Észak-Magyarország, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-18 / 15. szám
1990. január 18., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Megmozdult a föld Mádon II. Valóban Hajdúsági ásványbányák? Hogy mi minden munkál egy elbocsátásokkal fenyegetett vállalatnál?! Amíg a nevek titokban vannak, jelen van a félsz - hagy hátha én is, hátha te is .. . Rossz a légköt, gyökeret ver a gyanakvás, és bizony, elkezdődik a bűnösök, a bűnbakok kutatása. A munkás sorsának megrontó- ját a vezetőben látja t o keres sókat, kezében a hatolom, mindenért ö a hi- há5. Ha pedig a munkájában nem tud hibát bizonyítani rá, előveszi a magánéletét: hogyan vett autót, lakást. .. Ezt vártam attól a bizalmi testületi üléstől, amit január 5-én tartottak Mádon. Mert előtte munkások, középvezetők kerestek meg jókora panaszáradattal. Már- már krimit sejtető vádakkal illették a módi művök vezetését, főiként az Igazgatót. Ígérték, hogy majd az ülésen kipakolnak. A várt vihar mégis elmaradt. Nem jött „le” Mádra a vezér- igazgató, a maga helyett küldött Nagy Sándort, a központ közgazdasági osztályvezetőjét pedig kevésnek tartották ... A monstre, majdnem hatórás tanácskozás vajmi kevés eredményt hozott. Kiderült, hogy az országos vállalat négytagú elemző csapata vizsgálta a művek egyes egységeinek helyzetét, lehetőségeit. Megtudták, hogy Füzérradványt és a pálházai üzemet nem érinti a létszámleépítés. Hogy tulajdonképpen Bodrogszegi, Erdő- bénye helyzete sem rossz. A leginkább érintett Kudabá- nya (99 százalék, hogy ismét leválik Hegyalj áróll — állította Nagy Sándor) és a mádi üzem, ami magában foglalja a központi irodát, őrlőt és a bányákat. Már január elsején jelentősen (19 —3il százalék) kevesebb embernek kellett volna munkába állnia, ez azonban a közös ellenállás .miatt nem ment. Ezen a tanácskozáson már előkerült a névsor. Azok neve, akik el kell, 'hogy menjenek, — ha nem is saját, de társaik érdekében. Kegyetlen dolog egy ilyen .lista felolvasása, ez az említett összejövetelen is kiderült. Mert amikor szavazásra került sor, a testület szinte egyhangúlag tartózkodott. „Nem a mi feladatunk, hogy döntsünk a társainkról, a szakszervezet azért van, hogy minden embert megvédjen” — állította Pre- kob ‘Zoltán. — Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a Hegyaljai Művek úgy vészelheti át a nehéz helyzetet, ha üzemei önállóbbak. „Az üzemi önállóság a veszteség megszüntetésének a kulcsa” — szögezte le Nagy Sándor. — De aikikor miért nem hagyják, hogy minden üzem maga döntse él a létszámszükségletét? — kérdezték többen is. Ez volt az az érv, amely végül is a döntés alapjául szolgált: maguk az üzemek és ne a testület határozzák meg, kitől akarnak, kényszerülnék megszabadulni ... +1 Dr. Hajdú Gyulánalk már akkor ismertettem az ellene felhozott vádakat, így nem csoda, hogy hatalmas irat- csomaggal érkezik a szerkesztőségbe. Zavart, ideges, bevallja, hogy közel áll az infarktushoz... Veszi a papírokat és bizonyít. Hogy a Iákását a MIK értékelte 300 ezer forintra — 115 éves épületről van szó —, s mert egyben kifizette, kapott rá az ÓT.P- től fizetési kedvezményt. Azt, hogy megvásárlás előtt felújítsák, a budapesti központ engedélyezte. Vettek munlkásdk lis szolgálati lakást, — összesen 40 kelt el —, akinek nem volt benne villanykályha, az kevesebbet fizetett. Hogy a