Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. május 19., szombat Az idén ünnepöljük Károlyi Gáspár bibliafordításának négyszázadik évfordulóját. Az eseményt 100 évvel ezelőtt is megünnepelték. A háromszázadik évforduló, s az a tény, hogy az angol bibliaterjesztő társaság el akarta készíttetni a nevezetes évfordulóra a Biblia javított kiadását, nagyon sok jó protestáns ember lelkében támasztott kegyele- tes gondolatokat Károlyi Gáspár emléke iránt. Létrehoztak egy országos Károlyi-emlékbizottságot, döntöttek egy Károlyi-emlék (szobor) felállításáról, a Ká- rollyi-ailiap létrehozásáról és határoztak az emlékühnep- ség megtartásáról. Mivel ezeket a célokat közadakozásból kívánták megvalósítani, megindult a gyűjtés. Esperesi, püspöki körlevelek buzdították a híveket, ötletek, tervek születtek, melyek több pontban eltéritek ugyan, de a fő kérdésben mind ugyanazt hirdették: a Vizsodyii Bibliia háromszázados évfordulóját a hazai protestáns egyházaknak közösen kell megünnepelni. Ahogy gyűlt a pénz, úgy bátorodtak az elképzelések. A szoborra először egyszáz- forintos pályázatot, majd ötezer forintos díjat, végül nyolcezer forintot ajánlottak fel. A megbízásit Mát- ray Lajos György budapesti szobrásztanár kapta meg. Az ércszobor helyének kijelölésénél szóba került Sárospatak és Budapest is, de Mát- ray tanácsára Göncön, a református templom kertjében állították fel. Az ünnepség idejét 1890. szeptember 14- re tűzték ki. Az ünnep reggelén Miskolcról és Kassáról különvonat indult a Gönchöz közeli Hidasnémetibe. „Mindkét vonatból omlott a vendég. A kassaiból nagyihirtelen kiszökött a Rácz Jani kitűnő zenekara, s rázendített — »Isten hozott«-gyanónt — a Rákóczi-indulóra” — olvashatjuk a korabeli tudósítást A Károlyi Biblia háromszázados örömünnepének emlékkönyve című kiadványban, amelyet Radácsi György szerkesztett. A zenei üdvözlet után Prónay Dezső báró, az ág. e varig. testvérek főfelügyelője köszöntötte Kun Bertalan, Tiszán- inneni püspököt. Ezek után a pálya mellett sorakozó kocsikra szálltak a vendégek, s a hosszú kocsisor elindult Gönc felé. Radácsi így örökítette meg a látványt: „Elöli, a jól1 gondozott országút két oldalán, negyven tagból álló lovascsapat ügetett, gyolcsingbe-gatyába, sarkanfyús csizmába. Vezérük id. Szombathy András, előkelő gönci polgár, aki a töltés közepén haladva büszkén emelte magasra a nemzeti lobogót. Meg volt győződve, hogy bandérium soha nem vezetett még ennyi okos embert. Utánok — végtelennek tetsző sorban — körülbelül 200 különböző jármű, megrakva a nagyobb részt amúgy diákosan, túlnyomóan református és ág. hitvallású lelkészekkel és tanárokkal. Maga Gönc 140 kocsit és szekeret állított ki, a többit a szomszédos falvak és városok protestáns urai szolgáltatták.” A gönci domb tetején dia- dailkapu fogadta a vendégsereget. Homlokzatát Abaúj megye és Gönc városának címere díszítette. A kapunál Vécsey Endre országgyűlési képviselő köszöntötte az érkezőket. „Még meg sem kondult a harang — olvassuk az emlékkönyvben —, s az országút az egész templomkerítés hosszában zsúfolásig megtelt templomba vágyó közönséggel. Az abaúji református lelkészek legnagyobb része jóelőre kihirdette híveinek, hogy a szeptember 14-iki isteni tisztelet minden Biblia-szerető protestáns ember számára Göncön fog megtartatni; itt volt tehát az abaúji gyülekezetek színe-java: nők, férfiak, ifjak és