Észak-Magyarország, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-05 / 30. szám

1990. február 5„ hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Még minden lehetséges? Pét ügyéről a tények alapján A mindennapos politikai és társadalmi zsargonban az írott és az élő szóban meg­jelenő sajtó időnként felkap egy szót, kifejezést, és azt addig csépeli, amíg bele nem verte az unalom porá­ba, aztán kisöpri és elfelejti évtizedekre. Egy időben minden szerző­dést parafáltak, aztán kita­lálták a párbeszédet akár két kontinens között is, majd jött a pluralizmus, ami talán nem is volt min­dig az, ezt követte a más- kéntgondolkodás és az iden­titás minden mennyiségben. Most itt van a honatyák, városatyák szóhasználat, ami tartalmában helyteleníthető, és a teljesen rosszul hasz­nált városlakók fogalom. A közelmúltban az unalo­mig ismételgette a rádió ri­portere, hogy így a városla­kók, úgy a városlakók, és véletlenül sem sikerült a fo­galmat egyszer is jól alkal­maznia. Vajon megpróbál­ta-e definiálni, megvizsgál­ni, mi rejlik a szó mögött, vagy csak úgy átvette vala­kitől, aki talán épp oly helytelenül használta, mint ő? A fogalom sértő, talán ki nem érdemelten sokak szá­mára, ugyanis tudatosan sértenek vele embereket, embercsoportokat. Ezt a fo­galmat takaró szót tizenkét évvel ezelőtt kellett defini­álnom, amikor elengedhetet­lenül szükséges volt egy tu­dományos igényű diploma- munkámhoz. Ezt megelőzően senkitől, soha nem hallot­tam, habár az alanyi oldal adott volt. Erre kellett a megfelelő kifejező szót meg­találni. Ahhoz, hogy általános megértésre találjon, a leg­elején kell kezdeni, mondjuk azzal, hogy falulakó, köz­séglakó kifejezéseket nem ismerünk, mint fogalmat sem ismerjük, s így nem is használjuk. Ahhoz semmi kétség nem fér, hogy a fal­vakban, községekben élő emberek kultúrája, ember- szeretete, az összetartozás érzése, ápolása, a segítő­készség lényegesen maga­sabb szintű, mint a városi embereké. Ősi hagyomány­tiszteletük, dalaik, meséik igazi, mély gyökerekből táp­lálkoznak. Nem véletlen te­hát. hogy a néprajzkutatók, népdalgyűjtők és még sok tudományág ott keresi a forrásokat, — nem pedig a városban —, és meg is ta­lálja. Elég elmenni egy ke­A városlakó vétlen... resztelőre, lakodalomba, te­metésre, egy kalákában épü­lő házhoz, vagy egy kántá- lásra, amelyen közel negy­venezer forint gyűlt össze jótékony célokra, hirdette ki másnap egy borsodi község lelkipásztora. ■ Ez a kultúr- szint még akkor is igaz, ha egyik, másik háznál nincs több könyv, mint az öreg biblia, vagy a KRESZ. Ezzel szemben a városok már a történelem folyamán egy-egy térség gazdasági, kereskedelmi, ipari, egész­ségügyi, korábban védelmi, közigazgatási központjai voltak. A városok működése sokkal szigorúbb szabályok szerint történt és nagyobb szervezettséget kívánt, mint a falu működése, noha ott is rendnek kellett lenni, ami kiterjedt a kihajtásra, bekö­tésre. szüretre, de azt, hogy egy család mikor és hogyan süssön kenyeret, azt a házi­asszony szervezte meg a szitálástól a kenyérszegésig. A városokban' sütőüzemet kellett létrehozni, pontosan akkorát, amekkorát kell, meg kell tervezni az ellá­tást, szállítást, a kereskedel­met, az áru terítését, ami bonyolult feladat, és több tucattól a több százig terje­dő szervező, irányító gárdát is igényel, iparhatóságot és igazgatást. Ez csak egy té­ma. vázlatosan a sok közül. A városok működtetéséhez értőknek meg kell tervezni a lakosság számát, növeke­dési arányát, az iskolákat, az egészségügyi ellátást, a temetőket, a nyilvános WC- ktől a pénzintézeteken ke­resztül a színházig, mindent. Ez a sajátos környezet ne­veli ki emberöltőkön keresz­tül a városi embert. Azt az embertípust, amelyik bele­illeszkedik ebbe a környe­zetbe, ismeri a város rend­jét, működési