Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1990. május 26., szombat Látókör Az Észak-magyarországi Ha lehet, akkor kell is! 1989. augusztusában irodalmi folyóirat indult Ung- váron. Címlapján ez áll: Hatodik Síp. A kárpátaljai magyar irodalom fóruma. Főszerkesztő Balia D. Károly. A névválasztást a szerkesztőbizottság bevezetője így indokolja: „Kiadványunk az Illyés Gyula megfogalmazta ÖTÁGÚ SÍP, a sokhangú magyar irodalom hatodik, sokáig mostohán kezelt sípját kívánja megszólaltatni abban a reményben, hogy ez a hang majd tisztán, hamis felhangok nélkül illeszkedik a Zene egészébe.” A főszerkesztővel az előzményekről, a folyóiratkészítés gondjairól, s az eddigi tapasztalatokról beszélgetünk. Húsz éve halt meg Fábry Zoltán — A Hatodik Síp a kárpátaljai magyar irodalomnak kívánt fórumot teremteni. Milyen publikálási lehetőségeik voltak az itteni íróknak, költőknek a korábbiakban? — A kárpátaljai magyar irodalomnak önálló folyóirata sosem volt, báif az alapítási kísérletek elég régi időkre nyúlnak vissza. Már az 1950- es években különböző almanachok indultak, így az Űj Hang. a Kárpátok, a Szov- jet-Kárpátontúl, és akkor is megvolt a szándék, hogy ezek idővel folyóirattá lépjenek elő. Azonban nem hogy folyóirat nem lett belőlük, de maguk az almanachok is rövidesen megszűntek. A következő folyóirat-alapítási kísérlet a ’60-as évek második felére tehető, amikor a magyar szakos egyetemisták gépírásos, saját terjesztésű folyóiratot hoztak létre, Együtt címmel. Ennek azonban politikai okokból vetettek véget az illetékesek. Aztán a ’70-es évek elején a Kárpáti Kalendáriumnak irodalmi melléklete indult, ám a szerkesztők szándékai ellenére ebből sem lett folyóirat. Az utolsó kísérlet már a ’00-as évek elején történt. ekkor a kárpátaljai írószervezet magvar szakosztálya beadvánnyal fordult minden felettes hatósághoz, és ebben egy önálló magyar folyóirat létrehozását kérte. Az eredmény ismét fél-, vagv inkább negyedmegoldás lett: az Évgyűrűk című almanach. A kép teljességéhez hozzá tartozik még, hogy a Kárpáti Igaz Kzó c. napilap irodalmi oldala, a Neon és később a Lendület az egyetlen állandó fóruma volt irodalmunknak. Ezekből aztán külön irodalmi melléklet lett, •az Űj Hajtás, amely már valódi folvóiratpótló kiadvány. hiszen havonta jelenik meg. két nyomdai ív terjedelemben. Baja ennek is csak egv: az. hogy napilap mellékleteként jelenik meg, egv napig él. másnap már zsíros kenyeret csomagolnak belé. Nos. hát ilyen előzmények után határoztuk el. hogy egv valóban önálló, valóban független irodalmi folyóiratot hozzunk létre. Nem baj, ha egy kicsikét vékony, nem bai. ha csak két- vagv háromhavonta jelenik meg. de ami abba hplekeriil. az igazi értéket képviseljen. — A korábbi elvetélt kísérletekből ítélve nem lehetett könnyű dolgotok. Hogyan sikerülhetett mégis folyóiratot alapítani 1989 nyarán, Kárpátalján? — Ogy semmiképpen, hogy kérvényezzük, aztán majd türelmesen várjuk, hogy pénzt adnak rá, helyiséget és munkatársakat. Az ötletem a következő volt. Akkoriban Magyarországon egy- re-másra alakultak a különböző kiadók és kiadványok. Arra gondoltam: most, hogy könnyebbé vált a közlekedés a két ország között, talán Magyarországon is kiadhatnánk a folyóiratunkat. Maga az ötlet elég merésznek tűnt. kevesen hittek a vállalkozás sikerében. De belevágtam. Leveleket írtam magyarországi kiadók, irodalmi potentátok címére, és támogatásukat kértem. Természetesen kaptam elutasító válaszokat is, de Németh István barátom, aki akkoriban a Meliton Kft. szerkesztője