Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
1990. május 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 r Irócsoport rovata Faluszél 1 Seres János rajza Cseh Károly Keleti arcvonal „Eljön az árak jégkorszaka, olykor ha egy-egy üres hűtőszekrényekkel teli táj.” lágyabb fuvallat rezzen itt (J. Thcobaldy: Vers a konyhafrontról) sültgalamb-szárnysuhogást vél s nyitva felejtődik a száj Április fáin « nem hallani a fogcsattogást mélyhűtött virágzás hűtőszekrények reggelre talán befagynak megint ajtói csapódnak csupán az ígéretek a kon/yha/front/áció s félig nyitva felejtődnek azok is keleti arcvonalán mint haldoklók szemei hol húsba mélyedő késnél felejtődik gyorsabban süllyed a higanyszál a remény suttogása: jelezni a jólét örökös hózizegés fagypont alatti fokát a szólamokkal vattázott fülekben r A megyénkben élő, sokunk által becsült költőnek, Kiss Gyulának Comenius című színművét adta ki az Észak-magyarországi Irócso- port, a megyei és a mezőkövesdi tanács támogatásával. Azért kell ezeknek a tényeknek a rögzítésével kezdeni recenziónkat, mert a kezünkbe simuló — egyszerű s mégis vonzó — kötet jellemzőivel is összefügg. Szűkebb hazánk jeles alkotója a magunk történelmi múltjából választ drámai hőst, költői kifejezésmód emeli meg a* több, mint három évszázad távolából elénk lépők dialógusait, s a mű mondandója a mi itteni és mai gondjainkhoz kínál eligazító eszméket. A témaválasztás nem véletlenszerű, a színmű szerzőjét vonzzák a nagy elődök és alkotók, akik a mi tájegységünk szűkre szabott lehetőségei közt tettek maradandót. Károlyi Gáspár, Comenius, Kazinczy Ferenc testesíti meg számára a példát, a tanítást, ezért választotta őket trilógiája hőseiül. Mindhárman jól ismerték koruk európai horizontját, s egy Gönc, egy Patak, egy Széphalom szűkös világából próbálták meg a gondolkodást tágítani, új fejlődésvonalra állítani. Írói tolira méltó, a színpad emelt terére, s reflektorfényébe kívánkozó drámai helyzetek, drámai sorsok, fordulatokat hozó idők. ♦ A most megjelent színműben két részbei, hat képbe sűrített életszakasz Comenius sárospataki éveit idézi föl, olyan éveket, amelyek mind a nagy nevelő, mind a magyarországi viszonyok szempontjából küzdelmesek voltak. Ügy tűnik, törvény- szerű a pataki schola és Comenius találkozása: a 17. század itt a Hegyalján fellendülést hozott mind a gazdaságban, mind a művelődés igényében; „támaszpontul” ígérkezett a nagy humanista tudós számára az új nevelési elvek kipróbálásához, a cseh—morva testvérek egyházának megerősítéséhez. Patak akkor már megnyílt a protestantizmus új irányzata, a puritanizmus eszméi előtt, amelyeket a hollandiai és angliai egyetemeken tanuló magyar diákok hoztak haza. A demokratikusabb egyházszervezet, a skolasztikával szembeforduló filozófia, a polgári szempontú társadalomkritika, az anyanyelven való népoktatás igénye kibontakozóban volt, s a konzervatív egyházi erőkkel dacolva, Lórántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsig- mond támogatását élvezve, elsősorban Tolnai Dali János működése hozott az iskolai munkába fellendülést. Comenius meghívása ebbe a folyamatba illett, s a Sárospatakon töltött négy esztendő konfliktusai jelennek meg előttünk e színmű szövegében. Kiss Gyula a kornak nem a részleteit, hanem a szellemét kívánja bemutatni, így törekszik hitelességre. Szépen formált, költői-nyelvi tehetségét újra meg újra igazoló dialógusai nem archaizálnak, nem a latinos szerkezetek rekonstruálására vállalkoznak, hanem