Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
1990. március 24., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Dudás Mikiás tájakban gondolkodott £J¥ üres miskolci piktor emlékezete Jellegzetes, kissé hajlott alakját a régi miskolciak ma is őrzik — az évek múlásával sajnos ... egyre fakuló emlékezetükben. Az . utóbbi hatvan év során, művészhajjal keretezett boltozatos koponyája gyakorta felbukkant a városban és annak környékén — kezében „választott mesterségének’' kellékeivel; rámára feszített vászonnal, kopott festékei» dobozzal, tábori állvánnyal, ecsetekkel. A képzőművészet tel még polgárista korában a húszas évek első felében kezdett ismerkedni, foglalkozni — Szabó Ferenc festő — rajztanár biztatására és irányításával. Eme tevékenységhez témát — ez időben — a Bábonyibérc szelíd lankái között megbúvó pincesorok, girbe-gurba utcácskák szolgáltattak. Mindenképpen szeretett volna főiskolai stúdiumokat folytatni — azonban apja korai halála után ez a reménye végérvényesen szertefoszlott. A nagy gazdasági válság idején nehéz évek következtek. Ugyanis hatan voltak testvérek, csekély jövedelmükből élelemre is alig futotta — a vászon, ecset, festék, pedig igencsak drága volt. (Már akkor is ...) De azért, ennek ellenére — mindig dolgozott. A harmincas, negyvenes években készült képei (talán az újabb nemzedékek okulására) híven őrzik városunk régen lebontott, végérvényesen a múltba süllyedt házainak emlékét. Kedvelt motívumai közé tartozott a kanyargós, fűzfákkal szegélyezett Sajó ezüstösen csillogó víztükrének képi feldolgozása. De hasonlóképpen megragadta fantáziáját a „Kecskelyuk” barlangjának festői látványa, vagy a Papírgyár, Ki- rálykút, Hejőcsaba, Bedegh- völgy, Pallos utca, Tapolca és nem utolsósorban Lillafüred sajátos hangulata is. Alaposan tanulmányozza Meilinger, Koroknay, Döb- röcöni, Imreh jeles miskolci művészek, valamint Feren- czy Károly kompozíeiós és kolorisztikus építkezésmódját. Ennek hatása a későbbi évek során piktúrájában jól nyomon követhető. Anyagi kényszerűségből 1940-től hivatalt vállal. Első kiállítására 1941-ben Kossin János és Barcikai Paula társaságában került sor — a vasgyárban. A Magyar Jövő-ben szép sajtóméltatást kapott akkor ez a bemutatkozás. Alkotói tevékenységét a zavaros, háborús idők, majd az ezt követő inflációs és ötvenes évek sem tudták tartósan befolyásolni. A Fá- bián-utcai házban, ahol anyjával és nővérével élt, munkái egyre szaporodtak. Falhoz, szekrényhez, ágyhoz támasztott vásznak százai, részben saját készítésű keretben várták az érdeklődő látogatókat. (Megfordult itt többek között: Burghardt Rezső, Csabai Kálmán, Lu- kovszky László, Kondor Béla, Lenkey Zoltán is .. .) 1957-ben, életének főművével, egy remek hangulatú városképe szerepel a III. miskolci országos kiállításon. Még két termékeny évtized következik — majd házukat és az olyannyira szívéhez nőtt Pece-környéki utcákat lebontják. Nővérével bérlakásba költöznek. Öreg fát azonban — ahogy a közmondás tartja — már nem lehet átültetni. Testvére halála után sokat betegeskedik, majd 1990 februárjában autóbaleset áldozatává válik. Hogy Miklós bácsiban mennyire lobogott a művészet, vagy ahogyan ma mondják, „kreativitás” sze- retete, tisztelete, talán egy régi, 1960-as történettel tud- rtám a leghívebben illusztrálni. Abban az időben, tanulmányaim folytatásához születési anyakönyvi" kivonatra volt szükségem — e célból kerestem föl „Bagolyvár”-! kis szobájában. Bár az ilyen .'természetű ügy nem az ő reszortjába tartozott, ennek ellenére, néhány