az egyetemet, mivel beszámították az agráregyetemi vizsgáimat is. Tíz évig tanítottam a gimnáziumban, megyeszerte híres biorámát csináltam az iskolában, hívtak szakfelügyelőnek, de nem vállaltam el. Közben végeztem a kutatómunkámat is. A karbamidot használtuk a szőlő lombtrágyázására, és ezzel 1,2 cukorfok növekedést értünk el. Politechnikát oktattam a gimnáziumban, ’59-ben megcsináltam a szőlészeti szakközépiskolai osztályt, aztán ’61-ben megkaptam a Kos- suth-díjat. — Mikor doktorált? — Hamarabb lettem Kos- suth-díjas, mint doktor. Csak ’72-ben doktoráltam, természetesen szőlészetből. Közben persze mindig is gazdálkodtam, és ezzel párhuzamosan végeztem a kutatásaimat. Meghívtak az egri főiskolára tanítani, de ezt sem vállaltam el, mert oda kellett volna költöznünk. De aztán Nyíregyházára csak elmentem, mert oda be tudtam naponta járni Tokajból. Ott voltam a főiskola megindulásánál, ’62 szeptemberében a saját krétámmal kezdtem meg a tanítást, a növénytani tanszéket vezettem, majd később én szerveztem meg a mezőgazdaságit is. Egészen ’67 áprilisáig tanítottam a főiskolán. Ekkor egészen nevetséges indokok miatt kikezdték. Elmondjam ezt is? —■ Érdekelne ... — Édesapám egyik testvére még 1907-ben kiment Amerikába, közben a szegény magyar kivándorlóból milliomos lett, és meghívott magukhoz látogatóba. A nyári szünetben ki is mentünk, és kaptunk tőle ajándékba egy Opelt. No, ez aztán betette az ajtót! Még jó, hogy nem fogadtam el a Mercedest! Ezek után előszedtek mindent, hogy kántortanító voltam, leventeoktató, vitéz nemes és nem- zetes hadapród őrmester ... Közölték velem, hogy nem vagyok alkalmas a kommunista tanárok nevelésére, öngyilkos akartam lenni. Rendelkezési állományba tettek. Ezek után kerültem a Debreceni Agrártudományi Egyetemre, mint mezőgazdasági mérnök. Ott nem kaptunk lakást, a feleségem itt volt igazgatóhelyettes Tokajban, ő itthon volt a fiammal, az egyik lányom Debrecenben tanult az egyetemen, de nem kapott kollégiumot, a másik Pesten lakott albérletben. Így kénytelenek voltunk eladni a házunkat, és építkeztünk Debrecenben. Tudományos tanácsadóként mentem nyugdíjba, de a kutatómunkát most is folytatom, járok vissza Debrecenbe a Biogálba. Itt Tokajban csak ez a kis borházunk maradt, ahol most is élek, de közben eladtam a debreceni házat, és most újra építkezésbe fogunk, remélem még az őszön felhúzzuk a falakat. — Kutatóként mivel foglalkozik? — Még a Biogál hívott meg annak idején kutatás- vezetőnek, velük készítettem el a Calvados jellegű almaborpárlatot, most van szabadalmaztatás alatt a zellerlikőrünk, folyamatban van egy szájfertőtlenítő tabletta próbagyártása, közben foglalkozom a csicsóka védőanyagainak vizsgálatával. Ha felhúztuk a falakat, elutazom Mongóliába a lányomhoz — a vejem ott nagykövet —, és csak utána folytatom ezeket a munkáimat. — Mint városvédő milyen tervei vannak? — Szeretném az itt élő értelmiséget valamiképpen közös nevezőre hozni. Any- nyian vagyunk, hogy exportálni lehetne, nagyon sok jó gondolat fogalmazódik meg, de úgy működik az itteni értelmiség, mint a vízbe dobott parafadugók, csak úgy tud kiemelkedni az egyik, ha a másikat lenyomja. Szeretném azt is. ha Tokaj visszakapná valamennyi ingatlanát, a tájjellegű borok előállításához szükséges pincéket, eszközöket. Tudom, hogy ez sok idő. de vissza kell vinni a szőlőket a hegyoldalakra, hogy mi is megkapjuk a must reális árát. Szomorúan látom, hogy nem ülnek le az emberek beszélgetni, nincs magyar élet, tönkretették az emberek mentalitását. Én azt mondanám, hogy legyen úgy, mint régen volt. Filip Gabriella Fotó: Dobos Klára Falumentés, hagyományteremtés a cél Szanticska '90 A tavalyi búcsún, augusztus 20-án mintegy 1200-an voltak, az idein — amely egyben a népzenei, folk- és néptánctábor nyitánya is volt, már több ezren gyűltek össze. Szanticska, ez a csodálatos kis falu, amelynek jelenleg egy ős- és négy bejelentett lakosa van — éledezik. Egy vállalkozó