Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-12 / 110. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1990. május 12., szombat Velence nyugati részén lévő térig juthat el minden gépjármű, innen már csak vízi úton, motoros hajón, motorcsónakon vagy gondolán lehet továbbhaladni. Venézia, vagyis Velence. A híres olasz kikötővárosról azt tartják, hogy a világ legkülönlegesebb és legszebb városa. Valóban, lenyűgöző a több mint másfél száz csatornával behálózott város, megszámlálhatatlan szűk, keskeny utcája, a csatornákat egymással összekötő 'több száz keskeny hídja. Ezen a hétvégi napon hatalmas tömeg hömpöly- gött a Szent Márk téren. Külföldiek — köztük németek, magyarok, jugo- szlávok — és természetesen az ország más tájairól ide- zarándokló olaszok színes kavalkádja töltötte meg a teret, ahol utcai árusok kí- nálgatták portékáikat. Természetesen borsos áron. Velence egyébként is igen drága olasz város, legalábbis a Kelet-Európából érkező pénzszűkében lévő turisták számára. Abból a tíz- meg húszezer lírából, ami a zsebünikben volt, nem sok mindenre futotta. Többen megfigyeltük: egyetlen rosszul öltözött, nincstelennek tetsző turistát nem láttunk Velencében. Nem élhetnek rosszul azok az olaszok, akik időről időre felkeresik ezt a szép várost. Mi legfeljebb egy fagylalt erejéig költekeztünk, és vettünk egy szerény szuvenírt az otthonmaradottaknak. Mégis jól éreztük magunkat, hiszen maradandó élménnyel intettünk búcsút Velencének. . Lovas Lajos Fotó: Fojtán László A Doge-palota előtt gáink lelkünkre kötötték: Tanulmányaink, a # legkülönfélébb kiadványok, útleírások alapján el tudjuk képzelni. miilyen is lehet Velence, a páratlan műemlékeket fölvonultató olasz kikötőváros, amely évtizedeik óta -mágnesként vonzza az idegeneket. Mégis, van valami egeszen különös varázsa annak, ha mindezt személyesen, a helyszínen tapasztaljuk. Ilyen élményben volt részünk a közelmúlt napokban — e sorok írójának és a lap fotóriporterének —, amikor is a miskolci Top Travel utazási iroda szervezésében autóbusszal Velencébe utaztunk. Ezt megelőzően ismerőseink, kolléfelitetlenül menjünk el a Szent Márk térre (Piazza San Marco). Egyébként ki sem maradhatott volna a programból, hiszen ez Velence központja. Am van Velencében ezernyi más látnivaló, hogy mást ne említsünk, mint a Szent Márk Bazilika bizánci stílusú épületét és a Bazilika csaknem száz méter magas harangtornyát. Nem lehet behunyt szemmel elmenni a nevezetes Doge-palota mellett sem, mint ahogyan minden Velencébe látogató megáll a híres-hírhedt Sóhajok-Ihídjánál iíis. -mivelhogy hajdanán -a Doge-pa- lotából e hídon vezetett az út a börtönbe. A Szent Márk tér, és a 98 méter magas harangtorony A Sóhajok-hidjo Ballagó diákok búcsúdalait visszhangozzák ezekben a napokban az iskolák tantermei, kanyargó folyosói. így van ez hazánk, megyénk nagy múltú iskolájában, Sárospatakon is, ahol a búcsúzásnak sehol másutt nem tapasztalható története és különleges hangulata van. Hiszen az alapítás óta eltelt, csaknem félezer esztendő alatt sajátos diákélet alakult ki Patakon, amelynek felejthetetlenül kedves eseménye •volt mindenkor a kollégiumi tanulmányok befejezését követő búcsúzás: elválás egymástól, és az alma matertől. Az iskola padjaiból századok folyamán kikerült híres diákok, akikből államférfiak, politikusok, tudósok, írók, költők, művészek lettek, régen is, ma is szívesen idézték fel és idézik napjainkban is visszaemlékezéseikben a pataki csengőibúcsút. Már a kollégium nagy pat- rónusa, I. Rákóczi György fejedelem által 1621-ben jóváhagyott iskolai törvények közt is találunk utalást „a pályavégzett ifjak” búcsúztatására. A legnagyobb pataki diákként számon tartott Kossuth Lajos, jogi tanulmányai befejeztével, az 1819/1820-as tanév végén búcsúzott Pataktól, s önéletrajzi írásában erről ezt olvashatjuk: „Pár nap múlva a tógátusok dalkara énekli nekünk azt a búcsúdalt, hogy Menjetek, Isten veletek! És mi az iskolából kilépünk