Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-07 / 158. szám

1990. július 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 15 ÉM sport Navratilova - Garrison Méltatlanul kevesebb szó esik mostanság a Wimble­don ’90 teniszversenyről, mint korábban, de érthető, hiszen a labdarúgás háttér­be szorította az egyébként most is óriási érdeklődéssel kísért eseményt, amely nem szűkölködött meglepetések­ben. A nőknél például kiesett Steffi Graf, aki az amerikai színesbőrű Garrisontól ka­pott ki. A finálé ezek után alighanem csak formaság­nak számít: Navratilova „lé­pésben” nyerhet, hiszen az egymás elleni arány 26-1 Navratilova javára. A férfi­aknál egyébként a legjobb négy közé Becker, Lendl, Ed- berg és Ivanisevics került. Bronzcsata Bariban SZÉLJEGYZETEK 1 Lapkészítés közben rendkívül sok önkéntes, ha úgy ■ tetszik, társadalmi munkásra számíthatunk. Jó né­hány sportág eseményeire nem jutunk el, szerencsére akad­nak, akik felemelik a telefont és tájékoztatnak bennünket, illetve rajtunk keresztül az olvasókat. Hozzájutunk ezáltal előzeteshez (be tudjuk harangozni a versenyeket) informá­cióhoz, hiszen rendelkezésünkre állnak a bevezetőben fel­említett önkéntes tudósítók. Ezúttal hadd tegyem mégis szóvá, azt a — szerencsére cseppet sem jellemző — magatartásformát, amelyet nehéz megérteni. Nem említek sportágat, mert korántsem az a lényeg. Az elv, a hozzáállás vitatható. De félre a rejtélyes­kedéssel! Arról van szó, hogy az egyik népszerű versenyág reprezentánsai gyakran kelnek útra. Sokat utaznak, köze­lebbi-távolabbi vidékeken egyaránt rajthoz állnak. Termé­szetes — sportról van szó —, hogy egyszer jobb, másszor pedig gyengébb eredményeket érnek el. Az ember végtére nem gép, lehetnek rossz napjai, esetleg a vetélytársak bi­zonyulnak felkészültebbnek. Alkalmi tudósítónk soha nem rejti véka alá az eredmé­nyeket. Mármint azokat, amelyekkel ország-világ előtt büsz­kélkedni lehet. A kevésbé sikeres versenyekről viszont „el­felejt” jelentkezni. Nem tudom, mi az oka, a szégyenkezés aligha, mert ott még azért (szerencsére) nem tartunk, hogy lesütött tekintettel kell járniuk a veszteseknek a forgatag­ban. Szeretném, ha segítőnk felismerné ezt, s akkor is te­lefont keresne, ha nem tud sok biztatót közölni. A siker­nek mi is örülünk, a vereség miatt szomorkodunk. Ám pontosan tudjuk, hogy az élet korántsem csak napos oldal­ból áll... 2 Még két találkozó és véget ér az idei labdarúgó vi- ■ lágbajnokság. Nem tagadom, hiányozni fog, hiszen érdekes mérkőzéseket, tanulságos összecsapásokat követhet­tünk figyelemmel, s az esemény kereken egy hónapig le­kötötte a figyelmünket. Sokan kritizálják és bírálják a mai kor labdarúgását. Szeretnék velük vitába szállni, s nem el­sősorban azért, hogy ez jó-e, közönségvonzó-e? Tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy ilyenné formálódott a sportág. Mostanság tizenegy gladiátor feszül egymásnak, a szakvezetők a „gólt nem kapni!” — jelszóval engedik pá­lyára fantasztikusan felkészült, kitűnő erőállapotban levő futballistáikat, s bizony ritka a szemet gyönyörködtető, pa­rádés megoldás, a szurkolókat tapsra