szellemű fiatalember, Pál István, a népi hagyományoknak, a népzenének, a kultúra megmentésének áldozza minden idejét és energiáját. Saját erőből egy gyönyörű faluházat hozott létre, ahol két héten keresztül színes programokkal várják az érdeklődőket. Mindennap reggeltől estig neves művészek és népzenei együttesek váltják egymást. A fellépők között van a Swetter, az isztambuli Atá- köy néptáncegyüttes és zenekar, a Ciróka együttes (megzenésített verseket adnak elő), látható és hallható lesz Huzella Péter önálló műsora, az erdélyi Venyige együttes és lesz Kaláka-koncert is. A felsővadászi tanács, a Lenin városi Ifjúsági Kör és a szanticskai „Szent István”- tá'bor közös szervezésében működő tábor megnyitóján G. Nagyné Maczó Ágnes, országgyűlési képviselő és Aranyosi István, a Terra faluvédő egyesület vezetője szólt a jelenlévőkhöz, kiemelve a közös célt: a népi kultúra hagyományos ápolását és a falusi turizmus fellendítését. Csatlakozzunk Európához! (Folytatás az 1. oldalról) határ két oldalán élő emberek. A nap folyamán maradt idő a hagyományőrző együttesek, néptánccsoportok bemutatkozására is. Este nyolc órakor pedig — a másik hét helyszínhez hasonlóan — a Ronyva partján is fellobbant a tábortűz, és itt olvasták fel a nyilatkozatot is, melyben megfogalmazták azt a kérést, hogy az ezredfordulóig váljanak jelképessé az európai határok. Ut a Kálváriára Rég nem látott annyi embert a sátoraljaújhelyi Szárhegy (vagy ahogyan becézik: a Kopaszka),, mint amennyien tegnap délelőtt fölfelé indultak kanyargós ösvényein. Régen — írtam — jó negyven éve. Előtte sok búcsúsmenet rótta az utakat. Aztán valahogy tabuvá vált a hegy, az országzászló, a Szent István-ká- polna, s a 14 stáció. Nem igazán egyházi jellege miatt lett elkerülendővé a hely, hanem mert 1938-ban építették, s az egyes stációk a Trianon után elcsatolt magyar városokat jelezték versekkel, címerekkel. Az évtizedek alatt tönkrement, szétvert kőjeleket most az újhelyiek újjáépítették, az utakat kitisztították, s az országzászló, a kápolna is egykori teljességében várta az elmúlt vasárnap a zarándokokat, az ünnepi köszöntőt mondó Gyar- mathy László tanácselnököt, s a kápolnát felszentelő Seregély István egri érseket. Aki prédikációjában beszélt a hazaszeretetről, természetesen első magyar királyunkhoz is kötve a fogalmat, majd többek között elmondta: — Ma mindannyian, akik ide feljöttünk. Szent Istvánra tekintünk, akinek élete művét sem idő, sem háború, sem Isten szándékával szembe helyezkedő emberi próbálkozás nem tudta eltörölni. Ha őneki egy emberi életművet sikerült ezer esztendővel igazolni ország és világ előtt, akkor nekünk azt az életművet tanulmányozni kell, s ennek vonásaiban kell megtalálnunk azt az útbaigazítást, melyet követve. a ránk bízott örökséget hitelesen tovább tudjuk adni eljövendő századoknak. — Mi most itt gyalogosan egy kálvárián jöttünk fel. Amely annak a Jézus Krisztusnak a kálváriája mintájára, erre a hegyre vezető úton épült, aki a saját kálváriájával olyan fontos tulajdonságokat igyekezett az emberiség számára maradandóvá tenni, amit nekünk is meg kell tartani. Ez a kálvária mindig és mindenhol meredek. Sima úton, tengerfövenyen és perzsaszőnyegen. csak elpuhult jövendőnek nézhet egy nemzedék elébe. Jézus követése mindig szűk út volt, és mindig meredek ösvény lesz. Jellemzője a kálváriának az is, hogy Krisztus háromszor elesett rajta. Olyan emberi élet nincs, amely tökéletes, amely csak sikerekből, eredményekből áll. Aki ezt el akarja hitetni, az becsapja az embereket. Jézus sohasem csapott be senkit. Vállalta a mi emberi sorsunkat, s úgy vállalta, hogy általa mi az utunkat teljes bizonyossággal, a célba érésnek a reményével járhatjuk végig. Ezen az úton persze sok a bukás, a sikertelenség, a bűn, a baj. A legfontosabb, hogy föl kell kelni, s tovább kell menni. Az első esés után, az ismétlődő visz- szaesések után, a már megszokottá váló elesések után. Mert az esés sohasem