Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1989. december 30., szombat „ ... az apák dolgát folytatják az utódok ..” (Kós Károly) Vagy harminc évvel ezelőtt volt a rádióban hasonló műsor, mint a lapbeli interjúlánc, csak annak az volt a címe, hogy Zenés posta. Amikor a feladó újabb címhez küldte a riportert, megszólalt a postakürt, és így kezdődött minden Zenés posta. Ügy reméltem, hogy egyszer hozzánk is eljut, vártam, hallgattam minden újabb „postabontást”, de csalódásomra minket mindig elkerült, de még a falut és a közeli várost is. Harminc év múltán — ha nem lehettünk is a Zenés posta részesei — legalább a postás szerepét betölthetem. Ezért örültem a lehetőségnek, hogy lapunk képviseletében ismeretlen emberekhez kopogtattam be, beszélhettem velük életükről, sorsukról, legbensőbb titkaikról. Jóleső érzés a bizalom, melyben megosztják velem örömüket, bánatukat, és rámbízzák az általuk legérdekesebbnek, legkedvesebbnek tartott barát, nevét, címét, hogy ne szakadjon meg a lánc. Így adta meg Golda János építész Szegedi Miklósnak a nevét, de lelkemre kötötte: az MKV tanműhelyvezetőjével együtt mutassuk oe lelkes Ifjúsági Fafaragó Szakkörét is. Hétvégi kora reggeli órában Miskolcon egy klubteremben találkoztunk a harminchét éves Szegedi Miklóssal és — hogy az ifjú fafaragókat is képviselje valaki — Balogh István huszonöt éves klubve/ Eszak-Magyarország interjúlánc zető is részese a beszélgetésnek. — A Miskolci Közlekedési Vállalat tanműhelyében együtt alkot egy lelkes fiatal „csapat” — mondja Szegedi Miklós. — Még ipari tanuló korukban fafaragó szakkörben ismerkedtek ezzel a művészettel, és később is együtt maradtak a vállalatnál is. Ki autószerelő, ki esztergályos, autóvillamossági szerelő. Némelyek már családot is alapítottak, de a szakkör tagjai maradtak. Talán ezért vállaltuk azt a munkát, hogy amit Golda János építész megálmodott, s megtervezett — az avasi buszvárót és környékét — mi megvalósítjuk. — Talán tízen vettünk benne részt — mondja Balogh István. — Társadalmi munkában csináltuk a Tampere városrész csinosítását: jelzőoszlopokat, padokat, a Kos Károly-emlékoszlopot, zászlótartókat. Ez év augusztusában végeztünk a munkákkal. Akik részt vettek a városrész csinosításában, megérdemlik, hogy név szerint is említsük őket: Andriska Sándor, Balogh István, Bialkó István, Szegedi Miklós, Hut- kai Béla, Laboda László, Perjés Lajos, Szabó Sámuel, Onofer Ferenc, Dékány József. Közöttük van, aki hetven éven felüli, és munkájával támogatja a szakkört még most is. E szakkört pedig Szegedi Miklós dédelSzegedi Miklós és barátai gette, ezért szeretném, ha megismernénk az ő életét, hivatalos és azon túli munkáját — egyszóval őt magát és „fiait”. — Ez a csapat a szívem csücske. Egyébként a szakma köti össsze ezeket a fiatalokat, itt tanulták a vállalatnál a szakmát és azóta is együtt vannak. Miskolciak és a város vonzáskörzetében laknak. A szakkörben a magyar hagyományokkal kezdtünk ismerkedni. Én tizenöt éve foglalkozom a fával. Mióta együtt dolgozik a szakkör, igen sok elismerésben volt részünk, még külföldre is meghívtak minket játszótereket építeni. Járunk önálló és közös kiállításokra. De amire a legbüszkébbek vagyunk: a „Gyermekekért” díj tulajdonosai vagyunk, melyet például Weöres Sándor is megkapott. Ennek az amatőr szakkörnek lételeme az állandó megújulás, különben nem tudnánk együtt maradni. Ezért