az életbe ...” És amikor hajdanában, így Kossuth idejében is, az ifjak ünnepélyes búcsúztatása megtörtént, a kollégiumi kórus elénekelte nekik utoljára azt a másik, szívbemar- koilóan szomorú dalt: „Megírták már nékem az úticédulát, Nem taposom többé a pataki utcát. . .” Aztán az itt maradók íkiikísérték őket a Miskolc felé vezető országúton, a város határáig, s ott egy bérctetön egymás nyakába borulva, 15—16 évi együttlét után, könnyezve mondtak egymásnak isten- hozzádot. Ezt a szomorú emlékű dombot Pityergődombnak nevezik a patakiak. A diákok búcsúztatása ma is a múltból megőrzött kedves szokások, hagyományok közé tartozik Sárospatakon. Itt nem ballagás, hanem csengőbúcsú a neve. Patakon ugyanis évszázados, öreg csengő szólítja be napjainkban is a tantermekbe a diákokat. A csengő az iskolai élet szimbóluma, a tőle való búcsúzás az iskolától, a diákélettől való elválást jelenti. Éppen ezért Patakon — más iskolák szokásától eltérően — nem farsangi karneválnak, tréfás, vidám „felvonulásnak” tartják a csengőbúcsút, hanem az alkalomhoz illő ünnepségnek. A tant érmékéin, folyosókon kívül természetesen a csengőt is felékesítik virágokkal, koszorúkkal. Alája szőnyeg, dobogó, mikrofon kerül, mert a nagy búcsúvétel az öreg kollégium udvarán, a csengő körül zajlik le. Mire a negyedikesek az itt maradók sorfala között leérnek a tantermekből az udvarra, akkorára már négy-ötezer szülő, nagyszülő, rokon, barát, diáktárs, közelről, távolról érkezett érdeklődő tölti meg a kedves ünnepség színhelyét. „Nyitányként” felcsendül a végzősök ajkáról a régi pataki búcsúdal, H. Bathó Jánosnak, a kollégium egykori tanárának szerzeménye: „Bodrog partján van egy város / Én is laktam benne. / Hányszor volt ott a szívemnek / Kacagó jó kedve. / De sok álmot, sok örömet / Suttogott az iskolákért / Bólingató fája! / De- resedő öreg fejjel / Könnybe lábadt két szememmel, / Ma sem bírok a szívemmel / Ha gondolok rája . . Elhangzanak az ilyenkor szokásos búcsúbeszédek: igazgatói, nevelői útravalók, miközben a búcsúzók ismét sajátos pataki dalokat énekelnek; H. Bathó János és a jeles borsodi költő, a pataki diák Szigethy Ferenc szerzeményét: „Válásra int immár az óra: / Isten veletek búcsúzóra. / Fiúk, aztán megyek, megyek, / Elválásom néktek ne fájjon. / Fiúk, fiúk, Isten megáldjon, / Isten megáldjon, elmegyek.” Aztán az iskola főpedellusa megkongatja az öreg csengőt — utoljára. De szavára a végzős diákok már nem a tantermekbe indulnak, hanem a nagyporta felé veszik útjukat, hogy az iskolakerti ösvényeket bejárva, elbúcsúzzanak négy éven át volt lakóhelyüktől, a diákotthonoktól. Amikor a vasrácsos nagykapuhoz érnek, kitárul előttük az út, és jelképesen kilépnek az alma mater falai közül, kilépnek — az életbe. A búcsúzásnak ehhez a mozzanatához is van odaillő pataki diákdal: „Nyitják is már előttünk a .nagykaput, / De sokfelé ágazik itt el az út. / Sok víz lefolyik addig a Bodrogon, / Míg engemet újra látnak Patakon. / Horatiust más diáknak tanítják, / Más diáknak írják be a szekun- dát, / Más diákra mosolyognak a lányok, / Ügy elmegyek, híremet se halljátok . . Hegyi József A Miskolci Fotóklub kiállítása A jövő évben megalakulásának 40 éves jubileumát ünneplő MISKOLCI FOTÓ- KLUB második alkalommal mutatkozik be a város fotózást kedvelő közönségének. A fotóklu'b két éve szerveződött újjá, és .azóta számos eredményt értek el tagjai úgy a hazai, mind a külföldi pályázatokon, kiállításokon. Aktív részesei a város és a megye kulturális életének, formálói a fotó- amatőr mozgalomnak. Tagjai sarában .az „öreg” fotósok .mellett nagyon sók a tehetséges fiatal, akik biztosítékai a fotóklub .jövőjének. Alkotók és alkotások sokféleségében egység: a fotó eredeti iörmanyelvéhez, kifejezésmódjához való ragaszkodás, az egyén önmegvalósítása, ami a kiállított képekben is megmutatkozik. A 13 fotós által készített alkotások a miskolci ifjúsági házban tekinthetők meg május 25-.ig, délelőtt Kitől este 6-ig.