volt, felkarolta az ügyünket. A pénzt azonban közösen kellett előteremtenünk. és ennek tiszteletkörei igen sok időt. energiát emésztettek fel. A legelső és legkomolyabb támogatónk a Magvar Hitelbank Művészeti Alaoítvánva volt. A. Masvar Népköztársaság Minisztertanácsának Hivatala a nyár közepe táján adta ki a folyóirat alapításának az engedélyét a Mandátum Kiadó részére. És amikor szeptember elején az első példányok elhagyták a nyomdát, hallatlanul nagy örömet éreztünk. Ekkor azonban még meg kellett oldani a folyóirat kárpátaljai terjesztésének a problémáját, mert természetesen nem a magyarországi olvasókat céloztuk meg elsősorban, hanem itt, a szülőföldünkön szerettük volna eljuttatni szavunkat a nagy- közönséghez. Ebben is ismerőseink, barátaink voltak a segítségünkre. Zöld Ferenc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének igazgatója szervezte meg első számunknak az átjuttatását, itthon pedig a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség révén terjesztjük a példányokat. Sajnos, a folyóirat magyarországi árusítását mind a mai napig nem sikerült megoldanunk, ugyanis a Magyar Posta olyan jutalékot kért. amekkora haszon a kiadáson nincs is. Talán a könyvtári hálózaton keresztül tudtuk majd eljuttatni folyóiratunkat az érdeklődőkhöz. — A szerkesztőség céljait az első szám bevezetője tételesen rögzíti: a Hatodik Síp hozzá akar járulni a- kárpátaljai magyar irodalom folytonossága fenntartásához, fejlődéséhez és népszerűsítéséhez, fel akarja mutatni e régió szellemi arculatát, múltját és jelenét, teret akar adni a szép- és közírók másutt nem, vagy csak nehezen érvényesíthető törekvéseinek ... Ez utóbbi kitétel a magyarországi olvasók számára némi magyarázatra szorul. — Amikor ezt a mondatot megfogalmaztuk, vagy az azt közvetlenül megelőző időkben a mi hivatalos fórumaink, a Kárpáti Igaz Szó és a Kárpáti Kiadó kiadványai valami hihetetlenül nagy óvatossággal viseltettek minden iránt, aminek nemzeti színezete volt, ami alkalmasnak látszott a nemzeti tudat felébresztésére. Akkoriban nem volt ildomos azt hangoztatni, hogy mi, magyarok vagyunk, és magyar irodalmat művelünk, arról beszélni, hogy a magyarságnak milyen problémái . vannak. Szerencsére napjainkra a helyzet sokat változott, azonban egyelőre nincsen arról szó, hogy ezeket a problémákat mindig olyan hangnemben lehetne felvetni, ahogy mi igazságosnak tartanánk. A Kárpáti Igaz Szó egyre gyakrabban és egyre őszintébben foglalkozik e témákkal, viszont még mindig vannak kényes kérdések, és ezeknek a szokottnál őszintébb megközelítése bizony, sokszor ellenérzéseket vált ki az illetékesekből. Ezért megtörténik, hogy fontos írások nem jelenhetnek meg, fontos állásfoglalások nem kerülnek bele a hivatalos orgánumokba. Mi ezeket is meg szeretnénk jelentetni. És itt nemcsak a publicisztikára, hanem a szépirodalomra is gondoltunk. Az irodalmi kísérleteknek, az elvont próbálkozásoknak a hivatalos orgánumokban nincsen igazán helyük. De visszatérve a tabutémákra és a politikai vonatkozásokra. a kárpátaljai magyarságnak vannak olyan fájó pontjai, amelyekről beszélnünk kell. Ilyen például az 1944-es deportálás eseménye. A mi folyóiratunk az elsők között foglalkozott őszintén és nyíltan ezzel a kérdéssel. liven a kárpátaljai egvházak helyzete. Mi olvannvira őszinték akartunk lenni, hogy nem is munkatársaink írják a róluk szóló cikkeket, hanem a leg- illetékesebhek: máguk a lel- készek. Nem tagadom, a nvíltságunkkal. a szókimondásunkkal konkurenciát is akarunk jelenteni a hivatalos