Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-09 / 134. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. június 9., szombat Fecske Csaba: Az átrendezett helyszín ideges holdfény veri a sziklát. A haldokló éjszaka fény-nyelve nyálazza be az.örökkévalóság megmerevedett, rideg drapériáit. Pára-pamacsok, köd-habok lustálkodnak a romantikába hajló történet érintetlenül hagyott peremén, egy fürkésző szempár múlt-idejében Meggyötört, túlhajszolt elme szövi itt a képet, saját hasonlatosságára Fölsikált padlójú mészárszékhez hasonló helyszín, ahol a bőrét vedlő „van” és „lehetne" tanyáz, s fajtalankodik a sötét zugokban, ahol alig észrevehetően árnyék vérzi be a bizonytalan jelenlét talapzatát, s a hivalkodó, cizellált homlokzaton, híján minden racionalitásnak, vélhető oknak, megelevenedő kő-reliefek zokognak Leszboszi szép szerelem Cynthiám alszik; liget árnya rejti hófehér testét. Alabástrom arcán, gömbölyű combján sugarak pihennek; kéklik a mennybolt Zsenge rózsák és tubolyák, megannyi mézizű lótusz: buja illatuk száll Oús olajfák zöld koszorúja, éke: Cynthia szép lány Éj-sötét pillák, rubin-ajkak; méz nincs édesebb, nektár üdítőbb, ha csókol karjait fonván derekamra, s kéjjel csókolom én is Keble dús halmán elomolni vágyom Lyd királyságért, aranyért nem adná Cynthiát Szapphó. Tenyerét ha érzem bőrömön, és lenn, combjaim forró ligetébe bújni, élvezem hosszan, szorítom magamhoz kéjt adó testét, s pihegünk együtt Ó, Cynthia csókolj! Lenn a tengert Hold koszorúzza; ime harmatot gyöngyöz hűvös éjszakánk, s mig alszik Atthisz, Pán fuvoláz a csöndben két szeretőnek--------* A költőt a napokban Szabó Lőrinc-dijjal tüntették ki. Gyógynövénygyűjtő-túra Gyógynövénygyűjtő-túrát szervez a miskolci Tex Corporis Egyesület vasárnap, június 10-én. A túrát szakértő vezeti. Az érdeklődőket reggel 9 órakor a 16-os autóbusz végállomásán várják, a Marx téren. Faggyas István illusztrációi „A Mohos-i láp és környezetének megpillantása különös gondolatokat ébreszt az ide érkező emberekben — írja Faggyas István. — Felfokozza képzeletét az erdő fái közé ékelődő nádi világ, s az olykor kísérteties csend. Ugyanekkor némi csalódás és kétely is támad szemlélődése közben. Hol vannak a tavak? A völgybe települt Kelemér népének e tájhoz való vonzódása arra az időre vezethető vissza, amikor a Nagy-Mohos megfogyott víztükrével is még a tó á1lapotát élte. Gazdag állat- és növényvilága volt, pihenőhelye az átvonuló vándormadaraknak, állandó fészkelőhelye a szárcsáknak, vízityúknak, nádirigónak, nádiverébnek.” A néphagyomány napjainkig számtalan mondát őriz a láp csodálatos világáról. A keleméri Mohosok történelme és szájhagyománya ihlette Faggyas István illusztrációit is, melyekből a putnoiki Gömöri Múzeumban rendeztek kiállítást. ■ Fekete-reklám A kávét fogyasztó idősek sokkal aktívabb szexuális életet élnek, mint a koffeint nem fogyasztók — állítja egy amerikai orvos, aki 744 idős ember megkérdezése alapján számol be vizsgálatainak eredményéről. A hatvanévesnél idősebb hölgyek közül a kávét fogyasztók 62%-a közölte, hogy aktív nemi életet él. A nem kávézók közül csak 40% nyilatkozott így. A férfiaknál a rendszeres kávézók 36%-a panaszkodott potenciazavarokra, míg a koffeint nem fogyasztók közül 59%. (AP) Kezdetben volt a király. Hogy bottal járt-e, vagy bot nélkül, hogy volt-e hátizsákja, átalvetője, szatyra, bugyra, hogy kalapot, vagy inkább sapkát viselt-e, nem emlékszem már pontosan: én akkor még gyermek voltam. De arra emlékszem, hogy a fürdők fal- vából származott, s hogy a melle,, akárcsak a fejedelmeké díszöltözetben, telistele volt örökké a legkülönbözőbb színű, alakú és nagyságú jelvénnyel, kitüntetéssel. Keresztek , és oválisok, háromszögek és téglalapok, kis láncok és még kisebb buzogányok csüngtek- csilingeltek kabátja mindkét fazonján, és úgy jött. ment, sétált városom macskaköves járdáin, terein, és jelent meg minden baromvásáron, mint egy király. Találgatták, mondogatták, hogy katonaként egyszer a fronton a tűzvonalban. volt, onnan küldték haza betegen. Hogy mi volt ebből az igaz, nem tudom. Az bizonyos, hogy itthon soha senkit se bántott. A gyermekeket sem. Emlékszem, egyszer egy esős nyári napon kifelé bámultam házunk nyitott ablakán. Hólyagos eső hullt, és akkor ő, a király a mi ablakunk alá állt fedezékbe. Megszólítottam: — Király bácsi, hogy volt a háborúban? Kérdésemre