perc elteltével kezemben volt a hivatalos okmány — majd miután csak mi voltunk a helyiségben, hosszasan ecsetelte legújabb, most készülő olajfestményének szakmai nehézségeit. Természetesen több 'tucat ceruzavázlat kíséretében ... Órák múlva hazafelé menet, még mindig az ominózus kép problémáit boncolgattuk ... Dudás Miklós tájakban gondolkodott — életművének zömét 8—10 csendélettől eltekintve — ezek alkotják. Fáit, bokrait, dombhaj- latait, háztetőit, folyópartjait, (zenei hasonlattal élve) végtelen 'bachi leleménnyel, variációs készséggel, aprólékos műgonddal és alázattal jelenítette meg. Képeinek sajátos fluiduma van. Posztumusz emlékkiállítást mindenképpen megérdemelne ez a halkszavú, befelé forduló, immáron végérvényesen eltávozott miskolci mester. Bozsik István Tréfa nélkül Ezt a kis ismertetőt már százféleképpen elkezdtem. Mert honnan induljunk ki? Idézzünk Murphy abaújszán- tói törvényeiből; intimked- jünk a „kedves Naplóm”- ból; áruljuk el a „Farmer- képzés” titkait; leplezzük le a Tanári Kerekasztal válaszadóit; zsebkendőnk négy sarkát csomózzuk össze a „Diáklíra” soraival; mondjuk el talán az Álhírek némelyikét; netán szentségte- lenítsük meg tévedéssel a Szántói Diákköztársaság felhívását ...?! Szántói G Belátható, nem tehetjük egyiket sem. Csák a sajnálkozás marad tehát, hogy ezt az immár negyedik évfolyamát jegyző laptársunkat nem tartja kezében az Olvasó. Azért semmi pánik, nem tiltott lapról van szó, csak arról, hogy a Szántói Gazdász annyi mint: az abaújszántói Gyárfás József Mezőgazdasági Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet beiskolázási híradója. Az idei „beiskolázás”, pedig már megtörtént. Nagyjából legalábbis, mint minden db'ben u hazában, Vigasztaló azonban, hogy a Szántói Gazdász, amióta a Diákköztársaságot meghirdette, túlélt egy-két vívmányt. Úgymint: „1990 januárjában elvégezte az alkotmánymódosítást és megalkotta a választási törvényt” — „Február 29-én, a főépület erkélyén kikiáltotta a Szántói Diákköztársasá- göt”... Egy nagy tett még hátra van: „Április 1-jén a tanári kart fel kell oszlatni, és meg kell választanunk az SZDK elnökét, valamint a képviselőket. (Nem úgy, mint a felnőttek, hogy kü- lön-külön, hanem egyszerre és mindent a diákság válasszon!) Uitána azonnal el kell kezdeni az aláírásgyűjtést visszahívásukra. Ha ez sikerül, elérhetjük, hogy Az öregembert az udvaron érte a hadál. A novemberi nap bágyadt sugarai szeretettel cirógatták, melengették kiszáradt testét, melyre már 82 év nehezedett. A kerítésig még mindig eljutott valahogy, onnan nézte az utca forgatagát, köszöngeitett az embereknek, a sietőknek és a ráérősnek, akik el-elbeszélget- tek vele. Sokszor még a szó is nehezére esett. Súlyos asztma gyötörte, fulladozott, kékült-zöldült, s kínjai csak akkor enyhültek némiképp, ha féltérdre ereszkedett. Paraszt volt világéletében. Olyan, aki vérét, verejtékét is beleszántotta a földbe, aki nem kímélve magát, látástól vaku- lásig dolgozott, mert az apja, nagyapja, dédapja is ugyanígy tette a dolgát. Ráhagyták örökül a föld iránti szeretetükét, szorgalmukat. Az asztma már 10 éve kínozza, szinte megbénítja. Pedig a lelke friss, fiatal, a keze elbírja a szerszámot, ám a tüdeje nem győzi levegővel. Tavaly még tudott térdre ereszkedve kaszálni, í Ez éven már csak nézte fátanév végén újra ott vagyunk, ahol most. Minden a régi!” Aki nem hiszi, keresse meg április elsején Abaúj- szántón a beiskolázási lapot író és felügyelő diákköztársaságot. (I. n. j.) Nagy Pál és Bujdosó Alpár - a Műhely szerkesztőségének „kétharmada”. ’56-ban Miskolcon A beszélgetés apropója: a párizsi irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, a Magyar Műhely. Nagy Pál szerkesztő azonban Miskolcról hallván anekdotázni kezd: — Egerben harmadéves főiskolás voltam ’56-ban — meséli. — A kollégiumban sokan laktunk egy szobában, s reggelente mindig az ajtó fölött megszólaló rádió ébresztett. Egyik napon a zene hátterében puskalövésekre lettünk figyelmesek. Rögtön azt gondoltuk, hogy kitört a forradalom, s meg is szerveztük a nemzetőrséget... Aztán november 4-e után nem tudtuk, hogy mit is tehetnénk az ügy érdekében, úgy döntöttünk; hogy miután a munkásság a forradalom vezető rétege, átmegyünk Diósgyőrbe megkérdezni a szakiktól, hogy mi legyen. November 7-e körül lehetett, ekkor már Miskolcon átvették a hatalmat az ÁVÓ-sok. Ezt persze induláskor még nem tudtuk. Találkoztunk a diósgyőri munkástanács vezetőivel, ők sztrájkoltak és azt mondták, ne csináljunk semmit. Elindultunk hát visszafelé, ám hamarosan észrevettük, hogy az ÁVÖ-sok követnek. Megpróbáltuk lerázni őket, de nem ismervén a várost, egy zsákutcába futottunk, ahol letartóztattak. A szovjet katonai parancsnokságnak adtak át, s azt mondták nekik, hogy fegyveres harcban fogtak el. Ezzel úgy tűnt, meg is pecsételődött a sorsunk, bezártak, s mondták, készüljünk: arrai, hogy jó, keserű szívvel, hogyan kaszálja más az ő kertjét. S közben szinte érezte, hogy simul a tenyerébe a kasza nyele, egy lépés előre, aztán egy suhintás, széles, gyönyörű mozdulattal, mely-' nek nyomán énekel a penge, s a fűszálak katonás rendben dőlnek a földre. Ö már régen várta a pillanatot, amely megszabadítja a kínjaitól, és a legnagyobb büntetéstől, a semmittevéstől. Vi'lágéletében rengeteget dolgozott. Olyan asz- szonyt kapott, aki jóban- rosszban kitartott mellette, aki hűségesen hazavárta a frontról, és ott volt mellette a legnehezebb munkáknál is. Szerette, becsülte, ám sohasem kímélte. A parasztnak mindig a föld diktálta az iramot, nem volt megállás sem vasárnap, sem ünnepnap. A föld szent volt, és a légikégyetlenebb rabszolgatartó, aki apránként emészti fél az erőt és az egészséget. Aztán elvették a földet, elvették az állatokat, s ők is beléptek a termelőszövetkezetbe. Az elsők között mentek nyugdíjba olyan összeget kapva idős korukra, amely az éhbérrel volt egyenlő. Ám GÖMÖR ország nyakas magyarjai sohasem csüggedtek. Amikor átlépett rajtuk a határ, ők ottmaradtak apáik sírjai mellett, mert ott volt a szülőföld. ott volt a múlt, még akkor is, ha idegen nyelvű tábla került a községházára. Az öregember sohasem tanult meg más nyelven beszélni, és hálás volit a sorsnak azért, hogy gyermekei, unokái, dédunokái is hűségesek maradtak az anyanyelvükhöz. De nem a falujukhoz, melynek lélekszáma évről évre apad. Az öregek sorra kiköltöznek a temetőbe, a fiatalok pedig csak hébe-hóba szaladnak haza, látogatóba. Az öregember is a kerítésnek támaszkodva várta haza szeretteit. Onnan nyílt ki nap mint nap reggel kivégeznek. Gondolhatja, kegyetlen éjszakánk volt. A legrosszabbra számítottunk ..., de reggel elengedtek. Állítólag, szerveztek értünk egy tüntetést Egerben a főiskolán. Mikor visz- szaérkeztünk, mindenki azt mondta, hogy amilyen gyorsan csak tehetjük, hagyjuk el az országolt. Mert másodszor biztos nem ússzuk meg ... Idővel Párizsba került Nagy Pál, ahol aztán a Sorbonne egyetemen ösztöndíjjal francia szakon tanult tovább. Ott kezdődött a Magyar Műhely története: — A magyarok közül — persze, némi túlzással — mindenki írt, és mindenki költő volt. A versek több helyen megjelenhettek, hisz’ már volt néhány magyar nyelvű irodalmi folyóirat Párizsban. Ám, mindenkinek vágya a saját újság, mi is beszéltük a barátokkal, hogy kellene egy lap. No, de 'miből? — volt a nagy kérdés. Elkezdtünk előfizetőket gyűjteni, meg csurrant- cseppent több helyről. És egy kávéházban megalakult a szerkesztőség. . . Az első szám 1962 májusában jelent meg. Bujdosó Alpár később került a „csapatba”; — Az Üj Látóhatárban második helyet szereztem egy novellapályázaton, akkor kérte a Pali, hogy küldjék a Műhelynek is anyagot. Tudtam az újságról addig is, de nagyon komolynak tartottam, s nem mertem írni. Később Kassák- díjat kaptam, akkor hívtak a szerkesztők közé. a világ, oda vitték-hoziták az emberek a híreket, ott olyan jó volt hinni, hogy teljes értékű tagja a falu társadalmának. Neki azonban egyre kevesebb levegő jutott. Ha városban élt volna, már régen megfojtották volna a gyárak, az erdő le- hellele azonban jótékonyan hatott rá, bár meggyógyítani nem tudta. Ezért várta, óhajtotta annyira a halált. Gondos gazda lévén, e földi létben mindent elrendezett. Mennie kellett. Ám a kerítés — ahogy már annyiszor — megállította. Ö ráborult, és a • hegykoszorúra nézett. Aztán odatartotta arcát a bágyadt novemberi napnak. És akkor a hegyek nőni kezdtek, egyre közelebb jöttek, egyre nagyobbak lettek, míg egészen betakarták, magukhoz szorították. Az öregembernek köny- nyes volt a szeme, amikor hangtalanul eldőlt. Boldog volt. A születésnapján megkapta a várva várt ajándékot, az új életet. Aznap, amikor megszületett, utoljára mozdult meg az IDŐBEN, a nagyapám nyolcvan- kettedszer. Mács Ildikó A lap az avantgarde irányzatot képviseli és viszi. Kezdetben — mint mondják — főleg a magyar irodalom igazi értékrendjét igyekeztek helyreállítani, rendszeres időközönként megjelenő különszámaikkal. (Weöres Sándor, Kassák Lajos, Füst Milán, Szent- kuthy Miklós, Erdély Miklós.) Március 20-án, a Magyar- Műhely 75. száma Magyar- országon jelenik meg. Szerepel benne néhány fontos „műhelyes”, így Vitéz György, vagy Határ Győző és sok anyag jelenik meg fiatalokról, elsősorban a képvers műfajában. Zsilka Tibor egy tanulmányt is közöl e műfajról. Azért Bujdosó Alpárt is kérdeztem róla: — A vizuális költészetnek többféle megoldása lehetséges. Az egyik mikor elsősorban a kép, az ábra, a vizu- alitás viszi előre a művet, itt a szöveg csak amolyan járulékos kiegészítés. A másik lehetőség pont az a műfaj, amit Nagy Pali, Papp Tibor és én (a műhely szerkesztői) próbálunk kialakítani és megvalósítani, ahol a szövegen van a fő hangsúly, illetve a szöveg és a képi elemek aránya olyan, hogy az egyik értelmezze a másikat. Ez „szövegirodalomként'' ismert, a megnevezés azt hiszem, Béládi Miklóstól származik. Mi annak idején egyszerűen csak versnek neveztük, amit csináltunk, természetes volt számunkra, hogy képi elemek is vannak benne. Egyébként az új számban lesz egy összeállítás a cseh vizuális költészetből is. Dobos Klára Alapítványt tettek tatabányán. a bányásznyugdijasok megsegítésére. A kezdeményező Kapolyi László akadémikus volt, aki a szabadalmaiért, találmányaiért kapott összegből félmillió forint alaptőkével hozta létre az alapítványt. A Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége 500 ezer forinttal, a Tatabányai Bányák Szak- szervezeti Szövetsége és a tatabányai Gallakarbon Részvénytársaság száz-százezer forinttal növelte az összeget. Az alapítvány hozadékából támogatják a Tatabányai Bányák arra rászoruló nyugdíjasait, (MTI)