fórumoknak, azt is el szeretnénk érni. hogy a mi merészségünk nyomán az ott dolgozóknak, az ott publiká- lóknak is őszintébben lehessen írni. — A Hatodik Síp tehát nem kerüli meg a kor és a hely p*olitikai kihívásait. A második számban karácsonyi mellékletet közölt, feltérképezi múltunk fehér foltjait, és jelenünk igazságairól sem hallgat. Hogy néznek erre azok a hatalmasságok, akik előzőleg pirosra állították a lámpát minden folyóiratalapítási szándék előtt? — Erre nagyon röviden válaszolhatok: nem tudom. Engem hivatalos helyről még soha senki meg nem keresett, soha azt nem mondták nekem, hogy ezt vagy azt ne csináld, így ne írd. Vagyis a folyóirat hivatalos fogadtatásáról gyakorlatilag semmit nem mondhatok. Legfeljebb találgathatok: mivel eddig nem háborgattak, az ejnye- ejnyéket nem kellett hallgatnom, talán a fogadtatás nem lehet negatív, mert ha nagyon szúrná a szemét valakinek az, amit csinálunk, akkor már bizonyára megeresztettek volna egy-két rosszalló szót az irányunkban. Amikor a vállalkozásba belevágtunk, akkor voltak olyan kiszivárogtatott hírek, hogy engem az .író- szövetségből kizárnak. Horváth Sándor kollégámat elbocsátják a munkahelyéről. Talán azt gondolták egyesek, hogy ezt komolyan vesszük és megijedünk. Nem vettük komolyan, nem 'ijedtünk meg — azóta se ugatta meg a kutya a mi folyóiratunkat. — Eddig három száma jelent meg a Hatodik Sípnak. Több mint fél év telt el az indulás óta. Milyen tanulságok levonására ad módot ez az időszak? — A legfőbb tanulság számomra is kétarcú, és két irányból közelíthető meg. Maga a tanulság ennvi: LEHET KABPÄTA.L.TÄN MAGYAR IRGDALMT FOLYÓIRATOT KÉSZÍTENI! És akkor most a két megközelítés. Igen sokan tamáskod- tak. amikor a vállalkozásunkba belekezdtünk. Nincs elég írónk, nem születik elég novella, igényes publicisztika. Kevesen vagyunk. Mivel fogjuk megtölteni a folyóiratot? Az eddig megjelent három szám és a rövidesen megjelenő negyedik is bizonyíthatja, hogy lehet nívós, sőt szerény véleményem szerint számról számra nívósabb folyóiratot csinálni. Ha a most elért szintet tartani tudják, akkor valami igen fontos dolgot bizonyítottunk ezzel. Ugyanennek a kérdésnek a másik oldala az. hogy miiven erőkifejtéssel lehet elkészíteni a folyóiratunkat. Valóban nem tart még ott az irodalmunk, hogy a közzé tett írások spontán megszülessenek. Ez a folyóirat egy kicsit mesterségesen lélegeztetett teremtmény. A benne megjelenő novellák, versek, publicisztikai írások begyűjtése nem kevés szervezés árán sikerül. Nekem hetente, sőt naponta levelet kell váltanom a szerzőkkel, telefonon kell kapcsolatot tartani velük, s ha az írás megszületik, többször is beszélnünk kell róla, mit lehetne rajta csiszolni. Maguktól ezek az írások nem születnének meg. Ennyi biztosan nem. Mindebből az következik, hogy ma még valóban luxus magyar irodalmi folyóiratot kiadni Kárpátalján, de lehet... — ... És ha lehet, akkor kell is! — Még ilven áron is kell. mert az írókat-költőket bátorítjuk vele. rászoktatjuk okot a rendszeres írásra, az alapos írásra, a műgondra. Érezniük kell. hogy a szavukra szükség van. Móricz Kálmán Ezek a délelőttök ... Nekivágni — s mindennap — újra és újra a senki által ránk nem mért feladatnak, a senki számára — feltehetően — nem fontos gondolatok, ismeretek, tapasztalatok papírra rögzítésének ... Miért? Miért?! Hát nem volna egyszerűbb letenni a tollat, félretolni az üres papírt, a könyveket, jegyzetfüzeteket, cédulákat?! Persze, hogy könnyebb volna. De meddig?. Az értelem járó és őrlő malomkerekei akkor talán