Észak-Magyarország, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-14 / 38. szám
1990. február 14., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Borbándi Gyula és Püski Sándor Miskolcon A könyvek és a „könyvesek” sorsa Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom története című könyvének második kiadása Budapesten, a Püski Kiadónál, az első kiadás szintén Püski Sándornál jelent meg, de az .még hat. évvel korábban, 1983- ban iNew Yorkban. Am' a magyai’ népi mozgalom történetét Bonbándi Gyula első ízben németül adta 'ki, Der ungarische Populismus címmel. A könyv — ha lassan is, de hazaért. A Münchenben élő szerző, amióta a politikai hélyzet engedi, rendszeresen hazajár. Legutóbb február 12-én Miskolcon, a TIT Irodalmi Szakosztálya, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság helyi csoportja és a Megyei Pedagógiai Intézet által rendezett könyvbemutatón találkozhattunk vele. A beszélgetést A magyar emigráció életrajza 1945— 1985 és A' magyar népi mozgalom című köteteinek magyarországi megjelenése alkalmából szerveaték. Borbándi Gyula 1942-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát. Érdeklődése már diák korában a falukutatás felé fordult. Részt vett a Nemzeti Pa- rasatpárt munkájában. Az országot 1949-ben hagyta el. Svájcba emigrált, majd ’ölben az NSZK-ban telepedett le. 1984-ig a müncheni Szabad Európa Rádió szerkesztőségében dolgozott. Közben szerkesztette az emigránsok folyóiratát, a Látóhatárt, 1958-tól pedig a Bifcieh Gáborral és Molnár Józseffel alapított. Új látóhatár felelős szerkesztője. Az ő nevéhez fűződik a nyugati magyar esszé- és tanulmányírók antológiájának megjelentetése is. A választó kérése Beszéljünk magyarul! Tisztelt pártkortesek, -szóvivők és képviselőjelöltek! Alulírott, ds itt is megnevezett Átlagos Magor azzal a kéréssel fordulok becses szónoklóinkhoz, hogy vegyék figye- gyelembe korlátozott latin, angol, német és egyéb nyelvű felkészültségemet. Mert hozzászoktam én már, hogy ajánlott képviselők -ner, -ics, -szky végződésű szép magyar tulajdonnevek viselői, de választási beszédeikben, politikai hirdetéseikben elhangzó ménkű nagy horderejű kifejezéseik megzavarnak, elriasztanak, ahelyett, hogy magukkal ragadnának. így nem tudom, hogy mit kezdjek a platform különbséggel vagy a nagyon- nagyon óhajtott identitással. Mert meglehet, hogy e szavak előbbre viszik majd a szekeret, de mi lesz, ha az átlagos ember a szekeret — e szavak hallatán — éppen visszafelé tolja, mert azt hiszi, így szól a parancs. Sajnos, nem tudok mit kezdeni azzal a kifejezéssel sem, ami úgy szól, hogy „vizsgáljuk meg, a termelési szférái az imput oldaláról is!" Elképzelhető, hogy ily tiszta beszéd hallatán az állampolgárok nagy része jogosan tart további káromkodástól, ami ugye ragadós. Ez pedig elítélendő, mert Önök jórészt a tévé képernyőjéről szólnak hozzánk, és szavaikat jobban figyelik gyermekeink, mint az esti mesét. Nemcsak, mint választópolgár, de mint „honfitárs”, „polgártárs”, „tisztelt hazafi” és még sok egyéb ilyenkor szokásos gyönyörű megszólításokkal felruházott átlagember is kérem a kompetens és legitim szavak magyarra fordítását