Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
1990. március 31., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Irócsoport rovata Irodalmi levél Fábry Zoltán igazáról Mindenkinek van egy(néhány) regénye 7 Beszélgetés Bárczy Jánossal Máért van az, hogy Fábry Zoltánra gondolva, Kazinczy Ferenc jut eszembe? Talán a szerepvállalás elszántsága teszi őket rokonokká? Vagy az a tény, hogy falusi magányukból tudták messze- hangzóan hallatni szavukat? Vagy a humanizmusuk volt sajátos, amin,t magyarságukat az európai gondolatiságba építették? Tény, hogy helyzetükben és szerepükben van valamilyen párhuzam, hogy mindketten életművük, s nem egy-kót kiemelkedő írói alkotásuk által tartópillérei a magyar kultúrának. E kérdések mindig eszembe jutnak, valahányszor elzarándokolok a szlovákiai Stószra, Fábry pátriájába. A történelmi Szepes. Torna és Abaúj vármegyék' találkozási pontján. Kassától 40 kilométernyire települt, szűk völgybe szorult falu főutcáját — mint annyi felvidéki településen — kettészeli a patak. Arra néznék a házak sorába harmonikusan beilleszkedő egykori családi fészek könyvtár- és írószobájának aiblalkai. S e völgyre tekint le a domboldali temetőből az író bronz portréja, rendíthetetlen elszántsággal. Még följebb bandukolva a menedék hegyoldalon — vagy autóval a szerpentin éles kanyarjait leküzdve — Stósz-fürdő klimatikus gyógyhelye fogad, s a fenyvesek zúgása (jó 600 méterrel a tenger szintje fölött) elandalít. békével tölt el. Vajon gyákran járt ide föl a stó- szi remete? Vagy lent. a völgyben is érezte a táj, az otthon varázsát, amely hét, évtizeden át megkötötte? Vdlt időszak, amikor a falu bírói tisztét is betöltötte; a hazai itáj vonzását e föld — szlovák, mánia és magyar nemzetiségű — népének kötődése határozta meg. Nemcsak az életforma, hanem az életmű is sajátos helyet jelöl ki Fábry ‘Zoltán számára. Ez az életmű itt született a látszólagos remeteségben, formálódásában mégis szerepet játszott a kük ső, a tág környezet. A ,stószi gazdálkodó fia Rozsnyón tanult. de az iskolapadból az érettségi után az első világháború tűzvonalába került, s a front embertelensége egész életére kiható élménye lett. 1919-ben beült a pesti egyeltem padjába, ott hallotta Babits Mihály előadását Adyról, de az államfordulat hamarosan visszalendítette falujába, ahol a számára megadott további ötven esztendőt végigélte. Kezdetben kétségbeejfette a kisebbségi helyzet, de azután felismerte az értelmiség hivatását. s a szlovákiai magyar sajtó egyik mértékadó közírójává emelkedett. Háborús élményeinek, Ady költészetének, a bukott magyar forradalmiak emigránsainak hatására formálódott baloldali politikai felfogása, amely átmenetileg beszűkítette ugyan értékrendjét, de a német fasizmus veszélyének felismerése után rátalált saját hangjára, következetesen vállalt küldetésére. Nagy szerepe volt a szlovákiai magyar ifjúság elkötelezett népi mozgalmainak bátorításában, valamint a kisebbségi irodalom kibontakoztatásában. Arra tanította alkotótársait — szavaival és példájával —, hogy a provincializmus veszélyét elháríthatják, ha a haladó európai irodalmakkal termékeny kapcsolatokat teremtenek, ha megőrzik a világ felé való nyitottságukat. ,,A visszhang — hirdette — két tényezőn múlik: a nyelvhűségen és a világtudaton, világhorizonton.” Tudjuk, az irodalmi példák sugalmazásákor az eszmei-ertkölcsi követelményék elsődlegessége miatt az esztétika mércéjét olykor elnézően használta, de azután meg tudott szabadulni egyoldalúságától, s valóban jellemzője lett ez a kettős elkötelezettség: a nyelvi hovatartozás vállalása és az európai látásmód igénye. A két világháború között megjelent három könyve (igaz, az elsőt 1932-ben, Pozsonyban elkobozták) alig keltett visszhangot idehaza, pedig a Korparancs (1934) és a Fegyver s ■ vitéz ellen (1937) lapjain határozottan megszólalt antifasizmusa, szenvedélyes humanizmusa. A második világháború az író bátor ellenállását váltotta ki. 1941-ben ezért bebörtönözték az akkori szlovák állam hatóságai, majd csendőr! felügyelet alá helyezték. Nem örülhetett zavartalanul a Szovjetunió és szövetségesei győzelmének, hiszen az 1945 tavaszán kihirdetett kassai kormányprogram nyomán a kollektív felelősségre- vonás igaztalan indokával a magyar nemzetiség teljes jog- fosztottságának évei következtek. A kommunista Fábry próbálta menteni a menthetőt. 1945-ös feljegyzéseiben írja: „...keresi ma az anti- fasizmus is hozzátartozóját: a humanizmust. De a válasz egyre késik, a remény egyre zsugorodik, a bizonytalanság egyre emésztőbb ...” S e tragikus újraindulás után látjuk Fábry Zoltán, igazi jelentőségéit; olyan kristályosodási ponttá képes válni. amely a szlovákiai magyar irodalom — talán mondhatjuk: a korábbinál rangosabb — új próbálkozásait bátorító körébe tudja vonná. Ügy gondolom, Fábry pályájának ékkor következő szakasza, életének utolsó másfél évtizede a legjelentősebb. Sorra jelennék meg kötetei: az 1950-es évek második felében három, a ’60- as éveikben további hat kötet. s 70. születésnapja tiszteletére végre ideát is kiadták Hazánk, Európa címmel válogatott tanulmányait (1967). Halála óta a pozsonyi Madách Kiadó sorozatban adja ki Összegyűjtött írásait, 1989-lben már a nyolcadik kötetet. Ebben olvashatjuk újra — többek között — az 1958 szeptemberében megindult "Irodalmi Szemle című Szlovákiái magyar folyóirat bevezető írását, amelyben Fábry az előzményekre is visszapillantott, s megállapította: „negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni”. Ügy gondolta ugyanis, hogy a „szlovákiai m:agvar irodalom a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig”, de hozzátette azt is: „próbálgatásaink alapmotívuma egyre inkább Európa lett, a világháborúban megtalált humánum és .szocializmus”. Arra figyelmeztette társait, hogy az alacsonyabbrendűségi érzetet kell kiküszöbölni, az örökös mostohagyereksorsból kell kilábalni. Keserű öntudattal írhatta: „Felváltatla- nul. meglátatlanul, megvál- tatlanul állunk őrhelyünkön, és mégis hűséggel, mert a vox humana mondanivalójává köteleztük el magunkat.” S Adyt hívta biztatóul: „Indultok? jó, ideje már bizony. / De kendőtök legyen ékes szép zászló...” Az üzenet nemcsak az újrainduló nemzedékeknek, hanem önmagának is szólhatott. Nem véletlen, hogy Adyhoz fordult, hiszen életének, gondolkodásának, magatartásának meghatározó élménye volt az ő költészete. Kevesen értették és követték Adyt olyan mélységben. mint Fábry Zoltán: kitűnő kalauzunk lehet hozzá. A tétel azonban fordítva is igaz: Ady az egyik kulcs a stószi életmű megértéséhez. Fábrynalk a hagyományhoz való kapcsolata sajátos, némiképp látszólag egyoldalú volt. de határozottan vonzotta a nemzeti kultúrából az, ami az általános emberihez vezethet. Ezért becsülte Kazinczy! is. aki — mint Fábry 1967-ben írta — „a magyar nyelv és nép sorsát az európai kultúrába, a humánumba vetett hiitbe ágyazta. Amikor mi a régi hazából kihullva, új körülmények közé kerültünk, úgy kapaszkodtunk ebbe az európai tudatba, mint az üdvösségünkbe.” Majd: „Kazinczy a magyar nyelvvel Európát akart tudatosítani és erősíteni: a szellem erkölcsét, a gondolat igazát .tekintetnélküliségek és kizárólagosságok ellen —kifelé és befelé.” Vajon nem ebben a szellemben tevékenykedett maga Fábry is? Talán valóban nem véletlen, hogy Fábryra gondolva Kazinczy jut az eszembe. Fábry Zoltán ereje eldugott falujából is kisugárzott, s Stósz tájékozódási ponttá lett több nemzedék számára. Húsz éve már. hogy a szlovákiai magyar irodalom nagyhatású személyisége felköltözött a völgybéli házból a dombon levő temetőbe, de hangja, a vox humana ma is szól nekünk, ma is él bennünk. „Nem írónak készültem. A sors mégis azzá kény- szerített, megvonva tőlem minden más lehetőséget. Ahhoz azonban kevésnek érzem képességemet, hiányosnak a felkészültségemet, hogy magamtól, magamból »igazi« írói műveket alkossak, izgalmas, szórakoztató történeteket, meséket találjak ki. Így lett írásaim nyersanyaga, tárgya, a való életnek az a kis darabkája, néhány évtizednyi korszaka, amelyet átéltem, melyben cselekvőén vehettem még részt. Közelmúltunknak olyan szakasza ez, mely kimeríthetetlen bőséggel kínál anyagot az író számára. Hiszem és vallom, hogy az, aki közönyös, semleges a mögöttünk levő fél évszázad történelmi valósága iránt, az; félő, hogy az a ma és holnap problémái, feladatai iránt is” — írta magáról szerényen Varázscső című, a miskolci írócsoport gondozásában, 1984- ben kiadott könyvének fülszövegében szűkebb pátriánk írója. Bárczy János 1979-től évente, kétévente jelenteti meg a Magvető Kiadónál mélyen emberi, a magánélet szféráját és a velünk „történülő” dolgokat egyaránt hitelesen megmutató. s mindezt a „velünk élő történelembe” beágyazó regényeit. Indirekt módon láttatja: mennyire, hogyan és milyen áron befolyásolja a kor az ember életét, hogyan változtatja meg neveltetéséből, indíttatásából adódó irányát. Bemutatja közelmúltunk, történelmünk abszurditásba hajló, s mégis igaz karriertörténeteit, a köpönyegforgatás, jelilemtelen- ség félelmetes eredményességét. — Mikor kapcsolódott az élete Miskolchoz? — Nos, a rövid életrajz. Polgári családból származom, államtitkár volt az apám. A piaristáknál érettségiztem, a sport révén — középiskolai vívóbajnok voltam —, kerültem a Lu- dovika Akadémiára 1935- ben. ’39-bén jöttem Miskolcra, de akkor csak másfél évet tölthettem itt, mert megindult a felvidéki, kárpátaljai. erdélyi, délvidéki hadjárat, s a katonának menni kellett. A harcok végeztével én nem szerettem a laktanyai, garnizo- ni életet, s mivel jó síző voltam, síoktató, majd sí- táborparancsnok lettem a katonai hegyi vadászoknál Marosfőn, később Gyer- gyóditrón, ahol már az ejtőernyősök kiképzését is végeztem. ’41-től Pápán folytattam ezt a munkát, s 1941 végén már Budapesten, a Légi Főparancsnokság ejtőernyős előadójaként dolgoztam. Közben felvettek a vezérkari iskolába, hiszen vezérkari beosztásban dolgoztam, de jött a háború. ’42—43-ban a keleti fronton, a Don- kanyarnál a repülőseink nagy vereséget szenvedtek; repülni jól tudtak, de a földi harcban nem voltak jártasak. 1943. június 15- én, az 1 éves házassági évfordulónkon küldtek ki a frontra. Súlyosan megsérültem, lepedőben hoztak haza, de a ’44 áprilisa már a vezérkari 5. csoport légügyi csoportfőnökségén talált. A magyar filmhíradó rendkívüli kiadásában, ’84- ben, a német megszállás 40. évfordulóján, a vezérkari főnökség három megszólaltatott tagjából az egyik én voltam. 1944 végén, amikor a kiugrást tervezték, Szálasi rendeleté Ausztriába, egy táborba telepítette a magas rangú tiszteket. Aztán az ejtőernyősöknél ezred-segédtiszt, később a Szent László hadosztály hadműveleti osztályvezetője lettem. ’45 márciusában egy rongyos tréningruhában visszasétáltam Pestre, áprilisban már Budapest első parancsnokának a segédtisztje voltam. Röviddel ezután Miskolcra helyeztek mozgósítási osztályvezetőnek, aztán Debrecenbe, a 4. honvédkerület osztály- vezetőjének. Ott olyan dolgokat kellett megismernem, amelyekről tudtam: ez már nem az én világom, ekkor kértem a nyugdíjazásomat. Polgári foglalkozás után néztem, könyvelést tanultam, hazajöttem Miskolcra. — Nagyon mozgalmas, izgalmas életpálya, bőven kínál megírnivalót. Mostanában szinte mindenki történelmi dokumentumműveket olvas. Ezeknek a korszakát éljük. Az áttételes művészi tükrözés meglátására, megértésére kevés az időnk, a türelmünk. Ezért választotta a realista ábrázolásmódot? — Nem vagyok igazán író, mint ahogy sajnos, olvasó sem, inkább hallgató. Súlyos sebesülésem következtében fokozatosan tönkrement a látásom, s mikor a Beruházási Bank után — ahol a nagyberuházási hitelkonstrukciókat készítettem — 1985-ben az LKM-ben is megszűnt a tanácsadói munkaviszonyom, világtalanul, beszűkült tevékenységre kárhoztatva sokat spekuláltam ... arra gondoltam, ha meghalok, azt a sok mindent, amit tudok, hallottam, megéltem, s amit a hivatalos történelem nem jegyez, senki sem tudja majd megírni, pedig egyszer mind fontos lehet. A történést velem megélők közül sokan meghaltak, sokan külföldre mentek, sokan még mindig hallgatnak. Ezért írtam hát, belső kényszerből, a tanú kötelességérzetéből és annak hitelességéből valósághűen. — Mindaz, amit megírt, egyszercsak megjelent? — Először pályázatokra küldtem el írásaimat, jeligével. Az antifasiszta, a partizánszövetség hosz- szabb lélegzetű háborús történetre hirdetett pályázatokat, első műveim ide készültek: A háború egy napja, Akik az életüknél is jobban szerették a munkát. — Tehát meghatározó a háború az írásaiban. — A háborúnak csak azon eseményei, amelyekről hivatalosan senki, sehol nem szólt. — Az első könyvem, a Vádindítvány megjelenésekor, Böhm József hadtörténész felkért a magyar hadsereg ejtőernyősei történetének megírására. Ez az anyagom a hadi levéltárba került. Innen jutott a kezébe Cseres Tibornak, aki elvitte a Magvető kiadójához, Kardos Györgyhöz. Ű aztán elküldte hozzám ör- dögh Szilvesztert az alábbi kérésekkel: szelídítsem meg. „civilesítsem” a honvédelmi levéltárnak írt munkámat; írjak magamról is, derüljön ki a műből: vezető katonaként lláttam, láthattam ilyen kritikusan a helyzetet; végezetül a befejezés valamiképp pozitív legyen, hogy a könyv megjelenhessen, s akkor a Tények és tanúk következő kötete lehet. Vidéki amatőr vaksiként Indira Gandhiról, Károlyi Mihályról szóló művek mellé kerülni ? írja meg, s meglátjuk, biztatott. Kiadták, elég nagy visszhangja lett. Utána jelentkezett Szenes István, a Népszabadság akkori belpolitikai rovatvezetője, aki a Zrínyi Katonai Akadémián hadtörténetet adott elő. Elmondta, hogy mint katonaember, mint a világháborúk, a magyar hadsereg történetét előadó sem tudta, hogy a magyaroknak olyan speciális feladatokra kiképzett ejtőernyősei is voltak, mint én, és katonatársaim. Ez a könyv azóta két kiadást ért meg, 50 000. illetve 100 000 példányban, könyvnapi slágerkönyv lett, Vádindítvány címmel. Most fordítják lengyelre, Varsóban ’91-re tervezik a megjelentetését. Szántó Erika kétrészes filmet készített belőle, Borenich Péter pedig egyórás rádiódrámát. A magyar Mölders című 100 oldalas kisregényemet, melyet pódiumelőadásra Faragó Zsuzsával írtunk át, Sinkovits Imre és Bán- ffy György is előadta:, Miskolcon is ígéri a színház a bemutatását. Kiadói nívódíjban részesültem érte. — A regények, dokumentumalkotások szereplői is valósak? — Mindig olyan figurákat írtam meg, akiket személyesen ismertem. — Minden megjelenhetett, amit írt? — Nem egészen. Őszi éjszakák című, a szombait- helyi nyomdában levő regényem éppen azokat a — korábban kényesnek tartott — momentumokat dolgozza fel, amelyeket a Zuhanóugrásból annak idején kénytelen voltam kihagyni. Az előbb említett Zuhanóugrás című művem eredeti kéziratát egyébként a Hadtörténeti Intézet, fénymásolatait a Széchenyi Könyvtár és a Magyar Történeti Társulat vette meg, hitelességéről még annyit, hogy Gosztonyi Péter és Száraz György is hivatkoznak egy-egy részletére, a megjelenése után Köpeczi Bélától kaptam egy meleghangú levelet, melyben a munkámat forrásértékűnek nevezi. Ezek az én örömeim. — Mikor jelenik meg? — Nyárra ígérik. P. Veres Ildikó Kováts Dániel Cseh Károly versei Tízezer magasából — repülőút, 1988. Nem vakít el a mítosz nélküli kékség: úszó jégcsapjában dideregve is égboltnyivá tágul szemem — és látom megcsillanni tízezer méter magasából a lenti felhők zúzos bokrai közt megduzzadt patakot, melynek árján március ezüstlő nyílhegyét követve felsiklik hozzám álmodon egy gyerek istenült tekintete Közös égbolt Körben az erdő: lehunyt szemhéjunkon áttörő ragyogás nincs szele ágropogása fény-fái között lobbos lélegzetünk suhog s a kiejtett szó kékségbe csillogásba vész: a TE már csak nagyra nyílt pórusok ujjongása s feldübörgő dionüszoszi dobok lármája az áthevült égbolt alatt