vezényelni kezdett. Nem kiáltozott, csak suttogott: — Osztag, feküdj! — Tölts, tüzelj! — Meghalt! — Osztag, vigyázzállás! — Osztag, feküdj! — Tölts, tüzelj! — Meghalt! — Osztag, vigyázzállás! Amikor az eső elállt, a király elment ablakom alól. És aztán egy szép napon itthagyott örökre. Észrevétlenül. Gyuri viszont még él. Kicsit kopasz, kicsit hosszú, fekete hajú. Néha szalag is van a hajában. És a kék munkaköpeny, és a kék berett, az nem kopik le róla. Éppen úgy nem, mint ahogyan nyáron a kerékpár sem marad el mellőle, és a táskarádió sem a kerékpár szarváról. Azt mondják, találgatják, hogy Gyuri hivatalban dolgozott valamikor. A hivatal felgyűlt, Gyuri mentett, ami aktát menthetett, mindent kihordani a lángok elől azonban képtelen volt. S ez a baj. Hogy mi és mennyi igaz ebből, ki tudja? Gyuri üvegeket szed össze a városban. Értékesíti őket, mert a cigarettára pénz kell. Leginkább azonban papírgyűjtéssel foglalkozik. Hogy mit csinál a mindennapi papírcsomagjaival, nem tudom. Mondják, hogy néha ágyat vet magának belőlük egy-egy lépcsőházban. Vagy a patika udvarán. Amúgy egyébként senkibe sem köt bele. Senkit sem bánt. Magamagát sanyargatja inkább, mintsem, hogy visszaüssön, ha útjába állnak. Amikor egyszer egy temetési szertartáson a szomorú tömeg közt akart a földről papírt gyűjteni, és nem engedték, egyszeriben pofozni kezdte önmagát. És sírt, és hangosan zokogott a pofonoktól. Ha kérdezik, értelmesen beszél. Ügy is beszél, ha nem kérdezik. Azt hiszem, érzi, hogy hozzánk tartozik. János is él. Ö szőke, piros arcú, fiatal, magas és eleven. És sohasem komoly. Szóval: sohasem ijedt. Mosolyog, nevet, derült örökké, öltözete semmivel sem különb a másénál. Csupáncsak az van, hogy egy nagyobb zsákkal jár, és félcipőt, bakancsot, csizmát gyűjt az emberektől, a szemeteskukákból, s ahonnan még lehet. Azt mondják, kicsi korában egyszer az édesapja nagyon elverte, utána az asztal lábához kötötte, mert szakadt cipővel tért haza egy futballmeccsről. Azt mondják, azóta van vele, ami van. S hogy azóta zsákszámra hordja haza a cipőt. Ő sem bánt senkit. Még a lányokat sem. A lányokkal is csupáncsak az van, hogy János utánukfordul, utánuknevet, gesztusát azonban, nem a szép arc, nem a csinos alak, hanem a lány lábán feszülő szép cipő váltja ki. Na, de Feri már nem él. Meghalt. Amíg élt, addig nyáron kalapot viselt, télen hegyes, kopottfekete báránybőrsapkát, és a legtöbször gumicsizma volt a lábán. Harmincévesen is selypített, és csak arra volt jó, hogy dolgozzék. így született. Azt kereste mindig, és meg is találta, hogy a város melyik üzletébe raknak le árut. Ládát emelt, zsákot cipelt, hordót görgetett pár garasért, csomag cigarettáért. És ha olykor valaki úgy állt meg, vagy úgy lépett, hogy akadályozta őt a munkában, akkor így kiáltotta el magát: — Pardon, itt dolgozom! Feri, vagy Feji, ahogyan önmagát nevezte, a központi fodrászműhely borbélyainak is szolgált. Mindennel ellátta őket, amire csak megkérték. Ügy is volt, hogy még az arckrémet is vele vetette ■ meg egyik-másik mester. És az alkalmi bevásárló is Feri volt. Nem egy háziasszony szólította meg az évek során, hogy: — Feri, hozz kenyeret! — Feri, hozz tejet! — Feri, tejfölt hozz! — Feri, ásványvizet hozz! És a temetéseken is ott volt. Miindeniken. Igazította a nyújtópadot, rendezte a ravatalt, hordta a koszorúkat a kocsihoz, s aztán a kocsitól a gödörhöz. Hogy szállóige lesz-e abból, amit megfogalmazott, vagy sem, nem tudom. Tény, hogy tőle származik a következő mondat: — Két úr haljon meg inkább, mintsem egy szegény ember! — Miért? — kérdezték tőle ott, az úri temetésen, ahol beszélt. — Hát csak azért — mondta —, mert a szegény £>űg egy kiflit, meg egy pohár pálinkát ad a toron, de az úr jóllakat. És nem tudom, hogy a királynak, Gyurinak, vagy Jánosnak volt-e, van-e barátja. Azt sem tudom, érez- ték-e, érzik-e, jóembere mindenkinek kell, hogy legyen. De azt tudom, hogy Feri, ha bajban volt, mindig oda, abba a központi üzletbe lépett be, ahol a barátja dolgozott. — Én úgy szejetlek téged, djága barátom! — szokta mondani, szokott a barátjához bújni. Vagy: — Ügy fáj a gyomjom, úgy kell nekem egy fél! Feri már nem él. A napokban halt meg. Bevásárolni indult egy háziasszonynak, a jeges lépcsőn megcsúszott, leesett, s a fejét beütötte. Így lett oda. Most csak ennyit akartam elmondani. Réthy István fi 8 1 A kelemen Mohosok