megállnának? A világból ránk zuhogó híráradatok akkor talán elkerülnének? A körülöttünk levő hétköznapi valóság mindennapos gondjai akkor talán feloldódnának? A társadalom, a politika, az irodalom, a szlovákiai magyarság áthatolhatatlan sűrűje akkor talán megritkulna? Magyarságtudatunkat, emberségünket, nyelvünket leromboló fél évszázad belénk ülepedett, megkövült félelmei akkor talán semmivé bomlanának? És a jog? Jogaink? Emberi méltóságunk? ... Ezek a délelőttök ... Ezek a keserves délelőttök... Vajon Fábry Zoltán életében hányszor türemkedtek össze — miként föld mélyében az izzó magma — az ilyen, vagy hasonló kérdések? Vajon hányszor érezhette úgy magányában, bezártságában, mindenkitől elhagyottan, hogy egész életének hétköznapi keserves küzdelmei hiábavalók, feleslegesek, értelmetlenek. S vajon . hányszor kellett, szinte emberfeletti erővel meggyőznie, s legyőznie önmagát, hogy az eldobott ceruzát ismét kézbe vegye, s folytassa a tegnap, vagy tegnapelőtt félbehagyott mondatot?! Csak sejteni lehet azt az óriási küzdelmet és fegyelmet, amely legyőzte a kételyt, s amely a folytatáshoz való energiát visszaadta —, amely visszaadta a hitet, hogy kell a szó, hogy kell a gondolat igaza, hogy kell a holnapra tanú, aki lát, aki teremt, aki összefoglal. Még akkor is; ha látszatra „az élményből eszelős monoton monológ lett, kihatás, látható eredmény nélkül.” Fábry Zoltán egész életművén végigvonul ez a kétely. akár a nyomjelzős lövedék útja az éjszaka sötétjén — a célig: a halálig. Haláláig. S most, húsz év távolából e lezárt életmű vajon célba ért-e? Mennvi belőle az, ami „megállt az időben”, mennvi az. ami az idő rostáján kihullott? Kérdéseket fogalmazok, mert az idő kérdezni kényszerít. Volt egy — így neveztük — haladó hagyományunk, amelyhez évtizedeken át létezésünk bizonyítékait kapcsoltuk, amelyre, s amelyből — amely által — életművek épültek — így Fábry Zoltáné is. Mostanra kiderült: mindez érvénytelen, vagy csak részben érvényes. esetleg az egészet újra kell értékelni. Tehát: hogyan kell —lehet — értelmezni ma Fábry Zoltán baloldaliságát. internacionalizmusát. antifasiz- musát? Miként viszonyuljunk ma a valóságirodalom, a szocialista realizmus esztétikai kategóriáihoz? Tudom. elismerem, az ilven kérdések fölvetése Fábrv halálának* huszadik évfordulóján . méltatlannak, nem h elvén valónak tűnhetnek. Ennek ellenére úgy vélem. elhallgatásuk jelentené a nagyobb hibát, annál is inkább, mert élete során maga Fábrv Zoltán mindig képes volt arra, hogy önvizsgálatot tartson. Mindezen túl e kérdésekkel társadalmi és kulturális vpnátkozásban mi. ma élők előbb-utóbb ugyancsak kénytelenek leszünk szembenézni. Ugyanis e kérdések elől hosszabb távon kitérni nemigen lehet. Mint ahogy sok egyéb kérdést is kénytelenek leszünk vizsgálat tárgyává tenni, olyanokat, amelyek nem okvetlenül irodalmunkkal kapcsolatosak. Olyanokkal, amelyek a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség létének általános gondjaival függenek össze. S e kérdések megválaszolásában már a Fábry-életmű olyan használható és hasznosítható értékeket tartalmaz, amelyekre bizton támaszkodhatunk, amelyekből bízvást meríthetünk. Az egészből elsőnek Fábry Zoltán emberi példáját emelném ki. Azt a magatartást, amely egy életen át megingathatatlanul példázta — példázza ma is! — egy egyén, az egy ember erkölcsi non plusz ultráját. Nem véletlenül nevezte Illyés Gyula Fábryt „oltárőrzőnek”, s Németh László „északi oszlopunknak”. Ez nem a részekre —, de az egészre vonatkozik; az emberi egészre. Ebben