a szellem embereinek — szinte korok fölött álló — megnyilatkozásait közvetítik a képekben szólás- és gondolatgazdagság tömörségével. Drá- maisága a stílus erejéből, s nem a jellemek összecsapásából fakad. A szerző látja és láttatja ugyan a szembekerülő hiteket és indulatokat, az ütközések mégsem igazán élesek. Veréczi Ferenc — aki a konzervatív elzárkózást képviselhetné — háttérbe szorul a cselekmény során, s akik a főhős beszédpartnerei lesznek — Tolnai, Klobusiczki, Hartmann, vagy épp a fejedelemasszony —, valójában ugyanazon az oldalon állnak, mint az általuk nagy- rabecsült Comenius. Az első tokaji kép után végig Patakon megelevenedő jelenetek, a valódi ösz- szecsapás elmaradása ellenére is, fölfedik a konfliktus- forrásokat. Egyfelől Comenius nevelési elveit a tehetségek kiműveléséről, az új módszerű tanításról, a könyv szerepéről, az iskolai játékokról ; másfelől a meghiúsult reményt, hogy francia— svéd—erdélyi szövetséggel győzhetik le Ausztriát, s megvalósíthatják egy szabadabbnak hitt szellem birodalmát, hiszen „szellemi kincseit csak a szabad ember gyarapíthatja igazán”. A konfliktusok azonban nem élesednek e lapokon a szereplők közötti tényleges szembenállássá — bár a második részben Tolnai és Comenius ellentéteire történik utalás —, a küzdelmeket a hősök a maguk lelkében vívják inkább. (Tudjuk, hogy Comenius pedagógiáját nem sokáig folytatták Patakon, s a hozzá legközelebb álló Tolnai Dali János is távozásra kényszerült.) Valamiféle közeg ellen küzdenek e színmű jellemei, nem egymással; a feladat felismerése, s teljesítésének korlátozott lehetősége között feszül a legnagyobb ellentmondás. Ezért válik Kiss Gyula műve ma is oly időszerűvé. A tényekkel való szembenézés hiánya miatt korhol’a a, főhős környezetét, „e bátortalanság, erre restség sokat pusztít ezen a tájon”. Bántja a többre vágyó elmét, hogy ,.a hajdani erős magvar nép annyira elpuhult”. A renyheség és az ügyszeretet kerül szembe egymással. A „dúlt tekintetek, a kénmutatásról tanúskodó orcák” jellemzik környezetét. Igv jut arra a következtetésre: „Ami elválaszt benneteket tőlem, a jövővállalás gondjának különbözősége.” Tudiuk. persze, hogy Co- meniust igazolta az idő, ígv aztán alakja felülemelkedik a hétköznapi sorson. Kiss Gyula érdeme, hogy költői erővel int a nagyok példájának követésére. Kováts Dániel Ingajáratban a katedra és az írói műhely között Beszélgetés Takács József tanárral, íróval Mindennek rendelt ideje vagyon; a kövek szébhányat- tatásónak és a kövek összegyűjtésének. Ideje vagyon egy írói portré bemutatásának, egy visszatekintésnek, hogy választ adjunk a tényleges és potenciális olvasók kérdéseire. Mert a Hol terem a magyar író? — Gárdonyi után szabadon — Valamennyiünket izgató kérdés, s talán legizgalmasabb kortársainkkal szemben, akikkel- azonos klíma alatt funkcionáltak génjeink. Nekik több megadatott, mint az átlagembernek; érezték, felismerték életünk változásait, és azokat míves hozzáértéssel, tehetséggel ábrázol, ni is tudták. A kortárs író Takács József Özd-Hódoscsépányon élő nyugalmazott gimnáziumi magyar—francia szakos tanár, az Észak-magyarországi Irócsoport tagja. Hó- doscsépányon lakik, de hogy hol él gondolatban, hova jár vissza álmában, arról hitelesen csak ő tanúskodhat. * Olvasván regényeidet, no- vellásköteteidet, a fogalmi rendszered, tájnyelved gondolkodtatott el. Azonosítsuk ezt a szókincset, mielőtt a tartalmi jegyekre rátérnénk! — A Heves megyei Sarud volt szülőfalum, a mintegy 3000 lelkes község