ma már a srácok közül Balogh Pista barátomra bíztam a közösség vezetését, és én már csak gondolataimmal segítem munkájukat, de egyre önállóbbak és én „csupán” cimborájuk vagyok, bár továbbra is a tanműhelyben dolgozom itt a közelükben. Nem szeretek magamról beszélni, mert nem ez a fontos. Egy biztos: amikor megalakítottam a szakkört, még nemigen lehetett a magyar kultúrával olyan kiterjedten foglalkozni, mint napjainkban. Nagy küzdelmeink, csatáink voltak, s ezt a küzdelmet csak rendezett családi háttérrel tudtam vállalni. Diósgyőrben lakom, nős vagyok, két fiam van (első és második osztályosok), őket is hasonló szellemben neveljük a feleségemmel. Népi iparművész vagyok, ami körülbelül arra jogosít fel, amire a képzőművészeti főiskolai diploma, tehát nyugodtan vállalhatok önálló munkát, tervet készíthetek. Mindig is szerettem a fát, de igazán Erdélyben barátkoztam meg vele. Szabadidőmben a temetőkultúrával foglalkozom. Azt mondom: temetőink tele vannak műkővel, cementtel, betonnal, vassal. Nekem ez a világ nem tetszik, és csinálok helyette mást. Fejfákat faragok. Nem kitalálok ezt vagy azt, hanem a fá- radtságosabb útat választom és azt mondom: ennek a népnek van hagyománya, van temetkezési kultúrája, azt meg kell ismerni, és akkor meg lehet faragni azokat a fejfákat, és mellétenni e maiak mellé, mert az emlékezetből kimaradt egy idő, az utóbbi negyven év. Ezért próbálom a régi dolgokat feleleveníteni, megtanulni és továbbadni. A másik téma, amivel szívesen foglalkozom: a gyermekjátékok. Az utóbbi időben, ha valahova játszótér kellett, akkor azt kőből, betonból, műanyagból csinálták, s „hideg” anyagból, betonból, fémből készítettek játékokat, az ugyancsak hideganyagokból készült házrengeteg közé. Ez a pszichológusok szerint a gyermekek lelkében is kezdett tükröződni. Rájöttünk, hogy ez az út nem járható. A tervezők, a művészek elgondolkodtak ezen, és nagy részük ma már azt mondja: a játszóterek, a játékok készüljenek természetes „meleg” anyagokból — főleg fából — és fák, bokrok közé, fűre kerüljenek. A németek például kiszámolták, milyen mechaniz- imiusok vannak, a számítógép megadta, 'hogy ezeket milyen számaikkal lehet helyettesíteni, és az ő szigorú előírásaik alapján alkották meg saját dolgaikat. A finnek, 'amerikaiak, japánok saját módjukon válaszoltaK a kihívásra, egyedül nekünk volt olyan szerencsénk, hogy •nem volt pénzünk és e tudományos dolgaikat nem tudtuk megfizetni. Hanem sok művész 'belsőépítész, úgynevezett amatőr fafaragók foglalkoztak e témával, a miskolci fafaragó-stúdió révén a mi szakkörünk is. Így csatlakoztunk az országos mozgalomhoz, így születtek a mii játékaink is. Hisz’ legfőbb dolgunk, hogy saját gyerekeinkkel foglalkozzunk. Ez kapcsolódik környezetkultúránikhoz is. így bogoztuk ki, hogy nálunk még gyökerei, hagyományai vannak a falkuilitúrá- nak (kapuk, kerítések, fej- fák, gyermekjátékok, használati tárgyak). Nagyon messziről érkeztem e felismerésihez. Szakmunkástanuló voltam, munka mellett érettségiztem, később végeztem el a szakoktatói szakot, •szeretem az Oktatást, és o fafaragást, és most olyan barátok vesznek körül, akik valamilyen formában kötőd nek a fához. Szerencsés va gyök, mert feleségem is é: munkahelyem is segítő szándékkal vesz körül. Szegedi Miklóstól, a népi iparművésztől megtu d tam • •sok mindent nem kell kitalálni, a magyar hagyomány •ban sok benne