teszi jogossá a földön maradást. Már csak a díjkiosztásra, és az esti gálaműsorokra vártak augusztus 19-én az együttesek, de az ebéd utáni pihenő is fesztiváli hangulatban telt. A kollégium folyosóin, a szobákban pengett a gitár, szólt a nóta. S egy fotó kedvéért pillanatok alatt fergeteges műsort rögtönöztek Sátoraljaújhely főutcáján a budapesti Ándo drom és a nyírvasvári Kék láng együttes tagjai. Az idén negyedik alkalommal rendezték meg a hagyományőrző cigányegyüttesek országos találkozóját. A fesztivál rendezői, a Kossuth Lajos Művelődési Ház és az Amalipe Kulturális Egyesület meghívására hét együttes közel kétszáz énekese, táncosa, muzsikusa érkezett a városba, és természetesen fellépett a sátoraljaújhelyi Hagyományőrző cigányegyüttes is. A házigazdák és a budapesti, nyírvasvári, nagy- kanizsai, csobánkai, nagy- ecsedi, valamint a kalocsai vendégek a „közös tüzet’’ először augusztus 17-én este gyújtották meg Széphalomban, a Bózsva-parti ismerkedési esten. Másnap, a fesztivál ünnepélyes megnyitója után a szakmai bemutatók következtek, de felléptek az együttesek Tisza- karádon, Kovácsvágáson és az Európa-napi ünnepségen is. Este pedig a művelődési ház előtti téren megrendezett táncmulatságon szólt a muzsika. A fesztiválhoz kapcsolódva a művelődési központ galériájában Bada Márta festőművész alkotásaiból rendeztek kiállítást. A fesztivál zárónapján, augusztus 19-én délután zenével, tánccal, nótaszóval vonultak a résztvevők a művelődési központba, ahol öt órakor megkezdődött az ünnepélyes díjkiosztás és a gála. A zsűri döntése alapján nívódíjat kapott a nyírvasvári Kék láng, a budapesti Ando drom és a nagyecsedi Rományi ráta együttes. (dobos—filip) Muhi — az életrevalóság példája (Folytatás az 1. oldalról) a szorítás Isten magyarországi népe körül, azonnal felébredt az igény, hogy a keresztény közösségek újra helyet teremtsenek maguk számára, ahol keresztény magyar örökségünk ezeréves kincsét, Krisztushoz ragaszkodó hitüket ápolják. De arra nem mert gondolni senki sem, hogy éppen most, amikor hazánk gazdaságilag ugyancsak nehéz helyzetbe jutott, amikor sokaknak a megélhetése is veszélybe került, akkor lépten-nyomon épülnek kisebb és nagyobb templomok városokban és falvakon. Az pedig, hogy ebben az egyházközségben egy esztendő leforgása alatt felépült egy új templom, olyan reménységgel tölt el bennünket, amely minden örömre okot ad azok szívében, akik ide eljöttek. Különösképpen nagy ennek a jelentősége a mi egyházmegyénkben, hiszen ez az ország legszegényebb része. És mégis tizennégy templom épül, mi- értis semmivel nem pótolható kötelességem, hogy kifejezzem jókívánatomat az építőknek és a templom felszentelésén örvendező minden testvéremnek. Kívánom, hogy az Isten áldása kísérje munkájukat, az egyház- község minden tagja életét. Az itt jelenlévők pedig lássák meg azt a megújuló magyar kereszténységet, amely ezer éven át meg tudta őrizni ezt a földet hazánknak, meg tudtuk őrizni nemzetünket az európai népek közösségében. A templomiban és a körülötte szorongó több ezer ember áhítattal adózott a felemelő ünnepség maradandó emlékének, melyen az érsek úr, emlékezve és emlékeztetve e földben porladó elődökre, beszédét így fejezte be: — Imádkozzunk mindazokkal a magyarokkal, akik ezen a földön Krisztust követő élettel kiérdemelték az üdvösséget, akikkel egy családba tartozunk. Amikor a hitvallásban újra és újra megvaLljuik a szentek közösségét, kérjük, hogy ők — odaát — csatlakozzanak a mi imánkhoz, legyenek pártfogói minden kereszténynek, minden magyar embernek, hogy az általuk megőrzött szentistváni örökség általunk éljen tovább. * Ezer és ezer ember mondta hangosan a közös imát, zengte az éneket. Ezer és ezer ember szemében jelentek meg az örömkönnyek. Miért is ne: 1990. augusztus 19-ének délutánja nemcsak örök emlék marad a jelen- voltaknak, de Muhi község újkori történetének is jeles dátuma lett. Ónodvári Miklós Fotó: Kozma István Közös tűznél