a palóc és a Debrecen vidéki nyelv, járás érintkezési pontján fekszik. A református lakosok íztek, a katolikusok előszeretettel használták a nyi-1, ha éppen Kónyányi mentek szomszédolni. Már gyermekkoromban érezhető volt a falu mezőgazdasági munkásságának, a munkaerő-feleslegnek a mozgása. Felbomlóban volt az archaikus falu- és tanyaközösség. A Szatmári Püspökség birtoka adott kenyeret őseimnek Pusztahídvégen. Aratógazda, arató, gulyás vált a tanyalakákból. Puszták népe volt ez is, mint Illyés Gyuláé. Itt eszméltem sorsomra. Az eszmélés egyet jelentett a pályamódosítással is? A földadta sorsból a tehetség más irányba is indult, ha családja, nevelői utat nyitottak számára? — 1942 volt a vízválasztó év. Jeney Irén tanítónőm német nyelvre oktatott, hogy polgári iskolába mehessek Pásztóra. A polgári befejezése után Egerben végeztem kereskedelmi középiskolát. 1948-ban érettségiztem, és mivel a közgazdasági egyetemre nem nyertem felvételt, a bölcsészkaron próbálkoztam. Nem vettek föl, mert nem gimnáziumi érettségim volt. Egy évig dolgoz, tam a BSZKRT-náli, és közben latinból és franciából felkészültem a különbözeti vizsgára. Mégis volt valami előzménye annak, hogy a bölcsészet felé indultál el; szervezett keretek között, vagy autodidakta módon kerültél közel az irodalomhoz? — A középiskolában, a magyarórákom nem nydto- gatták a fejünket, szívünket, elménket a magyar és európai szépirodalom nagyjai felé. Inkább egymás között vitatkoztunk Móricz, Illyés, Veres Péter vagy Darvas munkásságáról. Édesapám a parasztpártban működött, én is követtem. Nemcsak a politikai életben, hanem egyéb téren is. Ezért a népi írók mindennapi olvasmányaimmá váltak. Nyáron a fészerben olvastam, alig tudtam magamhoz térni az irodalmi élményekből, mert a Fekete bojtár vallomásai, vagy a Gyepsor, és a Számadás azt a világot tárták fel bennem, amelynek én is része voltam. Szíven ütöttek, néha torkon, ragadtaik ezek az írások. Még az egyetemi évek alatt is csak befogadója voltál az irodalmi alkotásoknak. Mikor váltál művelőjévé azoknak? — Már az egyetemi évek alatt is próbálkoztam írással, de azok nem voltak igazán átütő- erejű alkotások. A már megírt világ utánzatait látták bennük. Nem tudtam még megrajzolni, ábrázolni a megélt világot. De éreztem, hogy a paraszti miliőből nem elég- csak a szegénység nosztalgiájára emlékeztetni. Szabó István és Sánta Ferenc munkássága ma is nagy tiszteletet ébreszt bennem, de éreztem, majd egyre tudatosabbá vált bennem, hogy nem elég a szegénység bizonyos kódját bemutatni. Pl. a Sokan voltunk c. novellában. Novelláidban, kisregényeidben az ötvenes évek eseményei tükröződnek; gyakran a paraszti alakok tragédiái. Mikor, és milyen alkotásaiddal indultál el a Parnasszus felé? — 1964-ben egy filmpályázatra készült a Földönfutók című novellám. Ez több volt egy novellánál, mert gyűjtő- fogalmává is válhatott mindazon írásaimnak, amelyek a parasztság felbomlásának, felbomlasztásának a történetére utaltak. Az a bizonyos „győztes” téeszesítés együtt járt azzal, hogy a magyar parasztság szétmállóit. Méltatlan módon, -törvényesnek álcázott, de mégis törvénytelen módszerekkel szakították el földjétől, házától, tanyájától. Átrendeződött a falu, felmorzsolódott a parasztság, szellemileg is kiürült, hiszen lététemétől fosztották meg. Ebből a témakörből születtek írásaim. Az első siker mégis a Nincs válasz című regényed megjelenéséhez fűződik. Ennek a könyvnek a sorsa is tipikusnak mondható? — Hosszú az út a téma megszületésétől a könyv megjelenéséig. A Szépirodalmi Kiadó hirdetett egy kis-regénypályázaitot. Erre készült a mű. Végül a Magvető Kiadó adta- ki 1978- -ban. Megrajzoltam annak az embernek az életútját, aki a saját hazájában földönfutóvá válik. Kerestem az események mozgatóit, hogy miért kellett a magyar parasztság 1/10-énék kiszakadnia otthoni világából, és miért keltett vagonlakóvá, utazóvá, ingázóvá válnia. Hátborzongató körülményekbe pillanthattam bele, amikor hazalátogattam, és a mikrokömyezetből kiszakított emberek sorsát végigkísértem a városi környezetben, ahol számosán az italhoz menekültek, mígnem bekövetkezett a tragédiájuk. Ennek a kornak kiváló krónikása Serfőző Simon, akivel hasonló módon követtük a kallódó magyarok sorsát. Publikálásra nem éppen kedvező volt a korszak, mert a statisztikák a magyar parasztság felemelkedéséről szóltak. Szinte ünneprontásnak hatott, ha egyéni sorstragédiákra hívtok fel a figyelmet. S az évek szálltak, mint a percek — Villon szavait idézve —, közben a figyelmed azok felé is fordult, akik felelősségre is vonhatók az eltorzított magyar valóságért! — Nomina sunt odiosa! De volt alkalmam a vidéki kiskirályok háza táján is körülnézni, megismerkedni játékszabályaikkal. így született a Játékszabály (1987) kisregényem, amit még 1979-ben írtam. Majdnem bekövetkezett: Nonum pri- matur in annum! Ha megírása után közvetlenül megjelenik, átütőbb erejű lett volna. Igaz, a helyi hatalmasságok visszaéléseit szóvá tenni még ma is időszerű. Novellái mat csatoltam a kisregényhez. Majd 1988- ban az Észak-magyarországi Irócsoport kiadásában jelent meg Az a pillanat című no- velláskötetem. Itt is lépés- hátrányban levőnek érzem magam. Talán utánlövésnek érzik némelyik témát, mert a társadalom átalakulásának az eseményei felgyorsultak. A novellák: A ballal tó ..., A névnap ..., a Diagnózis, A titkárnő ... korunk vigasztalan realitását taglalja. De nemcsak a titkárnő tragédiája, hogy előbb-utóbb skizofrénia lesz úrrá rajta; sokak szomorú sorsa, hogy közreműködnek a hazugságra épülő társadalom alakításában. * Vissza is kanyarodhatnánk a címben jelzett másodálláshoz (?)* a tanári pályához. Elgondolkodtat Takács József tanári pályájának értékelése is. Ügy tűnik, a mindennapi pedagógiai tevékenysége mellett írói ambíciói alig juthattak megvalósulásra. S ha azt nézzük, hogy a magyar irodalom és a világirodalom tanításánál csak az önként vállalt tanári szabadság irányíthatta tevékenységét sikeresen, hogy ne a kontraszelekciót segítse elő tanítványaiban, hanem egyensúlyban tartsa a magyart, az európaival, akkor elismeréssel adózhatunk ez irányú tevékenységének is. Mert az a 20—30 szempár, amely kérdő várakozás, sál tekintett reá, nem mindegy az, hogy milyen választ kapott tőle. Célzatosan említem meg, hogy a diákszínjátszás apostola is volt iskolájában, amikor félszáz színművet mutatott be diákjaival 1953 —1989 között. Szigligeti, Ily- lyés, Tamási vagy Thornton Wilder szellemét is éltette az iskola falai között. Amikor az „Egy mondat a zsarnokságról” művet bemutatták tanítványai, a közélet hatalmasságai, akik nem merték a valóságot felismerni, és onnan „fentről” dróton rángatták a derekukat, kimondva és kimondatlanul „másként gondolkodó” -nak is tekintették. Takács József tanárként nyugdíjas, de íróként aktív. Groteszk felhangú novelláit formálgatja, és egy modem regényen dolgozik. Bízzunk abban, hogy még sokáig megörvendeztet bennünket alkotásaival, sokunk tanulságára és gyönyörűségére. Nemesik Pál