ragadtató momentum. Ezért fájt a szívem Kamerun kiesése miatt, az afrikaiak ugyanis JÁTSZOTTAK a labdarúgást, náluk tűntek fel azok a jelek, amelyekért igazán érdemes mérkőzésekre járni. Érdekes módon hazai szakembereink többsége lekicsiny­lőén nyilatkozik a látottakról. Nekik szeretném a figyel­mükbe ajánlani, hogy soha még ilyen egyszerű módon nem lehetett a világ élvonalába kerülni, mint napjainkban! Az erőt, az állóképességet, a kondíciót viszonylag „könnyen” megszerezhetik a sportolók — ha olyan munkát követel­nek tőlük. A technikai készség az egy adott valami, fej­leszthető, ám a darabos, nehézkes fickókból elvétve sem lesznek labdabűvölő virtuózok. Mindezek alapján kijelenthe­tő, hogy mi korántsem azért kullogunk az európai mezőny végén, mert nincsenek tehetséges labdarúgóink. Sokkal in­kább azért, mert a régi edzői gárdát olyan váltotta fel, amely nincs tisztában a modern, a kor szelleméhez igazo­dó képzési követelményekkel. Ráadásul félti egzisztenciáját, máról-holnapra él, aztán továbbáll. Nem vitatom, a régi beidegződések is rontották a helyzetet (berendelés, számon­kérés, felelősségrevonás, beleszólás — ugye, ismerős fogal­mak?), ám azok, akik célt tűznek maguk elé, elhivatottsá­got éreznek és bátran lépnek az ismeretlen útra — alkal­masak lehetnek az úttörő szerepre. Ennek egyetlen felté­tele az, hogy a valóban az edzői pályára alkalmas embe­rek üljenek a kispadokra. O Még mindig a labdarúgásnál maradva, s ugyancsak világbajnoki tapasztalatokról. Egészen pontosan egy­valamit emelnék ki, mint követésre méltót. A résztvevő csapatok döntő többségét egyaránt jellemezte az elszánt­ság, a hit, a győzniakarás. Egyetlen együttest sem láttam, aki feltartott kézzel, sorsába beletörődve lépett volna pá­lyára. A sorból mégis kiemelkednek a nyugatnémetek, aki­ket fantasztikus ambíció hevít. Velük kapcsolatban felidéződnek régi emlékek is... Az 1970-es mexikói vb-n például Schnellinger egyenlített az olaszok ellen a befejezés előtt, aztán olyan ráadás követ­kezett, amelyről ma is beszél a futballvilág. De volt a Ba­yern München legénységének is egy kupadöntője az an­golokkal szemben, amikor Schwarzenbeck az utolsó pilla­natban lőtte élete nagy gólját, egálba hozva a csapatokat, majd a megismételt fináléban szétzúzták vetélytársukat. Mindez azért jutott az eszembe, mert eltöprengtem, mi­csoda erőt adhat a hit. Ha egy játékos nem kételkedik együttese sikerében, ha biztos a dolgában, ha meg meri csinálni, amit az edzéseken unalomig gyakorolt, ha nem adja fel, újra és újra nekifeszül a feladatnak. Tudom, ke­serves dolog, ám felettébb kifizetődő. Taps, népszerűség, gondtalan jólét a jutalom. Mindezt persze csak olyan spor­tolók képesek véghezvinni, akiket gyermekkoruktól megfe­lelő szellemben neveltek, formálták hozzáállásukat, befo­lyásolták mentalitásukat. Kizárólag a nyugatnémet labda­rúgókat jellemzi, hogy soha, abszolút reménytelennek tűnő szituációkban sem adják fel. Úgy tartják, hogy amíg nem hangzott fel a hármas sípszó, él a remény, s az esélyt ki lehet használni, Olykor az őrületbe kergetik ellenfeleiket a „monoton zakatolással”, a