technológiáját, szabályait, tudja, hogyan kell viselkednie ebben a környezetben, mi az a spe­ciális viselkedési mód, aho­gyan a másik emberhez vi­szonyulnia kell ebben a po­pulációban. Városát szereti, értékeit védi, nem rongálja, nem szemetel, ,ncm dobja ki karácsonyfáját az ablakon át sutttyomban az emelet­ről; magáénak érzi a várost. A városban lakás életfor­ma, társadalmi kategória, magatartásforma, etikai ka­tegória. Aki ezeknek az írott, vagy íratlan elvárá­soknak megfelel; az a váro­si. A pesti ember fogalma is egészen más személyiséget takar, mint a szombathelyi, a miskolci, vagy a szegedi. Aki ismeri, tudja, hogy mind más és más mentalitású. Min­den város magán és magá­ban hordozza jegyeit, így a polgárai is. Mondhatnánk úgy is, hogy a város szüli polgárait, akik visszahatnak rá, és sajátos kölcsönvi- szonyban vannak. A földjüktől, jószágaiktól, megélhetésüktől megfosztott, elkergetett, majd talán a gyermekeik miatt városba költözők keservesen felszag­gatott gyökereik után ott maradt a falu, parlag lett belőle, házaik ingyen, vagy ebek harmincadjáért kerül­tek kótya-vetyére. Akik ott maradtak azért, akik elke­rültek, ezért szenvedtek. Az­tán jött ráadásnak az a kor­szak, aminek eredménye: se hit. se vallás, se szeretet. A faluról bejáró a város­ban dolgozó, vagy tanuló már nem falusi (a szó jó értelmében), de még nem is városi, ha ott lakik, sem. Bizonyára nem a kétkezi munkás felelős az egyre romló gazdasági életért, de milyen állampolgári kultú­rát, fegyelmet takar az a magatartás, amelyik megen­gedi, hogy az egyik tíz kiló sót, húsz kiló lisztet, két karton olajat cipeljen haza áremelés előtt, a másiknak meg egy kiló sem jut, mert csak ennyire lett volna szüksége, vagy ennyire volt pénze? Szomorú esetek ezek és általában nem az tehet róla, aki elszenvedi, akár ismerethiányból, akár sze­génységből eredően. Ezekből a gondolatokból alakul ki a fogalom: falusi ember, városi ember, és a kettő között a városlakó. Nem tehet róla, hogy már nem falusi és még nem vá­rosi. Ezért sértő a városira nézve a kifejezés, a város­lakóra pedig azért, mert vétlen az elmarasztaló mi­nősítésben. Pécsik István Amilyen váratlanul érte az újságolvasót a november második felében felröppent hír, hogy a Borsodi Vegyi Kombinát és a svájci Sau­rer által alapított vegyes vállalat megvásárolta a Pé­ti Nitrogénműveket, ugyan­olyan szenzációnak számí­tott a január végi bejelentés is, miszerint végül is a Ohe- moliiimpex vezette konzorci­um tulajdonába ment át a nagy kapacitású péti nitro­génműtrágya-gyár. Az em­berek értetlenül fogadták az újságokban megjelent hír­adásokat. Mi az igazság Pét .körül? — kérdezhetik jog­gal az olvasók. Ezt igyekez­tük megtudakolná a minap a Borsodi Vegyi Kombinátban, ahol dr. Varga Péter sze­mélyzeti és szociális vezér­igazgató-helyettes készséggel válaszolt kérdéseinkre. — Hogyan érzi magát a kombinát vezetése, miután meghiúsult a már elkönyvelt üzlet — szegeztük a kérdést a vezérigazgató-helyettesnek. — Elképzelheti, nem tap­soltunk örömünkben, ami­kor tudomásunkra jutott, hogy a novemberi licitáláson a második helyre szorult Chemolimpex konzorcium (az Állami Fejlesztési Inté­zet, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, az Orszá­gos Kereskedelmi és Hitel­bank, a Mineralimpex, a Magyar Külkereskedelmi Bank, a Chemolimpex és az utóbbi két leányvállalata — szerk.) január végén meg­vette a Péti Niitrogénműve- ket, és Nitrogénművek Rt. néven részvénytársaságot alakított. Persze, hogy kel­lemetlenül érintett bennün­ket a szanáló szervezet be­jelentése, hiszen mi elköny­veltük, hogy mi vagyunk a tulajdonosok. Elmondhatom, hogy a BVK szakembereivel együtt a vállalat vezetői rendkívül sok energiát for­dítottak a gyár megvásárlá­sára. Karácsony előtt, és a két ünnep között szinte