Észak-Magyarország, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. február 24., szombat LÁTÓKÖR Az Észak-magyarországi írócsoport rovata Szerkeszti: Serfőző Simon Művelődésrajz 19Q9-ből A Borsodi Mezőség mű- velődésrajzánalk elkészítéséhez bizony, ideje volt hozzáfogni. Tulajdonképpen valamennyi történeti-földrajzi kistájunkról, vidékünkről, régiónkról elmondhatjuk, hogy a művelődéskutatás — még ma is javarészt kiforratlan — módszereivel végzendő felmérésük évtizedek óta várhat magára. Különösen az egypárt-tbürakrácia hatalmi művelődési politikájának tudható be, hogy a tudományos, de a szociográfiai társadalomelemzéseík sem tudtak gyökeret verni az észak-magyarországi egyesített megyék művelődési életében. Ám maga a tudományos közfigyelem is mintha mérsékeltebben irányult volna az itteni művelődés autentikus arculatának megismerésére. Ezért mondható F. Vankó Ildikó dolgozata, e szerény munka nyilvánosság előtti megjelenésének ténye, az észak-magyarországi műve- lődéákutatás lényeges, figyelemre méltó mozzanatának. Mert tartalmát tekintve e mű kétségkívül nem több, mint szákmájukban viszonylag j áratos értelmiségiék kötetlen eszmecseréje súlyos gondjaik közötti réérősebb idejükben. Ilyenféle dolgokról csevegünk, amikor nem érezzük magunkat különösebben érintettnek egy-egy vidék nyomorában, tengődé- sében, kilátásaiban. Jelentős haszna van azonban az ilyetén munkának is, amely ráadásul töbtoéJkevés- bé arról szól, amit a címében megígér. Vagyis arról, hogy Mezőcsát és vidéke művelődési infrastrulktúrójáról, tehát intézményes művelődéséről értekezik. Talán a kor szava mégis azt diktálta volna, hogy -ezt ne abban a felfogásban tegye, ahogyan azt az aczéli kultúrpolitika- szemléletbeli korlátái között a művelődéskutatás a legutóbbi időkig megengedte magának. Semmiképpen sem tekinthető a könyv erényének, hogy a táj földrajzi környezetének és feltételeinek, gazdaságának, a népélet és az egész helyi társadalom történeti változásainak — legalább a magyar társadalom polgári fejlődésének időszakát érintő — fontosabb mozzanatait nem hozza összefüggésbe a vidék mai állapotával, s a tradícióikra építő lehetőségek reményével. Természetesen helyénvaló az a megállapítása. hogy „ ... rendkívüli helyi és központi figyelmet kívánnák a terület problémái. Nem véletlen, hogy a helyi figyelmet soroltam a központi elé. Régi igazság, hogy segíts magadon, s az Isten is megsegít. Az országnak sok depressziós körzete van: bizonyos vagyok abban, hogy az a télepülés (körzet), amelyik veszi a fáradtságot önképe kialakításához, problémái megjelöléséhez, az másoknál inkább képes érdekei, szükségletei képviseletére ... ” Mégis, ennék megfogalmazásához, ajánlásához nem szükségeltetnék hónapokig tartó vizsgálódások egy jól körülhatárolható, problémáinak egyediségében, sajátosságaiban markánsan megragadható dél-borsodi tájban. Egy alapos elemzésből több és masabb következtetésre is kellene jutnunk. Elsőként alighanem arra, amire pedig a fiatal Erdei Ferenc már 1930-ban figyelmeztetett: „Iskolák, könyvtárak, újságok nem jellemzik egy falu egész kulturális életét. Egy részét igen: azt a részét, amelyik az általános ... miagyar műveltségnek a nyúlványa. A másiknak, a nagyobb résznék semmi köze ehhez: ez az igazi falusi műveltség, szóban, hagyományban élő, magyar és ugyanakkora mértékben paraszt.” Vagyis a Borsodi M'ezőség művelődésének csak egyik, sőt, kisebb problémája az F. Vankó Ildikó által bemutatott intézményrendszer az óvodától a középiskoláig, a közösségi terektől az információszolgáltatásig. Ezéktől az intézményéktől mai formájukban nem várhatjuk sem mezőcsáti, sem a borsodi mezőségi helyi tudat, helyi társadalom feléledését és megerősödését. Mindazonáltal nem is a művelődési intézményektől remélhető a lo- kalitás jelentőségének térnyerése. Azt csak a Borsodi Mezőség művelődésének másik, szélesebb rétege mozdíthatja élő, .amit pedig a tájiban és népben elgondolt, a ma intézményes művelődéssel párhuzamosan létező, de leszorítottságában a perifériára vetett mindennapi kultúrában találhatunk meg. Ehihez azonban nem kérdőíveken, csak a személyes megérintettségen keresztül visz az út. Tehát a terepmunkának olyan felfogásával, amelyben a kutatót — Szabó Zoltán szavaival szólva, — az ember érdekli, az ember a társadalomban elfoglalt helye szerint, s ezenközben ismeri .meg intézményeit és mindennapi kultúráját. S ez a módszer minden bizonnyal Lehet tudományos is, amennyiben elfogadjuk, hogy valamennyi helyi társadalom, mikirokör- zet vizsgálatának önmagában értelme van, önmaga és .mások számára érvényes tanulságokat hordoz. Mindazonáltal az F. Vankó Ildikó által képviselt és az Országos Közművelődési Tanács által támogatott kutatási módszernék is létjoga van, amennyiben véghez viszi azt a tényanyagot feltáró, statisztikai adatokat rendező, kérdőíveket feldolgozó munkát, .mely nélkül nem lehet megbízható, helytálló elemzéseket és ajánlásokat készíteni. A művelődésre vonatkozó információk a’k- kumulálásának jó példája ez a könyv, melynek éppen nem elemzett utolsó negyede, a statisztikai táblák, meg a térképmelléklet adják legfi- gyelemre méltóbb, legsúlyosabb részét. Kétségkívül északi .megyéink valamennyi történeti—'földrajzi kistájáról — a Bü'kktől a Takta- közön át a Bodrogközig, az Aggteleki karszttól a Bor- sod-medencén át a Matyóföldig, — el kellene készíteni a művelődési infrastruktúra ténybeli gyűjteményét is, nem feledve ugyanakkor azt sem, hogy az állami intézményrendszer csak egyik része ennek az ágensnek. Valamint azt sem, hogy az önszerveződés újabb formái is elkerülik az állami struktúrákat, és egyáltalán. a művelődés egyre inkább helyi és mindennapi vonatkozásaiban válik jelentőssé. A Miskolcon működő Megyei Közművelődési Módszertani Központ kiadásában megjelent, Kása Béla által tervezett és szerkesztett, állagában mutatós kötet tulajdonképpen egy remény- teljes sorozat első darabjának tekinthető. Amennyiben persze — s vélhetőleg már a közeljövőben, — akad vidékünk, városunk, melynek intelligenciája fontosnak érzi helyi társadalma művelődési arculatának tudományos igényű vizsgálatát. Tóth Imre László Kalász László Szememben csöpp gyillcok lapulnak pillantásaim apró török százlövetü pisztoly az ujjam nyelvem alatt fullánkot őrzök mázas fogam rothadó méreg nyájasságban s békében élek Terhes fák világnyi gyümölcs gallyat Ívelő súlyosság letört rész nehéz egész a támaszok mankók pót-törzsek nem is szegyen e szélben éretlen súly - új meg új fény érlelő szemed legyen ébren Szanyi Péter 15 éve él Miskolcon. Tizenegy felállított szobra található a városban. A Magyar Képző- és Iparművész Szövetség Borsod Megyei Tagozatának vezetője. Magáról, alkotásairól keveset, elveiről, elképzeléseiről annál szívesebben beszél. A művészet olyan — idézem szavait —, mint a világ. Pillanatnyi állapotot rögzít. A jó művészet adekvát. Azoknak az alkotásoknak is megvan a jelentése, amelynek valóságalapját nem, vagy alig értik meg az emberek. Én a művész válságát nem érzem, az átrendeződését inkább; napjainkban a film, a video kerül előtérbe. Jurecskó László írja Szanyi Péterről: a legmodernebb technikák ismerője és értője, azonban egyáltalán nem vált azok rabjává. Nem azonosult a modern technikát mindenek fölé helyező nézetekkel. Már főiskolás korában meggyőződésévé vált, hogy az építészetileg szegényes környezet, a dobozházak sora, a nem alkotott terek nem tudnak megfelelő környezetet biztosítani a monumentális szobrászati alkotások számára. Szerette volna a szobor által képzett teret úgy kiterjeszteni, hogy egy olyan konstrukciót hozzon létre, amely versenyekre kelhet a környezet panelházaival méreteiben, de elütő felfogásban, organikus voltában is ... Szanyi előbb egy-egy szoborból álló kompozíciót hozott létre, az utóbbi időben feltűnnek a szobor- csoportok művészetében. Alkotásait azonos plasztikai felfogás, érzékeny mintázás, biztos statikai megalapozás, egységes szellemiség jellemzi. Veres Ildikó Dupka György tüzhelyőrzö melegében önmegtartó erejükben tüzhelyőrzö melegükben Kisebbségi ima fiaimnak higgy a napi örömben, bánatban hiszek a holnapi jóban, rosszban higgy a csirakeltö Napban higgy önmagadban hiszek a vonzó Holdban, csillagokban hiszek önmagomban higgy a kavargó szélben, vízben higgy anyanyelvedben hiszek a kinemalvó tűzben, földanyánkban hiszek a nemzetekben szép nyelvünk el nem árulásában higgy népedben szerelem s halál harmóniájában hiszek az emberekben szülőföldünk fel nem adásában önmegtartó erejében szerelmünk s halálunk harmóniájában Mióta egymásratallált a hazai és a határainkon túli magyar irodalom, teljes erővel folyik egymás felfedezése. A miskolci Napjaink munkatársa például a kassai Gál Sándortól hallott róla, hogy e sorok por- torikói írója valahol a Hernád völgyében született. „Küldj egy visszaemlékezést!” — üzente azonnal. Így jött létre, kis kerülővel, ez a helyreigazításnak is beillő eszme- futtatás arról, hogy mi is a szülőföld, pontosabban a szűkebb, a legszűkebb pátria. Kezdjük a helyreigazítással. Budán születtem, a Farkasrét és a Sashegy között. Anyáim családja már atako.r itt élt, amikor még kékkötónyes, németajkú parasztok művelték ia Svábhegytől Budaörsiig terjedő gyümölcsösöket. Apám a régi Józsefvárosból került át Budára; rövid, alig tízéves házassága nem volt több, mint a fiatal pesti orvos kiruccanása a budai őstermelők anyagos barackosaiba. Hidasnémetibe, az apai házba is csak egyetlenegyszer vitt el anyám. Ötéves lehettem, Kassára utaztunk, anya régi keresztlevelek után kutatott, ami — a negyvenes évek elején, német nevű családokban — nem volt szokatlan dolog. Útközben, megálltunk Hidasnémetiben. Kassára mintha még emlékeznék. De a hidasi látogatásból fél évszázad után csak valami nagy, végtelen ebéd emléke maradt. Nagyszüleim, Berti bácsi és Frida néni már nem éltek, a többieket pedig anyám enyhe megvetéssel! intézte el: ők voltak „apád pereputtya”, a rokonok. Jött a háború, majd az ötvenes évek, az ember ezekben az időkben — ha nem vit- lék — nem utazgatott. Apám bénán feküdt kisegítő kórházak, menhelyek siralomházaiban. Soha nem említette, hogy meglátogatták volna a hernádparti rokonok. Néha mesélt nekem Hidasnémetiről. Tudtam, hogy Abaújvár toronyiránt tizenegy kilométer, és hogy őseim nem egyszer gyalog tették meg a hidasi és az újvári ház között az utat. A család nagy volt, és sok volt a gyerek. Józsefvárosi apámnak öregkorára a Hernád-völgye lett a gyermekkor elveszett paradicsoma. Az évek múltak, a sors a Hernád-völ- gyétől egyre távolabb vetett. A meleg tengerekre, Strasbourg, Dijon, Köln és Barcelona után. A régi idők utolsó tanújával itt kerültem össze, a szigeten, ahol immár két évtizede lakom. Étről a nagybátyámról soha nem tett említést apám. Anyám is csak akkor, amikor elutasított az Eötvös Lóránd Tudományegyetem. „Csodálkozol?! — kérdezte. A bácsi azeíkiban az időkben a müncheni rádiónál dolgozott. Családunk olasz eredetű — magyarázta most. Büszke volt rá, hogy — mint mondta — leányágon Aba Sámuel leszármazottjai vagyunk. Az olasz eredet ugyan megingott, amikor kiderült, hogy ősapánk, Matthias, inkább német mint olasz névre hallgatott. De Aba Sámuelre — rokonság ide, rokonság oda! — ma is szívesen gondolok. Megtudtam továbbá, hogy Budapestre — via Pécel! — csak a teljes elszegényedés után fanyalodott a család. A századfordulón nagyapám nemzedékéből mégis háromnak volt háza Abaújban: neki, Gyulának és Pista bácsinak. Gyula a miniszterségig vitte, nevéhez fűződik a jeles intézkedés: az első világháború után újra bevezette a huszonöt botütést — mint bácsikám mondta, azért, hogy ne kapjanak priuszt a diny- nyetolvajok. A miniszterségről is csak azért mondatták le, mert — lovat lopott. „Visz- szavette a lovát” — magyarázta a bácsi, és én nem tudtam, mi a jobb: ha nevetek, vagy ha bosszankodom. Később García Marquez úgy-ahogy ösz- szebékítetl ezzel a festői világgal, amely az én képzeletemben mindig is Macondo-hoz hasonlított. Egyedül Bertiről, nagyapámról mondott valami olyant trópusi bátyám, amire szívesen gondolok. Élete végén az öregúr egyre gyakrabban visszajárt Hidasnémetibe. Oda rs temették. Csöndes, bölcs ember volt, mindenki szerette. Latin és olasz auktorokat: Horatiust, Macchiavellit, Leopardit olvasott. Még az ötvenes évek derekán bevittem a Csengery utcai elfekvő-kórházba, apámhoz, Z. Pistit, akivel együtt dolgoztunk a Fővárosi Autóbuszüzemnél, a I-Iamzsabégi úton. Pisti szüleit Rozsnyó környékéről dobták át a határon, apám jól ismerte az elhunytakat. Emlékszem, milyen feszengve hallgattuk őt. Kalauzok voltunk, sofőrnek készültünk: szándékunk szerint komoly munkásemberek. Nem tudtuk elhinni, hogy a régi felvidéki kúriák vidám., és bűnös
