Észak-Magyarország, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-02 / 1. szám
1990. január 2., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Egy munkanélküli vallomása Ki tudja merre Az 1894-ben nyílt, a maga korában noni- Uás és fennállása alatt sok szakmai sikert megélt Korona Szálló (Kossuth, majd később Avas) a '80-as évekre roskataggá vált. Műszakilag leromlott, komfortfokozata nem felelt meg az igényeknek, 1987-ben be is zárták. Ez létszámleépítést vont maga után. Sikertelenül gazdálkodott az önálló egység 1988-ban is. így 1989. márciusában ismét 90 dolgozó leépítését rendelte el a központ. Köztük a miskolci vendéglátós élet egyik közismert személyiségének. Bredács I/ászlónak is felmondtak. A továbbiakat tőle halljuk. Szikraesöben Fotó: Laczó József Egy nyugdíjas ötletember javasolja: Jelző nélküli demokrácia kell! — A létszámleéipi'tés híre hamar elterjedt, először csak pletylkasainten, aztán már mindenki tudta, mikortól és hány főt érint. Mint áruforgalmi vezető úgy gondoltam, a leépítés nem érinthet, a munkakörömet fontosnak tartottam, mert az áruellátásban még nincs kínálati helyzet, az igényes kínálat csak utánajárással biztosítható. Nyugalmat biztosított az is, hogy a kereskedelmi igazgatóhelyettes az első nagy létszámleépítés után személyesen kereseti meg és hívott az éppen akkor megüresedett helyre. Persze szívesen jöttem, hiszen korábban 13 évet dolgoztam itt, sőt itt voltam felszolgáló tanuló, felszolgáló és innen mentem főiskolára, majd jöttem ide vissza — mint vendéglátó- ipari üzemgazdász — üzletvezető-helyettesnek. Igaz, hogy közben 17 éven át tanácsi dolgozó voltam, de végeredményben a szakmából nem estem ki, hiszen a szákma megyei szintű irányításában működtem közre. De hát más a remény és más a valóság. Az egyik üzlet vezetője közölte; tudomása van róla, hogy én is a leépítettek között leszek. Pár nap múlva írásban is megkaptam erről az értesítést, munkakörömet megszüntették. Főnököm, az igazgatóhelyettes sürgősen megbetegedett. Az igazgató elzárkózott, attól a kérésemtől, hogy az önálló egység esetleg más területére helyezzen. A segítségét. félajánlotta, hogy a Szálloda Vállalat valamelyik Balaton környéki üzletében szezonmunkát keres számomra. Kétségtelenül ezt nem fogadtam el. Talán sértett öntudatom is szerepet játszott, de főleg az, hogy bíztam a helyben történő el hel y ezikedés lehetőségében. hiszen a szélesébb körű családdal kapcsolatos teendőim is idekötöttek. Nem éreztem veszélyben magam. Úgy gondoltam, sóik barátom és ismerősöm van, akikre bizton számíthatok, ha az elhelyezkedési erőfeszítéseim sikertelenek lennének. Sürgősen részletes önéletrajzot írtam és udvarias hangú kísérőlevéllel 25 vállalatnak, szövetkezetnek és hivatalnak küldtem el. Olyan helyekre, ahol a végzettségem és tapasztalataim alapján úgy véltem, elhelyezkedési esélyeim lehetnek .. . Mindkét helyi lap á llásh ir de tései t f o lya m a tos an figyelemmel kísértem, kettőre pályázatomat írásban elküldtem. Abban bíztam, hogy addig sikerül új állást találnom, míg itt dolgozom. Elképzelhetetlen volt számomra a munkanélküliség, még rövid időre is. Reménykedtem. Közben ment az idő és hozták az első csalódásokat, két pályázatra elutasító válasz jött, de szomorúbb volt, hogy leveleimre egyetlen válasz sem érkezett. Eljött a búcsú, kedves kollégáimtól, munkatársaimtól elköszöntem. * — Pár napig úgy éreztem, szabadságon vagyok. Reggel továbbaludtam, a kertes házzal együtt járó örökös restanciámat igyekeztem pótolni. Eközben igyekeztem most már alaposabban megtervezni az álláskeresést. Első utam a Munkaügyi Szolgáltató Irodába vezetett. Munkanélküli segélyre jogosuld íraik találtak, megkaptam az Ü tmutató könyvecskét, amivel havonta egyszer jelentkezni kell, ahol bepecsételik a megjelenést. A volt jövedelmem 79 százalékát fizetik havonta 189 napig — tudtam meg. A segély összege alacsony voll, mert a gyenge üzletvitel miatt prémiumot nem fizettek ki korábbi vállalatomnál. így csak az alapkereset szolgált a számítás alapjául. Javasolnak majd munkahelyeket — mondták —, amit köteles vagyok megkeresni és indokolt esetben elfogadni. A kényszer és önérzet hajtott aztán állást találni. Módszeres következetességgel most már személyesen kerestem fel valamennyi szervezetet. Először, amelyeknek korábban álláskereső levelet írtam, de másokat is. Így valamennyi megyei vendéglátó szakvállalatot, vendéglátással foglalkozó egyéb szervezetet, több áíészt, HTSZ-t, kis- és nagykereskedelmi vá llalatot (pl. Fűszert, Zöldért, Vas- vili stb., a termelővállalatok közül a sör-, likőr-, bor-, hús-, tejipari vállalatokat, majd az idegenforgalmi hivatalt és valamennyi utazási irodát, üdülőket fenntartó vállalatokat, SZOT- üdülő'ket, hivatalokat, illeték- és adóhivatalt, s a TAKEH-t.) Később a kereskedelmi és vendéglátó szakmunkásképző és szakközép- iskolákat, az állami és szövetkezeti vendéglátó üzletek vezetőit, a magánvendéglá- tókat is... Volt olyan vállalat, ahol fogadott az igazgató vagy helyettese, de főleg a személyzetiseknek és részleg,vezetőiknek ajánlkoztam. Többségében nem utasítottak el azonnal, későbbi időpontokat adtak meg, mikor próbálkozzam újra. Volt ahol több alkalommal is megfordultam. Hamarosan rá kellett jönnöm, a létszámleépítés a központi apparátusokban általános. Több meghirdetett állásra adtam be írásos pályázatot, de meggyőződtem arról, hogy a legtöbbre már a pályázat feladása előtt ki volt választva az alkalmas személy . ■ . Több megyén kívüli próbálkozásom is volt. Köztük volt különösen vonzó is, mint pl. a jelenleg készülő erdőtelki kastélyszálló vezetői vagy vezetőhelyettesi beosztás. Az exkluzív, arborétummal körülvett, szép környezetben, helyreállítás alatt álló Butler kastély háromcsillagos szállodának készül és szolgálati lakást is biztosított volna, de hát túlságosan távolinak bizonyult ahhoz, hogy alkalmazásomat el tudjam intézni. * — Külföldi munkavállalással is próbálkoztam. Egy München közelében élő barátom, akinek a tervei között szerepelt magyar kisvendéglő létesítése és üzemeltetése családi vállalkozásban. Ennék a vállalkozásnak a megvalósulása azonban még egy-két. ével várat magára. Szinte reménytelen kísérlet volt a Hungarhotels személyzeti igazgatóhelyettesének megkeresése és segítségének kérése, a vállalat kezelésében külföldön üzemelő szállodák valamelyikébe munkát kérni. Itt hamar megkaptam a „nem”-et. Kétségtelenül az egyik legfájdalmasabb csalódás a vendéglátó szakiskola és szakközépiskola részéről ért, hiszen a kereskedelmi és vendéglátó szakiskolának huszonkét, a szakközépiskolának két éven át óraadója voltam. Most egyik sem fogadott főállásban. A magán- vendéglátásban történő próbálkozásom is szomorú tapasztalatokat hozott. Elsősorban a kisvendéglősöket kerestem fel, ahol több alkalmazottal dolgoznak. Az alkalmazásra szakácsként lett volna esélyem (de felszolgáló az aiiapképesítésem, majd üzletvezetőként kellő főzési gyakorlatra nem tettem szert). Ami a keresetet illeti, meglepő tapasztalatokat is szereztem. Volt olyan vendéglő, ahol pl. a felszolgálónak nem adtak fizetést, éljen meg a borravalóból! Az érv az volt, hogy sokba került az üzlet létrehozása és felszolgálót még így is kapnák. Persze kaptam ajánlatokat is. A tejipari vállalat raktárvezető-helyettesként alkalmazott volna, de megtudtam, hogy hosszú évek óta mindig hiány van, a folyamatos termelés és kiszállítás az ellenőrzés elé nehéz feladatot állít. Így ezt nem mertem elvállalni. Az egyetlen és visszatérő lehetőség a vállalkozás lett volna: vendéglátóüzlet szer- ződés'bevétele. Ehhez azonban nem lehet úgy hozzáfogni, hogy az embernek csak adóssága van. Az újrakezdési kölcsön ehhez nagyon kevés, kocsim sincs. Üzlet anélkül nem vezethető, váratlan esetekben kell intézkedni, árut beszerezni, technikai meghibásodásokat megszüntetni és még sok minden más miatt. Tőkés- társat több esetben kerestem hirdetés útján, de még csak egyetlen érdeklődő sem akadt. Volt kft., ahol jövedelemérdekeltségű borozóvezetőt. keresték. Az álláshirdetés elolvasása után azonnal odasiettem, de olyan összegű csúszópénzt kelllett volna átnyújtanom, amit még akikor sem adtam volna oda, ha történetesen rendelkezem pénzzel... . Aztán volt. olyan időszak, amikor arra gondoltam, hogy megpróbálom a megyei tanácson (ahol végeredményben 17 évet dolgoztam) elérni, hogy segítséget nyújtsanak. Igyekeztem olyanok szeme elé kerülni több esetben is, akik megítélésem szerint tudtak volna segíteni, Eleinte fogadtak, meghallgattak, de nem segítettek, később már nem értek rá, ha újra jelentkeztem. Ezt pedig már észre kellett vennem. Azt követően ha be is mentem, csak azért, hogy a többszöri átszervezést, túlélt volt kollégáimat meglátogassam. * — Teltek a hónapok. Észre kellett vennem, hogy a környezetem szemében kezd kedvezőtlenné válni a rólam kialakult kép. Még anyám is gyakran kérdezgette: hogyan juthattam ide. Miért nem vállalok már el valamit. Nem, nem tudok bármit elvállalni — mondtam —, segédmunkát, alkalmi munkát nem vállalhatok. Ha az ember eddig leadja, félő, hogy nem labil vissza ahhoz, amit úgy is hívhatunk: hivatás. — Evek óta rossz házassági kapcsolatom rohamosan tovább romlott. Feleségem naponta ismétlődő kirohanásait kellett hallgatnom. Én csak munkakerülő voltam es ez. volt a legenvhebb, amit hallanom kellett. Ma.id beadta a válókeresetet, es elváltunk, Ettől jobban bántott, hogy a kislányom szemében is kezdtem elveszteni a tekintélyemet, például az iskolában nem merte bediktálni, hogy munkanélküli vagyok, a korábbi beosztásomat mondta be ... * — A hivatalvezető hihetetlenül csóválta a fejét, elmosolyodott. Több mint ötven helyen próbálkoztál?!, amikor az újságok tele vannak álláshirdetésekkel?! Aki itt dolgozni akar, az talál munkát — mondta. — Ismertem régen, ennek köszönhettem, hogy barátságosan fogadott, kávéval kínált, érdeklődést mutatott a sorsom iránt. Kínosan éreztem magam. Tudtam, hogy legalább 29—30 perc kellene, hogy elmondjam kálváriámat. Tudtam azonban azt is, hogy ettől sokkal kevesebb jut a hivatalvezető idejéből. Nem vezettem statisztikát arról, hány helyen és hányszor próbálkoztam. Valószínű, hogy ettől több helyen fordultam meg, de sokat közülük többször is felkerestem. Csörgött a telefon, intézkedett, majd újra kétkedőén rám nézett. „Hol dolgoztál utoljára?” Megmondtam, és azt is, hogy megszüntették a munkakörömet és, hogy veszteségesen üzemelt és hogy 90! főt érintett a leépítés összesen, de más szakvállalat is visszafejlesz- ti a központi apparátusát. Mindem I szerződéses üzletek megpályázását ajánlották, amihez pusztán az újrakezdési hitel nem elegendő. „Hát nem tettél jelre valamennyit?’’ Építkeztem, nulláról indulva, azóta is nyögöm a többféle címen felvett hitelek kamatait, azonkívül gyerekeket nevelni, iskolába járatni őket, mindezt hivatalnoki keresetből. Csak szerényen tudtunk élni. „És a 300 ezer Ft- tal sem próbálkoztál?” Az induláshoz kevés. Csak annak segítség, aki már rendelkezik egy kis induló tőkével, s ezt az összeget ingyen használhatja négy évig. Aki tényleg semmivel, de semmivel nem rendelkezik, erre támaszkodva nem tud elindulni. Például egy maszek fagylaltozó, mint a legszerényebb üzlet; pavilon fából vagy téglából, gépek, berendezések, készlet stb. minimálisan kétszer annyiból hozható ki. Ha szerződéses üzletre pályázok és valaki licitál, kéthavi átalánydíjat előre kell fizetni, azonkívül a berendezést is meg kell vásárolnia, ha el akarja érni. Fogyóeszközök, áruk kellenek. És még akkor a kockázatról nem is beszéltünk. Hátha az első hónapokban nem hozza be az átalánydíj összegét sem, azt át kell vészelni. Egyszóval, sajnos ez nem megy. Kilátástalannak látom a jövőmet és nem vigasztal, hogy egyre többen leszünk ilyen helyzetben. A hivatalvezető percekig ecseteli, hogy miért nem tud felvenni . . . Nem volt értelme tovább ottmaradni. Elbúcsúztam, még azt sem mondta, hogy nézzek be legközelebb. A lépcsőn mentem lefelé és az járt a fejemben. hogy a barátokban, jó ismerősökben a legfájdalmasabb csalódni. Eszembe jutott, hogy egy volt tanítványomat felkeressem, aki egy felújított, korszerűsített üzlet vezetője. Megebédeltetett és még sörre is meghívott, de állást nem ajánlott fel. ... és most hová? Ki tudja merre? Régi ismerősöm, barátom, beszélgető- és vitapartnerem Nyeste Mátyás, az LKM nyugdíjasa. A korábban Lenin nevét viselő diósgyőri nagyüzem ma már ugyan Dimag Rt.-ként jegyeztetik, de a régi gyáristák, a „számos utcák'’ lakói még mindig hagyományhűek. Konzervatívnak is mondhatnám, de — s ezt remélem az alábbi, üdítő interjú alapján, — 6 nem az. Tevékeny, nyüzsgő ember. Rámenőssége miatt sokan nem szeretik. De éppen ezért vannak barátai is. — Milyen a közérzete az év, s az évtized fordulóján egy nyugdíjasnak? — Nem érzem igazán 65 éves koromat. Egyelőre legalább is nem. Most már elkezdhetném élvezni a független, nyugdíjas életet... — És elkezdi? — Most még nem, mert a jövő évre hagyom. Ugyanis megadták a szabadalmat a 13. találmányomra, illetve találmányunkra. Nemcsak a kudarc, hanem a siker is gonddal-bajjal jár. Ezért kell még egy kis idő. — Ha a 13., akkor Ön nem babonás. Miről van szó? — Az alumíniumpor korszerű gyártásáról. Nem szeretnék részletes műszaki elemzésbe bonyolódni, de a lényeg az, hogy az előállítási folyamatban megszüntettük a kanalazást, folyamatos és monolit rendszert ajánlottunk. Elfogadták. — Ez nyilván pénzt, hírt és dicsőséget hoz . . . — Hoz. Csöpögtek De nem ez a lényeg. A baj az, hogy ebben a kibontakozást hirdető, piacgazdaságot sürgető gazdasági-társadalmi konstellációban egyre apadnak az értelmes ötletek hasznosítási esélyei. Vélt vagy valós anyagi ok miatt is, az irigység által motivált szubjektív ok miatt is. Aki újít, aki a korábbi gyakorlathoz képest mást ajánl, az nemcsak egy meglévő elméletet és technológiái tagad, hanem egyéni érdeket is sért. — Mit'jelent ez pontosan? — Én a kohászati segédanyagok gyártására, megújítására tettein föl az életemet. Ehhez értek. A közvélemény és néhány hivatalnok csak akkor ismeri el az Ötletembert, ha feltalálja az örökmozgót. A nagy egészhez képest én apró, de hasznosítható és pénzt hozó tippeket szállítok. Ezekkel nehéz csatát nyerni. Dávidnak elég volt egy parittya is, Góliáthoz... Ügy hiszem, hogy előbbre tartanánk, ha a kis ötleteket — politikában, gazdaságban és gazdálkodásban — meghallgatnák, támogatnák és időben bevezetnék. — Tudom, hogy ön nem „szakbarbár”, s közéleti tevékenysége nem marad el műszaki vehemenciája mögött. Gondolok arra, hogy különböző terveket és beadványokat készített, s juttatott el az illetékesekhez. Volt néhány javaslata például a miskolci közrend megjavítására, a munkásőrség humánus leépítésére, a kohászat nyereségessé tételére . . . — Ezek régi történetek. Engem a kudarc nem keserít. Erőt és elszántságot ad. Az írás szerint a langyosakat kiköpi az isten... Én már nem változom. És nem fogom be a számat. Nem azért, mert nincsenek anyagi és egzisztenciális gondjaim, hanem azért, mert — hitem szerint — mondanivalóm van. — Megismétlem az első kérdést: milyen a közérzete Nyeste Mátyás nyugdíjasnak? — Több a bánatom, mint az örömöm. Bosszant, hogy nem hasznosulnak kellően újításaim és szabadalmaim. Sért, hogy negyven év alatt szerzett kohászati ismereteimet nem igénylik. De legfőképpen az bánt, hogy ebben a jobb sorsra érdemes országban etluraillkodott a tolerancia, a türelem hiánya és a vele együtt jelentkező rafinériatöbblet. így csak igen lassan haladhatunk a demokrácia építésének útján. — Mit kér, mit vár 1999- ben? — Én már csak remélhetek. És a korom jogán javaslom: nem kívánni, hanem csinálni kellene a boldog. u.i esztendőt. Csak így lehet igazi a demokrácia. Csak így lehet jelző nélküli a demokrácia. Brackó István
