Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1990. március 24., szombat A magyar államiság jelképei Az értelmező szótár @ szerint a himnusz valamely nemzet tagjainak együvé tartozását kifejező, emelkedett hangú, megzenésített költemény, amelyet hivatalos ünnepi alkalommal énekelni, játszani szoktak. Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én írta Szatmárcsekén a Himnusz című versét. (Január 22-e ez évtől a Magyar Kultúra Napja lett.) Mély fájdalom, a történelmi múlt által érzett zaklatott katarzis következménye, hogy Kölcsey bárminőkét éves korában egyetlen napon megírta a magyarok nemzeti Himnuszát. Azt a Himnuszt, amely a mai napig nem szerepel az Alkotmányban, ily módon a miénk az egyetlen illegális nemzeti himnusz a világon, mert nincs dokumentum arról, hogy hivatalos lenne ... KÖlcsy Himnusza rendhagyó a többi nemzet himnuszaihoz képest. Ez a himnusz nem királyhoz fohászkodó, uralkodót éltető himnusz. Nem az államalapító István király, az országépí- tő IV. Béla, a honszerző Árpád-ház vagy a háborúkban diadalmaskodó és az országot jólétre emelő Hunyadi Mátyás himnusza. Ez a himnusz egy évszázadokon át sanyargatott, kétségbeesett nép imád-sága. A magyarok Himnusza az esdeklés hangján szólal meg, a balsors tépte, veszendő, megbűn.hődött népre és országra kéri Isten áldását. A magyar Himnusz, mint már írtuik, nincs alkotmányban rögzítve, a még ettől is erősebb népakarat döntött. Kölcsi Ferenc 1823. január 22-én, nagy magányában írt Himnusza csak több év múltán, a Kisfaludy Károly szerkesztette Auróra című újságban jelent meg először, 1828 decemberében, másodszor pedig' költeményeinek első gyűjteményes kötetében, 1832-ben. Kölcsey 1838-ban, 48 éves korában távozott az élők világából, az 1844-ben megzenésített Himnuszát sohasem hallhatta. A pesti Nemzeti Színiházat bérlő Bartay Endre színi- igazgató 1844. február 29-én húsz körmöoi aranyat érő pályázatot írt ki a népszerűvé vált Kölcsey-köttemény megzenésítésére. A pályázat nyertese a romantikus magyar operairodalom legnagyobbja: Erkel Ferenc, aki egyetlen óra alatt írta meg a Himnusz zenéjét. Erkel ezekre a pillanatokra idős korában így emlékezik viisz- sza: „ ... eszembe jutott az én első mesteremnek a szava ... Azt mondta: fiam,mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe . .. A kezemet a zongorára tettem és hang hang után olvad.” A Kölcsey—Erkel-Himnuszt a pesti Nemzeti Színház mutatja be először 1844 július 2-án este, a nagy nyilvánosság előtt pedig először a Széchenyi hajógőzös víz- rebocsátási ünnepségén, az Óbudai Hajógyár munkásai énekelték el 1844. augusztus 10-én. Ettől az időtől kezdve a nemzeti fohász számtalan egyházi ünnepségen, fáklyás felvonuláson, a kolozsvári Nemzeti Színházban felcsendül, de hivatalos állami ünnepségen először a budai Ikoronázó Mátyás- templomban hangzik el, a március 15-iki győztes forradalom után, Szent István király napján, 1848. augusztus 20-án. Tíz évvel Kölcsey halála után, a:ki sohasem hallotta meg a verséhez társított gyönyörű daMaimokat. A szabadságharc 1849-es ■leverése után, a Habsburg- ídőikben tilos volt a magyar Himnusz, a Gott, erhalte, az osztrák császári himnusz éneklését rendelték el. Hiába történt később kísérlet a magyar Himnusz visszaállítására; Ferenc József császár nem engedett. 1903. április 16-dtei parlament országos ülésén Rátkay Károly képviselő a következő törvényjavaslatot nyújtotta be: „A magya-r népiélek Kölcsey Ferencz költőnknek Erkel Ferencz dalköltőnk által megzenésített Hymnusz czí- mű költeményét avatta fel a magyar nemzet fohászává.” Ennék értelmében kérte, hogy a törvényjavaslatának az első §-a szerint Kölcsey Himnusza az egységes magyar nemzet himnuszává avattassák. Ezt a törvényt Ferenc József császár sohasem szentesítette. A dinasztiánál, a császárnál, a királynál nagyobb erőnek bizonyult azonban a népakarat, amely a magyar nép Himnuszát mind a mai napig megtartotta. A bölcsőtől a sírig A Szózat 1830 elején született Vörösmarty Mihály tollából s ugyancsak az Auróra folyóirat hasábjain jelenik meg nyomtatásban először, 1836 decemberében. Nyilvánosan először a pesti Nemzeti Színházban szavalják el 1838. február 25-én. A színész és zeneszerző Egressy Béni, a korabeli pesti Nemzeti Színház művésze két alkalommal zenésítette meg Vörösmarty költeményét. Az első változat, amelyet a Színház 1839. november 2-án kórusműként mutatott be, nem találkozott a közönség tetszésével. Közel négy év múlva, 1843. január 26-án, a már említett színiigazgató, Bartay Endre hetven körmöoi aranyait ígér annak, a:k.i Vörösmarty költeményét sikeresen zenésíti meg. A bírálóbizottság döntését 1843. április 29-én jelentik be: Egressy Béni, aki másodszor szerzett zenét a Szózathoz, nyerte el a díjat. Az új Vörösmarty—Egres- sy^-féle Szózatot a pesti Nemzeti Színház 1843. május 10-én mutatta be. Kölcsey a Himnuszt egyetlen nekirugaszkodásra, egy nap alatt írta meg. Vörösmarty a Szózatot több hetes vívódás után. A Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzött két eredeti Szózat kézirat közül az egyik javításokkal, átírásokkal zsúfolt, de a másik, tisztázott kéziraton is felfedezhetők utólagos változtatások. A Szózat az első megfogalmazás szerint így kezdődött: Hazádnak, mint szemedhez Legyél hív, oh magyar . .. Az áthúzás fölött a végleges szöveg: Hazádnak rendületlenül Légy hive, oh magyar . . . S végül is hogyan alakult a Himnusz és a Szózat nemes vetélkedésének a sora — erről egy pár gondolatot. Már nyomtatásban is megjelent és széles nyilvánosság előtt is ismertté vált a két fohász, de még egyiket sem zenésítették meg, amikor Kossuth Lajos az 1842. június 2-i Pesti Hírlapban ezt írta; ha Vörösmarty „mást soha nem írt volna bár, mint a Szózatot, ezen egy művével is hervadhatatlan koszorút körített homlokára.. . Szózata máris nemzeti himnusszá vált. ..” Azt azonban, hogy 1848 49. idején miért nem emelkedett törvényerőre Kossuth Lajosnak ez a mondata, s miért nem mondatott ki, hogy a Habsburg-ház trónfosztását megszavazó forradalmi Magyarország hivatalos állami himnusza a Szózat — ez történelmi rejtély marad, nincs rá válasz, nincs rá magyarázat. A Szózatot 1843-ban, a Himnuszt 1844-ben zenésítették meg, s a két költemény nagy, emelkedett versengése évtizedeken át tartott. Diákok, istentiszteletek hívői, kórusok, ünnepségek résztvevői énekelték egész Magyarországon a vallási és állami ünnepeken. Mindkettő nemzeti jelkép számunkra. Gyulai Pál fogalmazta, hogy: „Nem ismerek a Szózatnál megrendítőbb magyar költeményt, de emelkedet- tebbet sem a Himnusznál.” S végül is melyik költemény, Kölcsey vagy Vörösmarty verse, a Hymnusz vagy a szózat vált a magyarok nemzeti himnuszává, azt a két megzenésített óda sajátos, vonzó versengése során nem tételes törvény, hanem a törvényeknél is maradandóbb népakarat döntötte el az évtizedek során. S talán éppen a viták végleges lezárására jelent meg 1982-ben egy Himnusz—Szózat nagylemez, a két nemzeti énekünk utóéletének rendkívül szép fejezeteként. A Himnusz és a Szózat összesen százhúsz sor, amit ismenie kellene minden magyar embernek, felcsendülő • sük idején tisztelettel és kegyelettel gondolni a magyar történelem, a magyar nemzet vérzivataros évszázadaira, s csendben fohászkodni, összefogással cselekedni a „megbűnhődött múlt” utáni „víg esztendő”-ért. Molnár István Füzes László Tudom Tudom, hogy a göngyöleg-szavak- < alig rejtenek igazat. Dörgölődik a lomha délután mint a macska, jobb falat után. Behúzott körmű dorombolással, meg nem békéivé saját magával kifent karmokkal ül a nyugalom eszmélő ágyon, . . Vagy ravatalon? . Iván barátom! Halott mesterem magyarító szavaival búcsúztatlak, sajgóan friss halottam, legjobb barátom a városban. Többszázados prédikáció szavaival: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna le, vagy barátaid házát. vagyaié birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Máté Iván a mítoszból tűnt elénk, üszkös évek után, lepusztult szellemi tájban. Kortalanul, öreg-fiatalon, mint lehetett már az Ilkovicsban, a Japánban, a Népszavánál, a Márciusi Front fiataljai között, a Szép Szó vagy a Válasz köreiben, ahogy focizott a Volk- mann utcában Lóéival a költő-mesterre várva; és mint ahogy utolsó estéjén még egyszer végigsétált fogadott városa főutcáján. Változhatatlan lett, mert változtathatatlan volt. A mítoszból jött: neveket mondott, melyeket ekkor csak kevesen értettünk, helyeket említett, amelyek létezését borzongó tisztelettel nézegettünk néhányan, akkori fiatalok, magunk is már csak emlékezők. A múltból élők. A jelen ellenében. Baráti közelből ismerte azokat, akiket ma már minden diák az iskolában tanul nemzeti klasszikusként, megfordult befogadott társként olyan helyeken, amelyekről történelemkönyvek írnak. Beszélt. Hittük: idecsapódott. Magam is csak később döbbentem rá: ő maga is az irodalmi héroszok társa volt. Amikor nem egy általam tisztelt ember számára neve és barátsága volt a „sze- zám tárulj”, ami által újabb őszinte barátságokat lehet elnyerni. Származása? Sokak szemében okos, furcsa, zsidó újságíró volt. Őt már protestáns hitben keresztelték, édesanyját is ezért temettette volt ide, a Deszkatemplom melletti temetőbe. De ami lényegében meghatározta: büszkén emlegette Vészi-rokonságát; Józsefet, a nagyhírű újságírót, Ady Endre barátját, akit már nehéz időkben, mégis a jeles magyar literáto- roknak kijáró, nemzeti színű Jókai-lepellel letakarva ravataloztak fel, annak leányát, a Margita-versek hősnőjét és unokáját, aki a jelentős Molnár Ferenc-i vagyont az üldözött-mellőzött nagy magyar népi írók folyóiratára, a Válaszra áldozta, hogy Révai kultúrpolitikája ellenében ideig-óráig még megszólalhassanak. Ezt a magyarságot vallotta származásaként. Ebben az irodalomban élt megbecsült tagként Máté Iván. míg évekre börtönbe nem zárták. Tapasztalhattam az évek során: nemcsak Iván tudott mindenkiről, őt is ismerték különböző írói körökben. És nemcsak a nagy öregek felé lehetett híd. Fiatal barátaimnak is vele dicsekedtem. Csüggtek ajkán. És nemcsak emlékei okán. Miskolc ifjúságának évtizedeken át nevelője volt, származásra, nemre, fajra és műveltségre való tekintet nélkül. Mindenkihez tudott szólni. A tájékozottság, a mindenről tudni akarás és a • mindenről véleménymondás példázata volt. Egy olyan korban, amikor ezt nem szerették. Különc volt? Mire hozzánk ért, száműzött lett! Merjük kimondani. De feloldotta a kényszert. Olyat tett Miskolcon, amiért Pesten állásvesztés, megfigyelés, zaklatás járt. A különcség álarcában kiharcolta nyilvánosságát. Ha lapot szerkesztettem, ő volt a tanácsadóm, ha tájékozódni akartam, Miskolcra jöttem kételyeimmel. Iván csodát tett itt: „negyvenezer példányban megjelenő nyelvével" legálisan propagálta azt, ami Pesten illegalitásba kényszerült. Beszélt. Nemcsak baráti körben, kávéházban, nem lakás-szemináriumokon — de az akkori párt megbízottjaként is. Pedig amit ő hivatalos fórumokon, „meghívott előadóként” elmondott, azokért Pesten szilencium járt. A maga különcségével el tudta fogadtatni a másképpgondolkozást. Pontosabban: a gondolkozást. Méghozzá a politikus gondolkozást. Tudta, hogy a tűzzel játszik? Sokszor volt az öngyilkosság határán, őrült megnyilvánulásait baráti körben titkoltuk. Beteg alkatából eredeztettük. Pedig jobbára a feszültséget nem bírta már sokszor, amely világunkat feszítette szét. A gondolat héroszainak példázatát csempészte közénk különc maszkjában. Börtönei tapasztalatából tudta: mindent kibír, ki megőrzi függetlenségét, a tájékozódáshoz, és a gondolkozáshoz való jogát. És ő nagyon is sok mindent kibírt. Iván, a sírodnál döbbenek rá, hogy groteszk alakod hőst rejlett: miskolci otthonosságod valójában országos otthontalanság volt. Nem Pestről száműztek, de az igazi Magyarország hontalanja voltál. A sohasem volt, mindig csak álmodva várt „ország” honpolgárainak egyike. Barátok voltunk. Itt éltél köztünk. Kellettél. Pletykáltunk, dicsértünk, szapultunk ismerősöket. Tudtál gyűlölni, megsértődni, megátkozni, de tudtál megbékélni is. Hiú is voltál — melyikünk nem az? Ember voltál, mint mindnyájan körülötted. De most hirtelen úgy érzem, más is voltál. Utolsó sétád a miskolci főutcán, ahol valaha megismerkedtünk, a mítoszba emel. Legendás alakká változtál ismét. „Távozik úgy, mint , jött.” Bocsáss meg, Iván, nem akartam patetikus lenni. De mintha sorsod diktálná. Rád gondoltam tegnap este, mellém ültél, és hangot hallottam: „Máté Iván a mítoszból tűnt elénk.” Ezt kellett folytatnom. A legendás példák születnek így. Csakhogy nekem nem a legenda kell. Jobban szeretem azt a mozdulatomat, amivel valamely kéziratot félreteszek: „na, ezt Ivánnal meg kell még beszélnem”. Bárha ma is, itt is beszélgethetnénk. Milyen jóízű- 3 en, gonoszkodva kibeszélhetnénk — úgy mellékesen — a temetésedet is. Kár, hogy nem lehet. | Kabdcbó Lóránt jfc Elhangzott 1990. március 19-én, Máté Iván temetésén, Miskolcon, a Deszka-temetőben.