benne van a fegyver, s vitéz elleni „döntő élmény”, a Gondolat igaza, az Európa elrablása, de benne van a Rés poetica, a Harmadvirágzás, s a többi nagy- ívű-sodrú eligazító esszé és tanulmány. A költészet föladatára döbbentő Kevesebb verset — több költészetet, az Antisematizmus és az Igényesség műfaja. De mindenekfelett és mindenekelőtt: A vádlott megszólal! Egy mű, amely több mint negyven éven át a hatalom váltakozó birtokosai számára vörös posztó volt, egy mű, amellyel még ma sem mernek szembenézni a címzettek ! Csupán csak azért, mert az igazság tükre. Azt hiszem, Fábry Zoltánnak ezt a katartikus megnyilatkozását Európa soha méltón megköszönni nem tudja. Persze, hogyan is köszönhetné meg, ha nem ismeri? Pár évvel ezelőtt, egy éjszaka két francia újságíró látogatott meg — titokban persze —, s a szlovákiai magyarság helyzetéről kért tájékoztatást. Mint alapművet, akkor én a Vádlott megszólalt ajánlottam figyelmükbe. Nem is hallottak róla. Trianon, vagy a Kassai kormány- program kinek-kinek a tudatában másként él, és mást jelent. Ez, ugye, természetes ... Ezért a Vádlott megszólal- ra még mindig — húsz évvel Fábry halála után — a folyamatos tiltás árnyéka vetül. Holott azt zengik napjainkban széles e hazában, hogy elérkezett a szabadság, s a demokrácia hajnala. Az évforduló — akár e krétafehér délelőtt csöndje — a szembenézésre kényszerít: mit végeztünk el az elmúlt idő alatt a Fábry által ránk testált feladatainkból? .Tói végeztük-e azt. hasznára-é a közösségnek? A Fábrv-hagyatékkal miként sáfárkodtunk? Elmondható. hogy a Fábrv-Portát rendbe tettük, hogy folyamatosan megrendezzük a Fábry-napokat. s hogy már van Fábrv-díj is ... De a Fábrv-életmfi értékeinek a befogadása és befogadtatása igencsak késik. „Ami ezután lesz, az még nehezebb lesz. az már most. tisztán látható — írja 1947 szeptemberében a mindmáig kiadatlan nációjában Márai Sándorral való kapcsolata ürügvén. „A szellemember — folytatja ugyanott —már ma is érvedül áll. már ma is vétó. Nincs tábor, amely befogadhatná...” Ami ezután lesz, az még nehezebb lesz?... Az 1947- es év jégveréses napjaiban, vagonkerékcsattogásos éjszakáin megfogalmazott kétségei meddig élnek, meddig kísértenek még Európának hozzánk eső térségein?! S meddig kell még a szellem emberének vállalnia a magányos vétó szerepét?! Gál János Tanya Seres János rajza Seres János Ahogyan Barcsay Jenő festészete Szentendréhez, Egry József alkotói útja a Balatonhoz, Tornyay János életműve az Alföld világához, úgy kötődik Seres János művészete ezer szállal a Cserehát dombságához, az abaúji szülőföld édes-keserű életéhez. Ahogyan minden ember teremtette dolog e tájon részévé válik, alkotó tartozéka lesz e tájházáról kialakítható képnek, úgy fonódott bennem össze c táj gyermekkoromtól nevelő szépsége, az ő mélyen zengő képeinek világával. Sclyebről indult. Művészetének európaisága, a kortárs művészet inspirálta formanyelve életútján mindvégig abból az emberi tartásból született, melyet a szülőföld, az ott élők egyszerű gondolkodása, szenvedésekben megedzett kemény erkölcse, befelé építkező mély érzésvilága alakított ki benne. Az ő képei közelében mindig pontosan éreztem Lyka Károly szavainak igazát: „A kép azért festett mű, mert festve közölhető velünk. Az igazi műremek legkevésbé sem tolmácsolható élő szóval, a beszéd mesterfogásaival.” Ezért is fájó, hogy képeivel ■— a megyénkben élő más művészekhez hasonlóan — nem találkozhatunk állandó kiállításon. Nagy mulasztás ezekkel az alkotásokkal és magunkkal szemben. Dobrik István