szorításból kevesen kecmereg- hetnek ki. Szeretném, ha ezt a gondolkodást, viselkedés- formát (?), a feladat iránt érzett elkötelezettséget, mind több magyar sportolón észrevenném. Doros László Dr. Faragó Tamás: BVSC M a és holnap egy-egy mérkőzést játszanak Olaszországban, aztán mindenki hazauta­zik, s következhet a jól megérdemelt pi­henés. Előbb azonban négy csapatra még igen komoly feladat vár, különösen a vasárnapi üt­közet résztvevőire. Megismétlődik a négy évvel ezelőtti döntő, a világbajnok Argentína harcba szállhat címe megvédéséért. Ellenfele az akkor 3-2 arányban legyőzött NSZK gárdája lesz, amely Mexikóban Schumacher súlyos hibái miatt veszített. Vajon vissza tud-e vágni Franz Beckenbauer legénysége a Maradona által irá­nyított dél-amerikai válogatottnak? Ez a nagy kérdés, amelyre vasárnap este kapunk végle­ges választ. A mérkőzést várja a világ, ezért a 90 (esetleg több) percért szálltak harcba egy hónappal ezelőtt a csapatok. S várja a me­xikói Codesal bíró is, aki dirigense lesz a vár­hatóan hatalmas csatának. A figyelem egy része persze a ma esti bronz­csata iránt nyilvánul meg. A házigazdák válo­gatottjának az a vigasz maradt, hogy harma­dik lehet. Persze, csak akkor, ha legyűri Angli­át. Az olaszok esélyesebbek, hiszen Anglia nem­zeti tizenegye háromszor is túlórázásra kény­szerült, a papírformát mégsem ajánlatos túl ko­molyan venni. Az itáliaiak csalódottságukat bi­zonyára nehezen leplezik, a szigetországbelie­ket pedig vasból gyúrták, nekik inkább csábító a harmadik hely elérésének lehetősége. Csalódott olaszok Mondi-morzsák Megoldódott a BVSC férfi vlzilabdacsapatának edzőkérdé­se: a vasutas klub 2 éves szer­ződést kötött dr. Faragó Tamás, egykori olimpiai, világ- és Európa-bajnok sportemberrel. A szerződésről dr. Balázs Ákos, a BVSC ügyvezető elnöke a kö­vetkezőket mondta: — Néhány évvel ezelőtt még jelentős szerepet töltöttünk be a hazai, sőt, a nemzetközi ví­zilabdaéletben is, de egy ideje jobbára a kiesés ellen küzdünk a bajnokságban. Ezt megenged­hetetlennek tartjuk, s arra tö­rekszünk. hogy visszatérjenek a régi szép napok. Erősítések''“ tervezünk a csapatban, a leg­döntőbb viszont, hogy dr. Fa­ragó Tamás személyében sike­rült világhírű sportembert, ed­zőt szerződtetnünk. Faragó ví­zilabda pályafutását a BVS”- ben kezdte, tőlünk került más klubokhoz, most visszatért. . . A Szőnyi úton egyébként már gyors ütemben halad az uszo­da teljes rekonstrukciója, a lé­tesítmény fedett lesz, tehát a téli sportolás is biztosított. A tervek szerint a jövő év tava­szán adják át a minden igényt kielégítő felújított uszodát, amelyben az úszók és a vízi­labdázók is irigylésre méltó otthonra találnak. Amint az lenni szokott, két fáradt, csalódott csapat találkozik a harmadik he­lyért vívott mérkőzésen. Mind az olaszok, mind az angolok 120 percet küzdöt­tek a döntőbe jutásért az ar­gentinok, illetve a nyugat­németek ellen, de végül a szerencse egyiküknek sem kedvezett, s a l!l-es rúgá­sokban alulmaradtak. Így te­hát elmondható, hogy gya­korlatilag nincs különbség a döntőbe jutottak és a bronz­csatára kényszerülő együtte­sek között, mégis, a