leányok. Alsó-, Felső-Borsod, Torna és Zemplén közelebb eső községei szintén erősen képviselve voltak.” Az ünneplő közönség egy része hosszas tülekedés után végül bejutott a templomba, a nagyobb része azonban künnrekedt. S megkezdődött az istentisztelet: „ ... mikor Kiss Sándor helybeli kántor-tanító ujjai alatt az orgona megszólalt, a roppant közönség egyszerre fél- állott, mint egy ember és szívének egész teljességével emelkedett a 37. dicséret szárnyain égfelé, ahhoz a jóságos Istenhez, aki egybegyűjtve sok népeket, kik — mondván — így énekeljenek: Alleluja, Alleluja! Majd következett, gyülekezeti nagyének gyanánt, a 74. dicséret néhány elsőbb verse, ugyancsak az égig ható lelkesedéssel és a boldog telkeknek éppen olyan édes örömétől átrezegve, mint az előbbi.” A sárospataki énekkar után Kun Bertalan püspök megnyitó imája következett. „A gazdag tartalmú, könyv nélkül és fokozódó bensőséggel mondott imádság Ámen-jére talpra állott az abaúji tanítói dalárda.” Gacsályi József szikszói itanító karvezetésével énekelték el Beethoven Isten dicsősége című remekét. Majd a szatmári ev. ref. egyházmegye esperese, id. Kiss Áron mondta el egyházi beszédét. Az istentisztelet után következett a szobor leleplezése. A program első pontja lett volna a pataki énekkar megnyitódala, de mivel a nagy tömegben a kórus nem -ért a szoborhoz, nem jutott tói időben a templomból, készséges szolgálatuk bizonyítékául csak zászlóik nyelét sikerült kidugni a templom ajtaján. S elkövetKönyv Hagy-Romániáról kezett a nagy pilllánat: „A lepel akadozva, ingerlő lassúsággal hullilt alá, a mit a szobor-álak ülő-hellyzete is okozott. Ünnepélyes csendben, visszafojtott lélegzettel — az apraja lábujjhelyre álilVa, s kinyújtott nyakkal — leste, vánta a közönség a szobor részleteinek élőtűnését ...” Ezután koszorúzás következett, majd S. Szabó József naprágyi lelkész ismertette Károlyi Gáspár életrajzát, utána újabb beszéd következett, mélyet dr. Duka Tivadar, az angol bibliatársaság követe mondott. Az ünnepség befejeztével pedig következett az ebéd. Az iskola udvarán, illetőleg kertjében, egyik oldalával a templom kerítésére támaszkodva egy 6 öl széles, 25 öl hosszú, s megfelelően magas, erős oszlopokon nyugvó deszkasátor várta és fogadta magába a 4 forintos ebédjegy tulajdonosait. Amint az asztalvendégek elhelyezkedtek, felharsant Rácz Jani nyitánya, jött a párolgó leves, aztán kétféle élőétel, majd hús és töltött káposzta. A ilegmagyarabb étéi elfogyasztása közben Kun Bertalan püspök, mint házigazda mondott pohár- köszöntőit, őt követte Tisza Lajos, Szász Károly és Prónay Dezső beszéde. „Valaki hírül vitte a főasztalhoz — olvashatjuk az emlékkönyvben —, hogy egy messziről jött férfiú százforintos bankjegyet lenget a kezében és úgy rimánkodik egy kis figyelemért. Kun Bertalan püspök maga lépett közbe és sikerült annyit kivinnie, hogy Beke Mihály, árvaszéki ülnök, miint Debrecen város képviselője átadhatta néhány lelkes szó kíséretében a város által küldött száz forintot a Károlyi-alapra. Erre lángot fogott a Nikházy László, szentandrási földbirtokos lelke, is ő is a főasztal mellett termett, s ötven forintot tett le Kun Bertalan püspök kezébe, sőt egyúttal rögtön meg is adóztatta a közönség egy részét — leginkább a főasztalbelieket —, csaknem 40 forintot tányérozván ösz- sze a Károlyi-alapra.” Az ünneplők nagyobbik része az esti vonattal