van, van mi tool meríteni. Megtudtam hogy a pogány világból magunkkal hozott fejfa a „fő- tül való fa”, és hogy van megyénkben egy idős kerékgyártó Kesznyétenben, aki megérdemli, hogy róla is essék szó. így majd Szabó Sámuelhez kopogtatunk be, hátha szívesen lát bennünket. * Bekecsi Szabó László Levél érkezett, rímbe szedve „iináttGzto ériem kicsi templomunkban! ff a holtaik semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik. Szeretniük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik” — írja a Prédikátorok könyve. Bármilyen nehéz a halál, az érthetetlen és sivár, á kín és a romlás síri ágya, még nehezebb, ha látni kell, lelkűnkben lassan hogyan hal el az emlékek tündérvilága — kesereg Tyutcsev, a 19. századi orosz költő. Üveges József Értelmetlen hadakozás lenne hát? Szélmalomharc? Menteni őket a feledés homályából úgymond kilátástalan, sziszifuszi küzdelem? A józan értelem e kételyekre, töprengésekre az igen válaszát súgja, hozzátéve még egy kérdést is: ugyan miért s kiért kell az emlékezés alig pislogó mécsesébe újra olajat csöppenteni? Hiszen ők már semmiről sem tudnak, a hozzátartozók fájdalmát — ha még egyáltalán vannak hozzátartozók — pedig halvány álomképpé szelídítette napjainkra az idő. A feledés elrendeltetett. Elrendeltetett? Mondom,, az értelem ezt súgja. Csakhogy a szív és lélek ki tudja már hányadszor ellentmond az észnek. Mi tagadás, rég nem szeretik az elme hűvös logikáját. S mert ketten vannak, s mert rendelkeznek valami megmagyarázhatatlan, delejes erővel, lám, újra gyengül a ráció ereje. — Kikért, kiért? — kérdi tőled az ész, most mi megmondjuk, kiért, miért? — érvelnek. — Magadért, magunkért. Nem vagyunk — sőt sohasem voltunk mi — olyan sokan, hogy ne kellene minden emberünkkel pontosan elszámolni, s persze gondolj Adyra! Te sem gondolkodhatsz, érez- hetsz másképp, mint Ö! Igen, Ady azt vallotta: Szeretem megcsókolni azt, / Aki elmegy. Mondhatok mást? Erezhetek másként? Nem! Nem szabad! Vele vallom hát én is: szeretem megcsókolni azt, aki elmegy. Mily furcsa! En, ki később születtem, most túl már a negyvenen, úgy nézek — e megkopott fénykép segítségével — Rád, Üveges József, alsózsolcai honvéd, mintha fiam lennél. Téged az idő már meg nem változtat, fiatal maradsz mindörökre, pedig hát ha akkor, ott, abban a világégésben életben maradsz, korod alapján apám lehetnél. Lám, még Sainte-Beuve jóslata — „az emberek háromnegyedében él egy költő, aki fiatalon meghal, míg az ember túléli” — sem érvényes Rád. Benned a költő túlélte az embert. Furcsa játéka ez az életnek. Játék és élet? Ügy bizony, egybe tartoznak, csakhát a Te esetedben többről, jóval többről, pontosabban másról van szó. Arról, amiről egy 37 évet megélt költő, Komjáthy Jenő ekképp írt: „Játék *az élet, a halál komoly, / Láttára megfagy tréfa és mosoly .. .” Nem ismertelek, pedig ismerhettelek volna, úgy, mint Zsíros Sándort, aki szülőfaludból behozta hozzám a szerkesztőségbe fényképedet, s verseidet. Verseidet, amelyeket hat elemi ismeretével, tudásával — csupán annyit végezhettél —, ám veled született tehetséggel, versszeretettel szinte nap mint nap beleróttál a vonalas füzetekbe. Se szeri, se száma e füzeteknek. S lám, még onnan a frontról, a Don-kanyarból — 1942 nyarán — is verben érkezett haza Alsózsolcára az utolsó üzenet. „Távol a hazámtól, messze idegenben, Keleti mezőknek lángoló tüzében, Olykor megpihenve