találko­zó előtt egészen más \ győz­tesek, valamint a vesztesek hangulata. A házigazda olaszok azóta sem tudtak napirendre tér­ni a keddi vereség felett, s Azeglio Vicini szövetségi kapitányt inkább a kudarc okairól, mint a szombati mérkőzés esélyeiről faggat­ják az újságírók. Az elkese­redett itáliaiak elsősorban azt vetik a szakember sze­mére, hogy az argentinok ellen teljesen feleslegesen bontotta meg az addig jól működő Salvatore Schillaci, Roberto Baggio kettőst, s meggondolatlanul léptette pályára a sérüléssel bajlódó Gianluca Viallit. — Hiába kutatják az oko­kat, soha nem fogunk rá­jönni arra, miért veszítet­tünk — válaszolta Vicini. — De hát ilyen az edzői pálya: vállalni kell a felelősséget azért is, ha a csapat bal- szerencsével vereséget szen­ved. A játékosokat nehéz volt rávenni a nyilatkozatra, a milánói Roberto Donadoni azonban hajlandó volt a mikrofonok elé állni. — Azt hiszem, nyugodtan egymás szemébe nézhetünk, nincs miért szégyenkeznünk — mondta. — Természete­sen csalódottak vagyunk, de mindent megteszünk azért, hogy amennyire lehet, kár­pótoljuk közönségünket, és jó játékkal búcsúzzunk a Mondialétól. Michel Vautrot június 8- án, este roppant boldog em­ber volt: a 45 éves francia játékvezető ragyogóan bírás­kodott az Argentína—Ka­merun nyitómérkőzésen. Az ő ítéletei szolgáltak mintá­ul a többi játékvezető szá­mára is, hiszen megvalósí­totta a rajt előtt foganato­sított szemléletbeli FIFA- reformokat. Sokan tippeltek arra, hogy ő fütyül majd vasárnap este a római dön­tőben, aztán közbejött a ná­polyi argentin—olasz elődön­tő, amelyen a hosszabbítás­ban alaposan elszámította magát... A kritikák szerint túl sokat beszélt a játéko­sokkal. Márpedig az nem túl jó „ítész”, akinek meg kell magyaráznia döntéseit. * Óriási különbség van a hétvégi két érmes mérkő­zés belépőinek ára között. A római döntőre árusított 1. kategóriájú jegy 1 200 000 lí­rát ér (durván 1000 dollár), míg Bariban az ugyanezen az előkelő helyen ülő szur­kolónak 240 ezer lírát kell fizetnie. A 2. kategóriájú belépő Rómában 800 ezer. Bariban 190 ezer líra. A Bariban dolgozó szerve­zők úgy hiszik, hogy a még eladatlan jegyek az angol szurkolók tulajdonába ke­rülnek majd. De most ki­zárt., hogy a feketézőknek jó napjuk lesz, hiszen a vi­szonylag olcsó jegyeket sen­ki sem akarja eladni az olasz drukkerek közül. Az utolsó körben Fotó: Mák Grund birkózás Házibajnokságtól az aranyéremig Magyarországon a tehetsé­gek felkutatása és a folya­matos utánpótlás biztosítása érdekében alig több, mint egy évtizeddel ezelőtt indí­tották el az általános isko­lás fiataloknak a grundbir- kózást. Szűkebb hazánkban, Borsodban hét évvel ezelőtt indult meg ez a versenyzési forma, azóta is bizonyítva létjogosultságát. 