főkönyvelő egy év után új lakást kapott? Azért, mert ezzel a feltétellel ment Mádra dolgozni — a budapesti központ tett ígéretet az építkezésre. Sorolom a vádakat. Semmi újdonságot nem tudok mondani. Már 1986-ban feljelentették az igazgatót, a N43B, a megyei pb, az OV vizsgálta az ügyet. Egyedül a -Módi Bányász miatt kapott figyelmeztetést az országos vállalat vezérigazgatójától, Mező Barnától, aki túl soknak 'találta a focicsapat támogatását. Olyan témához érünk, amiért egy nyugati polgár akár meg is ruházhatna. A jövedelmét firtatom. Könnyű volt a veszteség miatt elviselni a 16 százalékos fizetéscsökkentést, ha előtte 25 százalékos béremelést kapott — vetette fel a művökén belüli „ellenzék” ... Tény, az igazgató tavaly év elején valóban 25 százalékos fizetésemelést kapott — ebben benne volt annak a tehernek a honorálása is, amit íRudabánya majdan jelent neki. De előle azt nem lehetett tudni, hogy a gipszbánya veszteséges lesz; a tervben is nullszaldó szerepelt. Egyébként is: tavaly 20 százalékkal csökkent a jövedelme — ez számokkal igazolható. Még kínosabb téma: az autó. Vett egy kis Volkswagen Golfot. „Istenem, hát nekem miért ne lehetne, ha a lángossü tőnek is van? Azért bezzeg senki sem szólt, amikor 1979-ben 5 ezer 500 forinttal kinevezték igazgatónak!”. '*1 Hajdú Gyula sorra megcáfolja az ellene felhozottakat. Amikor a vezetési stílust emlegetem, a dolgozók és vezetők közötti bizalom hiányát, annyit azért megenged, hogy bizony, akad rajta változtatni való. És gyakran említi azt, amit a tanácskozás bevezetőjében, hogy addig, amíg a népgazdasági szinten jelzett elbo- csáj tások nem érték el Mád határát, kevesen törődtek vele. Most, hogy a munka- nélküliség az ajtón kopogtat, mindenki pánikba esett. Azzal érvel: az alapbaj, hogy a régi. utasításos tervgazdálkodás már nem megy, a piacgazdálkodás még nem. Több napja lapozgatom már a Mádon készült jegyzeteimet, nem megyek velük semmire. Meglátogat Hianák Sándor üzemgazdasági osztályvezető, ®fci újabb kérdéseket tisztáz. A porért járó veszélyességi pótlékot, a hűségjutalmat központi normatívák alapják fizetik. Támadni éppen lehet a jogosságát, de nem Mádon. Mondja az osztályvezető, hogy a községben — különösen az áremelések után — nagyon veszélyes a helyzet. Időközben Füzérradvány, Pálháza, Erdőbénye és Ru- dabánya telexen jelezte Budapestre, hogy közvetlenül az OV-hoz akar tartozni. Sejteti, hogy ezzel a mádi központ és bányák sorsa megpecsételődött... Ismét Hajdú Gyula igazgatóval tárgyalunk. Budapesten járt. húszszázalékos béremélést akart kiharcolni a központtól. Hiába, marad a tíz. A munka közben megy, az elbocsátások napirenden. A Hegyaljai Művek sorsa válságos. Mehetnék „föl” Budapestre, megkérdezni a vezért, mi a szándékuk, de egy olyan cégihez, amelynek a munkatársai „le” járnak Borsodba, nem szívesen szaladgál az ember. Meg egyébként is: sejteni, mire megy ki a játék. A trösztök megszűnésének idején, a korszerű vállalati formák kialakulásakor ezt nem nehéz megjósolni... Töröm a fejem, töprengek. Lehet, hogy nem jó igazgató Hajdú Gyula, de akkor is látni: ő sincs különb helyzetben, mint a munkásai. Egy klasszikus idézet kérdésként motoszkál bennem: „A mór megtette kötelességét, a mór elmehet?” M. Szabó Zsuzsa Közúti sztrájk Nem érkezik a busz. |Pedig már érkezhetne, mivel a Volán távolsági (ezt a szót akár idézőjelbe is tehetnök) járata Salgótarjánból Miskolcra 10 óra ,10 perc körül érkezik. Hivatalosan. Természetes, hogy az ember öt-tíz percet rátesz, elvégre nem vagyunk Japánban! Még csak az kéne! Ahol a késésért az illetékes miniszter képes harakirit elkövetni! Akkor mi itt állandóan temethetnénk! De azért fél óra késés után a várakozó egyén mégis kezd ideges lenni. Vajon mi történt? Történt-e egyáltalán valami? Nyilván, hogy történt. Például a pilóta előző este lagziban, vagy disznótorban volt', kissé becsiccsentett, az éber diszpécser, vagy akárki nem engedte volán mögé ülni. Helyesen! Nagyon is helyesen ... ! Ugyan, hiszen behív egy másik sofőrt, aki indul máris. Ez — feltehetően meg van szervezve. Tehát ez a fejtegetés kiesik. A másik: nem indul el a busz. Miért nem indul el? Csak. Valami baj van, mondjuk nagy a hideg. Hideg? Néhány fok mínusz alatt, még a hatvoltos akkumulátoros Trabantok is pöccintésre indulnak! Akkor a hó! A hóakadály! Miféle hóakadály? Az idén eddig (a dátumot majd később) három szem hó esett, az is elolvadt, az utak szárazak. biztonságosak .. . Hát akkor kérdezzük meg a Volán miskolci pályaudvarának tudakozóját. A válasz: Nem jelezték az érkezést. Kérdés: nem érkezett be mégis valahová? Válasz: Nem jelezték az érkezést. A várakozó egyén persze restelli, hogy ennyi kérdéssel zaklatja az illetékest, inkább sétálgat hát tovább a peronon. Jön a Kunság Volán ki tudja, honnan, jön a járat Debrecenből, a salgótarjániról semmi hír. Az embernek ilyenkor eszébe jut a sokat szidott MÁV. A MÁV-pályaudvaron az ember tudja: a vonat érkezése előtt bemondják, hogy a járat hány percet késik. Már zavaró is lenne, ha nem mondanák be, a várakozók valami rosszat sejtenének, ha csak úgy ukk-mukk-fukk időre érkezne a szerelvény, a bemondott késés viszont megnyugtató. Nem billent ki a rend, minden a maga, jól bevált útján halad, de legalább tényleg halad és a vonat hamarosan itt lesz. Nagy baj tehát nincs. A Volán miskolci pályaudvarán várakozó egyén viszont egy óra késésnyi idő után mégis kezd ideges lenni. Rémképeket lát. Eszébe jut a Borsodnádasd előtti hegyi út, és máris látja a szakadékba legördülő buszt... Mert mi a fenéért ne érkezne meg most a hóakadály nélküli úton, az enyhe télben egy menetrend szerinti járat Salgótarjánból Miskolcra, egy óra késéssel, (!) ha nincs valami komoly baj? Hiszen, ha a járat valahol lerobban, és másikat kérnek, akkor az állomásról nyilván ide telefonálnak, mivel a telefon már fel van találva, hogy nyugi, nyugi, kicsit késünk, de megyünk. Viszont: a tudakozó semmit nem tud, a busz sehol, csakis valami súlyos baleset lehet.. . Ismét a tudakozóhoz: Nem tudnak valamit a tarjáni járatról? A válasz: Nem jelezték az érkezést. További szaladgálás le. s föl. És töprengés. Például arról, hogy ma már nemcsak a telefon van feltalálva, hanem a CB-rádió is. Sok butikos, különböző ma- gánszektorú magyar állampolgár mindenféle telefonokkal van felszerelve az egyik kocsijában is, a másikban is, és ha nekiindul mondjuk „A Telekről”, hát jelzi élete párjának, hogy a tisztes fogadtatásra készülődjék. A várakozó egyénnek már így közel másfél óra tökéletes bizonytalanság után az is eszébe jut, hogy nem lehetne-e esetleg a Volán-buszokon is valamiféle híradószerkezet?! Mert, ha bajba kerül valamely busz, hát annak vezetője miként kér segítséget? Például egy súlyos balesetnél hogyan kér segítséget? Hegyek, dombok is vannak, persze. De már az átemelők is ki vannak találva! A rádióátemelő szerkentyűk. Vagy ezek a híradószerkezetek már meg is vannak a buszokon? De akkor miért nem tud semmit a miskolci pályaudvar?! Tessék mondani: miért nem tud semmit?! Vagy: esetleg nincsenek ilyen rádiók a távolsági buszokon. Elképzelhető. A szöveg ismert: a mai nehéz gazdasági helyzet. A vállalatnak is sok a gondja-baja. De vajon mennyibe kerül egy CB-rádió? Egyáltalán egy megfelelő információs lánc? És vajon hány forint prémiumot kapnak a vállalat vezetői évente? Mennyit kapnak majd most, a felemelt tarifák után? Nem lehetne-e megépíteni mégis mindebből a prémiumokból — a nagyon is szükséges hírközlő láncot, ha ez ez idáig tényleg nincs meg? Heuréka! Mégis érkezik egy busz, a várt utassal! Ezek szerint nem halt meg, mert igencsak káromkodik, mondja a magáét! Jól van, csak mondd! A koszorúra szánt pénzt azonnal meg is isszuk majd valahol! Végül is jninden jó, ha jó a vége. Csak nem kell mindjárt türelmetlenkedni. (Január 10-e van, déli fél 12, Európa közepén.) Nagy öröm viszont, hogy a kétórás közúti figyelmeztető sztrájkhoz a Borsod Volán elsőként — tehát: elsőként! csatlakozott. Nyilván okkal. A sztrájk egyébként nem azon a bizonyos január 10-i napon következett be, hanem — ha meg nem gondolták — a mai napon, január 18-án lesz, 7—9 óra között. De a várakozók legalább ma tudják, miért várakoznak. Priska Tibor „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...” Ha január, akkor ■ mm „Meddig élünk még onol ai öskommunista gyakorlattal, hogyha jonuár, akkor áremelés?” Lipoveci Iván tette lel nagyon határozotton és nagyon jogosan ezt a kérdést a Tv2 Napzártájában. Mondanom sem kell, hogy a kérdezettek néhány másodpercig levegő után kapkodlak. El is hiszem. Az még van. Ingyen. De ki tudjo . .. No, mindegy, nem vészma- dárkodom. Amiért mégis írnom kell róla, az az a tény, hogy milliók kérdése ez év- röi-évre. Mindig feltesszük és mindig kapunk rá egy csinosan csomagolt „agyonszak- ember" választ. A struktúra meg a rendszerváltás, egyszóval mindig kapóra jön valami. Ha tetszik, ha nem. Hát nekem nem tetszik. De a fejem rá, hogy nerr vagyok vele egyes-egyedül. Ma reggel, ahogy lementena közértbe, alig lézengtünk néhányon. Pedig a pult tele volt mindenféle finomsággal. Komolyan mondom, a kutya rá nem nézett. Még a tepertős pogácsára sem. Mellettem házaspár „ájuldozott” a tejföl és a tej árán. Majd nagyon „elvetemülten" a férj felvágottat akart venni. A felesége letorkolta: „Megörültél? Majd eszünk szépen zsíros kenyeret!" Es egy fél kiló kenyérrel önérzetesen elvonultak. Mellettük öreg néni számolgatta, hogy három vagy négy zsemlét tegyen-e a kosarába. Vérlázitó. és az egészben az a legidegesitöbb, hogy senki nem tud semmit. A pénzügyi szakember kifejti ugyan a slamasztikából „kihúzó" véleményét, de hát ugyebár számolni kell emellett még ezzel-azzal, mert ha ez nem válik be, okkor . . . Na, ebből van pontoson elegem! Ha ennek nem sikerül, majd bukik egy látványosat felfelé, és majd jön egy másik „szakember", oki megint esti mesét tart nekem a rendszerváltásról. Tényleg nem panaszkodom. Még így is meg tudom venni a ,,mindennapi"-mat kupor- gatás nélkül. De mi lesz a nyugdíjasokkal? Aki a gyógyszerét nem tudja megfizetni a patikában? Vagy a több- gyerekesekkel? Nem tudni, ja, erre is volt válasz, elnézést. Külön pénzösszeget tettek félre, hogy segítsenek azokon, akik nem tudnának megélni ilyen árak melletti Tehát árakat emelünk, de mivel tudjuk, hogy ezt a fél ország, (ha nem többen) nem tudná megfizetni,. nagy ősz- szegekkel támogatjuk őket. Hát, kérem, én ezt nem értem . . . (Beke Kinga) A feddhetetlenség árnyékai A bizalom lényegéről mindannyiunkban élnek néhány szavas és jól körüljárható megfogalmazások. Azoktól, akikre ügyeink intézését bízzuk, akiktől a jövőnk, a sorsunk alakulása is függ, elvárjuk; feddhctetlenül álljanak előttünk, mert hosszabb időre csakis így bírhatják a közösség, az egyén bizalmát. A bizalom ereje a kölcsönösségben van, abban, hogy hihetjük; nem csalnak meg reményeinkben, hitünkben. A bizalom megbízható fundamentuma lehet a holnapnak, ha a kimondott szóra valóban építeni lehet. Évtizedeken át sokszor voltunk híján bizalomnak, ígéretek erodálásának. Miközben állandóan hangoztattuk milyen fontos a közélet tisztasága, hogy egy magasabbrendű társadalomnak minden tagja egy magasabb elvárásnak kell, hogy megfeleljen. Különösképpen kötelezőnek mondták ezt a vezetésre, hogy fontos és felelős munkája közben ne érhesse feddés. Am a feddhetetlenség, amit fontos beosztások, munkakörök betöltéséhez elvártak, többnyire a politikai megbízhatóságot jelentette. Napjainkra a feddhetetlenség intézménye elvesztette aktualitását a pártok sokaságát felmutató kilencvenes években. Kihez köt, mire kötelez ma a politikai megbízhatóság? Valamelyik párthoz, szervezethez, régi, vagy megújulni akaró, netán olyan pártokhoz, melyek saját belső gondjaikon, szervezeti ügyes-bajos problémáikon sem tudnak úrrá lenni, esztendeje továbblépni? A feddhetetlenség, amit a most következő parlamenti ülés. mint történelmileg meghaladott intézményt nagy valószínűséggel a múltnak ad át, sokáig állt a szakmai tudás, az emberi rátermettség előtt a vezetőkiválasztás eltorzult értékrendjében. Külföldi adósságok, költségvetési hiányok, ezek nyomán fakadó áremelések, elszabadulni látszó infláció árnyékában élve ma, holnap már nem a politikailag megbízható vezetők kiválasztására kerül a hangsúly a munkahelyeken. Azokat kívánják a munkahelyi kollektívák az élre, akik munkát ígérnek holnapra is, akik szakmai felkészültségükkel alkalmasak a legtöbbet kihozni a rájuk bízott emberekből, üzemekből, intézményi közösségekből. Hogy hol találhatók mindazok, akik eddig nem juthattak szóhoz? A másodvonalban, vagy még ott sem, munkahelye válogatja. Mert a bizalom kétoldalú. Ahol erősebben munkált a „megbízhatóság** követelménye, ott nehezebben tör utat magának a szakmai érvényesülés a hierarchia minden grádicsán. Pedig a feddhetetlenség intézményét szívesen feledjük, hiszen amíg legfontosabbként állt a követelményi listán, csődök, válságok tömegét sikerült összehozni. Minden esély megvan arra, hogy a tisztán szakmai-emberi kvalitások kibontakozásával többre lehet jutni az eddigieknél. Apróságnak tűnik e megjegyzés, mégis idefér; egyúttal nyelvünk is gazdagabb lesz, egy szó visszakapja igazi, árnyalt tartalmát: a feddhetetlenség erkölcsi tisztasággal, a közösségért való önzetlen fáradozással, az adott szó megtartásával, az emberi tisztességgel lesz ismét azonos. Nagy József