csendes éjszakákon. Elmereng a lelkem a hazai tájon. Feltűnik előttem kicsi falum képe, Mint csábító délibáb, messze idegenbe. Csalogatja lelkem álom szép tündére, Vágyódó szívemnek csókokat Ígérve. Látom a bölcsőmet, amelyben ringattál, Hallom az édes dalt, mellyel elaltattál. Érzem Édesanyám ölelő karját, Mellyel rám tette a melegítő párnát. Azután ott járok a Sajónak partján, Lubickolok vígan ringató hüs hátán. Hullámzó vizéből alig szabadulok, Napnak melegében tovább csőinakázok. Bejárom a határt, a búzatermő főidet, Nagy füves legelőt, hol gulya legelget. Hallom a pacsirta dicsérő énekét, Melyben imádkozik, dicséri Istenét. Karcsú tornyú templomunk két kicsi harangja, Falumnak lakóit Imádságra hívja. Kísérő orgona, zsoltárok zengése, Ahítatos hívek imádkozó szive. . . . Azután megállók a temetőkertbe. Hol elődink pihennek, nyugodt, néma csendben ... Virágot ültetek névtelen sírokra, És visszatér lelkem a messze távolba . .. ...Kedves Édesanyám, otthon vagyok Veled! Magam előtt látom könnyező szemedet. . . . . . Ha vissza nem térnék jó szülőfalumba, . . . Imádkoztass értem kicsi templomunkban! Látnok voltál, vagy nem is kellett hozzá messiási képesség, hogy"megjósold a saját tragédiád? Ott, akkor nyilván sokakkal együtt Te is tudtad, érezted — amit Brecht így fogalmazott meg —: a nagyfejűek megnyerhetik a háborút, de a katonák mindkét oldalon elveszítik. Téged 1942. szeptember 29-én, igen, a magyar honvéd napján ért utol a végzeted, a halálos golyó. Sírra, végső nyughelyre, ahogy ezt a homályos, rossz minőségű, ám döbbenetes, dokumentum értékű fénykép megőrizte, Jekateri- novkában leltél. „Hideg, szeles, szomorú ősz volt, mikor én születtem” — írtad egyik versedben. Lám, az ősz, mely hozott, el is vitt Üveges József. Zsíros Sándor jóvoltából azt tudom még romiad, hogy zömök termetű, barna legény voltál. Barátságos, ám kissé zárkózott, meditáló típus. 1940 előtt a bányánál dolgoztál, hol apád is, ki korábban a lelkész kocsisa volt, majd mielőtt bevonultál volna, a MÁV-nál teljesítettél szolgálatot, mint pályamunkás. Ugyan domborodik-e még a hant a jekaterinovkai temeí tőben poraid felett? Az első — azóta nyilván — elkorhadt keresztet ugyan pótolta-e valaki? S nyílik-e virág Üveges József „engedelmeskedőnek” a sírján? Ne sértődj meg, hogy azt írom, engedelmeskedő, nincs ebben semmi pejoratív. Egyébként sem lehettél más, se Te, se a többiek, mint engedelmeskedő. Egy francia író, Renan állítja: aki engedelmeskedik, szinte mindig különb, mint aki parancsol.” Hiszek neki. Ég veled, Üveges József! De jó volna, ha tudnád, odahaza, Alsózsolcán 1988. októberétől márványba vésve emlékmű őrzi a Te és 48 hősi halált halt földid nevét. A szülőfalud lám nem feled el. Imádkoztát, imádkozik Érted (is)! Nevükben is üzenem a Prédikátorok könyvének tanítását: „Azt is láttam a nap alatt, hogy nem a gyorsak győznek a futásban, nem a hősök a harcban, nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság, és nem a tudósoknak a jóindulat, mert mindezek az időtől és a körülményektől függnek. Nem tudja az ember azt sem, hogy mennyi ideje van még. Ahogyan a halak veszedelmes hálóba kerülhetnek, ahogyan a madarak tőrbe eshetnek, ugyanúgy jutnak kelepcébe az emberek is, ha hirtelen rájuk szakad a veszedelem ideje.” De ezt talán már nem is Neked, hanem magunknak, élőknek kellene üzennem. Hajdú Imre Sírhantja Jekaterinovkában