éj­jel-nappal dolgoztunk azon, hogyan tudjuk a svájci cég­gel közösen csökkenteni a péti gyár veszteségét, milyen módon érhető el jelentős — több millió dollárra tehető — eredményjavulás. Pénz­ügyileg ugyan nem érte vesz­teség a vállalatot, de hát presztízs is van a világon, és úgy tűnik, kárba veszett a vásárlásba féktetett. szel­lemi munka is ... — De hát veszíteni is tudni kell — jegyeztük meg. — Ezzel messzemenően egyetértek. Ugyanis az üzle­ti életben ma már minde­nütt élesedik a verseny, s ebben győztesek és veszte­sek egyaránt léteznek. Mi tudomásul vesszük, hogy ez­úttal alul maradtunk, így hát a BVK befejezettnek te­kinti a péti ügyet. — De vajon így véleke- dik-e a svájci Saurer cég? Annál is inkább, mert an­nak idején ők keresték meg a Magyar Hitelbank közve­títésével a Borsodi Vegyi Kombinátot, amely közismer­ten rendelkezett válság-stra­tégiával, és a megvalósítás­hoz szükséges referenciával. — Azt elmondhatom, hogy a Saurer cég ajánlatát gon­dosan mérlegeltük, s csak körültekintő számítások bir­tokában nyilatkoztunk azzal kapcsolatban, hogy képes­nek tartjuk a vállalatot ar­ra, hogy a Péten meglevő kereskedelmi és gazdasági gondokat közösen felszámol­juk. Már csak azért is bíz­tunk magunkban, mivel több évtizedes gyakorlatunk van a műtrágyagyártásban és -értékesítésiben. — Az a hír járja, hogy a svájci cég meggondolta ma­gát és visszavonult az üz­lettől. Mi az igaz ebből? — A Saurer nem vonult vissza, csak újragondolta az időközben kialakult gazda­sági helyzetet. Itt elsősorban arra gondölok, hogy miután a versenyeztetés eredménye­ként a BVK és a svájci cég lett a ^befutó”, számos olyan 'kormányzati döntés született, amely zavarólag hatott a külföldi vállalkozó­ra. Gondolok itt mindenek­előtt a földgáz árának 25 százalékos, a villamos ener­gia árának 19 százalékos nö­velésére. Ez az egyetlen, in­tézkedés többszáz millió fo­rinttal növelte volna a ter­melési költségeket. — Ez inspirálta a svájci céget, hogy fontolóra vegye, érdemes-e ilyen körülmé­nyek közepette üzletet köt­ni? — Bizonyára döntően köz­rejátszott, hogy a Saurer cég gondolkodni kezdett, vagyis elbizonytalanodott. Ezért is küldött hozzánk egy szakér­tőt, aki velünk együtt újabb számításokat végzett az üz­let várható eredményességé­ről. Miután, a cég vezetői később meggyőződtek róla, hogy a péti gyárral kapcso­latos programot megvalósít­hatónak ítélik, a Saurer úgy döntött, hogy a vételárat há­rom részben fizetik be. Az első részt, vagyis ötmillió doLlárt letétbe helyezte a Magyar Nemzeti Banknál, forgóeszközre további 10 mil­lió dollárt biztosított. A fenn­maradó összeget 19.90 augusz­tusában, illetve decemberé­ben szándékozta befizetni. Mivel a Saurer 15 millió dollárt már letétbe helye­zett, értelmetlennek tartotta, hogy további bankgaranciát adjon a szanáló szervezet­nek. Nyugati cég ugyanis fölöslegesen nem ad ki pénzt, semmire. Kétezer is meg­gondolja, mire költ millióikat. — Ügy tudjuk, hogy a Hi­telbank, miután megkeres­ték a BVK vezetői, hitelga­ranciát vállalt a péti gyár megvételéhez. — Ez az igazság, csak­hogy utána, amikor az üz­letkötésre került volna a sor, meggondolta magát, nem vállalt garanciát. Vagy­is visszakozott. — Mi most a helyzet, 1990. február 2-án? — tet­tük fel a kérdést dr. Varga Péternek. — Mint már az előzőek­ben említettem, a BVK be­fejezettnek tékinti az ügyet, a svájci partner azonban még mindig nem mondott le végleg a gyár megvételé­ről. Már csak azért sem, mert becsapottnak érzi ma­gát. Tulajdoniképpen a Sau­rer egy profi cég, amely 150 éves működése alatt bizo­nyította életképességét az üzleti életben. Éppen ezért lépéseket tesz igazának ér­vényesítéséért. Lovas Lajos Egy kistermelő monológja Csalt a maffia mázsája Nemrégiben lapunkban egész oldalas cikkben írtunk a sertéstartásról, az