1983 óta a miskolci iskolák fiataljai többször voltak dobogósok, nyertek bajnokságot. Az idei országos döntőben a miskol­ci 42. Sz. Általános Iskola csapata szerezte meg a baj­noki címet. A szép sikerhez vezető útról Jászkai Imré­vel, a DVTK edzőjével be­szélgettünk, aki Juhász Jó­zseffel és Szombathy Tibor­ral együtt „bábáskodott” a grundbirkózás megszületé­sénél. — A több éves sikersoro­zat után hogy alakult az idei esztendő? — A.jelenlegi nehéz hely­zetben csökkent a birkózás iránti érdeklődés, ehhez az is hozzájárult, hogy sport­águnkat meggondolatlanul levetták a diákolimpia prog­ramjáról, s az iskolák kö­zötti értékelésből is kivon­ták. Szerencsére az idén ez megváltozott, s némileg meg­élénkült az érdeklődés újra a birkózás iránt. Kisszámú edzői gárdánk nagy elánnal látott munkához. Miskolcon 16 iskolából 175 fiatalt sike­rült „mozgósítanunk”. A vá­rosi CSB-n meglepetésre az eddigi „sikeriskolát”, a 1.1. számút, a 21. és a 42. szá­mú is megelőzte. Így a te­rületi döntőbe a korábbi or­szágos bajnok csak bronzér­mesként tudott bejutni. A dobogósok mellett még te­rületi döntős lett a 13. sz., és a 34—35. sz. vegyes csa­pata. Áprilistól kezdődően folyamatosan csatáztak ezek a csapatok. — Mit hozott a területi döntő? — Itt előbb tennék egy kis kitérőt. Ezelőtt mi érte­sítettük az északi terület va­lamennyi egyesületét és is­koláját, sajnos, a területi döntőre is csak a városi bajnokság 1—6. csapata ma­radt. Nagyon szoros küzde­lemben sikerült ismételni a 42. sz. iskolának. A küzde­lemsorozat záróakkordjaként még rendeztünk egy III. for­dulót is. Ezen a hat döntős iskola mellett 15 iskolából közel 200 gyerek vett részt. Ezen az erőpróbán is a 42- es lett a legeredményesebb. Itt egyébként a DVTK jó­voltából minden induló egy szép csokoládékupát kapott. — Készülés az országos döntőre? — Igyekeztünk a kéthetes időt jól kihasználni. Az is­kolában Lakatos László test­nevelővel, a stadionban pe­dig edzőtársaimmal Juhász Józseffel, Gonda Viktorral, és Szalontai Imrével dolgoz­tunk együtt. Mivel a III. for­dulóban jól begyakorolhat­ták a technikai elemeket, el­sődlegesen a taktikát suly­koltuk, s arról igyekeztünk a gyerekeket meggyőzni, hogy ők is képesek az orszá­gos helytállásra. Jó volt a lélektani felkészítés is. — Az országos döntő? — Budapesten a Vasas Fáy utcai csarnokában ke­rült sor az eseményre. Mi egy kemény küzdelemsoro­zat után jutottunk el ide, a fővárosiaknak szabad neve­zést biztosítottak ... A Cse­pel bázisa a tavalyi ezüstér­mes Guszev kapitány iskola .gárdája ellen kezdtünk. Az eredmény 5:5 lett, de több tiszta győzelemmel és akció­ponttal nyertünk. Ezután 6:4-re vertük a múlt évi bronzérmes salgótarjáni csa­patot. Ezt követte a iBp. Va­sas bázisiskolája elleni ösz- szecsapás, melyet „kiütéses” győzelemmel 10:0-ra nyer­tünk. A bajnoki címet eldön­tő találkozót a tavalyi baj­nok Csongrád megyei csa­pat ellen vívtuk. A fiúk az alsó öt súlycsoportban öt tiszta győzelemmel kezdtek, s végül 7:3-ra nyertek. Így miénk lett a bajnoki arany­érem, s öt év után ismét miskolci bajnokot ünnepel­hettünk. A csapat: Sipos, Sári, Skornyák, Berták, Sztankia, Gáwel, Földesi. Tóth A., Menyhért, Őrlő. Pusztahelyi, Lajos, Fodor. Szolnoki és Deli. Ez a gár­da az aranyérem mellé még 15 ezer forintot is nyert. A kemény munka nagyon szép országos sikert eredménye­zett, s reméljük, hogy az el­következendőkben is ismé­telni tudjuk majd eredmé­nyességünket. Kossárik Nándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom