Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. március 31., szombat látókör Hz Észak-magyarországi / Balia D. Károly Indulni százszor, ezerszer Indulni százszor, ezerszer, nyakadban öröklött kereszttel, keresni a meztelen Istent vagy azt, ki tógásan leinthet: a kezét mosó Pilátust, s ha nem találod, keresni másutt. Keresni másutt, míg Krisztus, a meztelen, nem feszül előtted a kereszten, vagy mig a bírót, a tógásat, pálcát törni nem láttad. Keresni, keresni, százszor, ezerszer, hogy Utad általuk fedezd fel, nyomra mindegy, hogy példa vagy ellenpélda vezet: ki megfeszül vagy ki mos kezet. Melyikhez viszonyítasz, mindegy. Ők kettő. De az Ige egy. Vannak, emberek, akik csak nézik, de nem látják Protestáns szülők ivadéka a konfirmáció napján kaptakapja kezébe élete első. tulajdonát képező Bibliáját. Magam is így vettem át valaha Paulik tiszteletes úrtól ,.konfirmációs emlékül” az Újszövetséget, amely azóta — egy véletlen folytán — a sírba vándorolt feleségem nyolcvanévesen elhunyt nagyanyjával. Pótlása nem mindennapi volt. Második Bibliámat a Bácskában járva kaptam Jugoszlávia egykori református püspökétől. Szép szavakkal ajánlotta — név- reszólóan — „a lélek és a magyar nyelv vezetőjét”: „Sanctam Scripturam: cura- torem spiriti et linguae hungaricae ad legendum merito offero. Csete K. István episcopus ecc. reforma- torum in Jugoslavia”, azaz: ,,A Szentírást: a lélek és a magyar nyelv vezetőjét olvasásra méltán ajánlom. Csete K. István, a református egyház püspöke Jugoszláviában.” Azóta — örökségképpen — hozzám került apai nagyapám családi ereklyének számító Szentírása is — vaskos fóliáns, amely öt életben maradt gyermeke számára jelentette a hitbeli igazságok forrását. Károli Gáspár szépen zengő nyelve árad lapjairól, s a végén ott a családi krónika: a gyermekek születésének, s a korán elhaltak dátumával. Megil- letődéssel veszem kézbe mindenkor, s ha olvasom szövegét, hallani vélem az alsószuhai. meg a putnoki eklézsia hajdani tiszteletes urainak zengő hangját is. fiietembe — még iskolás korban — belépett egy másik Biblia is. Címlapján ez állott: „Kis Biblia rövid egyháztörténettel és szertartástannal katholikus elemi népiskolák számára. Irta Karácsonyi Sándor.” Ez a könyvecske képekkel volt teli, melyek a paradicsomból ki űzetett Ádámot és Évát; a testvérgyilkos Káint és halott öccsét, Ábelt; a Sodo- mából menekülő Lótat és sóbálvánnyá lett feleségét; az Izsákot feláldozni készülő Abrahámot; Jákob látomását; az égő csipkebokor előtt térdre boruló Mózest; a zsidó családot az egyiptomi kivonulás éjjelén; Jerikó falainak leomlását; a zsidók pusztai táborát a szent sátorral; a türelmes Jóbot; a Góliátot legyőző Dávidot; a cethal szájából partra vetett Jónás prófétát, s még annyi más ószövetségi jelenetet ábrázoltak. És persze, az újszövetségieket is: a pásztoroknak megjelenő, Krisztus születését hírül adó angyalt; a napkeleti bölcsek látogatását a kis Jézusnál; a Szent osalád menekülését Egyiptomba; a tizenkét éves Jézust a templomban; a Jézust megkeresztelő Keresztelő Szent Jánost; majd a Jézus cselekedte csodákat, végül a kereszthalál, a feltámadás és a mennybemenetel jeleneteit. A Biblia világának első élményeit — kálvinista létemre — ez a könyvecske kínálta számomra falum elemi népiskolájának falai között. Bár nem volt kötelező, ám a faluban nem lévén református hitoktatás, mindig ott ültem katolikus osztálvtársa- im hittanóráján, s mert a főúr. néhai Sülé János bácsi fölöttébb élvezetesen mesélte el az egyes bibliai történeteket. meg is tanultam va- ilamenmvit. Az elmúlt három évtizedben hánvszor fogalmazódott meg bennem az óhaj: bárcsak ennyit tudná- nak-i smernének az Ó- és Újszövetségből tanítványaim! ... Hál’ Isten! A Biblia, e csodálatos, örök igazságokat kínáló könyv most már tilalom és félelem nélkül kerülhet fel a könyvespolcokra. Nem kell titkon, esti órán kézbe venni, óvakodva körülnézni, ha idézni óhajtjuk példaértékű igazságait. Évezredekben számlálható léte és históriája az örökérvé- nyűség biztos záloga. Ez a titka példátlan és nem szűnő, sőt egyre növekvő hatásának is. Az ókori zsidó közösség, a hívők közössége éppúgy a mértékadó igazságot látta és találta meg benne, mint a Krisztus utáni keresztény korszak gyülekezetei, de a reformáció korának nagy megújulása is a Biblia tételein nyugszik. A hívő számára a hit forrása, az isteni igazságok foglalata a Szentírás. de a keresztény morál is ebből merít kétezer év óta. Kezdetben az egyházatyák magyarázták, később — a kiteljesedett középkor századaiban — kolostorok celláiban tudós teológusok fáradoztak tételeinek értelmezésén. Rotterdami Erazmus óta a három szent nyelv (héber, görög, latin) tükrében igyekeztek pontosítani szövegét, hogy aztán a reformáció nagy diadalaként „minden népnek az ő nyelvén” szólaljanak meg igazságai az emberiség, a hívek okulására. Elsorolni is hosz- szú. hány náció fiai adták a hívek kezébe a XVI. századi Európában a nemzeti nyelvű Bibliát! 1526-tól 1593- ig izlandi, gael, angol, dán, svéd, finn. szorb, lengyel, cseh. szlovén, horvát és magyar nyelven nyomtatták ki az Ó- és Újszövetség könyveit. köztük a csehek híres králici Bibliáját, s a Juraj Dalmatin fordította szlovén nyelvű Szentírást. Itt és most pedig, az 1990. esztendőben aligha kell bizonygatni e vállalkozások irodalomtörténeti és kultúrhistó- riaá korszakosságát. A vi- zsolyi Biblia jubileumán négy évszázad távolából sejlik fel a magyar reformáció korának irodalmi üzenete. s a nyelviekben való megmaradásé, mely térségünkben időszerűbb, mint bármikor is ... Az már túlnő e kis vázlat keretein, hogy tüzetesen számba vegyük: mit adott a kortársi literatúrának, s az utókornak a XVI. század első felében még az erazmusi filológia jegyében született (Komjáthy Benedek, Pesti Gábor, Sylvester János), majd a század végén a Károli Gáspár munkáját dicsérő magyar nyelvű Biblia. S ha e szűkös lehetőség ellenére mégis utalni kívánunk a szent könyv és az irodalom áldásos kölcsönhatására, úgy sok más mellett Tinódi, Sztárai Mihály. Farkas András bibliai históriáit. Benczé- di Székely István vagy Bo- gáti Fazekas Miklós zsoltár- áíköltéseit említhetnénk, s még inkább azt a Balassitól Adyig ívelő termékenyítő hatást, melynek alapján nyomban megítélhetjük a Biblia szellemiségét, költői képkincset és nyelvet gazdagító mivoltát. XVI. századi énekszerzőink lantján mind gyakrabban hangzik fel a biblikus-zsoltáros áhitatú, veretes strófákban megszólaló ének, hogy aztán Balassi zsoltárparafrázisain át Adyig zengjen maradandóan ... Károli Gáspár négyszáz év előtti grandiózus munkájára emlékezve méltán hisszük és reméljük: a Vizsolyi Biblia ma is — miként volt négyszáz éven át — a megmaradás erőforrása a hazai és a diaszpórában élő magyarság számára egyaránt. Ahogy Pál apostol üzenetében olvassuk: ..Üldöztetünk. de el nem hagyatunk: tinortatunk. de el nem veszünk...” az őket körülvevő világot. Tudomásul veszik az egyes részleteket, felismerik azokat, de mindez nem áll ösz- sze bennük egységes képpé, nem vált ki bennük semmilyen érzelmet. Vannak olyanok is, alak a legkisebb jelenségben, tájban, emberi megnyilvánulásban egész világot fedeznek fel. Hangulatok. érzelmek kelnek életre bennük, amellyel megpróbálják megélni a legapróbb dolgokat is. Valószínűleg ők a boldogabbak. Vannak aztán olyanok is. akik mindazt amit éreznek, látnak, felfognak, a bennük összeállt képet megpróbálják rögzíteni. Festenek, írnak, zenét szereznek. Ilyen ember Tenkács Tibor. akit immár négy évtizede Tokaj festőjeként tar.t számon a művészeti élet és a művészetet kedvelő közönség. Aki járt már Tokaj környékén, tapasztalhatta, menynyire megkapó, gyönyörű kornyék ez. A Kopasz-hegy, a Bodrog és a Tisza találkozása. a Bodrogköz csücskének egyedülálló növényvilága mindaz, ami széppé, egyedivé teszi ezt a tájat. Aki látta Tenkács Tibor festményeit, tudja, hogy mennyi szeretettel fordul a festő ehhez a környékhez, a kedves városhoz, az itt élő emberekhez. Melegtónusú képeiről szinte sugárzik a humánum, a mélyről jövő emberi érzés, ami öt ide köti. Nehéz dolga van annak, aki megpróbálja művészetét besorolni valamely stílus kategóriájába. Festményei és grafikái inkább témájukkal, a róluk sugárzó érzelmekkel fogják a szemlélőt, és nem pedig a felfedezhető stílusjegyeikkel. Bizonyára sokat merített Szőnyi István lírai .témaválasztásából, lágy, érzelemdús kifejezéséből Kétségtelen. a nagybányai stílus is hatott rá, és posztimpresszionista törekvései sem tagadhatok le. Valószínű számára azonban nem a különböző stílusok jegyeinek képbekomponálása a fontos. Ennél ő sókkal többre vállalkozik: arra, hogy megragadja azt a környezetet, amelyben már negyven esztendeje ól. Tenkács Tibor együtt él. lélegzik Tokajjal és polgáraival. Sokat tett a közösségért, azért, hogy Tokaj a zempléni régió művészeti életének központja létt. Először magánkezdeményezésként saját portáján fogadta művészbarátait, majd ezt szélesítette ki művészteleppé. A város sokat köszönhet az általa létrehozott Zilahy Művészetbarátok Körének is. hiszen fennállása óta szervezi és rendezi Tokaj művészeti bemutatóit. és nemcsak képzőművészetit. hanem irodalmit és zeneit is. Tenkács Tibor ebben az évben tölti 77. * évét. Élete arra példa, hogy lehetnek történelmi viharok; rendszerék és ideológiák változhatnak, de az alkotni, tenni akaró ember mindig megtalálja a módját annak, hogy tegyen valamit a közösségért, adjon valamit az utóLőkös István Néhány évvel ezelőtt egy miskolci főszerkesztőnek feltettem a kérdést: csinálhatok-e egy kis közvélemény-kutatást? Tárgya az lett volna, hogy az akkori megyei első titkárnak, a titkároknak, a megyei és városi elnököknek, titkároknak, a megyei szervek vezetőinék. így a rendőr- főkapitánynak, a katonai parancsnoknak, a kórház- igazgatóknak, a Teszöv- tisztségviselőknek és uram bocsá’ a főszerkesztőknek, az egyetem rektorának, a TIT megyei elnökének egyetlen kérdést teszek fel. A főszerkesztő feladata az lett volna, hogy a válaszokat minden kommentár nélkül közölje. A főszerkesztő nem adta meg az engedélyt ahhoz, hogy a kérdés feltevésekor lapja nevét használjam, s közölte: az esetleges válaszok akkor sem közölhetők, ha a telefonban magnóra veszem őket. A kérdés a következő lett volna: mit olvasott a múlt héten? Elismerem, hogy ez merész és rendkívül kényes kérdés. Mert kérdezhettem volna könnyebbet is: menynyit nyert az ultin, mikor vadászott tiltott idényben, mikor szundított el a közismerten bőbeszédű párttitkár előadása közben? Nehezebbre nem is mertem gondolni: mikor volt utoljára képkiállításon (amit nem ő nyitott meg), mikor volt hangversenyen, mi a véleménye a jeles színész alakításáról, stb. E kérdések feltevése, s a válaszok közlése talán még izgatásnak is minősülhetett volna. Nem tudom, csak Miskolcra érvényes-e. hogy a vezetők nem olvasnak. Hogy a napilap egyik főMűvelt nép? szerkesztője nem tudta, ki volt Upton Sinclair, a nagy könyvkereskedés magyartanár előadója soha nem hallatta Szabó Dezső nevét, hogy a legnagyobb művelődési házait egy félművelt muszkavezetőről nevezték el, és hívják ma is, hogy Miskolc olyan kultuszminisztert adott az országnak. akit kulturális tájékozatlanságáért még a tanítványai is (bocsánat a szóért) nap, mint nap kiröhögtök. Ilyen közműveltségi viszonyok között nem csoda, hogy sikerült az ország legprimitívebb „irodalmi” lapját fenntartani közpénzből, hogy az ország egyik lejt nagyobb városában, ahol valaha pezsgő kulturális élet volt, nincs egy igazi klub. A Művészklubban ugyanis főképp isznak, az akadémiai klub pedig tükrözi azt a nívótlanságot. mely a Miskolcba soha be nem tagolódott egyetemre egyébként is jellemző. Itt valaha a Nyugat írói olvastak fel, szavalóestek voltak, Sebestyén és Föl- dessy színháza hetenként tartott megbeszélésre érdemes bemutatót, a bírák szóba álltak az orvosokkal, a tanárok tekintélyes emberek voltak, volt Rotary Club, Royal Club. Közvélemény Asztaltársaság. Mindenki tudott arról, hogy ezen a környéken több tízezer éve él az ember. Még nemrégiben is rendszeres csillagászati megfigyelések voltak. Ma talán a színház és a szimfonikus zenekar képvisel figyelemre méltó kultúrát, s a múzeum és a levéltár tudományos munkája — igen kevesek számára — nyújt felüdülést. Úgy tűnik, hogy a politikai rabszolgaságból lassan, de elszántan kikerülünk. Velejárója, a kulturális elmaradottság azonban itt van. örököltük. Ez a hirtelen felduzzasztott város műveletlen tömegeivel. fél- vagy negyedművelt vezetőivel nagyon nehezen tud majd kikecmeregni. Pedig van hagyomány, amire építhetnénk. Hogy mást ne említsek. Miskolc mindig is iskolaváros volt. Gimnáziuma a sárospatakival egyidős, de középkori előzményei is vannak. Az az iparos- és kereskedőréteg. amely a miskolci kultúrát megteremtette, szerette ezt az iskolavárosi hagyományt. Az egyházak, a cserkészet, a diákegyesületek, köztük például a Miskolci Joghallgatók Testületé, a gazdakör és a mezőgazdák köre, a különböző testületek élénk és európaias társadalmi életet tartottak fenn. Ezt a hagyományt a munkásdalkörrel és társaival együtt úgy verték szét, mint a Fő utca pazar üzletsorát, amelyre már csak szegény Benedek Miklós emlékezett. A Ferenczi-fé- le könyvkereskedés és Szász László kölcsönkönyvtára kulturális centrum volt. S hadd tegyek hoázá még valamit: a Népkertben, vagy az Avason le lehetett ülni olvasni, tanulni. Az utcáknak olyan nevük volt (Soltész Nagy Kálmán, Kun József, Csengey Gusztáv stb.), ami maga is nevelt. A hagyományhoz azonban nemcsak a Lévay, Fráter, Tóth Pál Gimnáziumok, az evangélikus tanítóképző és a zárda tartoztak, de az is, hogy a miskolci jogakadémia több százéves intézmény volt. Időközben Miskolcon és Borsodban volt forradalom és szabadságharc is. A rendszerváltás jó alkalom lenne arra, hogy a mártírok és résztvevők méltó emléket kapjanak. Ez is kultúra kérdése! Úgy tudom, hogy csendben dolgozó miskolci tudósok, érdemes lokálpatrióták óriási emiékanyagot halmoztak fel, követve a Miskolc-monográfus Szend- rey. a politológus Zsedé- nyi, az irodalomtörténész dr. Csorba Zoltán és mindenekelőtt mindnyájunk szerény és bölcs mestere, Marjalaki Kis Lajos útját. Az a gazdasági válság, amibe gigantomándás és kórosan hazudozó állami és megyei vezetők taszítottak, természetesen csak a tulajdonon alapuló gazdaság- élénkítéssel oldható fel. E feloldás első lépcsője azonban a széles értelemben vett műveltség megszerzése. Mióta megírtam a Miskolci horizont című, akkor meg nem értett cikkemet, bevallom, elkedvetlenedtem. Hallgatva azonban az egymással vitatkozókat, a nyugodt erő és az egyéni autonómia képviselőit, új remény ébred bennem. Erről azonban később. Ha módot kapok rá. Rováts Lajos kornak. Bordás István Magyar utca