egyéni jószágtartók mindennapos gondjairól-bajai- ról, egyszóval a jószágtartás nyűgjeiről, bosz- szúságairól, keserveiről. E cikkre egy ol­vasónk levélben reagált, és hozzátette sa­ját tapasztalatait. Mások telefonáltak, bosz- szankodtak a kistermelők már-már lehetet­len helyzete miatt. Alább egy olyan kister­melő mondja el gondjait, akit a munkanél­küliség kényszerített jószágtartásra. — Még tavalyelőtt indított egy akciót a Miskolci Állatgorgalmi és Húsipari Válla­lat, hogy kiadja a malacra a vételárat, biz­tosítja a terményt és a gondozási pénzt akkor kapjuk meg, amikor a jószágok el­érik a mázsahúsz—mázsaharminc kilót. Leadjuk a jószágokat, levonják a malac és a termény árát, a többi marad a termelő­nek. Ez még akkor történt, amikor Szabó József volt az igazgató, aki azóta nyugdíj­ba ment. Hogy mi történt velem? Leszer­ződtem harmincöt darab malacot, darabon­ként megkaptam értük az ezernégyszáz fo­rintot, holott a malacokat ezernyolcszáz forintért vettem darabonként. A vállalat hozta nekik a terményt, sokszor össze-visz- sza, s két héttel korábban is kellett ren­delni, mert bizonytalan volt, hogy mikor kapom. Hozták a sok korpát, mentünk pa­naszkodni, de panaszunk süket fülekre ta­lált. A jószágok felpuffadtak tőle, vér ment tőlük, és némely állatorvost sem kell be­mutatni — nem elnéző a kistermelővel szemben, busásan megfeji őket. A har­mincöt malacból megdöglött hét, amik olyan harmincöt-negyven kilósak voltak. Az orvos igazolta, hogy sertéskóliban pusz- tudtak el, de az árait akkor is meg kellett fizetni. A kóli az a húsba is belemegy, ezért ezeket értékesíteni nem lehetett, irány a dögkút. Leadtam a többi disznót, mert az Állatforgalmitól a felvásárló kijött, azt mondta, már túlsúlyosak. Mikor az első szállítmányt elvittem — a legnagyobbakat — kilencvenöt kilósak voltak (mind egy­formán). A mázsára még nézni se tudtam. A második szállítmánynál az állomás híd­mérlegén a beszállítás előtt lemértük a jó­szágokat (akkor hitelesítette a Szerencsi Cu­korgyár a mázsáját), még magamat is le­mértem rajta, a kismérlegen is, és egyezett a súly. Ezt többben is megnéztük. Mire az átvevőhelyre vittem a disznókat, hetven ki­ló volt az eltérés. Ennyivel lett kevesebb. Mit csináljak ott? Számoltam, negyvenöt forintért vették át kilóját az ezer forintos táp mellett. Még akkor nem szóltam sem­mit, gondoltam, van otthon még kilenc disznó, ha azokat behozom, majd megfo­gom a csalót. A beszállító sofőr mondta, hogy ne tessék szólni ezeknek, mert ez itt egy olyan maffia, hogy ezeknek szerteágaz­nak a kapcsolataik. Úgyis ők győznek nem maga, sőt még be is fogják perelni. Majd’ belezavarodtam. Viszem aztán a kilenc hízót, előtte dara­bonként lemázsáltuk őket, mázsa tízkiló­sak voltak, akkor bementem a gazdasági rendészet vezetőjéhez, neki elmondtam, hogy mi a helyzet az állatok átadásával, mérle­gelésével kapcsolatban. Kértem, hogy jelöl­je meg azt az illetőt, akit ennek felgön­gyölítésére kijelöl. Elmondtam, hogy reggel a lakásra jöjjenek ki, ott is lemérjük a jószágokat, meg majd az átvevőnél is. Nem jött hozzám ki senki, gondoltam, majd az átvevőhelyen ott lesznek. Sajnos ott is csak egyedül voltam. És a mázsálás- nál — érdekes módon — annyi súlyú volt a kilenc malac összesen, amennyivel az ál­latforgalminak tartoztunk. Egy dekával sem több, mert a felvásárló már előre ki­számította. Hanem amikor az én disznói­mat mérték, a főnök is kint volt a mérés­nél, nemcsak az átvevő. Mondta is a fülem hallatára, hogy „leráztam őket simán, nem kell félni semmitől, lerendeztem mindent”. Amikor pedig lemérték a jószágaimat, negyvenhét kilóval lett kevesebb az összsú­lyuk az általam mérttől. Bementem vissza a gazdasági rendészetre, ahol azt mondták, nyugodjak meg, nézték a mázsát, a mérleg csalt, megállapították, hogy