elutazott. De voltak, akik még tovább is maradtak. Az este „az aranyfiatalságé, s a művészetkedvelőké” volt. A résztvevők véleménye szerint „Gönc vendégszeretete, a gönciek buzgósága felülállt minden bírálaton ...” Radácsi György után Pecze János A vajdaságoktól a birodalomig címmel jelent meg Raffay Ernő Romániáról szóló könyve, amely Az újkori Románia története alcímet viseli. A nem túl terjedelmes kötet, feltételezhetően a könyvpiac — s amennyiben kapható lesz még — a könyvhét egyik legkeresettebb kötete lesz, tekintettel arra, hogy a modern Romániáról, a jelenlegi helyzetét és az ide vezető útját befolyásoló, sőt irányító eszmékről, társadalmi, politikai törekvéseiről, s ezek összefonódásáról ilyen ösz- szefoglaló munka nálunk, évtizedek óta, azaz 1045-öt követően nem jelent meg. Raffay Ernő megkísérli a lehetetlent — olyan sorrendbe szedi délkeleti szomszédunk történetét, amelyben azok az események kapnak hangsúlyt, amelyek a XIX. század második fele első évtizedének még két — nem is igazán független: — román fejedelemségét szinte egyik napról a másikra a térség egyik legcéltudatosabban politizáló, s a szívós expanzió szolgálatába szegődő államává tette. Ez a folyamat, mivel igen mély nemzeti-ideológiai gyökerei vannak, mint tudjuk, mindmáig nem fejeződött be, s Románia mai politikájában Erdély, Beszarábia, Bukovina, Dél-Dobrudzsa neve tulajdonképpen ugyanazokat a törekvéseket testesíti meg, mint százvalahány esztendővel ezelőtt. Azaz, a megtartás, a megszerzés, illetve a visszacsatolás törekvéseit. Románia ugyanis, soha egyetlen kiszemelt „ősi földnek” 'telkiintett területdarabjáról, egyetlen pillanatig sem mondott le, és erre még látszólag sem volt hajlandó. Ilyen tekintetben nem is Erdély a legjobb példa — Romániához kerülésével kao- csolatosan ugyancsak Raffay Ernő ad újabb, korszerűbb szemléletű leírást, ezt megelőző, Trianonról szóló könyvében —, hanem Beszarábia, amely a félt, sőt rettegett keleti szomszéd, a Szovjetunió birtokában sem került ki egy pillanatra sem a román irredentizmus látómezejéből. Raffay Ernő — mivel a „birodalommá” válás útját, körülményeit boncolgatja — természetesen a be- szarábiai kérdésre is kitér, megvilágítva az olvasó számára azt is, hogy milyen gyökerei vannak a románok mindenkori szovjetellenessé- gének. A magyar olvasót mindemellett természetesen az érdekli elsősorban, hogy a történelmi Magyarország területe milyen mértékben és milyen vezérlőeszmék bukása, illetve győzelme következtében gyarapította a mai Románia területét. Ezt nagyjából, az elhallgatások, s a különböző politikai — csak a magyar nép és az ország érdekeit figyelembe nem vevő torzítások ellenére — tudjuk, hiszen Erdély ikiszaikítá- sa >a magyar államtestből nemcsak történelmi, hanem érzelmi kérdés is volt, amit politikai érdekek nehezen tudtak befolyásolni. Viszont annak, hogy a román területi gyarapodásoknak mi az eszmei alapja, és a minduntalan nekünk tulajdonított irredentizmus 1866 óta hogyan vált a román állameszme meghatározó jegyévé, azt Raffay Ernő igen érzékletesen, jól dokumentálva és a kérdés lényegi vonásait aláhúzva mutatja meg ebben a könyvében. Ebben a vonatkozásban a birodalommá válás szóhasználata egyáltalán nem túlzás, hiszen a XX. században egyedülálló jelenséggel állunk szemben. Egy kis — a modern kor küszöbére két apró és jelentéktelen fejedelemségként érkező — ország, amely saját egyesülési folyamatát is a végsőkig elhalasztotta, alig több, mint fél évszázad alatt, szinte minden szomszédjával bekövetkező konfliktusaiból, területileg gyarapodva, megerősödve, népességileg megszaporodva került ki, s ameddig a történelemből ismert birodalmak elveszítették gyarmataikat, feloszlottak, vagy éppen bomlófélben vannak, addig Románia gyarapodott, erősödött és ezt következetesen tovább folytatja. I'lyen arányú és ilyen gyors növekedést egyszerűen nem ismer a történelem, hiszen az 1914-ben mindösz- sze 137 903 négyzetkilométert kitevő Románia 1920- ban 294 967 négyzetkilométerre nőtt, amiből csak Magyarországtól 103 000 négyzetkilométert csatoltak hozzá. Lélekszáma ezzel 7 904 104 főről 17 393 149 főre növekedett. Gyöngyösi Gábor N agyon közömbös kell legyen a politika iránt az a vendég, aki e napokban a román fővárosban járva nem megy el az Egyetem térre. Nemcsak azért, mert itt, az univerzi.tász és az Intercontinental Szálloda közt volt a decemberi forradalom egyik központja, itt dördültek el az első fegyverek, itt hajtottak harckocsival a tömeg közé és a véres események egyenes következményeként itt alakult ki az egyik kegyhely, ahol minden jóérzésű embernek illik egy szál gyertyát gyújtania, vagy egy szál virágot a kereszt alá tennie, de azért is, mert a május 20-i választások előtti nagy politikai csatározásoknak itt van az egyik legbefolyásosabb és egyik legszimpatikusabb nyílt fóruma. Már több mint két hete, hogy újból megszállták a teret a fiatalok és nem akarják kiüríteni, hiába fenyegetőzik a kormány, hogy törvénytelen, amit csinálnak, mert nem jelentették be a nonstop demonstrációt, s ráadásul akadályozzák a forgalmat a főváros központi úthálózatának tengelyében. A diákokból, munkásokból és értelmiségiekből álló több ezer fős (mikor e sorokat írom, éppen 30 ezer fős!) tömeg nem és nem tágít. Egymást váltva és segítve — mert hát sokan itt étkeznek, olvassák a friss újságot, fogalmazzák jelszavaikat, tiltakozó jegyzékeiket — állandóan itt strázsálnak. Se az ismétlődő zápor, se az éjszaka hidegje, anég kevésbé a rendőrség fenyegetőződése sem űzi el; innen őket. Nem olyan fából faragták ezeket a fiatalokat. Ügy tűnik, többségük, de legalábbis a .hangadók, azok a harc-edzett forradalmárok, akik december végén a golyók elől se futottak el, akik lelkűkben elevenen őrzik a mellettük elhullott társaik emlékét, testükön pedig a gumibot, vagy a puskatus nyomait. Alighanem, nélkülük könnyen elesett volna >a fővárosi lakosság .felkelése, még ha Bukaresti levél oly elemi erővel is tört ki a temesvári eseményeik hatására! Messziről hallani mit akarnak, miért őrzik az Egyetem teret olyan konokul: ,„Éljen Temesvár!” „Támogassátok a Temesvári Kiáltványt!” „Európában akarunk élni!” „Le a kommunistákkal és a szekuris- tákkal!” „Innen addig nem megyünk, míg szabadok nem leszünk!” Közelebb érve már a feliratokat is látjuk. Közülük sok megegyezik a kiabált jelszavakkal, de nem kevésnél ott látjuk a golan, vagyis a csibész szót. Ezzel kapcsolatban el kell mondani, hogy Iliescu elnök, a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Országos Tanácsának ülésén (mely az átmeneti kormány szerepét tölti be) pár nappal előbb azt a kijelentést tette a tüntetőkről, hogy holmi csibészek, akik semmiképpen se képviselhetik a népet. Csak ez kellett a fiataloknak! Órák alatt mindenütt megjelént a go- lan-csibész szó; a kabát hajtókáján egy cetlire írva (a fiatalabbak csibész-csibék lettek), a falon, a táblákon, az aszfalton, sőt a zászlón is. Az Egyetem tér Csibész térré vált, a bölcsészeti kar Csibész karrá, a felírat fölé kitették az első nagy román csibész, Eminescu költő fényképét. A mindig kéznél lévő kréta és pemzli (a fiatalság legfőbb választási fegyvere) révén gyorsan megszülettek a szellemes csibész-feliratok. Mint: „Decemberben huligánok, ma csibészek”. .„Csibész = temesvári huligán”, „Világ csibészei egyesüljetek!” „Jobb csibésznek, mint diktátornak”. Hát ez utóbbi inkább a mai, mint a tegnapi vezetők felé célzás. Szóval vág az eszük ezeknek a srácoknak, azaz csibészeknek. A tér közepén, a fejek fölé emelkedve hatalmas műanyag kéz, rajta a forradalom győzelmét jelentő V-betű összekötve. Ez lett hát a nagy szabadságból, adják tudtunkra a tüntetők. Az ujjak közé dobott rózsa, a front választási jelképe, egyértelműen utal rá, hogy szerintük ki kötötte gúzsba a decemberben kivívott szabadságot. A téren olvasható táblák alapján az Egyetemisták Ligája, a Társadalmi Párbeszéd Csoportja, a Független Csoport a Demokráciáért és más független, semmilyen párthoz nem tapadó szervezetek rendezik ezt a kormányt mindjobban nyugtalanító nonstop demonstrációt. Ám a front lapja., és általában a jelenlegi vezetéshez közel álló újságok úgy vélik, hogy a két nagy ellenzék, a Liberális Párt és a Parasztpárt hergeli az ifjúságot. S a hergelés még enyhe vád, mivel egyesek megvesztegetésről, lefizetésről beszélnek. Mert hát a liberálisok vezére és elnökjelöltje, Cimpeanu úr se jött haza Franciaországból üres kézzel — mondják. Ratiu úr, a parasztvezér meg odakint is gazdag embernek számított. Ki lehet a döntőbíró egy olyan választási küzdelemben, ahol a játék nem babra megy? Ámbár a történelmi példák szerint a babnak is szerepe lehet a választásban, mint eszköz. Gondoljunk csak arra, hogy Arisztotelész szerint az athéniak Teleszi- nosz arkhónsága idején babbal sorsolták ki a nép által kijelölt ötszáz férfiú közül a kilenc főembert. Tény viszont, hogy a csibészek békés forradalma egyre népszerűbb, követeléseik mind nagyobb visszhangra talál nemcsak a többség román lakosság, de a magyarok és a többi nemzeti kisebbségek körében is. Mert foglaljuk csak össze röviden, mit is akarnak: neokommunizmus helyett valós demokráciát, a sajtó ne lehessen az úszítás és a gyűlölködés eszköze, a hatalom alapdokumentumának a Temesvári Kiáltványt tegyék meg, s ennek ama híres 8. pontját, mely megtiltja a pártaktivisták és a szeku- sok — a kommunista nomenklatúra tagjainak — indulását a választáson, emeljék törvényre : igazán szabad szakszervezeti képviseletet, egyetemi autonómiát... Mindez bizony igen vonzóan hangzik nagyon sokak számára, akik félnek a visszarendeződéstől, vagy a gyakorlatban szeretnék már élvezni a nemzetiségi jogokat. Nem véletlen, hogy a múlt vasárnap már 40 ezer ember tüntetett Temesváron a csibészek által is népszerűsített Kiáltvány mellett. . . . Megállunk egy ülő csoportnál. Kedvesen invitálnak, üljünk közéjük. Ha egyetértünk a Temesvári Kiáltvány minden pontjával, akkor mindenképpen! Papírt is adnak nadrágunk alá, így leültünk pár percre. Közben arra gondolunk: vajon sikerül-e a most még álló kormányt is leültetniük ezeknek a módszereikben mindenképpen rokonszenves csibészeknek? Sike Lajos