is, hogy a gyermekek — a következő negyven év leendő választói — se tanulhassanak meg ilyen szidalmazó vagy éppen dicsérő szavakat. Ma sem tudok mit kezdeni a recesszióval, meg a kontinuitással. De feltételezem, hogy az ötmilliónyi polgárral együtt kiesünk a további pártcsatározásokból, ha nem tudjuk, miről van szó. így viszont teljesen feleslegessé válik a meggyőzni akaró kortesbeszéd, mert azt csak a képviselő- jelöltek értik majd — mivel százhúsz százalékuk doktorált. Ez a pármillió ember viszont nem, mert csak dolgozott, szavazott, meg miegymás. Viszont így félő, hogy kimarad a további versengésből, ami állítólag érte alakult ilyen nemessé. Hát értsenek meg! Beszéljünk magyarul! Üdvözli Önöket Átlag Magor úgyis, mint Bekecsi Szabó László A miskolci találkozó másik vendége Püski Sándor volt. — Az államosítás után húsz évig vártam, hogy visz- szatérhessek a szakmába — mondta a 'New Yorkban élő könyvkiadó. — Aztán már ’62-ben a gyűjtőben úgy látszott, hogy sikerül — folytatta a visszaemlékezést —, a börtön könyvtárosa lettem. A '63-as amnesztiával szabadult Püslki Sándor is, de hiába próbálkozott, nem tudott bekapcsolódni a könyves szakmába. így utazott ki először 1966-ban az USA- ba. Előbb könyvesboltot nyitott, s a kereskedésből lett annyi haszna, hogy 1976-tól megkezdhette kiadói tevékenységét is. Csak tíz évvel később, az ünnepi könyvhétre sikerült hazahoznia a Nyugaton élő magyar szerzőik néhány művét. Hogy Borbándi könyve a budapesti Püslki Kiadónál jelenhessen meg, ehhez az kellett, hogy ’88-ban létrejöjjön a .nyugati—magyar vegyes vállalata (mindkét, fél Püski Sándor). — Ugyanott tartók, mint fiatal koromban — mondta a kiadó. — (Miire hozzákezdhettem az itthoni munkához, tönkrementek a nagykereskedelmi vállalatok, a hivatásos kereskedelem keveset rendel, ezért meg 'kell szervezni a ‘társadalmi terjesztést. — A könyvkiadáshoz két dolog 'kell — összegezte a tanulságokat a beszélgetés vezetője, Pomogáts Béla —, fizetőképes kereslet és a cenzúra eltörlése. Most ugyan nincs cenzúra, de pénz sincs . .. (filip) „A háborúnak vége, ha te is akarod” Ö tényleg akarta. Mégis már tii éve, hogy a békét hirdető John Lennon egy őrült célpontjává vált. Már nem a gombafrlzurás, jó- pofáskodó, hanem a felnőtt, meglehetősen különc, mondhatni „polgárpukkasztó" Lennon volt. Róla és a Beatlesröl szól az Imagine című film, mely már látható Miskolcon, igaz sajnos, még csak egy moziban, Bár ahogy végignéztem a sorokon, szomorúan kellett konstatálnom, hogy mintha többre nem is lenne igény. Nem értem. Pedig a filmben is hallhattunk egy mondatot a rajongóktól: „Beatles csak egy van. Velük nőttünk fel." Ebben senki sem kételkedik. Mégis hiányoljam azt a tömeget, ami például a Batman kezdésekor a mozi előtt gyülekezett. Pedig Magyarországon is felnőtt egy nemzedék a Beatles zenéjén. Főleg - de nemcsak - őket kerestem. Valószínűleg a legtöbbek számára a már hiányzó zenekari tag nyújtotta a legmaradandóbbat. A hitvesi ágyban sajtótájékoztatót tartó, az - egyébként magát szégyenlősnek tituláló — lemezborítón meztelenül megjelenő, a háztetőn koncertet adó John Len- nőn. Énekelt a háborúról, békéről, barátságról, szerelemről. Témájában talán nem különös, de — ahogy ő mondta - „a szavak egymás mellé állítása" adja egy-egy zene varázsát. Lennon megtalálta ennek talán a legtökéletesebb módját. A zene és a szöveg együttese olyan hatást ért el a koncerteken, amely ma is csak a legnagyobbaknak adatik meg. És szóljunk a Nőről, aki mindig ott áll a Tehetség mellett. Talán ö maga is tehetség. Sajnos, a filmben Yoko Ono személyiségéről keveset tudunk meg. Bizonyára nem véletlenül. Ahogy Lennon mondta: „Voko a részem.” Feladta önmagát, hogy egy másik emberben éljen tovább, erősítse azt. Óriási, kivételes tett. Legendás szerelem. De ahol fény, ott árnyék is van. Ahogy a siker elképzelhetetlen rajongók, úgy ellenségek nélkül is, Meglehet, hogy egy egesz társadalmi réteg véleményét tolmácsolta a filmben az a középkorú amerikai, aki Így támad lennonra: „Az én dalaimat nem te írod.” Lennon nem volt sértödékeny típus. Vagy talán ö sem bánta ezt a kijelentést, és magát a tényt. Inkább énekelt: „Minden megvan, amire szükségünk lehet Az ég kékje, a tenger zöldje A mi sárga tengeralattjárónkon" Dusza Erika A kedves emberpár, Füzyék Mi célból adakoznának a nyugdíjasok? Ki az emlékeit védir ki a jövőt félti A kastélypark palánkjának hasadékaiban injekciós fecskendőket, ampullákat lelünk Egy napon két levelet is koptunk Balajtról Fazekas Gáborpé tiszteletes asszonytól. Egyik levelében tágabb környezete védelmében ir: az Ede- lény környéki falvak sorsa aggasztjo. Mint írja, már előre szégyenkezik, ha arra gondol, a világkiállítás idején külföldiek tévedhetnek ide és ezt a nagy elhanyagoltságot látják. - • ^ ________________ M ásik levele személyesebb. Kéri, nézzük meg lakóihelyén a .Ragályi kastélyt. Azon a napon, amikor Ba- lajtra utazunk, Kati nénit sajnos, mem találjuk odahaza. U nökalatogatóban van valamelyik városban: a tiszteleteséknék szép nagy családjuk van, sok unokával. Miivel személyesen nem találkozhatunk, idézünk a nyugdíjas tanítónő levéléből. „Itt van ez a Ragályi kastély teljesen tönkretéve. Jó lenne valamit kezdeni vele. Annyi hajléktalan ember van a világon, sajnos, nálunk is! Nem bírom nézni, hogy a szemünk láttára omlik össze. Bár nekem nagyon kevés nyugdíjam van, hajlandó lennék belépni 2— 3 ezer forinttal az adakozók soraiba. Ha rendbe tennék, pénzt is kereshetne vele a falu, mert ha olcsón is, de kii lehetne adni nyaraló diákoknak.” A kis faluban kastélyként emlegetik, de inkább kúriának nevezhető a romos épület. Tágas parkjával, ápoltan szép lehetett valaha. A homlokzati táblákból ítélve itt székel a tanácskirendelt- ség, a Hazafias Népfront, a községi könyvtár, de a látottakból ez nehezen képzelhető el. — Csak az adót fizetjük, de Balajtnak nem jut belőle semmi. — Legalább egy klubot csinálnának az egyik szárnyon. Nincs hova járniuk a fiataloknak, itt a kocsma körül csellengnek. — Egyszer leégett, mert a falazáshoz fűir észport használtak tömítésnek. — Kétszer renoválták, de az már igen régen voll. — Ha ezt a Ragályi családiból valaki meglátná! Ilyesmiket mondanák az emberek boltba menet, boltból jövet, (A bolt-kocs- ma épületegyüttes a kúriával szemben áll.) Hogy tényleg errefelé csellengnek a balaj'ti fiatalok, annak hamarosan tárgyi bizonyítékát léljük meg a kúria díifedezc* ősi palánkjá- nál. Injekciós fecskendőket, ampulláikat rejtegetnek a terméskövek. Elérte hát a droghullám ezt a kis falut is! Egy kedves, barátságos bácsinak feltűnik, hogy a kastélyt nézegetjük. Egy pillanatra megörül, mint mondja, azt hitte. Ragályi- leszármazottak érkeztek. Vagy legalábbis olyanok, akik tudnak tenni valamit azért, hogy az épület megmaradjon. Se egyik, se másik. No, nem baj, azért meghív minket az otthonába, hogy egy kicsit elbeszélgessünk a régi időkről. — Engem Füzy Ferencnek hívnak, 82 éves vagyok. A családunk 480 éve került Balajtra, az ősök kisneme- sek voltak — mutatkozik be, majd bemutatja feleségét, Irma nénit is: -r- Ö még csak 76 éves. ötvenkilenc éve vagyunk házasok. — .Mondja, Feri bácsi, miért örülne, iha ellátogatna valaki Balajtra a Ragályi családiból ? — Mert. igen finom, jó emberek voltak. Ezernégyszáz holdjuk volt erdővél együtt. Jó ember volt Béla, az öreg földesúr is, de én inkább Miklóst, a fiatalabbat ismertem. Tizenkilenc évig dolgoztaim a birtokon, aratógazda voltam. Húsz aratópár dolgozott, a feleségem volt az első ma'roksze- dő. Minden héten kétszer hozott bort, pálinkát az aratóknak. Nem volt fösvény. Szüretkor is nekem adta a kulcsot, intézzék mindent. Megbízott bennem, tudta, hogy vigyázok mindenre. Az uraság szőlői már kipusztultak, de van a határban friss telepítésű hárslevelű, rizling, saszla ... Irma néni a kisasszonyra. Ragályi Dórára emlékezik vissza ma is nagy szeretettel: — Finom, kedves teremtés volt. Nagyon sajnáltuk, amikor '45-ben el kellett mennie innen. Azt mondta, kukoricakásán is eléldegélne, csak egy kis zugot kapna meg lakásként az ősi kastélyban. Nem hallottuk halálhírét, remélem él még Dóra kisasszony. Istenem. de jó lenne, ha egyszer vendégül láthatnánk! Elbeszélgetnénk a régi időkről ... E kedves házaspárnak szerencsére volna miből vendégül látnia a kisasz- szonyt. Helyben laikó fiukkal együtt két hízót vágnak évente, Irma néni baromfit is tart. — Ez a tizennyolc tyúk lopva kelt ki 'tavaly februárban. De egészségesek is! Amit veszünk, az egyrészt majd’ mind kakas, másrészt betegesek, vacakok. — Van egy kis nyugdíjunk is, én csak másfél éve adtam vissza az iparengedélyemet, cipész'-voltam hosszú évtizedekig. — Megfennénk, csak egészség legyen. Engem két éve elütött egy motor, megsérült a fejem, a lábam, A körzeti nővérke, Lukács Andrásné ápol gat kétnaponként. Az unokákban, dédunokákban sok örömünk van. A kis Szabinánk négyéves. de olyan okos, hogy szinte hihetetlen. A múltkor húsz forintot adtam volna neki. de kevesellte. azt mondta, legalább egy százast kér, hiszen egy szandál hatszáz forintba kerül. Dicsérjük a tágas kertét. — Terem veresszilva, alma, körte, dió. De az őszszel elszáradt a legszebb álmafánk. Fűszeres. szép gyümölcse volt. Igaz, kilencven évet élt... — Feri bácsi, honnan tudja ezt ilyen pontosan? — Tudom, hogy mikor ültette az édesapám. Az öregek elbeszéléseire, a régi időkre nagyon emlékszem, és hálistennek, mostanában sem vagyok még feledékeny. Lévay Györgyi Fotó: Laczó József