a mérleg nem hitelesített, sőt még egy- darab vasat is' le kellett fűrészelni róla, ami ugye nem nőtt oda magától. Kiderült, hogy a mérleg má­zsánként négy kilót csalt. Hát akkor, ha csak ennyivel is beszorzom a leadott hu­szonkilenc disznómat, épp egy hízott disz­nót neveltem ingyen nekik, a többi átadó­nak is. visszafizették a kárt, de csak any- nyit, amennyit aznap mértek rajta. Erről a papírom is megvan. De hogy évekig ez így volt, már nem számított. Volt nekem másik húsz darab is leszer­ződve, amit ’89 márciusában kellett volna leadnom. Felmentem egy téeszhez, hogy inkább rajtuk keresztül adom le a hízókat, hogy ne csapjanak be az Állatforgalminál. Át is adtam, a vállalatnak pedig visszafi­zettem a malaconként 1500 forintot és a kihordott 'táp árát. összesen hetvenezer fo­rintot! Erre május végén még kért tőlem a vállalat, huszonhárom ezer forint adósság megfizetésére köteleztek három napon be­lül, mert kárt okoztam a húsipari vállalat­nak. Egy országgyűlési képviselő mondta, hogy menjek be az új igazgatóhoz, majd meglá­tom, nem mindenki gazember. Ö el is in­tézte, hogy a kötbért nem kellett befizetni. Így ezzel az utóbbi húsz jószággal is majd­nem ráfizettem. A harmadik felvonás ott kezdődött, hogy munkanélküli vagyok több éve, így újra­kezdési kölcsönt szerettem volna felvenni, hogy újra jószággal foglalkozhassak. Be­szereztem az igazolásokat, elmentem a munkaközvetítőbe. A kölcsönhöz azonban nehéz hozzájutni. Hogy lakásom van, az nem érdekes. A gyerekeim nem jöhetnek el kezesnek, mert mindegyiknek tartozása van. A rokonságban sincs olyan nyugdíjas, amelyiknek ötezer forintnál több lenne a nyugdíja. A két kezesnek — azt mondták — nettó húszezer forint havi jövedelmének kell lenni. Hát hol van ma ilyen? Ki jön el kezesemnek? Csak orvos vagy nagyjö­vedelmű kisiparos, mert itt a nép tele van tartozással... * A monológot bárki folytathatja tovább, vagy kezdheti még korábban, a lényeg mégiscsak az: csökkent a lakosság jószág­tartó kedve, amihez az érdekelt vállalatok, intézmények hozzáteszik a maguk kis külön fortélyait. Az eredményt a Központi Sta­tisztikai Hivatal ez év január 26-i közle­ménye mutatja: Az elmúlt évben tovább csökkent az or­szágban a sertésállomány, amely másfél évtized óta először esett vissza 8 millió alá. 1989. december 31-én a nagyüzemekben és a kisgazdaságokban 7 millió 660 ezer ser­tést tartottak, csaknem 670 ezerrel, tehát 8 százalékkal kevesebbet, mint egy évvel ko­rábban. A takarmányok ára is számotte­vően növelte a termelési költségeket. Ezt a kormányzati intézkedések sem ellensúlyoz­ták, így az év első felében a sertéshús fel- vásárlási ára lényegében változatlan ma­radt. A sertéstartás jövedelmezősége jócs­kán visszaesett, a termelési kedv megcsap­pant, ami előbb a kocaállomány, majd a hízók nagymértékű visszaesésével járt. Csaknem 4 százalékkal, összesen 240 ezer­rel kevesebb malac született. A háztájik 9,5 százalékkal, azaz 360 ezerrel kevesebb sertést tartottak. Mivel e szektorban van az ország sertésállományának 50 százaléka, az itteni visszaesés a legszembetűnőbb. Az állatállomány visszaesését jól mutatja a vágósertésértékesítés alakulása. Egy év alatt a gazdák — élősúlyban számolva — 840 ezer tonna sertést, vagyis az előző évi-, nél 12 ezer tonnával kevesebbet adtak át a , feldolgozó üzemeknek, illetve a külkeres­kedelmi vállalatoknak. Az értékesítés a múlt év első felében még mintegy 5 száza­lékkal haladta meg az előző év hasonló időszakáét, míg az év második felében — az árualap hiánya miatt — 35 ezer tonná­val. azaz 8,9 százalékkal volt kevesebb. Az utóbbi hetekben hozott intézkedések nyomán sem várható a sertéságazat pozicó- jának idei javulása. A tények önmagukért beszélnek. (B. Sz. L.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom