Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

1990. március 15., csütörtök

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7

Iskolások március 15-ről...

...a jelenről és a jövőről

Zsedényi Béla

Volt egyszer egy jogtanár. Magas, ősztilfihajú, monoTtlis ember, akire már korábban felfigyelt a középiskolás diák, mert az utcán úgy olvasott, hogy a vonalzó kiállt a könyvből. Erre nyilván azért volt szüksége, hogy ne tévesszen sort. Ez a férfi megjelent a városháza második emeletén lévő jogakadémiai tanteremben, körülnézett s megelégedetten állapította meg: tele vannak a padsorok. Szépen tagolt magyarsággal megszólított: Urahn-! s folytatta: mikor először voltam Párizsban, repülőgépre ültem. Onnan ismerkedtem a várossal, a bulvárokkal és a sugárutakkal. Láttam, hogy ez egy rendezett, kiszámítható hely. Emlékezetembe véstem a tájékozódási pontokat, s az elkövetkező napokban már nem tévedtem el az utcákon sem, a távlati, égi képből tu'dtam, merre kell, merre lehet menni. Nos, az a tárgy, amit most előadok önöknek ilyen távlati képet akar adni a joghoz: „Bevezetés a jogtudományokba.”

Nem véletlenül hallgattuk többen, mint más professzorokat. Amit mondott, érdekes volt, intellektuális élvezetet adott s ma, ötven évvel később is eligazító. Zsedén-yi Bélától nem adatokat tanultunk, bár óriási műveltségről tanúskodó példái sokunkat ösztönöztek mind több ismeret megszerzésére, olvasásra, gondolkodásra.

Kissé kilógott a sorból, az igencsak provinciális régi Miskolc társadalmából, melyről különben máig érvényes, s szellemes könyvet írt, A Johannita rend lovagja volt, régi felvidéki családból származott, de tulajdonképpen sohasem asszünilálódott a Horthy-éra .űri rendjéhez. Bár résztvett a közéletben, újságja is volt (amely a háború alatt közölte az angol rádió magyar adásainak hullámhosszát és időpontjait), mégis magányos maradt. Monoklival, de könyvvel a kezében.

A háború alatt ö hívta Bajcsy-Zsilinszkyt Miskolcra, aki a Korona Szálló Fehértermében nagy beszédet mondott.

Ha söröztünk, sokszor leült néhány percre az asztalunkhoz. Min- - két, akik kor szerint a fiai lehettünk volna, úgy kezelt, mintha egyenrangúak lennénk. S úgy gondolom, ezt így is gondolta. Tudása, műveltsége, kulturáltsága teljesen összefonódott, egybeolvadt demokratizmusával. Még a nemtetszését is úgy fejezte ki, mintha csak véleménykülönbségről lenne szó. Ellenszenve nem azok ellen irányult, akik más véleményen voltak, hanem azok ellen, akiket karrieristáknak, nemzetárulóknak tartott.

O volt a közjog professzora. Megingathatatlanul vallotta alapelvként a legitimitást (elvetette a kormányzóságot!), de ezen nem valamilyen aulikus királypártiságot értett, hanem a nemzet által hozott, hozandó törvények demokratikusságát. Soha nem felejtem el azóta sem tanítását. E szerint demokratikus törvény az, amit a nép ért. Ami bonyolított, zavaros, az nem vihető szavazásra, amit csak a szakemberek egymás közt vitatnak meg, annak nem lehet köze a népakarathoz.

Nem szökött cl Miskolcról, pedig bármelyik európai egyetemre elmehetett volna. 1944 őszén érte a megtisztelő megbízatás, hogy a debreceni nemzetgyűlésen ö, a nagytudású, fzig-vérig intellektuel képviselheti városát. Azok a munkások, szervezők, akik a nemzetgyűlésbe jelölték, tudták, hogy tudására szükség lesz az új világban. Így Is lett. A nemzetgyűlés elnökévé választotta, s az is maradt az új parlament megalakításáig, melynek tiszteletbeli alapon tagja lett.

Ügy tudom, nem titkolta aggályait, lzig-vérig polgár volt. Kultúráját sértették meg. Nem véletlen, hogy koncepciós per áldozata lett s a börtönben — Ismeretlen körülmények között — meghalt.

Igazi rehabilitációja az lenne, ha mint az 1945-ös nemzetgyűlés elnökének emlékét az országgyűlés megbecsülése jeléül törvénybe Iktatná. Városa, Miskolc pedig azzal tisztelné meg önmagát, hogy utcát, teret nevezne el róla, hogy lakosai büszkén emlegessék: ez a nagy ember, ez a tiszteletreméltó polgár: Zsedényi Béla, köztünk élt, a képviselőnk volt. S azóta minden miskolci képviselőnek O a mércéje.

Kováts Lajos

★

A szerző megjegyzése:

Az emlékezés megjelenése előtt, az országgyűlés februári ülésszakán megemlékezett dr. Zsedényi Béláról, a kiemelkedő államférfiről, ,az első nemzetgyűlés elnökéről, a jogtudósról.

Az előbbi sorok írásakor ezt még nem tudtam, csak az egykori miskolci jogtanárról, a nemesszívű emberről kívántam megemlékezni.

Az iskolákban, oktatási intézményekben eddig is minden esztendőben megemlékeztek március idusáról, a forradalom bőseiről. Az idei ünnepilés azonban mégsem lesz ugyanolyan, mint a korábbiakban. Nem csupán külsőségeiben (lesz más, de a gyermekek gondolaitviilíágá- ban is új érzések jelennek meg a nemzeti ünnep kapcsán új színt kap a „piros betűs” nap. Erről tanúskodnak azok a gondolatok, mondatok, melyek az allább megkérdezett általános iskolásokban megfogalmazódtak. Nem igazán kiforrott, elmélyült és önáLló gondolatok még ezek, ám azit bizton jelzik, hogy foglalkoztatja őket a múlt, a jelen és a jövő.

A miskolci 7. Számú Általános Iskola tanulóinak egy csoportja, hetedikesek, nyolcadikosok válaszoltak kérdéseinkre. Arról tudakozódtunk, hogy nekik mit jelent ez a nap, hogyan ünnepük meg, s hogy eddig vajon miért nem kapott méltó helyet ünnepeink sorában? Megkérdeztük azt is, hogy szerintük a forradalmárok 12 pontos követelései közül melyek azok, amelyek még napjainkban is aktuálisak, megoldásra várnak? íme néhány szemelvény a válaszok közüli.

„MEGMUTATTUK,

HOGY Ml IS LÉTEZÜNK A FÖLDÖN”

„Hogy mit jeltent nekem ez az ünnep? — Ezt nem lehet csak úgy leírni. Olyan boldogság bizsereg az ereimben, hogy azt nem lehet elmondani. Élletemet adtam volna azént, hogy én is ott lehessek.” „A magyar nép, ha csak rövid időre is, végre szabad llatt. Ennek a napnak az eseményei példaként állhatnak a következő évtizedek, évszázadok emberei számára, ha elnyomásban élnek, és sorsukon maguk szeretnének változtam.” „Büszke vagyok azokra, akik a jobb magyarságért harcoltak. és kokárdával a kabátomon büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem.” „Egészen pontosan nem tudom megmondani, de az jut eszembe, hogy én .is ugyanolyan magyar vagyok, mint ők voltak.” „Most már csak a piros-fehér-zötd zászló lobog majd, a piros színű nélkül.” „A magyarok nagy része nem volt mindig talp- nyáló. Most ugyanez a harc folyik az oroszok elilen, csak vér nélkül.” „Szerintem ez is csak egy ünnep a sok közül. A felszabadulásról is kiderült, hogy megszállás volt, úgyhogy ebben sem lehetünk biztosak.”

„Örülök), hogy az iskolában az udvaron lesz az ünnepség. Azt lse bánnám, ha esne az eső.” „Szerepelni fogok, és kokárdát viselek.” „Szép rendesen felöltözöm, és megpróbálom az eseményeket felidézni magamban.” „Végignézem a televízióban a felvonulást, s az iskolai ünnepélyen szeretném mindenkivel elénekelni a magyar nemzet himnuszát." „Ha megengedik a szüleim, elmegyek a felvonulásra, s viszek egy szál szegfűt Petőfi szobrára.” „Lehet, hogy kihasználom a szabadnapot, s lemegyek az udvarra focizni. Biztos több család megy majd kirándulni, meg külföldre is ezen a napon.”

„MAGYARORSZAG LEGSZEBB ÜNNEPÉT

ELHANYAGOLTAK”

„A magyar nép legszebb ünnepe, megérdemelte végre, hogy „piros betűs” legyen. Azok nem ismerték el, akik hittek az oroszokban, hogy segítenek. Osak az a baj, hogy itt ás maradtak, s ők irányították az országot. Ezént volt piros betűs ünnep november 7., s ezért nem március 15.” „Az eddigi vezetők nem akarták, hogy ünnep legyen, mert akkor a nagyobb tüntetéseken háborgatták volna őket a vádakkal!.” „Ideje, hogy nemzeti

ünnep lett, ment akkor is olyan változásokat akartak, mint ma.” „A rendszer ostobasága miatt az orosz ünnepekét tartatták fontosnak, ment ők mentettek meg minket. De most ennek vége, meg tudunk a saját lábunkon is állni. Ennek bizonyítéka, hogy kivonják a szovjet csapatokat, s kikiáltották a köztársaságot.” „Most már nem a Szovjetunió után megyünk, hanem a Nyugat után.” „Az előző, kommunista rendszer politikai szempontból fontosabbnak tekintette a szocializmus és a „testvérországok” ünnepeit, az igazi magyar ünnepről alig vettek tudomást. Sok nemzedék így nőtt fel, ami nem helyes. A kommunista rendszer félt egy esetleges újabb forradalomtól, ezért próbálta elterelni az államnak kiszolgáltatott polgárok figyelmét erről az ünnepről. Ám az ellenzéki pántok felnyitották az emberek szemét. A politikai változás az okozója és „újrateremtője” e nemzeti ünnepnek. Ennek sokan örülnek és igazuk van, hiszen bekövetkezett az, amire igazán büszkék lehetünk.”

MIT KIVAN

A MAGYAR NEMZET?

Minden megkérdezett diák egyetértett abban, hogy a 12 pont követelései közül több még ma is megoldásra vár. „A 10. a legaktuálisabb, hiszen megkezdték a szovjet csapatok kivonását.” „Szerintem ne húzzák az időt 1991-ig, rögtön hagyják öl az országot!” „Nem valósult meg a törvény előtti egyenlőség : mindenkit egyenlően bíráljanak el, az egyszerű embert is úgy, mint a minisztert. A politikusoknak ne adjanak ingyen villákat. Mindenki annyi fizetést kapjon, amennyit dolgozik.” „A közteherviselés sincs még- meg: a vezető poszton lévők a kisemberekre hárították a terheket, a föladatokat, míg ők csak az összeharácsolt vagyonkájukkal foglalkoztak.” „Néhol még mindig van cenzúra, felügyelik, átértékelik az emberek véleményét.” „A Kacsát nem cenzúrázzák.” „Jó lenne, ha a 12. pont követelése is teljesülne, kapja vissza Magyarország Erdélyt, hiszen elnyomják az ottani magyarokat. Bár ennek válósággá válása elég távoli.” „Ha az új vezetők folytatják a megkezdett, régi politikát, akkor még 100 év múlva sem teljesültnek a 12 pontban ösz- szefoglalt eszmék, célok.”

Kovács Judit

„Meghalt Kossuth apánk..

Kossuth-reminiszcenciák dióhéjban

II

A századelő iKossuth-kultusza egyre mélyebbre süllyed az emlékezetben; a rajtunk átzúduló történelem éppen elég hordalékot sodort magával, hogy a Kossuth-portré is elhalványuljon. A turini remete nagyapóink generációja számára még a nemzeti identitást jelentette. Bíztak hazajövetelében, politikai eszmerendszerének győzelmében.

Az 1848-as első népképviseleti ország- gyűléstől az il©49-es Függetlenségi Nyilatkozatig, illetve a szabadságharc leveréséig bekövetkezett eseményekről a tankönyvek és a történettudomány alapművei kielégítő ismereteket közvetítenek az utódok számára is. A Kossuth-portré nemhivatalos kontúrjait azonban csak akkor tudjuk felvázolni, ha a szájhagyomány, és a kevésbé ismert sajtó emlékei között tallózunk.

Kossuth nevének említése folytán a boldog „békeidők” szemtanúit szeretném megidézni, akik számára még élőbb volt a Kossuth-hagyomány. Talán megbocsátható, hogy az időalagútban Kossuth halálával kezdem a mozaikkép összeillesztését.

*

Gémes Józsefné, szül. Mauks Mária 1969- ben, 8.2 éves korában Blaha Lujzára emlékeztetve szólaltatta meg a címadó dalt: Meghalt Kossuth apánk / örök gyászt hagyott ránk, / Mint a madár az ég alatt, Kossuth Lajos árván maradt, / Szegény Kossuth apánk.

Az ózdi munkásasszony így emlékezett az ;l902-ben tartott március 18-i ünnepségre: „A dalárda szereplése előtt szólót énekeltem a Gyári Olvasó Egyletben. Hanu- szik Antal, gyári tanító zongorán kísérte a dalomat. Akkor ünnepeltük Kossuth születésének 100. évfordulóját. Előző este nagy lampionos felvonulást rendezett a dalárda. A közeli bányatelepekről díszegyenruhás bányászok, karbidlámpával a kezükben jöttek be Ózdra.” így folytattam a dalt; Sír a magyar ember, /Hulló köny- nye tenger, / Tenger könnyből tenger bánat, / Ki nem szűnik, inkább árad Fájó keservében.

Az iskola, az önkéntes amatőr művészeti együttes volt a színtere a hazafias nevelésnek. Nemcsak a közönség sírt, a tanító sem titkolta érzelmeit. Lássuk csak:

„Emlékszem Kossuth temetésére is” — mondta Sike Lajos (sz. 1885), borsodnádasdi gyári munkás — „Első nap jött a hír, hogy meghalt Kossuth. A tanítónk ’48-as érzelmű volt. Amikor megtudta a hírt, egész nap sírt. Akkor jött a távirat, hogy él Kossuth. Akkor a tanítónk jókedvű volt. Mégis igaz volt a hír; valóban meghalt 1894. március 20-án. Itt is csináltak valami jelképes temetés-félét. Református pap jött fel Ózdról, ö tartotta a gyászbeszédet.’’

*

Kossuth már több, mint negyven éve emigrációban élt, amikor élelmes üzletemberek szerették volna Kossuth hangját importálni hazánk számára. Edison jóvoltából már 1680-ban bemutatta Rozsnyó város lakosságának Pinkovica Rezső a hangjelzőt nyilvános helyen, de tíz évnek kellett eltelnie, míg az érdeklődés Kossuth hangja felé irányulhatott. A Rozsnyói Híradó 1890. évi 27. számában értesítenek arról, hogy „Simon E. e napokban mutatta be Kassán Edison-féle fonográfját, melyet nemrégen hozatott Amerikából. Simonnak az a terve, hogy Helfi Ignácz - közbenjárását kieszközölje, hogy Kossuth Lajos belebeszéljen a fonográfjába. Kijelentette, hogyha Kossuth Lajos teljesíti ebbeli kérését, akkor 1000 forintot ad bármely hazafias célra.”

Magam sem tudom, hogy végül sikerült-e a 88 éves Kossuthot mikrofonvégre kapni, mert magam is meghallgatnám üzenetét. A történelemformáló nagy egyéniségek közül nekünk az jutott osztályrészül, hogy pl. i960 tavaszán hallhattuk, hallattuk Lenin beszédét archív felvételről. De bennem a hangja összeolvad egy unos- untalan idézett szállóigével: „Valami ván, de nem az igazi!”

*

Ha a hangját nem is küldhette el Turin- ból Kossuth, jeles államférfiak látogatása alkalmából üzent Kubinyi Géza, rozsnyói főszolgabíró és földbirtokos társán keresztül. „A napokban tértek visszá olaszországi útjukból” — írta a iRozsnyói Híradó 1890. évi 50. száma — „melynek egyik célja Kossuth Lajos nagy hazafinál teendő tisztelgés volt. A legfigyelmesebb előzékenységgel fogadtattak. Kossuth a lehető legjobb egészségnek örvend; erőteljes, mozgékony és szeretetre méltó jókedvében van. Beszélgetett az elkeresztelési ügyről és az antiszemitizmusról, s oda nyilatkozott, hogy mind a két ügy csakis a polgári házasság behozatala által oldható meg leghelyesebben”.

S ha még a nemzetiségi kérdésről is megkérdezték volna, bizonyára a Batthy- ány-kormány köznemesi nemzetiségi politikájára hivatkozott volna, miszerint Magyarország nem magyar népeinek „az alkotmány sáncaiba” való felvételét kell biztosítani.

Mintha csak a saját tengelyünk körül forognánk száz év múltával is; ugyanazok a problémák a magyar közéletben, mint akkor voltak. Antiszemitizmus és nemzetiségi autonómia kérdéseire kell választ adnia napjaink törvényhozóinak. Ha Kossuth apánk letekint az égből, bizonyára derűsebb lesz az arca, ha látja, miként birkózunk a kardinális törvények szentesítésével.

*

Akinek nem volt pénze az utazásra, hogy elzarándokoljon Turinba, az itthon dudorászott magában, mint a Gömör megyei Balogh völgyében élő Ibos András. Közöttünk 1977-ben esett szó a szabadság- harcról és Kossuthról. Ügy beszélt il848/*49- ről, mintha a közelmúltban történt volna minden. Legelőször énekelt: Pesttől fogva Szolnokig jár a vasút, a vasút, / Azon ment el a követünk, a Kossuth, a Kossuth, / Elvitte a ko-ko-ko-ko-koronát, A magyarnak minden ékes pompáját.

Később, ahogy nagyapjától, apjától hallotta, még mutogatta is a Balogh völgyének lankáit: „Onnan jöttek be a kostökösök, a hurbanisták, a szlovák szabadcsapatosok, akik a magyar szabadságharc ellen harcoltak. Kostök lógott a derekukon, abban volt a puskapor.”

Most, amikor visszagondolok az ellen - forradalmi erők megjelenésére, Hurbán. Stur és Hodza által táplált szervezkedésekre, alig csodálkozom azon, hogy a Stur társaság napjainkban demonstrációt szervez a „tiszta szlovák állam” megteremtése érdekében, és a többség nevében azt is elvárja, hogy a magyar anyanyelvű lakosság a „Hej Slováci...” himnuszt énekelje, s az Isten áldd meg a magyar. . . csak a Duna és az Ipoly jobb, illetve bal partján csendüljön fel.

Kossuth Apánk! Jó lenne, ha itt lennél közöttünk kiújuló sebeink gyógyítása érdekében; ha a makacs gondjainkat megoldhatnánk. Bírjuk üzenetedet, őrizzük képmásodat, tetteid, lelkesítő szózataid visszaköszönnek a „ház” falain belül, és a panelek világában. Lehet, hogy közös erővel, közös bölcsességgel könnytelen sírásunknak, fájó keservünknek is vége szakad, ha őszintén tudunk egymásnak testi, szellemi és lelki megújulást kívánni európai polgárokként. Akkor tovább él a szellemed közöttünk.

Nemesik Pál